Return to life (8/8) - Sehun x Taehyung

Cím: Return to life

Alkotó: Nana; ötletadó: MinJi

Hossz: ?
Párosítás: Sehun [Oh Sehun] (EXO) & V [Kim Taehyung] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU; humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; bromance

Összefoglalás: Sehun, Dél-Korea egyik legnagyobb cégének vezérigazgatója. Aránylag fiatal, karizmatikus, jóképű és elképesztően gazdag. Egy hatalmas, hamis botrány miatt kénytelen volt lemondani vezetői pozíciójáról. Természetesen szerelme, akiért akár a Holdra is elment volna, elhagyta a botrány kialakulása közben. A családja elfordult tőle, így egyedül maradt. Az élete darabokban. Depresszióba esett, majd arra az elhatározásra jutott, hogy új életet kell kezdenie egy olyan helyen, ahol senki nem ismeri, így egy aprócska falura esett a választása. Sehun a maradék pénzéből megveszi a falucskában lévő egyik régi házat, s a pénz hiányában egymaga áll neki házának korrigálásába. 

Hozzáfűzés:  Itt is a folytatás, egyben pedig a befejezés is. :c
Igazából, eléggé meglep, mennyi befejezés van mostanában, nem gondoltam volna, hogy ennyi összegyűlik egyszerre, de sajnos most így jöttek ki a lépések. Őszintén szólva, ezt a ficit rövidebbre is terveztem ennél, de szerettem írni, szóval elnyújtottam egy cseppet. :) Még gondolkodtam azon, hogy ezt a részt kettészedem, és kitöltöm a megmaradt részeket pár fölössel, de feleslegesnek éreztem, úgy gondolom, jobb így egyben. :)
Nem fűznék hozzá semmi különösebbet így a végére. :3
Remélem, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Az ünnepség eleje aránylag unalmas volt Taehyung számára, mégsem csüggedt, vagy volt elkeseredett, ugyanis egészen lassan telt az idő, aminek kifejezetten örült, mert a kisebb standok előtt sétálva már azon volt, ő nem vall be semmit, és hagy mindent a maga kerékvágásában, ha valami akar alakulni, majd úgyis fog, azonban tudta, ha nem tesz valamit, akkor bele fog őrülni abba, hogy esetleg lehet remény. Tudni akarta, mennyit remélhet, és tudni akarta, mennyire nincs esélye a férfinál – nem akart még jobban beleszeretni addig, amíg nincs biztos támpont a lába alatt, hiszen félt tőle, hogy egyetlen egy „nem” szócska hatására is kieshet a lába alól a talaj, és az az esés, ami ezután következne be, fájdalmasabb lenne, mint bármi más.

Tudnia kellett, így amint gondolatába férkőzött ez az elmélet, azonnal megpróbálta elhessegetni – ezzel csak egy probléma volt: a különös, csendes, furcsa viselkedés szemet szúrt Sehunnak is, de nem jegyezte meg a fiú érdekes magatartását, csak mosolygott magában, és próbálta azt elfogadni, ugyanis úgy vélte, nem tartozik rá esetleg a probléma kiváltó oka. Pedig, ha tudná, hogy pont ő váltotta ki a fiúban lévő problémákat… – Valahol mélyen, az agya egyik eldugott szegletében talán sejtette a fiú különös viselkedésének valódi okát, valahol mélyen tudta, mi is a gond, de nem mert jobban belegondolni.

Természetesen, nem volt Sehun sem ostoba, sem pedig hülye, Taehyung felé irányuló hozzáállása feltűnő volt, a rengeteg pirulással, dadogással, bámulással együtt, így a férfi előtt nem volt annyira idegen a fiatalabb érzése, valami oknál kifolyólag mégsem szerette volna túlbonyolítani, hiszen az az eshetőség is fennállt, hogy talán Taehyung alapjáraton ilyen volt. Túlbuzgó, szeretetbomba. – Ebben volt is ráció, csak éppen nem annyi, amennyit talán Sehun elképzelt.

– Nézd! De jó! – vigyorgott Taehyung szélesen, amint meglátott egy standot, ami telistele volt vattacukorral, mindenféle színben, ízesítéssel, azonban rájött, hogy semmi aprót nem hozott magával, sem nagyobb pénzt, mert nem az volt az eredeti célja, hogy majd jól kifosztja az eladókat, csupán ezt a helyet, ezt a rendezvényt tartotta a leginkább alkalmasnak a színt valláshoz.

