Dirty price - VHope (14/?)

Cím: Dirty price

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ??

Besorolás: +12

Műfaj: AU, Sötét 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal
Összefoglalás: Taehyung az egyik leghíresebb maffiavezér, akitől mindenki retteg - még az is, aki csak hallott kegyetlenségeiről, vagy módszereiről. Szép, karakteres, szemgyönyörködtető arca ellenére szívtelen, nem ismer könyörületet, imád gyilkolni, és fájdalmat okozni, szenvedésre ítélni azt, aki nem tiszteli őt, vagy aki tartozik neki - esetleg ujjat húzott vele. Jung Hoseok, sajnálatos módon nem csak tartozik Kim Taehyungnak, de alábecsüli, ráadásul nem tiszteli úgy, ahogy a férfi azt elvárná...  

Hozzáfűzés: Ééééééés itt a folytatás. :3
Reméljük, tetszeni fog nektek! :3 
Jó olvasást! <3

Nana írja Taehyungot!
Noriko írja Hoseokot!

Hoseok

– Ah... nem hiszlek el, komolyan még be kell, hogy cipeljelek?! – mordul fel, amikor kinyitom az autó ajtaját, szinte kiesve az ülésből, hogy kijussak onnan, és beérjek, letegyem a seggem végre, és egy édes Taehyung gondoskodására bízzam magam. Ami lehet, inkább püfölés lesz, mintsem édes babusgatás, ahogyan azt elképzelem. Azonban! Valamit elértem nála, hiszen a csókunk után, ahogy elváltunk egymástól, olyan édes piros színben pompázott az arca, amilyet csak akkor láttam, amikor beteg volt, amikor a magamévá tettem. Életemben nem láttam még olyat tőle olyat, hogy… milyen aranyos volt, annyira... annyira más kisugárzása volt, ez pedig nagyon tetszett.

Az egész utat teljes némaságban tettük meg, hogy miért? Arról fogalmam sincs. Valahogy úgy éreztem, hogy ezt az édes pillanatot kettőnk között nem szabad megszakítani bármilyen otromba szóval, beszéddel. Tény, hogy a vérem folyamatosan szivárgott a sebeimből, hiába éreztem azt az erős fájdalmat, a szemeimet nem tudtam levenni a másikról. Bármikor rám pillantott, azonnal pírban úszott az arca. Tudtam, hogy kedvel engem, csak magának sem merte bevallani, amit megértek. Ő egy erős maffiavezér, neki nem szabad szerelmesnek, gyengének mutatkoznia, ugyanis azzal minden dőlhet. Az egész karrierjét tönkreteheti egy-egy ilyen megmozdulással. Ha kicsit egoista akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy csak nekem mutatja meg ezt az arcát, csak én láthatom őt gyengébb pillanataiban, amiért kifejezetten kiváltságosnak érzem magam, erre pedig büszke vagyok.

– Ne morogj már, ha annyira akarod, bekúszok ide is – szólalok meg, felnézve rá, ahogy a földről felnyomom magam a karjaimmal, amik úgy remegnek, mint a kocsonya. Túl sok vért vesztettem, érzem, ahogy a látásom sem a legjobb. Minden egyre homályosabb, és sötétebb lesz.

– Ahogy akarod. Leszarom – zárja be az autó ajtaját, aminek a kulcsát odaadja az egyik emberének, azzal az utasítással, hogy vigye el kitisztíttatni a véremtől. Nekem pedig egy újabb gyötrelmes kúszás vár, amitől szinte hányingerem lesz.

– Az előbb még kedveltél, mi lett veled? – nézek fel rá vigyorogva, amitől ő nagyokat pislog, tenyerével pedig elrejti a – minden bizonnyal – pirosodó arcát.

– Nem tudom, hogy miről beszélsz! Inkább vonszold gyorsabban a segged, nem várok rád egész nap! – mormogja tenyere takarásából, amire kapok egy enyhe rugdosást a bordáimra, ezzel is amolyan ösztönzésképpen hatva rám.

