Shatter me with hope - VHope (1/14)

Cím: Shatter me with hope

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 14 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; későbbiekben: yaoi, erőszak, vér.

Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."

Hozzáfűzés:  Huh. Ez egy nagyon, nagyon régi történet, amit Vienettával írtunk együtt, de a minap elgondolkodtam azon, hogy lehet, meg kellene osztani a nagyközönséggel, ugyanis személy szerint szeretem ezt a történetünket, és ő is. :D Élveztük írni, szóval, elkezdem kipakolgatni. :) 
Reméljük, tetszeni fog nektek a maga komor hangulatában! <3
Jó olvasást! <3

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot!

Hoseok

Fülemet lágyan simogatta a klasszikus zenemű, amit vissza-visszatekertem a lejátszón, akárhányszor véget ért a dal. Lehunyt szemekkel, hanyatt feküdtem az ágyamban, a tarkóm alá csúsztatva mindkét tenyeremet, miközben felhúztam az egyik lábamat, majd a combomra fektettem a másik lábam bokáját, ritmusra rázva lábfejemet.

Nem rég ért véget a reggeli, s habár alig ettem belőle pár falatot, úgy éreztem, jólesne egy kis pihenés. Megnyugtatta lelkemet a zongora keserves hangja, hiába volt olyan hatása, mintha bordáimon játszana a zenész. Imádtam ez az érzést.

A cellaajtó fülsértő zajára nyitottam ki egyik szememet, de nem méltóztattam megmozdulni. Kissé érdektelenül futtattam tekintetemet a börtönőrre, aki egy számomra ismeretlen férfi előtt tárta ki a bejáratot. Csak nem szobatársat kapok?

Kitéptem mindkét fülemből a fülhallgatót, s alkartámaszba edzettem magam, de arcomra továbbra se ült ki semmi meglepettséget vagy kíváncsiságot tanúsító érzelem. Még akkor sem, mikor a börtönőr a nevemen szólított.

– Jung Hoseok – nézett fel rám, összevont szemöldökkel. Íriszeiből csillapíthatatlan utálat köszönt vissza rám, de meg se rezzentem tőle. Mára már sikerült megszoknom, hogy nem kedvelnek itt, hiszen nem én vagyok a rabok gyöngye. – Új szobatársat kap.

– Újat? – kérdeztem vissza, bár továbbra se nagyon foglalkoztatott a téma. – Úgy érti az elsőt, nem?

– De, úgy értem, és ne kötözködjön velem!

– Eszem ágában sincs. Csak tanuljon meg fogalmazni. – Apatikus stílusban köptem ki a szavakat, fejemet pedig azon nyomban visszaejtettem a párnámra, visszadugva fülembe a headset egyik felét. Minimálisan azért érdekelt a dolog, hiszen még soha nem osztottak be mellém senkit, mióta itt vagyok. Tisztában voltam a miértjével, ezért nem is foglalkoztatott, és amúgy is jobb volt nekem egyedül. Mindenki jobban járt.

Szemem sarkából pillantottam a jövevényre, aki lassú, de magabiztos léptekkel került beljebb a szűkös cellában. Az első, ami szemet szúrt, a tekintete volt – ilyen érdektelen, rideg, fagyos szempárral még nem találkoztam. Semmi emóciót nem tudtam kiolvasni belőle, a férfi csak létezett a nagyvilágban. Mikor megérezte, hogy éppen őt fixírozom, felpillantott – normális emberben a vér is megfagyott volna. Arcvonásai nem rezdültek, kisimult volt a bőre, íriszei pedig továbbra is fénytelenek voltak. Hasonló mimikával és szempárral vájtam tekintetemet az övébe, de végül megunta és megszakította a szemkontaktust. Nem köszönt, nem szólt semmit, úgy viselkedett, mintha ott se lettem volna. Remek. Legalább nem fogja magát kellemetlenül érezni a hasonló viselkedésem miatt.

Gondolkozni kezdtem, vajon miért kerülhetett börtönbe, de minél jobban próbáltam kielemezni gesztusait és rezdüléseit, egyre inkább a gyilkosság tűnt triviálisnak. Ha valóban így van, értem, miért őt osztották be mellém. Mást nem nagyon mernének.

Mozdulatai nem tűntek túl magabiztosnak, a férfi nem mozgott otthonosan a cellában – ezelőtt biztos nem volt még börtönben. De ennek ellenére továbbra is némaságba volt burkolózva, nem kérdezett, nem kért segítséget. Na, nem mintha a rendelkezésére álltam volna – mindenki tanulja meg maga, milyen itt az élet. Azt pedig, hogy én ki vagyok, hamar az eszébe vési, nekem semmit nem kell tennem ennek érdekében.

Ahogy őt figyeltem, enyhe sajnálat kerített hatalmába. Kár ezért a fiúért... Fiatal, jóképű, bár azt kétlem, hogy a fejében minden rendben lenne. Ez kis kontrasztot éreztetett megkapó külsejével párosulva. Tagadhatatlan, hogy felkeltette az érdeklődésemet.

Taehyung

Mosolyogni lett volna kedvem, mikor az ágyban lévő srác rám nézett. Igazán vicces volt, ahogy próbálta a saját tekintetemet tükrözni, de azt hiszem, az valamilyen szinten lehetetlennek bizonyult volna, ugyanis a szavaiból éreztem, hogy ő nem egy rideg ember. Valamilyen szinten biztos, de lesütött róla, hogy van társasága, vannak koloncai, vannak emberei, akik a seggét nyalják. Biztos voltam benne... úgyhogy az én magányos, hideg, fagyos pillantásaimmal biztosan nem versenghet.

Megálltam a szoba közepén, körbe nézve, kémlelve a helyiséget, és meg kellett jegyeznem, hogy elég igénytelen volt, bár, a körülményekhez képest aránylag rend volt a szoba egyes részeiben, amit szerintem a srác rendezgetett. Elég otthoniasnak hatott. Fogjuk rá... a maga börtönös hangulatában nem volt vészes.