– Vegyek neked egyet? – tette fel a kérdését a férfi kedves hangon, mire Taehyung ránézett, hatalmas, boci szemekkel, majd lassan megrázta a fejét, egy bárgyú mosolyra húzva szépen ívelt, dús ajkait.

– Dehogy! Nem kell, múltkor mondtad is, hogy alig maradt pénzed, az pedig még jól jön, ami van. Tudok én venni, ha szeretnék – mosolygott vállat vonva. Természetesen, hazudott, egy apró kanyilót sem hozott magával, de ezt félt volna bevallani a férfinak, mert még a végén megvette volna neki a vattacukrot, ami talán felesleges is lett volna. Csak egy édesség, ragadós massza, nincs haszna, ha már költekezni akarnának, olyasmit vásároljanak, amiből van haszon is. – Inkább menjünk tovább, még pár óra, és tűzijáték – harapta be mondandója végén alsó ajkát, lassan fordulva el a kis pulttól, hogy tovább indulhasson, körbenézelődve a többi felállított bódé mellett.

Sehun nagyokat pislogva nézett a fiú után, majd megeresztve egy mélyebb sóhajt, az idős férfi felé fordult, aki különféle ízesítésű, és színű vattacukrot árult, majd előhúzva a pénztárcáját, kinézte az egyik legnagyobb, pálcikán végighúzódó, íz-és színbombát.

– Abból a szivárványszínűből kérnék egyet – mondta, elő is húzva a pénzt, amivel fizetni óhajtott, még mindig Taehyung távolodó alakját figyelve, de amint megkapta a vattacukrot, és ki is fizette, a fiatalabb hirtelen eltűnt a tömegben, amikor erre pedig ráismert, kelletlenül felnyögött, megforgatva a szemeit. – Miért nem tudott egy kicsit várni? Még telefonja sincs… mire megtalálom – szuszogott maga előtt, szemforgatva, a lehető leggyorsabban iramodva az eltűnt fiú után.

Taehyung eközben úgy nézelődött végig mindenen, mintha a másik férfi végig vele lett volna, még magában is beszélt – habár, tény és való, egy másik személynek intézte szavait, aki történetesen nem volt vele –, az emberekből elég furcsa reakciót váltva ki. Kívülről úgy nézhetett ki, mintha egy képzeletbeli emberrel beszélgetett volna, pedig erről szó sem volt, csupán nem vette észre, hogy a kísérője, társa éppen lemaradt, mert ő nagy vehemenciával tört előre, gondosan kikerülve azokat a részeket, amik húzták volna a szívét, és a szemét is.

Az egyik kis standhoz érve elvigyorodott, ugyanis játékok voltak ott, mindenfélék, olyanok, amikkel még talán mindig szívesen elszórakozott volna, s csak ekkor tűnt fel neki, hogy Sehun, bármit mondott, semmire sem reagált, még abban a minutumban sem, így összevont szemöldökkel nézelődött, majd nagy nehezen hátra fordította a fejét. Ekkor realizálta, hogy bizony-bizony, egyedül volt. Először a pánik ült ki az arcára, majd sebesen egész testével megfordult, kikerekedett szemekkel nézve a tömegbe, az emberek közé. Dolgát az sem könnyítette meg, hogy már igencsak esteledett, így a szürkületben még nehezebb dolga volt, ez pedig egyszerre rémisztette meg, és bosszantotta is. Hogyan tudta elhagyni?

Épp a keresésére indult volna, amikor ismerős hangot vélt felfedezni a háta mögött, de már az első szúrásban tudta, ez nem Sehun lesz, hanem a barátja, Yoongi.

– Taehyung! – Yoongi gyorsan szaladt a fiúhoz, mielőtt az még esetleg eltűnt volna, majd vállára is tapasztotta a kezét, ugyanis tény, nem futott valami gyorsan, de Yoongi nem volt a legjobb kondiban, így már ennyitől is képes volt kifáradni.

– Szia – húzta bárgyú mosolyra az ajkait a fiú, lassan körbenézve, hátha meglátja valahol a másik férfit, de ismét elbukta a dolgot, így Yoongira vezette tekintetét, aki beharapott alsó ajakkal mustrálgatta a fiút, bűnbánóan.