Halk, erőtlen nevetés hagyja el az ajkaimat, felnézve rá ismét.

– Ha bejutok, megígérem, hogy elhalmozlak több csókkal is. Addig is bírd ki egy kicsit – kacsintok fel rá, amitől úgy néz rám konkrétan, mintha megbolondultam volna. Bár, lehet, hogy így is van.

– Jó, én bementem. Elegem van belőled, dögölj meg itt, a fenébe is! – veszi el tenyerét az arcától, elindulva az épület felé, én pedig úgy nyüszítek utána, mint egy rémült kiskutya.

– Neee, TaeTae! – nyújtom felé kezem, de hátra sem néz rám. Úgy trappol, mint egy felbőszült bika. Nagyon aranyos.

Tényleg, nagyon cuki. Mint mondtam, egy igazi tsundere. Le sem tagadhatja. Belül bizonyára imádja, hogy ennyire csapom neki a szelet, de nekem és a külvilágnak azt mutatja, hogy gyűlöl, hogy ki nem állhat, holott ez nincs így.

Ahogy az autóban belém kapaszkodott a csók közben, ahogy szinte a karjaimba omlott, az valami mesebeli élmény volt. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok már közömbös a számára. Egy picurkát sem. Ha az lennék, nem mentett volna meg, nem aggódott volna és nem csókolt volna vissza annyi érzelemmel. Taehyung egy érdekes ember, akit érdemes megfejteni.

Halk nyögést eresztek meg, amikor minden erő kimegy a karjaimból, így úgy terülök el a földön, mint egy hulla. Bár, úgy is érzem magam, ahogy a fülem elkezd sípolni, a látásom sötétedni, egészen addig, mígnem megszűnik létezni ez a Taehyungal teljes világ.

Taehyung

– Megmarad? – kérdeztem Jonghyuntól, aki elmosolyodott.

– Persze. Vesztett vért, nem keveset, de nem súlyos, szóval, gyorsan helyrejön majd. Szegényt, mindig lábon lövik – ejtett meg felém egy gunyoros mosolyt, mire megforgattam a szemeimet, beleszívva a cigarettámba, majd miután azzal végeztem, az ablakon hamuztam ki, Hoseok alvó arcát nézve.

Igazából, fogalmam sem volt róla, mi játszódik le bennem, de abban biztos voltam, hogy igenis élveztem a csókot a kocsiban, és valamiért a közelsége is jó hatással van rám – méghozzá onnan tudom, hogy bűntudat mardosott, amiért nem segítettem neki kijutni az épületből, sőt, még itt is magára hagytam. Lelkiismeret-furdalásom volt, ezelőtt pedig ez nem igen fordult elő, szóval tudtam, valami nem stimmel velem, de nem akartam túlgondolni, nem akartam olyasmiket a dologba látni, amik nem léteztek, szóval, igyekeztem nem is tudomást venni róluk. Bármennyire is volt nehéz, mert bizony-bizony, zavart a viselkedésem, a szívem ütemtelen ritmusa, amikor felém fordult, vagy a közelembe került, de kénytelen vagyok moderálni magam.

Jobb, ha bele sem gondolok semmibe, ami vele kapcsolatos.

Azt sem tudtam eldönteni, tényleg aggódtam-e érte, vagy tényleg csak a szajré, és a hírnév érdekelt? – Költői kérdések.

– Elég kegyetlen volt tőled, hogy a kapu előtt hagytad – jegyezte meg az orvos, miközben betakargatta Hoseokot. Ezután rögtön rám nézett, megemelve a szemöldökeit, de én csak vállat rántottam, kifejezéstelenül pislogva az ágyban fekvő férfira, próbálva megkeresni a legmegfelelőbb szavakat, és magyarázatot, amivel ki tudom magam húzni a felelősség alól.