Lassan visszanéztem a srácra, aki tovább hallgatta a zenét, fülhallgatóval a fülében, majd rám pillantott hirtelen szempillái mögül. Az első grimaszomat engedtem meg felé: felhúztam a felső ajkamat, végig mértem őt, majd hanyagul, szenvtelenül vontam meg a szemöldökömet, száj húzva, miközben elfoglaltam a szabad ágyat. Vele szemben volt, szinte ugyan úgy nézett ki, csak az enyém emeletes volt, a szemben lévő pedig nem. Úgy éreztem, tökéletesen jól megleszek az emeletes részén, üres ággyal, ami alattam feküdt.

– Mi ez a grimasz, te nyamvadék? – sziszegte, miközben felmásztam az ágyamra, majd mihelyst helyet foglaltam rajta, újra végig néztem, immáron felette ülve. Kifejezéstelen arccal bámultam, majd lassan eldőltem az ágyon, hanyatt fekve, megeresztve egy halk sóhajt, bámulva a felettem lévő plafont.

Legalább itt ki fogom magam pihenni. Otthon úgy sem volt rá sok lehetőségem. Mindig cibáltak, minden faszom orvoshoz, a semmire, mert az is csak gyógyszerekkel tudott tömni, de meg nem tudta mondani, mi a gondom; mondjuk, ha néha, csak néha megszólaltam volna... De volt, mikor már szerencsétlen orvos fakadt sírva, mikor rámosolyogtam.

– Hozzád beszéltem! – Felé fordítottam a fejemet, lenézve rá, viszont azon kívül, hogy elvigyorodtam, nem csináltam semmit. Csak figyeltem őt, vigyorogtam rajta, megvonva a szemöldökömet, és mikor láttam, hogy összevont szemöldökkel nézett vissza rám, lemondóan felsóhajtottam, félmosollyal a számon, s visszadőltem az ágyba, hanyatt.

Úgy érzem, hogy ő amolyan... tipikus menő gyerek. Nagy neve lehet, aki nem tűri, ha újat húznak vele. Kivívja magának a tiszteletet... Ha ennyire bosszantja, hogy nem reagálok, csak arcmimikával, akkor biztosan valami nagy góré lehet itt.

Nem, mintha engem érdekelne, csak jó ember ismerő vagyok. Mivel nem beszélek, kénytelen vagyok a reakciókból, hangsúlyokból, beszédekből kiismerni a másikat, ugyan is nem kérdezek, nem beszélgetek, nem társalgok, másra nem hagyatkozhatok. Szóval nagyjából harmad ránézésre meg tudom mondani, ki milyen.

És mindjárt meg fog szólalni újra... ha nem, akkor jól megleszünk, egymást ignorálva, ami kecsegtető lenne. Nem volt kedvem egy cellatárshoz sem, de ha esetleg ő is hallgatag, nem feltűnő, és esetleg nem "tipikus menő gyerek", akkor jól megleszünk, nem fog sokat vizet zavarni.

Hoseok

– Jól van, ignorálj, ha jólesik – vontam vállat lezseren. – De rá fogsz jönni, hogy az itteni hibáid sorozata most kezdődött el.

Ismét nem reagált szóval, mindössze egy halk kuncogást hallatott. Tudtam, hogy rajtam, a megjegyzésemen szórakozik ilyen jól, de nem kívántam visszaszólni. Fölöslegesnek tartottam, majd mindent megtapasztal a saját bőrén.

Nem vagyok én agresszív, nem tervezem bántani őt. Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben.

Ebédszünetig egy szót sem váltottunk. Ő is elvolt a saját kis világában, ahogy én is, nem igazán zavartuk egymást a jelenlétünkkel. Legalábbis, én őt biztosan nem, de engem is csak az érdektelensége tett kíváncsivá. A legtöbb újonnan érkezett fegyenc gatyája tele van, ha börtönbe kerül – elméjüket megöltik a fikciók, amiket magukban építettek fel, akárhányszor börtönéletről szóló filmet néztek, vagy könyvet olvastak. Leejtett szappan, elítéltek közti rivalizálás, börtönőr-rab közötti viszony, unalmas és sanyarú élet. De a fegyház ennél sokkal többet rejtett, a szappan leejtése volt a legkisebb probléma.

De ezt a fiút mintha semmi nem érdekelné, ami kicsit magamra emlékeztetett. Én se éreztem csapongó félelmet, amikor bekerültem ide, egyszerűen csak léteztem és próbáltam életben maradni. A módszereim pedig nem csak kiválók, de eredményesnek bizonyultak, mert többet elértem, mint azt terveztem. Volt nevem, tekintélyem, emberek az oldalamon, s habár a teljes élettől messze jártam, nem kellett félelemben élnem. Ahogy én azt gondoltam és terveztem.

A kis nyamvadék nélkül hagytam el a cellámat, mikor megindultam az ebédlő felé. Már a folyosó végén hallani véltem a helyiségből kiáradó zajt, amit az itteni fegyencek hangja okozott - undorító, idegesítő emberek sokasága, akik közül nehéz volt kiszűrni a magasabb intelligenciát. Szerencsére ehhez volt érzékem.

A kitárt ajtó előtt magasodó őr készségesen állt félre, mikor már kirajzolódott előtte az alakom. Nem pillantottam se rá, se a többi rabra, akik elsuhantak mellettem, vagy éppen tőlem méterekkel lemaradtak. Szellemként libbentem el a bajuszos porkoláb mellett, de mikor átléptem a küszöböt, a benn falatozó emberek nagy részének tekintete rám szegeződött. Zsebre tett kezekkel eresztettem meg feléjük egy féloldalas mosolyt, amit annyira utáltak. Nem kedves ajakgörbület volt, inkább vérfagyasztó. Mást nem is érdemeltek.

– Hello. – Az ismerős hangra kaptam fel a fejemet, mikor már tálcával a kezemben álltam be a sorba.

– Daehyun – biccentettem egyet a mellettem álló felé, majd a kínálatra pillantottam, ami, teszem hozzá, ezen a napon is undorító volt, az orrfacsaró szagáról nem is beszélve.