– Nem akarlak sokáig zavarni, mert… hol van Sehun? Nem úgy volt, hogy vele jössz? – tette fel hirtelen a kérdését, pár minutumig megfeledkezve arról, mi is volt az eredeti célja Taehyung megközelítésével.

A fiatalabb bólintott egyet, zavart mosolygörbületre húzva a száját, miközben megköszörülte a torkát, ökölbe szorított kezét szája elé emelve, lassan sandítva oldalra.

– Valahol lemaradt, éppen őt kerestem, de elég szűk ez az utca, és nagyon sok az ember – szusszantotta szerencsétlenül, megcsóválva a fejét. – Mit is szerettél volna? – Yoongi a felismerés közepette megemelte szemöldökeit.

– Ó, igen! Én csak… sajnálom a történteket. Nem akartalak bántani, sem megsérteni, én csak mérhetetlenül aggódok érted. Tényleg nem akartam a lelkedbe taposni, és nem bosszantasz, mikor nyafogsz, nekem csak te vagy, nincs másom rajtad kívül – ingatta a fejét beismerősen, bűnbánástól csillogó tekintetét Taehyungéba vájva, remélve, hogy barátja megbocsát neki, és megfeledkeznek az egész incidensről, ami miatt nem beszéltek már jó ideje. – Tényleg nagyon sajnálom, eszemben sem volt a lelkedbe gázolni. Ne haragudj rám – tett egy lépést a fiú elé.

Taehyung elvigyorodott, majd megvonta a vállait, kissé tanácstalanul, szórakozottan.

– Hogyan is mondhatnék nemet? Ritka, mikor Min Yoongi esedezik bocsánatért – emelgette szemöldökeit huncut arckifejezéssel, mire az idősebb hitetlenkedve nézett rá, talán egy icipicit mérgesen is, aminek hatására Taehyung elkuncogta magát. – Tény, nagyon rosszul esett, de volt már rosszabb is. Nem haragszom rád – emelte meg karjait, lágyan megölelve barátját, aki megkönnyebbülve sóhajtott fel, kellemes mosolyra húzva vékony, mégis szépen ívelt száját. Mivel Yoongi nem volt a testi kontaktus megtestesítője, így csak Taehyung hátát veregette, enyhe zavarában, majd azután el is vált tőle, megköszörülve a torkát.

– Akkor, hát, holnap várni fogom a fejleményeket. Nem akarok zavarni, meg aztán… láttam pár jó csajt, akiket érdemes lenne befűznöm – vigyorodott el szélesen, zsebre téve az ujjait, lassan vezetve végig íriszeit a tömegen, majd amint megakadt a szeme egy nála alacsonyabb, csinos, hosszú hajú lányon, megnyalta ajkait: – Min Yoongi akcióba lendül. Vagy segítsek megkeresni Seh…

– Végre! Már mindenhol kerestelek! – A szőke hajú férfi hangja megkönnyebbült volt, amint meglátta Taehyungot. A fiatalabb, amint meghallotta a számára már oly ismerős hangot, rögtön megfordult, azonban mihelyst meglátta a kezében a szivárványárnyalattal megáldott vattacukrot, szelíden, meghatódottan mosolyodott ez. – A barátod miért tűnt el ilyen gyorsan? – kérdezte a férfi, amint Taehyung mellé ért, a fiú pedig nagy szemekkel bámult Yoongi hűlt helyére, s mikor meglátta őt a tömegben, a lány mellett, megcsóválta a fejét, jobbra-balra ingatva azt, halk nevetést hallatva.

– Csajozik… – kuncogta, a vattacukor felé fordítva a fejét. – Azt miért vetted? – kérdezte halkan, felfújva arcának mindkét oldalát, tele engedve levegővel, akár egy duzzogó kisgyerek. Sehun azonnal észbe kapott, és kapkodva, kicsit zavarban ugyan, de odanyújtotta Taehyung felé a színekben gazdag édességet.

– Neked vettem. El kell fogadnod! – jelentette ki határozottan, mire Taehyung elmosolyodott, és halkan elrebegte a köszönöm szócskát, ujjai közé véve a pálcát, szelíd, meghitt tekintettel áldva a szőke férfit, aki egy kicsit zavarban volt. Nem véletlenül, még sosem fordult elő vele, hogy egy nála fiatalabb fiúnak vásárolt volna, vagy esetleg lepte volna meg kedves gesztussal.

