Dirty price - VHope (10/?)

Cím: Dirty price

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ??

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Sötét 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal
Összefoglalás: Taehyung az egyik leghíresebb maffiavezér, akitől mindenki retteg - még az is, aki csak hallott kegyetlenségeiről, vagy módszereiről. Szép, karakteres, szemgyönyörködtető arca ellenére szívtelen, nem ismer könyörületet, imád gyilkolni, és fájdalmat okozni, szenvedésre ítélni azt, aki nem tiszteli őt, vagy aki tartozik neki - esetleg ujjat húzott vele. Jung Hoseok, sajnálatos módon nem csak tartozik Kim Taehyungnak, de alábecsüli, ráadásul nem tiszteli úgy, ahogy a férfi azt elvárná...  

Hozzáfűzés: Itt is itt a folytatás. :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek! :3 
Jó olvasást! <3

Nana írja Taehyungot!
Noriko írja Hoseokot!

Taehyung

Halk nyögés kíséretében kezdtem ébredezni, de a folyamatosan testembe szökő fájdalom nem engedte, hogy zökkenőmentesen térhessek magamhoz, így jó ideig csak grimaszoltam, ráncoltam arcizmaimat, mire eljutottam odáig, hogy talán fel kellene nyitnom szempilláimat is. Nagy szenvedés után végül meg is tettem, de amint ezt véghez vittem, össze is szorítottam szemeimet, ugyanis elképzelhetetlenül rosszul érintette szemeimet a bekúszó fény, már-már annyira szörnyű volt, hogy szabályosan éreztem az apró tűket, amikkel a szemeimet szurkálta valami, egy láthatatlan tű segítségével. Mikor oldalra döntöttem a fejemet, lassan ugyan, komótosan, sűrűeket pislogva, de sikerült vége felnyitnom szemeimet, s az első dolog – inkább személy –, ami a szemeim elé tárult, az Hoseok volt: éppen aludt, az ágyamra döntött fejjel, mintha teljesen ki lenne merülve.

Szemöldökeimet összevontam, s ezután a másik irányba fordítottam a fejemet, ekkor pillantva meg Taemint mellettem, aki szüntelenül engem mustrálgatott, gondosan figyelve minden mozzanatomra, ugrásra készen, ha esetleg bármi probléma felmerülne – nem hiszem, hogy lenne ilyesmi.

– Jó sokáig aludtál, jó reggelt – eresztett meg ajkain egy finom mosolyt, miközben közelebb jött hozzám. Automatikusan nyúltam volna az ajkaimon lévő lélegeztetőre, ő azonban elkapta csuklómat, megállítva engem a mozgásomban, és abban, amit készültem megtenni. Természetesen, nem tetszett az akadályozás, neki viszont az nem, amit szerettem volna cselekedni, ennek pedig hangot is adott: – Maradnia kell még, a légzésed nem éppen stabil. Ha a mai nap folyamán nem történik semmi komplikáció, levehetjük majd, de… – Nem törődtem azzal, mit mondott.

Már ébren vagyok, mi bajom lehetne?! Tudok egyedül venni, nekem csak ne mondja meg, mit kell csinálnom, hagynom, és mit nem. Ha én nem akarom, akkor nem akarom, ha nincs rá szükségem, akkor az úgy is van. – Ezekkel a gondolatokkal szedtem le magamról a maszkot, majd mélyet szippantottam a friss levegőből, ami a tüdőmbe érkezett, és Taeminre néztem, degradálóan.

– Adnom kellett volna inkább egy altatót, mikor láttam az ébredésed – csóválta meg a fejét, lehuppanva a székére, keresztbe téve a lábait. Ignoráltam szavait, nem válaszoltam nemtetszésére, sokkal inkább a számomra lényegesebb információról kérdeztem meg őt:

– Meddig aludtam? – Meglepett, milyen erőtlen, rekedt, érdes volt a hangom, ez pedig elég bizarr volt, hiszen nekem alapjáraton is mély orgánummal megáldottak voltak a hangszálaim, hát még mellé ez a furcsa, szokatlan érdesség, ami majdhogynem ijesztővé varázsolta az egész hangzatát. Nem volt kellemes.