Miért is tenném ezt? Milyen felelősség?

– Szót szegett, nem is akármilyet. Megtiltottam, hogy elmenjen Yoongiékkal, erre eltűnt velük. Ha ennyire nagy legény, legyen az ilyenkor is. Nem mellesleg, annyira nem lehetett szarul, ugyanis szemérmetlenül mászott rám az autóban, mint akinek semmi baja – ingattam a fejemet, újra ajkaimhoz emelve a cigarettámat, hogy beleszívhassak, tüdőmbe juttatva a mérget, ami szétáradt majdhogynem az egész testemben. Szerettem a nikotin kissé mámorító hatását – valószínűleg placebo, de engem az sem izgatott, ha jól esett.

– Tudod… néha nem szégyen beismerni, ha érzünk. Ember vagy te is, ne feledd. – Összevontam a szemöldökeimet, ráemelve íriszeimet, kérdőn, értetlenül.

– Ezzel mire is akarsz kilyukadni? – Jó ideig nem felelt, csak összefonta karjait a mellkasa előtt, az alvó férfira pislantva, majd miután megunta az ő fixírozását, újra rám emelte tekintetét, ajkain egy gyengéd, aprócska mosollyal. Mintha mindent tudna, mintha a lelkembe látna, és ez abban a szekundumban hihetetlenül zavart.

– Arra, hogy nem szégyen, ha vannak érzéseid. Minden ember érez, ez alól te sem lehetsz kivétel. Tudom, ki vagy, tudom, mi vagy, de én azt mondom, ez még nem jelenti azt, hogy kegyetlennek kell lenned azzal, akivel nem akarsz az lenni.

– Azt eldöntöm, kivel akarok az lenni, és kivel nem – húztam ajkaimhoz újra a cigarettámat. – Nem voltam kegyetlen. Csak megbüntettem, hogy tudja, mihez tartsa magát.

– Nem fogja komolyan venni.

– Az az ő baja – szuszogtam, az ablak mögött lévő világra tekintve. – Szólj, ha van valami. Befejezem a papírokat – indultam az ajtó felé, miután kipöcköltem az ablakon a cigarettacsikkemet.

Hoseok

Hangos szusszantással térek magamhoz, amikor érzem a lábaimba iszonyatos fájdalom nyilall. A szusszantást hamar egy halk nyögés követi, hiszen, ha meg akarom mozdítani, a fájdalom azonnal elviselhetetlenbe csap át, így inkább meg sem próbálom újabb mozgásra kényszeríteni.

– Áh, Hoseok. Magadhoz tértél – fogad mosollyal az orvosom, aki már számtalanszor kezelte a sebeimet, amiket általában Taehyung ejtett rajtam. Régi szép idők.

– Nem, csak nyitott szemmel alszom – mormogom a szokásos rosszkedvvel, hogyha Jonghyunnal találom szembe magam. Egy elnéző mosolyt ereszt meg felém, amire csak pár pirulát nyújt át nekem – gondolom fájdalomcsillapító. Elvéve tőle, azonnal leküldöm őket, hogy mihamarabb kifejtsék hatásukat, hiszen mindjárt megbolondulok. Akkor nem fájt annyira, amikor meglőttek.

– Taehyung? – teszem fel első kérdésemet, ami azonnal az eszembe jut.

– A papírjait csinálja. De szólok neki, megbízott azzal, hogy szóljak, ha bármi van veled – kuncogja el magát, amire csak egy lágy mosolyt ejtek meg. Tudom jól, hogy fontos vagyok neki, még, ha ennyire az ellenkezőjét is vallja. Az autóban úgy sarokba szorítottam, mint egy édes őzikét, akinek nincs semmilyen menekülő útvonala. Azt élveztem, és azt hiszem, hogy élvezni is fogom, ha mindig ezt megteszem vele.