Kár volt tagadnia, tetszett neki Taehyung. Talán az ideköltözése óta először hitte úgy, jól járt azzal, hogy dugába dőlt a karrierje, és elköltözésre kényszerült. Ha nem így történt volna, még mindig úgy élne, akár egy megkeseredett ember, a pénzhajhász felesége mellett, aki nem az embert szerette benne, hanem az üzletet, és a pénzt, ez a fiú azonban olyan szeretetet sugárzott, árasztott magából, amilyenhez még nem volt példa. Való igaz, valamilyen szinten félt a ténytől, miszerint pont egy fiú iránt táplál gyengéd érzelmeket – a szerelem túlzás lett volna –, de rugalmas volt, elfogadta: ha ez a sorsa, ez a sorsa. Véletlenül sem akarta magától ellökni pusztán amiatt, hogy még nem vonzódott férfiakhoz.

Taehyung izgatottan, széles vigyorral az ajkain vezette fel Sehunt az egyik dombtetőre, a kezét fogva, akár egy kisgyerek, folyamatosan kántálva, hogy onnan lesz a legszebb majd a tűzijáték, és mindenképpen onnan kell majd végig nézniük, a szőke hajú férfi pedig nevetve követte őt a dimbes-dombos úton, átgázolva a fűszálakon, és a bokrokon, miközben Taehyung még mindig, lassan falatozta a tőle kapott vattacukrot.

Amint elérték a domb legtetejét, fáradtan, kifulladva foglaltak helyet az egyik fa alatt, mélyeket szusszantva, hogy szívverésük beálljon az alapra, amellett pedig légzésüket is próbálták szabályozni, folyamatosan a csillagos eget kémlelgetve, amin úgy ragyogtak a csillagok, mint ahogy még egyik éjszakán sem. Taehyung szíve még percek elteltével is a torkában dobogott – rettegett, hiszen tudta, lassan elkövetkezik a pillanat, amikor szerelmet kell majd vallania, de borzasztóan nehéznek tűnt ez az idő múlásával. Szorongott, félt, még az ujjai is remegtek. Lepergett szeme előtt az, ahogyan szerelmet vallott több embernek, de azok elutasították őt, vagy kinevették, és megalázták, és mérhetetlenül félt attól, hogy Sehun is így lesz. – Valamiért nehezen tudta volna elképzelni a férfiról ezt a fajta magaviseletet, mégsem tudta teljesen kizárni magából.

Pár pillanat után mély, hatalmas sóhajt eresztett meg ajkainak résén át, miközben újabbat falatozott a vattacukorból, lassan a szőkeségre emelve íriszeit, aki mosolyogva tekintett vissza rá.

– Baj van? Olyan csendben lettél hirtelen – nyújtóztatta meg a tagjait Sehun, egy fáradt nyögés kíséretében, miközben tovább figyelte az eget, ugyanis bármikor elkezdődhetett a tűzijáték, ami talán az este egyik fénypontja lehetett.

Magában már eldöntötte, ha vége lesz a tűzijátéknak, akkor egész este itt marad majd Taehyunggal, és beszélgetni fognak, jobban megismerni egymást, aztán esetleg majd elviszi magához, hogy a fiú ott aludhasson nála. Szerette volna, ha ez az éjszaka tökéletes lenne neki, és a másik fiúnak is, ezen elhatározásán pedig semmi sem tudott volna változtatni, semmilyen esetben.

– Én csak – Taehyung nyelt egy nagyot, lassan nyalva le ajkairól a rájuk ragadt édességet, majd megeresztett egy hatalmas sóhajt –, nekem mondanom kellene valamit – súgta maga elé, remegő ajkakkal, mire a szőke hajú férfi megemelte a szemöldökeit, kíváncsian vizslatva Taehyung hirtelen félelemmé változott arckifejezését, megilletődve.

– Mit? – bukott ki belőle hirtelen, hatalmasra kerekedett szemekkel bámulva a mellette ücsörgő fiút, aki újabbat nyelt, majd egy reszketeg sóhajt vett ajkain, s fújta is ki azokat utána, Sehunra emelve csokoládébarna szemeit, amiket később le is sütött, hogy dadogva kezdjen bele mondandójába:

– T-tudod… ez lehet, hogy bután fog hangzani, d-de én… – A szíve a torkában dobogott, még a lábai is remegtek, sőt, minden haja szála megrezdült a lelkén, szívén eluralkodó félelem miatt, s már összeszorított szemekkel folytatta elkezdett monológját. Ha egyszer belekezdett, ha egyszer nagy nehezen elkezdte, végig fogja csinálni, akkor is, ha tragédia lesz a vége. – Tudod, én… már az első naptól kezdve, hogy ismerlek… én… nagyon tetszel nekem, a-azt… a-azt hiszem, én… én szeretlek – súgta vörös arcával, teljesen elfordítva a fejét Sehuntól, s a férfi éppen reagált volna, amikor az elő tűzijátékot lőtték fel az égbe, ami robbanva bomlott szerteszét, beragyogva az egész eget fényes csillogásával.