– Nem sokáig, végül is. Egy hétig, de abban az egy hétben nem volt túl stabil az állapotod – mondta, mire rögtön megemeltem a szemöldökeimet. – Egyszer újra kellett élesztenünk, aztán seblázad volt, nem tudtuk levinni a lázad, 41 fokos volt, akkor kaptál egy lázgörcsöt – szusszantotta, lehunyva szemeit egy pillanatra –, akkor is újra kellett élesztenünk, de mostanra már nincs nagy baj. Habár, még van lázad, de jelentősen csökkent, már minimális. – Hümmögve bólogattam, majd épp megszólaltam volna, de ő még mindig folytatni akarta a beszédet: – Ez a pacák meg végig itt volt melletted, csak vécére járt el, meg kajálni. Ki ez pontosan? Csak annyit tudok, hogy a foglyod, de egy szimpla fogoly nem maradt volna itt melletted. Szóval, ki ez? – tette fel a kérdését, mire oldalra döntöttem a fejemet, egyenesen Hoseok alvó arcát nézve, lehunyt szemeit, és résnyire elnyílt ajkait.

Végig itt volt mellettem? Miért…? Miért nem lépett le, ha lehetősége akadt volna rá?

– Valaki, aki sokkal tartozik nekem, tényleg egy fogoly. Nem tudom, miért maradt – mondtam halkan, erőtlenül, értetlenül fixírozva Hoseokot. – Amúgy sem lenne hozzá közöd – mordultam Taeminre, hirtelen fordítva felé a fejemet, amit meg is bántam, ugyanis szinte azonnal a halántékomba lüktetett a fájdalom; valószínűleg a láz miatt.

Mégis miért maradt itt? Miért nem ment el Hoseok, ha lehetősége lett volna rá egy hétig alatt…? Nekem itt valami nem tetszik.

Hoseok

Halk nyammogással és egy nagy szusszanással térek magamhoz az álmok földjéről, mikor valamiféle beszélgetésre leszek figyelmes. Lehetséges, hogy lejött a doki? Vagy az is lehet, hogy a másik magához tért? Mihelyst felnyitom nehézkes pilláimat, azonnal Taeminre terelem tekintetem, aki folyamatosan az ágyon fekvőt fixírozza, szinte már ragyogó szempárral, mintha valami csoda történt volna. Lehetséges, hogy...?

Fejemet azonnal megemelem, így amint találkozik tekintetem a másikéval, szinte azonnal egy vigyor terül el az arcomon, hiszen tudtam én, hogy nem adja fel egykönnyen, tudtam, hogy nem fog belehalni mindebbe, még akkor is, ha a helyzete kilátástalannak bizonyult.

– Mi ez az önelégült vigyor? – szólal meg rekedtes, mély hangján, amitől vigyorom csak kiszélesedik. Még kérdi?

– Hát mi lenne? Tudtam, hogy kihúzod – húzom ki magam, eltolva karjaimmal magamat az ágytól, így kényelmesen hátradőlök a fotelban, amiben helyet foglaltam. Látványosan felhúzza felső ajkát, majd lehunyja szemeit, ahogy láthatóan vannak fájdalmai.

– Ez egyértelmű. Egy kis golyó nem fog földhöz vágni – szűri ki fogai között szavait, ahogy a fájdalom – gondolom – egyre csak eluralkodik rajta.

– Nos, örökre biztos nem. De egy hétig megtörtént – incselkedek vele, de persze, csak óvatosan. Persze szúrós tekintetét azonnal rám emeli, majd be is hunyja szemeit, amit egy halk szisszenés követ.

– Idióta. Amúgy is, mit keresel még itt? Neked már rég hét határon túl kéne lenned – néz ismét maga elé, mígnem Taemin lép mellé, aztán egy vizes ruhát tesz a másik homlokára, aki morgolódva fogadja, de eltűri, hogy a hideg és nedves anyag a homlokán pihenjen.

– Már mondtam, jobb terveim vannak a szökésemhez, ami biztos, hogy látványos lesz. Nem szándékozom örökre itt maradni, egyszerűen csak… – nyúlok arcához, majd ujjaim közé veszem egyik sötétbarna tincsét, amit csavargatni, dörzsölgetni kezdek ujjbegyeim között. – Meg akarom mutatni, hogy mennyire nincs akkora hatalmad, mint hiszed és, hogy nem vagyok az a játékszered, aki hagyja magát – kuncogom, figyelve reakcióját.

– Te egy idióta vagy, ugye tudsz róla? Ha ennyire revánsot akartál és akarsz, megtehetted volna addig, míg nem voltam magamnál. Megölsz, vagy tudom is én.