Daehyun nem kívánt többet szólni, gondoltam, folytatja, ha majd helyet foglaltunk az asztalok egyikénél. Csak kitűrte sötét bogarú szemeiből barna tincseit, megbillentve azt a néhány szőke szálat, amik a frufruján helyezkedtek el. Fintorogva, szemein forgatva egyet vette el a felé nyújtott tányért, éreztetve a konyhással, mennyire nincs megelégedve az itteni koszttal. Daehyun mindig is ilyen volt – akarva, vagy akaratlanul, de mindig kiültek jóképű arcára az érzelmei. A konyhás nő csak lesütötte a szemét Dae lekicsinylő pillantásától, majd a következő tányért felém nyújtotta. Látni véltem, ahogy keze egy szekundumra megremeg, de csak nagyot sóhajtva kaptam ki ujjai közül az adagomat. Nem tudom, mitől retteg ennyire, nem őt szándékozom elfogyasztani. Bár, ha jobban belegondolok, ezt a moslékot se szívesen gurítom le a torkomon.

Taehyung

Mikor az őr megkocogtatta a cella ajtaját, közölvén, hogy éppen ebéd van, toljam le a seggemet, mélyen gondolkodtam, menjek-e vagy sem. Nem volt kedvem emberek közé menni, ilyenek közé, mint ez a srác pedig pláne nem. Viszont, ha nem megyek, és egész idő alatt bezárva tartózkodom a cellámban, azt hiszem, az sem a legjobb taktika.

Felsóhajtottam, majd nagy nehezen leugrottam az ágyról, és egy nyújtózkodás közepette kezdtem el kifelé sétálni. Bár, fogalmam sem volt róla, mi merre van, úgy gondoltam, szívesen körbe járnám a helyiséget is. Ha esetleg lesz szünet, majd körbe kémlelek mindent. Vagy egy éjszakán. Magamat ismerve, ügyesen kijutnék a cellából éjszaka, szóval szerintem ezzel nem lesz gond. Ügyesen török fel zárakat, vagy lakatokat... akármi.

Két évig be voltam zárva pszichiátriára, ahonnan rendszeresen szökdöstem, úgyhogy van tapasztalatom mindenféle zárral, még egy sem fogott ki rajtam.

Apró sóhajjal sétáltam be egy számomra teljesen ismeretlen folyosóra, mikor megpillantottam egy vörös hajú srácot, amint engem méreget.

– De szép! – súgta, körbe mérve. Összevontam a szemöldökömet, morgolódva, csúnyán nézve rá, de mintha nem is érzékelte volna, mennyire nem vagyok kíváncsi a társaságára.

Olyan hirtelen kapta el a csuklómat, amilyen hirtelen ide bekerültem. Nem volt időm reagálni, vagy bele rúgni a vádlijába, hogy eresszen el: úgy rohant velem, mint akinek a szemét vették ki. A legidegesítőbb az volt, hogy többet nem is mondott.

Mihelyst beértünk egy nagy terembe, megforgattam a szemeimet, viszont alig tudtam feleszmélni, vagy kifújni magam, a hiperaktív, vörös fürtökkel megáldott férfi megint vonszolt maga után, s mikor elértünk egy aránylag üres asztalt, azt a srácot pillantottam meg, aki a szobámban is volt. Remek.

Én ezzel, és azzal a szőkével sem töltök együtt egy percet sem, ezzel a buggyant vörössel főleg nem.

Épp indultam volna az ellenkező irányba, mikor a kis vörös a vállamra mart és maga mellé állított. Úgy néztem rá, mint aki ölni lenne képes.

– Skacok! Ezt a cukit a folyosón találtam! Hát nem szép?! Igazi értékes darab! Mi szép arca van már! Irigylem! – nyögte, szembe fordítva magával. Végig mértem, apró fintorral. – Tyű... te nem vagy testvére Hoseoknak? – nevette, a cellatársamra nézve. Megforgattam a szemeimet, majd lassan a mellkasára tapasztottam az ujjaimat, ellökve magamtól. – De, tuti...

– Szerintem a srác menni akar. Engedd. – A barna hajú, számomra ismeretlen igazán értékes mondattal áldozza meg a vöröst, akit egy cseppet sem érdekelt a megjegyzése.

– Dehogy engedem! Tiszta édes! – Átkarolta a nyakamat, hiába indultam meg, s újra magához húzott. Felsóhajtottam. Remek. Csak a fogyatékosok tudnak betalálni. – Park Jimin vagyok! És te? – kuncogta, mire megemeltem az egyik szemöldökömet, kifejezéstelenül nézve rá. – Óh... talán néma vagy? – kérdezte halkan, lesajnálóan. – Néma a srác. Egyelek meeeeg! – nyüszítve átölelt, mire eltátottam a számat, és akkorát löktem rajta, hogy a cellatársamat letarolta a székről.

– Ne menj el! – vinnyogta a vörös, mire megforgattam a szemeimet, fintorogva. A barna hajú srác hangosan kacagni kezdett a jelenet láttán, rám nézve.

– Bírlak, már most! – kuncogta, törölgetve a könnyeit, mire megcsóváltam a fejemet, lassan elindulva ki az ebédlőből.

– Park! Szállj le rólam, megfulladok a nagy valagadtól, te rohadék! Szakadj le rólam! – Elvigyorodtam.

Hoseok

– Kicsit ijesztő – csóválta a fejét mosolyogva Daehyun, miközben a tányérjában lévő, beazonosíthatatlan kosztot nyomogatta evőpálcikáival. – De egész szimpatikus.

– Park, utoljára szólok... – sziszegtem összeszorított fogaim közül. – Emeld fel a valagadat, különben én doblak arrébb!

– Jó, na, bocsi. – Jimin végre eleget tett kérésemnek, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor már ismét a székemben ültem, egyedül, minden nyomás nélkül.

– Szóval szimpi? – reagáltam Daehyun korábbi kijelentésére, mire bólogatni kezdett. – Ő az új cellatársam.

– Micsodaaaa? – vinnyogta Jimin, mire fintorogva elfordítottam tőle a fejemet, hátha enyhíteni tudom az általa kovácsolt zajt. – És nem mutattad be nekeeem?