Mindketten odakapták a fejüket, hogy megcsodálhassák a tűzijáték fényeit, majd Sehun felsóhajtott, közelebb húzódva Taehyunghoz, aki még mindig remegett, sőt, már-már lassan a könnyek is megjelentek szemeinek sarkaiban, várva, mikor ereszti őket útjukra.

Egymás után következtek a tűzijátékok, folyamatosan lőtték fel őket az égbe, a lenti falucskában, az utcákon pedig hallatszódott a hatalmas ujjongás, a szórakozó fiatalok, idősebbek kiáltozásai, nevetései, még halk zenét is hallott, ebből pedig arra következtetett, hogy a lenti nép táncolni is elkezdett, ő mégsem vágyott vissza hozzájuk, egy pillanatra sem.

– Tudod, ezzel most megleptél. Nem hittem volna, hogy ilyesmit fogsz nekem mondani – vallotta be a férfi, oldalra fordítva a fejét, Taehyung irányába nézve, a fiú pedig kissé összehúzta magát, véletlenül sem nézve Sehun arcára. Félt, hogy megint összetörik majd a szívét.

– Sajnálom, én csak… – A szőke hajú gyorsan a fiú szavába vágott, nehogy végig tudja mondani, amit szeretett volna:

– Habár, én nem érzem úgy, hogy szerelmes lennék beléd – Taehyungnak egy csepp hiányzott, hogy elsírja magát –, de úgy érzem, hogy többet táplálok irántad, mint barátság. Ez elég nehéz, és bonyolult, még sosem vonzódtam férfiakhoz, és… talán hozzád sem vonzódom még, nem tudom, ehhez nekem idő kell, de nagyon kedvellek, egy tündér vagy, egy édes, fiatal, hatalmas gyerek, aki színt vitt az életembe, olyan színt, amelyet még soha senki – mosolygott a férfi, majd lassan Taehyung álla után nyúlt, maga felé fordítva annak arcát, hogy a szemeibe tudjon nézni.

– E-ezt… hogy érted? – súgta a fiú, szorongatva ujjai között a vékony pálcát, amin már alig volt az édességből, idegességében pedig olyan erősen szorított rá ujjaival a rúdra, hogy azok már majdhogynem elfehéredtek.

– Kedvellek téged – mosolyodott el Sehun szélesen, megsimítva ujjaival Taehyung kissé barnásabb bőrét. – Életemben először érzem úgy, hogy nem érdekel majd, ki mit gondol rólam, ki mit gondol arról, ki, vagy mi vagyok, és ezt azt hiszem, neked köszönhetem, ahogyan azt is, hogy alig pár hét alatt új embert varázsoltál belőlem. Kedvellek, közel áll hozzád a szívem, és eszem ágában sincs elutasítani téged, csak időt kérek, egy keveset. Mondjuk… akár a tűzijáték után el is mehetnénk egy randevúi sétára – mondta a férfi halkan, miközben Taehyung felé hajolt, s annak szája sarkára csókolt.

A fiatalabb fiú arca felragyogott, majd karjait szorosan átfonta Sehun nyaka körül, magához húzva a férfit, hogy ajkaira tapadjon, tiszteletben tartva azt, amit imént mondott a másik, és csak egy könnyed, lágy puszit hintett a szőkeség szájára, aki elmosolyodva fogadta az apró gesztust, folyamatosan hallgatva a tűzijáték zaját, élvezve, ahogy arcukat, s testüket is megvilágítják az erős, vibráló fények.

– Vattacukor ízű – mosolygott a férfi kedvesen, lehunyva a szemeit. – Nem szerettem a vattacukrot soha, de azt hiszem, mától a kedvenc édességem lesz, ha az ajkaidon érzem az ízét – susogta a dús, puha párnácskákra, újabb puszit hintve rájuk.