– Abban mi lett volna a vicces? – reagálok rá azonnal. – Mint mondtam, úgy akarom visszafizetni mindezt, hogy immár százszázalékos vagy. Vicces lesz látni az arcodat, ha rájössz, milyen mértékben veszítettél ellenem – kuncogom játékosan a szavaim végét, ő pedig csak figyeli arcomat, mintha ki akarná olvasni belőlem, hogy mégis mi a francra gondolok. Haját egy pillanatra sem hagyom békén, ajkaimra szélesebb mosoly ül ki, mint eddig. – Hiába fejtegetsz, nem áll szándékomban elmondani az én kis tervemet – kacsintok rá, mire ő egy halk ciccegő hangot hallat, elfordítva tőlem a fejét.

– Franc sem fejteget téged. Inkább menj fel a szobádba, idegesítesz – sziszeg maga elé, amit csak meg kell nevetnem.

– Ugyan már, szeretsz a közelemben lenni, ne is tagadd – könyökölök ágyára, megtámasztva államat egyik kezemben, úgy figyelve őt.

Taemin amint kimegy a szobából azzal a mondattal, hogy hoz némi kaját, azonnal lágyabb arckifejezéssel figyelem őt.

– Amúgy... örülök, hogy jobban vagy. Nagy lenne a fejetlenség nélküled – engedem el dús tincsét, hogy immár mind a két kezemmel megtámasszam állam, úgy nézve a másikat. – Arról nem is beszélve, hogy rohadtul unatkoztam miattad. Még a terveket sem volt túl érdekes szövögetni, de tudtam, hogy rendbe jössz – az eddigi szórakozott mosolyomból, most csak egy lágy görbület lesz. Hiányzott... hiányzott ez a pöcs, még ha fáj is bevallanom. Nem tudom miként és hogyan, de sikerült megkedvelnem.

Taehyung

Képtelen voltam megérteni, miért is akarja ennyire azt az édes bosszút, bár, ha jobban belegondoltam, akkor tényleg egészen logikus volt – talán én is szeretnék revansot venni azért, mert valaki úgy bánt velem, mint egy kutyával. A különbség annyi, hogy ő tartozik nekem borsos pénzzel – végül is, annyira nem vészes az összeg, de minden pénz számít –, szóval neki semmi joga itt terveket szövögetni, mert ha meg is szökik, menjen bárhová, utolérem, és nem leszek kegyes, bármennyire is néz most engem bárgyú mosollyal, és félig lehunyt szemekkel, ami egyenesen furcsa, zavart érzést generál a mellkasomban.

Miért néz így engem? Utálattal, gyűlölettel kellene engem vizslatnia, nem pedig ilyen… ki tudja, milyen tekintettel, főleg azután, hogy majdnem megöltem a szobájában. Nem is értem, miért nem lépett le, tényleg nem értem, a kifogása pedig nem teljesen elfogadható, ugyanis bosszút tudna állni máshogyan is, akárhogyan, ha akarna.

Nem értettem őt, akármennyire is járattam agyam fogaskerekeit, egyszerűen nem tudtam hová tenni őt magamban, képtelen voltam rá, így értetlenségemet teljes fokon nyilvánítottam ki, megemelve szemöldökeimet.

– Ettől a bárgyú mosolytól egyenesen rosszul leszek – jelentettem ki, mire hirtelen felkapta a fejét, majd a homloka közepére futtatta szemöldökeit, nagy, kerek szemekkel nézve vissza rám, azután pedig megköszörülte a torkát, majd hátrább dőlt a székben, mély szusszantást hallatva. – A bosszúd pedig elég piti dolog, meg felesleges is. Ne feledd, te tartozol nekem pénzzel, még mindig, addig, amíg azt nem mondom, mehetsz, nem fogod tudni elhagyni ezt a sterciát, most végképp nem, mivel felébredtem. Ne szövögess felesleges szökéseket, mert ha sikerül is, én elkaplak, abból pedig nem lesz könyörület – mustráltam végig az alakját, amennyit láttam belőle, viszont mihelyst az arcára kúszott a pillantásom, és megláttam íriszeinek csillanásában a dacot, és a vakmerőséget, megcsóváltam a fejemet, amennyire csak tudtam.

Miért ilyen sötét? Egyszerűen nem értem őt – mondjuk, lehet, nem is kell értenem őt, talán szimplán hülye, esetleg bajkeverő, és unalmas életével nem tud mit kezdeni, azért keresi a bajt mindig.