Amint Jonghyun lelép, rá pár percre meg is pillantom Taehyungot az orvosom nyomában, akinek jól láthatóan egy bizonyos győzelemittas mosoly húzódik az ajkain, míg kedves maffiavezérem arca teljesen elkomorult, az aurája pedig szinte már gyilkos. Meglepődve pislogok, hiszen egész gyorsan ideértek, ahhoz képest, hogy a másik órákig képes egyedül hagyni, még akkor is, ha haldoklom. Jó, ez túlzás, de ilyesmi.

– Akkor én magatokra is hagylak titeket. Ha bármi probléma van, csak szóljatok – kuncogja az orvos, míg TaeTae a lehető leggyilkosabb pillantásával illeti, amitől a szerencsétlen férfi úgy húzza ki a seggét, mint annak a rendje. Amint találkozik a tekintetünk, ő el is kapja azt tőlem, míg én csak rávigyorgok, még akkor is, ha nem látja teljesen.

– Csak nem fontosabb voltam, mint a papír munkád? – kuncogom, felküzdve magam ülőpozícióba, ami pár nyögés árán ugyan, de sikerül.

– A faszt! Csak kíváncsi voltam, hogy kipurcansz-e vagy sem. Meg amúgy is, beszélni akartam veled, komoly dolgokról – mormogja, miközben az ágyam mellé sétál, amerre az ablak is van, hogy kitárja azt, majd rágyújtson egy cigire.

– Ó, jaj. Elég komolynak tűnsz – nevetem el magam.

– Mint mondtam, ez komoly – fújja ki a cigi füstöt, amit az előbb tüdőzött le.

– Hát, kezdj bele – helyezkedek még egy keveset, figyelve minden mozdulatát.

– Nos, arról van szó, hogy soha többé nem vehetsz részt egy küldetésen sem. Semmilyenen sem, ugyanis egy balfasz vagy! Gondoltam rá, hogy kiképezlek, de felesleges, hiszen használhatatlan vagy. Az pedig, hogy nem engedelmeskedtél, amikor megtiltottam, hogy elmenj Yoongiékkal, az külön büntetéseket von maga után. Nyilván ez a sérülés is elég lenne, de tudd, hogy nem elégszem meg ennyivel. Olyan büntetést kapsz, amit még az unokáid is megemlegetnek majd! – sziszegi a szavakat, amik nekem mind-mind csak szimpla csacsogásnak tűnik. Bár, ha jobban belegondolok, az is. Nem gondolja komolyan, csak megpróbál eltaszítani magától, ami nem fog neki menni.

– Gyönyörű vagy – szakítom félbe ezzel a két szóval mondanivalóját, amitől úgy néz rám, mintha szimplán bolond lennék, viszont a piros szín, egy pillanatra sem kerüli el a figyelmemet, ami az arcára kúszott fel.

– Hoseok! – emeli meg hangját, miközben kipöccinti a csikket az ablakon, majd közelebb jön hozzám, hogy talán így jobban felfogjam majd azt, amit mondani akar. – Kurvára megtanulhatnád már, hogy szarul fogsz járni, ha továbbra is félbe… – Nem tudja elmondani, mert a karjánál fogva húzom magamra, hagyva, hogy teljes testsúllyal feküdjön rám.

– Hogy tud valaki ennyit dumálni, főleg, ennyi baromságot? Egyszerűbb lenne, ha azt mondanád, aggódtál értem, és ne csináljak több őrültséget – kuncogom, miközben ujjaimat a hajába vezetem, megmasszírozva ezáltal fejbőrét. – Légy őszinte TaeTae, különben sosem hagylak szóhoz jutni, esetleg annyira, hogy a kéjes nyögéseiddel töltsem meg a szobát – lehelem puha ajkaira szavaimat, mígnem ismét oda jutunk, hogy egy csókra hívom ajkait és egy vad táncra a nyelvét.