– Mégis mit mutogassak rajta? – vontam fel egyik szemöldökömet, ridegséget árasztó tekintettel méregetve Jimint. Nagyokat pislogva hőkölt vissza ültében, értetlenül fixírozva engem.

– Engem meglep, hogy kaptál szobatársat – ismerte el Daehyun, majd sóhajtva eltolta maga elől a tálcáját. – Bár, a srácot elnézve... Lehet, én se tartanék attól, hogy kinyírod.

– Nem nyírnék ki senkit, aki nem árt nekem – forgattam meg szemeimet.

– És mi van vele? – Daehyun előre bökött evőpálcikáival, aminek irányát nem csak én követtem, hanem Jimin is, hátra fordulva, székének háttámláján megtámaszkodva.

RapMon, tisztességes nevén Namjoon lépett be az étkezőbe, arcán pedig most is az az undorító mosoly ült, amit talán más kedvesnek érzékelt, de én nagyon jól tudtam, mit is rejt valójában az az ajakgörbület. Képmutató patkány ez az ember.

Laza, határozott és hangos léptekkel indult meg a már megrövidült sor felé, hogy elvehesse adagját, majd a megpakolt tálcával kezei közt fordult meg, hogy helyet keressen magának - pár pillanat múlva pedig tekintete ránk tévedt. Daehyunnal és Jiminnel nem foglalkozott sokat, az én szemeimbe viszont hosszú másodpercekig meredt, féloldalas vigyorral az arcán és megkeményedett vonásokkal. Szemöldököm rándult egyet, mikor még mindig nem kapta el a tekintetét, de ahelyett, hogy legalább mimikával sugalltam volna irányába valamiféle érzelmet, kifejezéstelen arccal mutattam fel neki középső ujjamat. Jót vigyorgott eme gesztusomon, engem pedig már kezdett bosszantani, már a puszta jelenléte is – ujjaimat megmozgatva jeleztem neki, hogy nyugodtan tovább haladhat, nem fűlik a fogam további szemezéshez.

– Hányni tudnék – csóválta a fejét Daehyun, kiábrándult ábrázattal.

– Visszatérve – pillantottam rá –, mint látod, őt se nyírtam ki. Csak nem fértünk meg egymás mellett egy cellában.

– Ha nem tudnám, milyen, azt hinném, rendes és emberséges – sóhajtott fel Jimin, majd visszafordult a mi irányunkba. – Remélem, ezzel az új fiúval már jó kapcsolatod lesz. – Arca szekundumok alatt rendeződött át, s most már örömittasan vigyorogva beszélt.

– Barátkozzatok vele ti, ha ennyire szimpatikus nektek - dobtam fel könyökömet a háttámlára. – Előbb vagy utóbb, de úgyis megint egyedül leszek abban a helyiségben.

Taehyung

Miután megláttam, hogy mi a kajának nem nevezhető képződmény, inkább úgy döntöttem, hogy ma koplalok. Holnapra valószínűleg olyan éhes leszek, hogy cseppet sem fog érdekelni, mi hogyan néz ki, vagy mennyire gusztustalan, de addig, amíg nem kopog a szemem az éhségtől, biztos, hogy egy falatot sem csúsztatok le az ilyen undormányokból a torkomon, az egyszer szent... majd holnap, ha már megpusztulnék az éhségtől.

Apró sóhajjal indultam meg az ajtó felé, hogy vissza menjek a cellámba. Nem volt kedvem emberek között lődörögni, sem nézni őket, ahogy vigyorognak, vagy szórakoznak; ha visszagondolok arra a vörös hajú srácra, kiráz a hideg. Az az undorító, vidám mosoly... a falra tudnék mászni, akárhányszor visszagondoltam rá, ráadásul, ahogy átölelt... kezdtem érezni, hogy úrrá lesz rajtam a hányinger.

Nem, nem utálom annyira az embereket, csak jobb, ha egy sincs a közelemben. Nincs bajom a vidám, boldog emberekkel sem, ha tartják tőlem a távolságot, és nem foglalkoznak velem. Úgy szívesen elviselem őket, de ha már az aurámba lépnek, akkor legszívesebben megfognám a boldogságtól verdeső szívüket és kitépném a helyéről. Nem, egyszerűen nem tudtam elviselni a közvetlen környezetemben az ilyen idegesítő "lényeket".

Hosszas idő után, de sikerült megtalálnom a cellámat, ahová halk szusszanással léptem be, majd másztam fel az ágyamra, mély sóhajjal, hanyatt fekve.

Még, hogy néma... Nem vagyok néma, csak semmi értelme beszélnem, főleg nem olyan emberekkel, mint azok. Ha úgy érzem, előbb-utóbb úgy is megszólalok, de semmi energiám felesleges társalgásba elegyedni egy hiperaktív, feltűnési viszketegségben szenvedő idiótával, pluszban egy helyi nagymenővel, aki nyilván nem lát túl az egóján és az önérzetén. Ilyen emberekkel én mit foglalkozzak? Egyedül talán az a srác volt szimpatikus, aki halkan nevetett a másik kettőn: elég gonosznak tűnt. Ő szimpatikus volt, de még vele sem társalogtam volna.

Felsóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet.

Ha minden nap ilyen lesz, akkor unalmas lassúsággal fog letelni ez a fél év.

Hoseok

Csikorgott mind a négy lába, mikor kitoltam magam alól a széket, hogy visszavigyem a tálcámat, az összes étellel, ami rajta lötyögött a piszkos tányérban. Daehyun és Jimin még társalogtak tovább, nekem viszont nem volt további kedvem ehhez a közeghez.

Akárhány fegyenc mellett mentem el az én kényelmes tempómban, egytől egyig arrébb húzódtak, még ha nem is volt pár centinél több hely a másik oldalukon. Egyedül Namjoon volt az, aki még a fejét is felemelte érkezésemre, ugyanis pont olyan helyre ült, hogy kénytelen legyek elsétálni mellette.

– Hogy ízlett az ebéd, Hoseok? – tette fel a kérdést a hányingert keltően nyájas hangján.

– Fenomenális volt, mint mindig – válaszoltam rideg beszédstílusban, majd az egészet a kukába borítottam, a tálcát pedig a konténer tetejére raktam.