– Majd meglátjuk – kacsintott, mire megvontam a vállaimat haloványan, majd felszusszantva fordítottam a fejemet a plafon irányába, fáradtan nézve magam elé.

– Kérhetek tőled egy szívességet? – kérdeztem halkan, rá sem nézve. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy kérjek bárkitől bármit, de lassan már annyira száraz volt a torkom, hogy az akadályozta a beszédemet, emellett fájt nyelnem, és éreztem, ha nem jutok hamarosan valami víz-féle folyadékhoz, biztosan megőrülök.

– Persze, mondd csak. – Meglepődtem lágy hangján, de nem volt arra kapacitásom, hogy ezt külön megjegyezzem, így ránéztem, azután ejtve ki a szavakat a számon:

– Kérhetnék egy pohár vizet? – motyogtam, kérlelően nézve rá. Már a számat is cserepesnek éreztem. Tudtam, kaptam infúziót rendesen, még mindig kaptam is, de nem olyan volt, mint a sima, éltető nedű – legszívesebben egy liter vizet is meg tudtam volna inni.

– Milyen furcsa, hogy tényleg megkértél, és nem csak morogtál, hogy „addmá' ide a vizet” – vigyorgott szemtelenül, mire felhorkantottam, még akkor is, ha ez a torkom mély sajgásába került.

– Legközelebb akkor direkt nem kérek majd tőled! – szuszogtam, elfordítva tőle a fejem. – Tudod mit? Nem is kell, kérek majd Taemintől – húztam fel az orromat, nemtetszésemet nyilvánítva az előbbi kijelentései iránt, mereven nézve az ablakot.

Hoseok

Megvigyorogva figyelem kisfiús reakcióját, ami most valami hihetetlenül aranyossá teszi ezt az örök vénemberként zsörtölődő férfit. Komolyan mondom, kedvem támad jó hangosan nevetni, amit inkább nem teszek meg, tekintve, hogy milyen vehemenciával fordítja el tőlem a fejét, leszögezve, hogy többé nem kér tőlem semmit. Ugyan már, ez nem így megy.

– Ne zsörtölődj, csak szívtam egy kicsit a véred – állok fel a fotelből, amit már is az követ, hogy töltök neki egy pohár vizet.

– Tudod, hogy mit szívhatnál egy kicsit! – mereszti rám szúrós tekintetét, miközben odasétálok hozzá a pohárral a kezemben, aztán leülve az ágy szélére, csak megmosolygom ezt a heves reakciót. Olyan most, mint egy sérült kutya, aki ebben a helyzetben is csak morogni tud.

– Inkább igyál egy keveset. Mire Taemin visszatér, kiszáradsz – nyúlok tarkója alá, így megemelve a fejét ajkaihoz emelem a pohár száját.

– Hagyj a picsába! Nem kértem tőled semmit, vedd úgy! – sziszeg, folyamatosan degradáló pillantásokkal illetve engem.

– Most komolyan, nálad ilyenek a hisztik? Igyál, vagy beléd öntöm! – komolyodom meg jómagam is, hiszen ha nem ütöm meg ezt a hangstílust, lehet, hogy semmilyen hatással nem leszek rá. Bár, az is meglehet, hogy így sem. Meglepődött, de egyben dühös pillantásait állom, folyamatosan farkasszemet nézve vele, sőt arcomra azonnal egy kaján mosoly kúszik, ezzel is megvillogtatva, hogy bizony én állok nyerésre és nem ő.

– Hogy mondod? Ugye tudod, hogy egy szavamba kerül, és te… – Hirtelen csuklik el a hangja, mikor száját már is a folyadék tölti ki, ezzel is hallgatásra, majd köhögésre késztetve ezt a csacsogó tsundere vezért.

– Akkor egyszerűbb lesz az, ha nem hagylak szóhoz jutni, nem igaz? – vigyorgok rá, belemarkolva dús hajába, így megtartva a fejét, hogy véletlenül se tudja elrántani a fejét, ahogy folyamatosan megtöltöm döbbenettől elnyílt ajkait. Mikor ismét lenyeli az utolsó cseppet is, halkan felköhög, kezével pedig görcsösen a poharat tartó csuklómra fog, amitől megremeg a kezem, hiszen ő tolná el magától, de én az ellenkező irányba, vagyis az irányába próbálom tolni.