Taehyung

Dühített a szemtelensége, de már kezdtem hozzászokni, kezdtem immunissá válni a huncut szavaira, de annak ellenére azért még csorbát ütött a büszkeségemen. Épp válaszolni szerettem volna, egy mély sóhaj kíséretében, hogy helyre igazítsam, de ő ekkor elkapta arcomat, majd ajkaimra adott egy szenvedélyes, mégis lágy csókot, miközben fokozatosan, folyamatosan magára húzott, hogy testünk egyre közelebb legyen egymáshoz. Bódított, mámorított a csókja, félig lehunyt szemekkel élveztem puha párnácskáit, ahogy nyelve rájuk siklott, majd lassan be is csusszant közéjük, hogy az izmommal kezdjen játszadozásba, vad táncra hívva azt, amit vontatottan ugyan, de elfogadtam.

Hajamba túrt ujjaival, miközben karjaimmal támaszkodtam feje mellett, nehogy esetleg ráboruljak – azt kellett volna, jól beletérdelni a lábaiba, hogy visítson, ordítson, mint a sakál, mégsem tettem. A késztetés nagy volt, de valamiért meggondoltam magam időközben. Nem tettem meg, csak élveztem ajkaink együttes játékát, végérvényesen behunyva szemeim, hogy mindenemet átadjam az érzésnek – Pokolba az egésszel, Jung Hoseokkal, és mindennel, ami vele kapcsolatos. Meg kellett volna ölnöm a legelején, és fogalmam sincs, miért nem tettem meg, pedig annyi gonddal, problémával kevesebb nyomná a mellkasomat, ha ő nem tartózkodna a közelemben…

– Elég lenne csak ennyit mondanod – pusmogta a szavakat számra, mire felnyitottam szemhéjaimat, néhány lapos pislantást engedve meg magamnak, megeresztve egy mély sóhajt.

– Nem mondok én neked semmit.

– Most mondtál – húzta száját huncut vigyorra. Megforgattam a szemeimet, s el akartam távolodni tőle, de átkarolta a nyakam, visszahúzva magához, elvágva minden menekülő útvonalamat. – Átlátok ám rajtad. Igenis, kedvelsz engem. Imponál neked, ahogy udvarlok, és igenis, jól esik, ahogy viszonyulok hozzád, csak te túl… büszke vagy ezt beismerni, inkább tagadod a nyilvánvalót – kacsintott rám, belesimítva tincseimbe, megmasszírozva fejbőrömet ujjbegyeivel.

Mély sóhajt hallattam, a plafon felé irányítva a tekintetemet – tudtam jól, hogy igaza van, nem vagyok hülye, tényleg megkedveltem, még ha nem is annyira, mint hiszi, de nem közömbös a számomra, de hogy lennék én én, ha ezt beismerném? Nem szoktam súlyos szavakkal dobálózni, így most sem tenném meg, véletlenül sem…

– Engedj. Befejezem a papír munkát – fejtettem le magamról a karjait, amit nehezen ugyan, de engedett, s ezután felemelkedtem róla, hogy elindulhassak az irodámba, elvégezve az utolsó simításokat –, ugyanis félbehagytam, miattad. – Az utolsó szót hangsúlyoztam, ő pedig szélesebb vigyorba húzta a száját.

– Csak jöjjön rendbe a lábam. Nagyon megduglak. – Megtorpantam az ajtó felé vezető úton, s összevont szemöldökkel néztem vissza rá, haragosan, villámokat szóró íriszekkel.

– Akkor levágom a faszodat is, remélem tudsz róla. A seggem nem farok-átjáró hely, szóval fékezd magad, vagy kiteszlek innen – csóváltam meg a fejem, már a kilincset kapva el ujjaimmal.

– Taehyung.

– Hm? – néztem rá vissza, semleges szemekkel.

– Én tényleg kedvellek. Azt is kedvelem, hogy ilyen tüskés vagy.

– Jó – vontam meg a vállaimat, felnyitva az ajtót.