– Egy falatot sem ettél – csóválta meg a fejét, hangosan ciccegve.

– Igazán kedves tőled, hogy aggódsz az egészségem miatt, de ha legközelebb időben szólsz, nem a kukába borítom, hanem neked adom. – Szemem sarkából ajándékoztam meg egy fagyos pillantással. – Ha esetleg még nem hízott elég nagyra a pofád.

– Remélem, az új cellatársad kiállja ezt a hűvös, lekicsinylő stílusodat – dőlt hátra a székén, enyhén meghintáztatva azt, ujjait pedig összefonta tarkója mögött.

– Nahát! – mímeltem meglepettséget. – Nálad megint nagyon jó a hírfolyam.

– Ugye, milyen jó nekem?

– Igen, nagyon jó lehet ilyen álszent görénynek lenni, de egyszer sem próbálnám ki – horkantottam fel, majd hátat fordítva neki elindultam kifelé. – További jó étvágyat, Namjoon!

Még a folyosón is eszembe jutott egyszer, amit mondott – hűvös és lekicsinylő stílus? Lehet, hogy ez van a birtokomban, viszont az új cellatársam egy igazi flegma pöcs, akin látszólag semmi penge nem fog. Biztos vagyok benne, hogy létezik gyenge pontja, mindenkinek van. De annyira nem érdekel a fiú, hogy akár csak gondolkodjak ezen. Ha eljön az idő, úgyis észreveszem magamtól, addig minek törjem magam? Őt meg majd úgyis megtöri az itteni élet, ha nincs elég lelki ereje.

Egy határozott mozdulattal húztam félre a cellaajtót, majd csaptam be azt magam után egy hangos csapódás kíséretében. A flegma pöcs az ágyán fekve kémlelte a plafont, s habár biztosan megütötte fülét a zaj, nem méltóztatott megmozdulni, de még csak felpillantani sem. Én is havar elvettem róla a tekintetemet, s leültem az ágyamra, közben kezembe véve az éjjeliszekrényen levő órát. Fél kettőt mutatott, ami azt jelentette, van még harminc perc az ebédszünetből, s alig egy óra múlva pedig kezdődnek a délutáni programok. Szemem fordult egyet a helyén, mikor belegondoltam, mennyi rabbal kell majd egy légtérben lennem. Bár, ez nekik rosszabb, mint nekem.

Zavart a fiú jelenléte. Nem volt személyes, nem konkrétan vele volt bajom, egyszerűen csak frusztrált, hogy már nem az enyém az egész cella. Szerettem a magányt, egyedül maradni a gondolataimmal és a csenddel – vagy olykor a zenével –, s habár ez a nyamvadék egy szót sem ejtett ki a száján, mióta ide került, bosszantott, hogy egy levegőt szívunk. Jobb szeretem távolt tartani magamtól az embereket.

Taehyung

Néztem és figyeltem, ahogy a sok marha játszik. Nem tudtam elképzelni sem, hogyan lelik örömüket abban, hogy egy labdát pattogtatnak és a kosárra dobják azt. Unalmas sport, nincs benne semmi érdekes, semmi izgalom. Egyszer itt a labda, aztán ott. Ha definiálnom kellene a kosárlabdát és a foci is, valami ilyesmi lenne: sok agyatlan barom, aki rohan egy repülő, guruló gömb felé. Mint az agyatlan macskák…

– Hoseok, neeee! Hobiii! – A vörös hajú srác láttán megforgattam a szemeimet, és ő olyan lendülettel vetődött Hoseokra, hogy irigylésre méltó lett volna.

– Mássz le rólam! Nem játszom! – Azzal a lendülettel leszedte magáról, majd mikor a tekintete találkozott az én kifejezéstelen, üveges szemeimmel, apró fintor ült ki az arcán, amit én szintén nem reagáltam le. Csak néztem.

– Játsszunk! – Egy fekete hajú srác neki dobta Hoseoknak a labdát, aki megeresztett egy sóhajt.

– Játszik a faszom! – Azzal a lendülettel a pad felé indult, s tőlem jó távol leült, mint egy durcás gyerek. Borzasztó...

– Gonosz vagy, Jung Hoseok! – A kis vörös összefonta a karjait mellkasa előtt, sértődött arckifejezéssel merengve az ég felé.

Ilyen emberekkel miért lettem én összezárva? Ezekhez képest én merőben normális vagyok, azt leszámítva, hogy nem beszélek.

– Taehyung? Jössz játszani? – kérdezte a vöröske, csillogó szemekkel. Hoseok felkapta a fejét.

– Honnan tudod a nevét? – Megeresztettem egy sóhajt, összefonva a karjaimat a mellkasom előtt, majd lehunytam a szemeimet, hátra dőlve, egyenesen a vaskerítésnek döntve a hátamat, a fejemmel együtt.

– A őrtől kérdeztem. – A továbbiakra nem akartam figyelni, de akarva, akaratlanul is meghallottam minden szót.

– Miért nem beszél?

– Azért, Jungkook, mert néma. – Bárhonnan felismerném már most a vörös hangját. Olyan idegesítően magas volt férfi létére. Idegesítően magas... annyira idegesítő, mint az egész lénye.

– Szegény…

– Szerintem inkább pszichopata. – Felismertem a hangját, szerintem ő a barna hajú srác lehetett, aki nevetett. Csak az egyik szememet nyitottam fel, lenézve feléjük, ugyanis a fejem hátra volt döntve, egyenesen a kerítésnek támasztva.

– Miből gondolod? – A fekete hajú olyan kis naivnak nézett ki.

– Szerintem inkább néma! Szegény néma... – Le fogom ütni ezt a görcsöt, esküszöm. Kitépem a nyelvét, csak ne tudjon beszélni.

– Nem folytatnánk inkább? Hoseok úgy is kiszállt, legalább nincs bent önző játékos, aki nem passzol!

– Kuss, Yoongi! – Olyan szánalmasak az emberek.

Hoseok

– Miért, nem így van? – fonta össze karjait mellkasa előtt a menta hajú, de én szó nélkül ültem le a korábban kiválasztott padra, majd négyes alakba rendeztem lábaimat.