– Te fattyú, ezért megfizetsz! – villogó szempárral néz az én szórakozott íriszeimbe, miközben megnyalom ajkaimat.

– Most miért? Csak megitatlak – nevetem el magam, végül elhúzom ajkától a poharat, úgy nézve rá, figyelve minden reakcióját. – Viszont, csinálhatjuk normálisan is, mit szólsz hozzá? Én tartom a poharat, te pedig szépen iszol. Vagy, ha nem, akkor játszhatunk így is – vonok vállat, miközben ismét felé tartom a poharat. Látom ahogy szinte megvet, hogy a pokolra kíván, de talán ebben a pillanatban a büszkesége helyett a szomja nagyobb úrnak bizonyul.

Lassan kiissza az utolsó cseppet is a pohárból, így mikor végez, csak egy halk sóhajt ereszt meg dús ajkain, azonban a kancsóhoz tévedő pillantásai elárulják nekem, hogy újabb adagot kér, amit hangtalanul teljesítek. Hihetetlen, hogy még ilyenkor is keménykedik, hogy nem ismeri be mindazt, hogy nem olyan sérthetetlen, mint ahogyan azt hiszi, sőt arról nem is beszélve, hogy most nincs abban az állapotban sem, hogy minden úgy legyen, ahogyan azt ő akarja.

Én jelenleg most erősebb vagyok, jobban ki tudom használni a gyengeségét, de azt is csak bizonyos kereteken belül. Eszemben sincs játszani a tűzzel, bár ki tudja, hogy ezért a vizes témáért mit fogok még kapni. Mondjuk őt ismerve, lehet megint golyót ereszt belém, vagy csak bezár a szobába, miközben bejön azért, hogy agyon dugjon, vagy verjen. Vagyis csak próbálkozna, hiszen még fel kéne épülnie.

– Tudod, sokkal édesebb vagy, amikor nem zsörtölődsz. Hány éves vagy? Huszonkettő? – érdeklődöm, miközben leteszem a poharat az asztalra, amint végzett az ivással.

– Közöd? – mormogja, valamivel tisztább hangon, ahogy sikerült neki némi nedvességet a torkára juttatni.

– Hmm, jó. Legyél huszonkettő. De ezzel a viselkedéssel olyan vagy, mint egy nagyapa akinek már nem jutott semmi más a recskán kívül és folyton csak unatkozik, majd begyöpösödik – könyökölök fel az ágyra, mikor ismét helyet foglalok a fotelban. Láthatóan nem tetszik neki a szövegem, de nem nagyon érdekel. – Egy kicsit lehetnél kedvesebb is. Jobban állna, elhiheted – öltöm rá szórakozottan nyelvemet.

Taehyung

Idegesen szusszantottam egyet. Egy hajszál választott el attól, hogy irgalmatlan módon megverjem, és tényleg, erősen gondolkodtam azon, hogy fájdalmat, vesződést nem ismerve fogok felülni, hogy megüssem, legalább annyira, hogy leforduljon a székről. Elképesztő, mit megenged magának velem szemben, pedig tudhatná, bármit megtehetek vele, és ha így folytatja, akármit is megteszek vele csak azért, hogy tudja, hol is a helye – ennek ellenére mégis tetszett a magaviselete, ugyanis nem félt tőlem, ki merte nyitni a száját, véleményt formálni bizonyos dologról, és nem úgy cselekedni, ahogyan én azt elvártam tőle. Természetesen, bosszantott, de egyben eltöltött valamiféle pozitív energiával is.

– Ha nem akarod, hogy így is megüsselek, Hoseok, akkor befejezed ezt. Inkább menj ki – sziszegtem, villogó íriszekkel nézve az övéibe, mire elkacagta magát, elkényelmesedve ülőhelyén, keresztbe téve a lábait, úgy figyelve engem, kacsintva egy nagyot, amitől már majdhogynem tikkelt a szemem idegességemben.

Csak épüljek fel, tényleg kamatostul visszaadom ezt neki…

– Nem akarlak egyedül hagyni, nehogy valami bajod legyen addig – húzta mosolyra ajkait, mire felszusszantottam, megforgatva íriszeimet, le is hunyva őket, hogy egy hangos, mély sóhajt vehessek ajkaimon, majd azt ki is engedjem tüdőmből, hátha meg tudok nyugodni, de nem. Hoseok az az ember volt, aki pillanatok alatt fel tudott bosszantani, úgy, mint még soha senki – nem tudtam, ez erény-e, vagy hátrány, de azt hiszem, nem is volt lényeges.