– Szálljatok már le rólam – sóhajtottam fel. – Rólam is, és a Taehyung nevű tagról is! Kezdem unni a témát, és ha rá néztek, látjátok, hogy ő is.

– Ahj, szerintem csak fúrja az oldalad, hogy ignorál téged. – Jungkook összefont karokkal motyogott maga elé, de nem elég halkan, hogy ne jusson el fülemig a mondandója.

– Parancsolsz? – pillantottam rá, hűvös tekintettel, s mint akinek az összes csontja jéggé fagyott, megdermedt a helyén.

– Semmi – rázta meg végül a fejét, mire én felsóhajtottam, majd hátradőltem a padon és a környéket kezdtem pásztázni. A többiek agyáig végre eljutott, mennyire nem fűlik a fogam a kosarazáshoz, így nem piszkáltak tovább, nélkülem játszottak tovább.

Nem mondom, hogy hú de szerettem őket, de valamilyen szinten felelősséggel tartoztam értük. A fegyházban "családot" alakítottunk ki, a családfő titulus pedig rám jutott, de emellett mindenkinek megvolt a maga szerepe. Yoongi és Jungkook számunkra hasznos és szükséges dolgokat csempésztek be a börtönbe, a drogdílerkedés alatt ügyesen elsajátították a titoktartás és a rejtegetés művészetét. Jimin szűrte ki az embereket, mert amellett, hogy idegesítő, jó emberismerő, messziről kiszűri, ki megbízható és kivel kell vigyázni. Daehyun pedig a kezdetek kezdetétől a jobb kezem – mi vigyázunk a többiekre, mi intézzük el a nem kívánatos személyeket és mi simítjuk el a dolgokat, hiszen messze nekünk van itt a legnagyobb befolyásunk, a mi észjárásunk a leggyorsabb és mi vagyunk hidegvérűek – ő higgadtan kínzott embert, mielőtt ide került, én pedig szemrebbenés nélkül öltem. Szükségünk volt egymásra, de főleg nekik rám. Nekem pedig nem volt ezzel problémám, amíg nem tesznek alám. Ettől viszont nemigen kellett tartanom.

– Ezek mindig képesek lefárasztani – huppant le mellém Daehyun, de meg se moccantam, felé se pillantottam – ugyanolyan faarccal meredtem előre. – Hahó! Figyelsz te rám? – Kezével kezdett legyezni előttem, ám egy hirtelen pillanatban elkaptam a csuklóját és lenyomtam végtagját az ölembe. – Ahj, még mindig jók a reflexeid.

– Köszönöm – biccentettem a bók hallatán, ami most inkább a szitkozódás köntösébe volt bújtatva. – Mondtad Yoonginak, hogy kezd fogyni a készlet?

– Igen – bólintott nagyot, majd közelebb hajolva hozzám suttogóra vette a hangját. – Beszélt is a taggal, holnap érkezik a cigaretta.

– Pompás. – Ajkaim apró, de boldog mosolyra húzódtak, mikor szétterpeszkedtem és elnyúltam a padon egy hatalmas nyújtózkodás közepette. De nem pihenhettem sokat, mert csörömpölésre lettem figyelmes. A hang irányába fordítottam fejemet, bal szememet kinyitva, ami elé a faarcú Taehyung tárult, és a lába mellett pattogó labda. Véleményem szerint majdnem fejen találták.

– Jaj, ne haraguuuuudj! – rohant felé Jimin, de még mielőtt oda ért volna, Taehyung ráérős mozdulattal lehajolt a labdáért. Hűvös, kifejezéstelen tekintetét Jimin csillogó íriszeibe vájta. – Nem akartalak eltalálni. Csak úgy visszapattant a kerítésről. – Ezek szerint nem csak majdnem, tényleg rajta csattant a labda, pontosabban a tarkóján. – Öhm... visszaadnád?

Taehyung nem szólt semmit. Némán állt a vörös hajúval szemben, ám a következő pillanatban felemelte a labdát tartó kezét, s olyan messzire repítette a narancssárga gömböt, hogy az összes játékban levő fiú felett elrepült. Szemöldökömet enyhén összeráncolva húztam ki magam – nem szerettem, ha a hozzám tartozókkal baszakodtak.

Taehyung

– Szimpi a srác. – A menta hajú fiúra néztem, aki hirtelen megemelte a szemöldökét. – Mondom, hogy szimpi. Egy normális emberben a szar is össze fagyna – nevetett, miközben a labdáért indult, az előttem álló vöröske pedig bánatosan nézett rám, azonban én nem reagáltam semmit. A sajnálat egy szikrája sem volt bennem.

Fejbe talált, és adjam vissza a labdát? Hogyne. Hülyének néz engem? Akár direkt volt, akár véletlen, az engem nem érdekel.

– Tényleg ne haragudj. Nem direkt csináltam – mondta halkan, bűnbánó hangon, viszont én csak kifejezéstelen arccal megeresztettem egy sóhajt, ami inkább lemondó és szánakozó volt, majd lassan elindultam, átszelve a pályán, hogy bemehessek. Nekem itt semmi keresnivalóm. Azt hittem, ha kijövök ide, majd nyugalom és higgadtság lesz, ehelyett hangzavar volt, és ha nem én voltam a téma, akkor a cellatársam. Nem volt kedvem ehhez.

Attól, hogy nem beszélek, még nem vagyok idióta.

– Bocsánatot kért, faszfej! Nem hallod?! – A cellatársam hangját hallva megálltam egy pillanatra, majd felé fordultam, végig mérve. – Bocsánatot kért!

– Hoseok, hagyd. Igaza van, elég durván fejen csapta a labda. Jogos... – A vöröske olyan elveszett volt. Igazából, magamra emlékeztetett, mikor még gyerek voltam. Ugyan ilyen voltam azt hiszem, én is. Elveszett, mások védelmére szoruló. Nem is tudom, mikor lettem ilyen. Talán a középiskolás éveim során? Vagy azután, hogy végig néztem, ahogy apám meggyilkolja anyámat? Bár, nem hiszem, a bátyám is látta, ő mégis teljesen normális életet él; gyerekei vannak, családja... mellette engem is pesztrál. Már, mikor engedem, ugye....

– Figyelsz te rám, szar házi? – Hoseok dühösen nézett rám, én pedig kifejezéstelen arccal rá, végig mérve, tetőtől-talpig. Valahogy sejtettem, hogy nem az a forrófejű fajta, inkább az, aki kivár. Kivár, mikor csaphat le, mikor állhat bosszút, viszont ha ilyesmi minden vágya netovábbja, akkor bármit teszek, csattanni fog az ostor. Nem baj, legalább nem fogok unatkozni idebent.

– Szerintem hagyd a kölyköt. Jimin túl fogja élni, ha azt túl élte a múltkor, hogy Yoongi lefejelte.

– Kuss, Daehyun. – Rideg volt a hangja, hűvös, mint a fagyos szellő, engem azonban nem hatott meg. Ha engem hallana beszélni, akkor tudná, mi a hűvösség, mi az, amitől rázni kezdi a hideg...

Továbbra sem méltattam sem reakcióra, sem grimaszra, sem arcmimikára: magasról leszartam.

– Ezzel a gondolattal indultam el az ajtó felé, amit lassan belöktem, átlépve a küszöbét.

Hoseok

– Ja, inkább örüljünk, hogy nem baszta a fejéhez – pörgette meg az időközben visszaszerzett labdát a mutatóujján Yoongi. Jimin hiába tudta, hogy még mindig róla van szó, elmerengve nézett még mindig Taehyung irányába, annak ellenére, hogy a fiú mögött már rég becsukódott az ajtó. – Mi bajod? – lépett mellé az idősebbik, elrévedve arra, amerre a vörös. – Azt ne mondd, hogy ennyire bánt a dolog!

– Nem, nem erről van szó – rázta meg a fejét, még mindig ugyanabba az irányba bámulva. – Csak... Olyan furcsa érzésem van ezzel a sráccal kapcsolatban.

– Micsoda? – vonta fel egyik szemöldökét Yoongi, csípőre tett kézzel, beékelve a keletkezett lyukba a labdát. – Egy flegma pöcs és kész. Egy talpraesett flegma pöcs – vont vállat végül, de vele ellentétben engem felettébb érdekelt, mit akar ebből kihozni Jimin. Érdeklődve, ám szenvtelen arccal hajoltam előre, könyökömmel megtámaszkodva térdeimen.

– Nem, nem – intette le Jimin, a tőle nem túl megszokott komolysággal. – Szerintem neki komoly baja lehet a szívében. Valami biztos történt vele a múltban. Valami megrázó.

– Mire gondolsz, ChimChim? – csatlakozott a beszélgetéshez Jungkook, őszinte kíváncsisággal az arcán.

– Akkor lesz valakinek ilyen üres a tekintete és jeges a lelke, ha már átesett egy feledhetetlen, megrendítő traumán. – Leszegett fejjel mustrálta cipője orrát, amit ide-oda mozgatott a betonon. Bíztam Jimin emberismerő képességeiben, így elgondolkodtam szavain – de végül letudtam egy szemöldök-rántással. Itt mindenki hatalmas terhet cipel a vállán, én mégse foglalkoztam soha másokkal, csak magammal és a saját körömmel, ami a jelenlévő személyekben ki is merült. Nem most szándékoztam változtatni ezen. Eddig se terveztem, hogy belekötök a fiúba, és ezután se akartam, nem vagyok se pszichológus, se Teréz anya, hogy mások problémáival foglalkozzak. Mindenkinek megvolt és meg is lesz a maga baja.

– Mit gondolsz, Hoseok? – Daehyun bársonyos hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből.

– Semmit – válaszoltam egyszerűen, majd ismét a háttámlának dőltem. – A cellatársam, nem a gyerekem vagy a legjobb barátom.

– De még lehet. – Észleltem a vigyort Daehyun hangjában, s ő volt az egyetlen, hogy akármilyen hűvös pillantással illettem, nem rendült meg. Egy ártatlan, poénkodó kijelentés volt a korábbi, ezért nem is éreztem, hogy visszavágjak, inkább mással hozakodtam elő.

– Szerintem amúgy is meleg.

– Mi van?! – dülledtek ki Daehyun szemei, hitetlenkedve méregetni engem.

– Ha nem is meleg, akkor van benne hajlam – vontam vállat lezseren, ugyanis nem pejoratív megjegyzésnek szántam, csak egy puszta ténynek, amit sikerült megállapítanom.

– És ezt miből gondolod?

– Majd figyeld meg a járását. Daehyun, barátom, a dedukció gyakorlását ne hanyagold! – Apró mosollyal ajkaimon ütöttem meg öklömmel felkarját, de Daehyun csak morcosan elhúzta a száját. – Na, mentem. – Térdeimen megtámaszkodva nyomtam fel magamat állóhelyzetbe. – A filmnézésen ne várjatok. – Intettem nekik, mikor már háttal álltam, s egyikük se próbált megállítani, mert tudták, hogy felesleges.

Taehyung

Apró sóhajjal sétáltam a szobám felé, miközben nézelődtem, azonban egy idő után fogalmam sem volt, merre tartok. Meg szerettem volna kérdezni egy-két őrt, hogy ugyan már, mondják meg, hogy merre is lehet a szobám, de kedvem sem volt beszélni, úgyhogy inkább elvetettem az ötletet. Bóklászom egyet. Amúgy sem árt egy kicsit felfedezni ezt a patkány fészket.

Azonban amint befordultam az egyik sarkon, hirtelen neki ütköztem egy aránylag magas, szőke hajú férfinak, aki felvonta a szemöldökét, mikor rám nézett, majd megeresztett egy sóhajt, miközben végig mért. Kifejezéstelen, üres szemekkel néztem rá, azonban hirtelen a hátam mögé került, majd átkarolta a vállamat, az arcát az arcomnak nyomva majdhogynem, ahogy közelebb ért hozzám hátulról; rögtön hányingerem lett.