– Akkor lesz bajom, ha nem mész ki – néztem fel rá hirtelen, elhúzva az ajkaimat, mire elkuncogva magát dőlt előre, közelebb férkőzve hozzám, levakarhatatlan vigyort villantva, mélyen a szemeimbe nézve.

– Ugyan, elég beteg vagy most, ki tudja, mi történhet veled felügyelet alatt? – vont vállat, a plafon irányába szegezve íriszeit. – Még a végén annyit zsörtölődnél nélkülem, hogy megvénülnél. Már látom is az ősz hajszálakat – kuncogta, mire összepréseltem az ajkaimat. – Néha elgondolkodom, volt-e neked gyerekkorod. Most így viccen kívül, olyan megkeseredettnek tűnsz, mint akinek soha nem voltak szülei, vagy gyerekkora. Esetleg apád mindig úgy nevelt, hogy neked kell majd ezt az egész kócerájt tovább vezetned? Elég szar, hogy huszonakárhány évesen úgy viselkedsz, mint egy ötven éves ember, mintha annyi élettapasztalatod lenne, pedig ennyi idősen nem lehet valami sok – mondta elgondolkodva, én pedig már közel álltam ahhoz, hogy beváltsam az ígéretemet, amit magamnak tettem, és felülve móresre tanítsam. – Játszottál te egyáltalán gyerekkorodban, vagy bármi? Attól, hogy maffia vezér vagy, nem kell úgy viselkedned, mint egy utolsó rohadék, vagy mint egy hatalmas pöcs, attól nem fognak az emberek jobban tisztelni, sőt, ellenszenvet váltasz ki belőlük, ráadásul… – Ez volt az a pont, ahol azt mondtam, elég; engem ne oktasson ki senki, főleg ne egy ilyen kis suhanc, akinek fogalma sincs arról, ez mekkora felelősséggel, mekkora energiával jár, mennyi szenvedéssel. Fogalma sincs arról, hogy én nem a tiszteletet akarom így kivívni.

– Na ide figyelj! – Hangomból eltűnt minden kedvesség, figyelmesség, vagy érzelem, ami eddig még megmutatkozott, s nem ismerve lehetetlent, és fájdalmat, felültem, majd az ingénél fogva kaptam el, magamhoz húzva, hogy a szemeibe tudjak nézni, ő pedig kikerekedett íriszekkel figyelt engem, eltátva az ajkait, hogy beszédre nyithassa őket, de őt ebben megakadályoztam: – Ne vájkálj az életemben, a múltamban, mert nem vagy arra méltó, hogy bármit is megtudj rólam! Nem megkeseredett vénemberként viselkedek, nekem is van szívem… – A szavamba vágott.

– Nem úgy vettem észre…

– … de nem mindenki érdemli meg, hogy megmutassam, mit is rejteget. Te pont olyan ember vagy, aki nem érdemli meg. Mit akarsz te? Mit vársz? Bosszút akarsz, gyerekes csínyt, megleckéztetni, mert annyira vicces kijátszani egy maffia vezért? Tudod mit? Akár mehetsz most is, szövögesd a kis baromságodat, magasról teszek rá, hiszen ezidáig is elmehettél volna – mosolyogtam rá negédesen, majd a hajába markoltam ujjaimmal, kissé hátra feszítve a fejét. – Csinálj, amit akarsz, én innentől kezdve leveszem rólad a kezem, mert haszontalan vagy, idegesítő, bosszantó, dobálózol itt szavakkal, gondolatokkal, miközben semmiről semmi fogalmad nincs; olyan vagy, mint egy idegesítő öt éves kölyök, aki nem játszotta még ki magát, és szeretne visszajutni a játszótérre. Ha ez a vágyad, hát legyen, nekem nincs szükségem egy ilyen emberre sem, mint te, menj csak ki, csináld meg azt a nagy durranás tervedet, szökj meg, és onnantól szabad is vagy. Még az imént azt gondoltam, bármit is tervezel, én utánad megyek, akárhol leszel, én utol érlek, de tudod mit? Azért, hogy az én életemet keserítsd, teszi meg a hóhér! – nevettem el magam harsányan, majd löktem a fején egyet, aminek hatására az ülőalkalmatosságába préselődött, apró nyögéssel. – Jegyezd meg: én nem tiszteletet vívok ki, nem kell, hogy tiszteljenek, én azt várom el, hogy féljenek tőlem az emberek, hogy rettegjenek, amikor a nevemet hallják, mert ez a „szakma” velejárója! Ha nem vagy fenyegető, ha nem vagy olyan, mint egy sokat megélt, vén ember, akkor nem fogsz tudni labdába rúgni, de egy kis piti, amatőr, ostoba díler ezt honnan tudhatná? – néztem rá mosolyogva, lesajnálóan, miközben lassan kikecmeregtem az ágyból, majd magamra kaptam egy köntöst, ami még az ágyammal szemben lévő fogasra volt akasztva.

Fájt a sebem, fájtak a sérülések, de vége volt a henyélésnek; a kezembe kell vennem az irányítást, és minden egyes kutyának bebizonyítani, hogy Kim Taehyunggal még egy golyó sem végezhet.

– Nyugi már, én nem így gondoltam, mármint, én csak… – Hátrafordultam, egyenesen a szemeibe nézve, ridegen, keményen és komolyan.

– Nem érdekel, mit gondolsz – vontam meg szemöldökeimet, felkapva egy doboz cigarettát az asztalról, az ajkaim közé pattintva egy szálat, hogy azt nemes egyszerűséggel meg is gyújthassam. – Nem vagy te senkim, hogy a múltamban, életemben vájkálj. Egy fogoly vagy, valaki, aki tartozik nekem bizonyos összeggel, valaki, aki az idejét itt ledolgozás céljából tölti; neked itt nincs sem szavad, sem gondolatod, mert egy kis féreg vagy, akit így is eltaposhatnék, ezt pedig valamiért nem tudod felfogni. Menj, szövögesd a tervedet, leckéztess meg, de úgy rohadtul nagyon, aztán kopj le az életemből, mert azt hittem, valamicske hasznom lesz belőled, de neked még hasznod sincs – csóváltam meg a fejemet, az ablak irányába sétálva, hogy kitárhassam azt, valamennyi levegőt juttatva a helyiségbe. Minden mozdulat kínkeserves volt, de eleget henyéltem, nem akartam leterhelni Jimint – tudtam, hogy ő veszi át a helyemet –, emellett ez a pondró eléggé felbosszantott ahhoz, hogy még így is mozgásképes lehessek.

– Ennek így semmi értelme, ha nem érdekel – mondta halkan, miközben az ablakpárkányra hajoltam, könyökeimmel támasztva meg magam, s vállam felől néztem rá, megemelt szemöldökökkel.

– Akkor fogd fel úgy, hogy érdekel, és majd kereslek, de sosem talállak meg. Idegesítesz, bosszantó vagy, húzz el, és örülj neki, hogy nem nyírlak ki a picsába. Kopj le, te még ahhoz sem vagy méltó, hogy a kezem által halj meg – nevettem halkan, kifújva ajkaim között a füstöt. – Te még ahhoz is kevés vagy, hogy örömömet leljem a halálodban. Szóval menj szépen a szobácskádba, tervezz egy hatalmas, nagy durranást, csinálj ki pár emberemet is szökés közben, hogy izgis legyen, aztán soha többé ne halljak rólad – néztem rá komolyan, a lehető legkomolyabban, kifelé bámulva ezután az ablakon, lágyan szívva a cigarettámba.

Ellentétes, különös emóciók kerítettek hatalmukba, olyasmik, amik eddig még nem, és nem is tudtam ezt magamban hová tenni. Valójában nem akartam, hogy elmenjen, és mégis azt szerettem volna, de nem voltam biztos abban, hogy valóban az okból-e, amit hangsúlyoztam, vagy sokkal inkább azért, mert féltem, ha itt marad, előbb-utóbb feltördeli a jéggé fagyott szívemet, s úgy fosztogat meg a jégburoktól, akár a főtt tojást a héjától.

Megváltoztattam a látásmódomat, eszméletlen gyorsasággal: bántani akartam, megsérteni, fájdalmat okozni, hogy eltűnjön a közelemből, a lehető leggyorsabban, addig, amíg nem tesz bennem komoly, maradandó kárt. Érzéseket váltott ki belőlem, heveseket, vehemenseket, ez pedig megrémisztett, féltem, hogy többre lenne képes. El kell tűnnie a közelemből, a lehető leggyorsabban.