– Nem láttalak még itt. Új vagy? Mi a neved? – kérdezte, negédes hangon, azonban én nem válaszoltam, csak megfordultam és egy határozott mozdulattal ellöktem magamtól. A falnak esett, majd mikor realizálta, hogy durván, kíméletlenül löktem el magamtól, degradálóan végig nézett rajtam, majd megeresztett ajkain egy gunyoros ajakgörbületet, ahogy az arcomra nézett.

Miért néz így?

– Kis szemtelen. Nem illik így viselkedni a börtön egyik vezérével. Tudod, Kim Namjoon vagyok – mosolygott, s mint egy ragadozó, úgy közeledett felém, azonban én kifejezéstelenül bámultam rá, tartva az üveges tekintetemet. Viszont mihelyst elém ért, és az ajkaimra hajolt, majd a combomra simított, kidülledtek a szemeim, és egy határozottat mozdulván a vállaira tapasztottam a kezemet, és egy hatalmasat löktem rajta, miközben megtörölgettem a számat.

Ha még egyszer hozzám ér, meg fogom ölni.

– Nocsak... de kis harcias valaki... lehet, elintéztetem az őrökkel, hogy bekerülj hozzám, ha? – nevetett, miközben a falnak lökött, durván és erősen, majd újra az ajkaimra hajolt, miközben a fenekembe markolt. Azonnal a nyelvére haraptam. Felszisszent, majd elhúzódott tőlem, lenézően figyelve az arcomat. – Tudod, nem kenyerem az erőszak, de ha kiharcolják... durva vagyok.

Hatalmas fintorral az arcomon tudatosítottam a szavait, és hogy ne legyek akkora a szarva, erősen ellöktem magamtól, és gyomorszájon rúgtam, amitől hátratántorodott. Elindultam volna a dolgomra, hogy végre békén hagyjon, de mikor felnézett rám, megeresztettem egy dühös sóhajt.

– Nem tudod, kivel packázol. – Hideg volt a hangja, mint a jég, és mikor felém közeledett, akaratlanul is emlékek lepték el az agyamat, képtelen voltam mozdulni.

Hoseok

– Jaj, Namjoon – sóhajtottam fel, vállammal nekidőlve a falnak, keresztbe tett lábakkal. – Hát már megint keresed a bajt?

Az említett vérben forgó szemekkel, de ugyanakkor a vágytól csillogó íriszekkel pillantott válla fölött hátra, ahol az én féloldalas mosolyom köszönt vissza rá. Jól tudtam, mire készül, de véletlenül sem Taehyungot akartam megvédeni a megerőszakolástól. Egyszerűen csak nem volt kedvem végignézni a gusztustalan jelenetet, ahogy Namjoon, csak úgy, mint mielőtt ide került, egy ártatlan embert erőszakol meg. Le sem tagadhatta, mennyire nem örült érkezésemnek, ez pedig elég okkal szolgált, hogy maradjak és keresztbe tegyek neki – igen, valójában erre ment ki az egész.

– Talán szeretnél csatlakozni? – Undorító vigyorra húzta ajkait, engem pedig ugyanaz a hányinger kerülgetett tőle, ami feltehetőleg Taehyungot.

– Eszemben sincs – horkantottam fel.

– Ez esetben meglehetősen zavar a társaságod. – Tett egy határozott lépést a ledermedt fiú felé, s hosszú ujjait cellatársam tincsei közé fűzte. Nem tudtam, melyikünket akarta hergelni, de egyikünk se mutatott ki semmilyen érzelmet. Namjoon persze nem zavartatta magát, közelebb hajolt Taehyunghoz, de mielőtt ajkai elérték volna a fiúét, rám pillantott. – Gondolom, most mész beköpni engem.

– Ch – forgattam meg szemeimet. – Spiclinek nézel? Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, amíg nekem, vagy a hozzám tartozóknak nem ártasz vele.

– Óh, és most már ez a szép fiú is hozzád tartozik? – tette fel a kérdést, ajkain kéjenc vigyorral, ami már lassan kettészelte ocsmány fejét. Egy ideig nem méltattam válaszra, tekintetem átugrott a mozdulatlan Taehyungra, de aztán ugyanolyan sebességgel suhant vissza RapMonra.

– Nem – feleltem komoran. – Cseppet sem. De nincs kedvem végignézni, ahogy bemocskolsz valakit, ugyanolyan undorító módon, ahogy azt kint léted alatt tetted.

– Akkor el is mehetsz – vont vállat hetykén, de ahelyett, hogy hallgattam volna rá, megindultam feléjük.

– Ott járok-kelek, ahol kedvem tartja. – Hangom hideg volt, mint egy jégcsap, és ellenvetést nem tűrő. Könyörtelenséget sugárzó tekintettel bámultam Namjoon íriszeibe, s mintha egy röpke pillanatra megcsillant volna bennük valamit. De az a fény olyan gyorsan tűnt el, ahogy jött. - És nekem most épp ez a folyosó szimpatikus. Tovább lehet állni, ha valami nem tetszik.

– Kíméletlen vagy, mint mindig – sóhajtott fel, elengedve Taehyungot, aki továbbra sem moccant. – Tudod... akár még jóban is lehetnénk.

– Arra ne számíts! – szűkítettem össze szemeimet. – Viszlát! – Hüvelykujjammal magam mögé böktem, nyomatékosítva ezt az egy szót, ami minden véleményt és érzelmet magában rejtett. Namjoon csak fejcsóválva mosolyodott el, ám még mielőtt elindult volna, cellatársamra nézett.

– Nem felejtelek el. – Tekintetét végigfuttatta a fiún, minden porcikáját felmérve. – Még találkozunk – nyalta meg ajkait, ami olyan visszataszító látványt nyújtott számomra, hogy legszívesebben kitéptem volna a nyelvét.

Mellem előtt összefont karokkal követtem pillantásommal, ahogy alakja távolodik a folyosón. Ez az ember... Sosem okoz meglepetést. Még mindig olyan gusztustalan, mint a legelső napon. És ha belegondolok, hogy anno még velem is kikezdett, a hideg futkos a hátamon. Csak balszerencséjére rossz embernél próbálkozott.