Dreams come true - VMon (Namjoon x Taehyung)

Cím: Dreams come true

Alkotó: Nana

Hossz: one-shot

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Dráma, Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; erotikus tartalom; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal
Összefoglalás: Kim Namjoon menthetetlenül szerelmes Taehyungba, már olyannyira, hogy szüntelenül olvasgatja a róluk készült történeteket, amiket a fanjaik kreálnak előszeretettel. Habár, egy jó ideig reménykedett abban, hogy kettejük szerelme megvalósítható; azután, hogy Taehyung doramája napvilágot látott, benne pedig egy csókjelenet is, amit a fiú kért, elbizonytalanodott. Nem is akármennyire. 

Hozzáfűzés:  Hát, itt lennék egy kis one-shottal. :) Ayu kérte, hogy írjam meg, amiért nem tudtam vele találkozni az egyik napon ( :'( ), és nehezen ugyan, de összehoztam ezt a kis történetet. :D Habár, ő szexit kért, nekem valamiért egyáltalán nem volt hangulatom szexikét írni, de azért csempésztem bele egy icipicikét. :D 

Jó olvasást! <3 

Remélem, tetszeni fog, Ayu! :)

Azt is remélem, hogy annak is tetszik, aki még elolvassa, rajta kívül. :)

Irigy volt, és mérhetetlen módon féltékeny. Figyelte a képernyőn keresztül, ahogy szerelme finoman, lágyan fogja meg a lány tarkóját, majd a fejét mozdítva tapasztotta össze forró, dús ajkaikat, hogy egy csókban forrhassanak össze – mérhetetlenül elszomorította, a torka összeszorult, majd azután egy hatalmas gombóc képződött benne, és hiába próbált hatalmasat nyelve elmulasztani azt a gombócot, és a rossz érzést, egyszerűen lehetetlennek tűnt.

Keserűen figyelte a képernyőt, szinte azonnal eszébe jutott, hogy bizony-bizony, semmi esélye nem lehet a fiúnál, hiszen ő kérte ezt a jelenetet a sorozatba, ráadásul, mikor megkérdezte, hogy igaz-e ez a picike pletyka, a fiú csak bólintott egyet, kissé szendén, azt mondván, nincs tapasztalata, nem nagyon csókolózott még, így szerette volna „kipróbálni”, vagy egy kicsit megtapasztalni, milyen egy mélyebb csók. Abban a pillanatban még rosszabbul érezte magát, s habár, nem adott hangot szomorúságának, mosolyogva andalgott el a nappaliból, azonban amint a fiú számára nem volt látható az arca, keserűen sóhajtott egyet, szőkés tincseibe túrva, lesütött szemekkel.

Féltékeny volt. Majd' felemésztette a féltékenység, és amellett a tudat, hogy soha nem lehet semmi esélye annál, akit a világon a legjobban szeret. Nem véletlen volt, hogy vele törődött a legtöbbet, minden egyes szabad percében. Szinte minden próbán odament hozzá, mennyire bírja az iramot, nincs-e rosszul, nem érzi-e magát betegnek – sűrűn betegedett le, ezt pedig mindenki tudta, ahogyan ő is –, mellette pedig, ha látta, hogy szomorú, vagy bántja valami, ő volt az első, aki odarohant hozzá, mi a baja. Persze, esetek többségében a fiú nem szólt semmit, csak mosolyogva legyintett egyet, miszerint semmi problémája nincs, ami érdemelne különösebb említés-szerűséget, amit persze, nehezen hitt el, de próbálta elfogadni, több-kevesebb sikerrel.

Folyamatosan pörgette vissza azt a jelenetet, már-már úgy ülve a szobájában lévő ágyon, mint egy elmebeteg, miközben összepréselte az ajkait, villogó íriszekkel figyelve laptopja képernyőjét, s habár tudta, lenne ennél jobb dolga is, nem vitte rá a lélek, hogy dolgozzon. Túlságosan lefoglalta az, ahogyan a számára legkedvesebb személy egy gyönyörű, szép, karcsú lányt csókol meg, és még látta is, ahogy a nyelve a szájába tolakszik – a mellkasát egyre jobban szorította a látvány. Talán ez volt a legelső példa, alkalom arra, hogy teljességgel át tudja érezni, mi foroghat le ebben a pillanatban több száz, vagy ezer fanban, akik rajonganak a fiúért… Teljességgel meg tudta érteni, mire fel az a nagy felháborodás – ugyan úgy érzett, csak benne dolgozott a düh, a csalódottság és a reményvesztettség. Lassan már úgy érezte, elő kell vennie egy százas zsepit, ugyanis, ha így folytatja tovább, előbb-utóbb elsírja magát… – Tény, elég cikinek gondolta volna, de ki ne hullajtana könnyeket abban az esetben, ha rájönne, semmi esélye a kiszemeltjénél? Akárki, még talán egy negyvenes férfi is, így amint ezen elgondolkodott egy picit, már nem érezte annyira gáznak a helyzetet – talán egy icipicikét.

Végül, nagy nehezen rávette magát, hogy ne nézze tovább azt a bizonyos jelenetet, mert ha ez így folytatódik, biztos, hogy meg fog bolondulni, így bezárta az ablakot, s mint már sokadik alkalommal, ismét beírta a nevüket a keresőbe, hogy fanfictionöket olvashasson. Talán ez még cikibb, mint a sírva fakadás eshetősége, de nem tehetett róla, valahogy sokkal könnyebb volt olvasás közben elképzelni kettejük „beteljesületlen” szerelmét. Jó érzéssel töltötte el egy alternatív világról olvasni, ahol minden egyszerűbb, minden könnyebb, ahol a fiú nem csókolgat doramákban lányokat… hanem csak érte él. Ráadásul volt néhány történet, ami egészen jól leírta a jellemüket, vagy a kapcsolatukat egymással – még a szerelem kialakulás előtt –, így pedig jobban bele tudta magát élni. Volt is egy kedvence, aminek a története hihetetlen módon melengette meg a szívét: iskolába jártak, a fiút mindenki csúfolta, mindig bántották, ő pedig, mint egy hős, megmentette – habár, előtte a suli menőgyereke volt –, és azután szinte állandóan összejártak, szoros barátságot kötöttek, végül egymásba is szerettek. Volt abban a történetben minden: bandaháború, féltékenység, szerelmi háromszög, ármánykodás, árulás, ráadásul hosszú is volt, vagy hatvan fejezetet tudhatott a magának az író, és ő éppen a harminchatodikat olvasta, amiben a szerelme megbetegedett, ugyanis előtte volt egy hatalmas veszekedésük, a fiú pedig hazaindult a vita után, a szakadó esőben, másnapra pedig nem jelent meg az iskolában, ő pedig aggódni kezdett, így pedig meglátogatta, s mikor feltűnt neki, mennyire beteg a párja, azonnal elfelejtett mindent, ami az előző nappal kapcsolatos volt, és ott maradt nála egész délután, hogy ápolgathassa, sőt, még az éjszakát is nála töltötte. – Szerette ezt a történetet. Az egyik kedvence volt.

Egy bizonyos idő után arra eszmélt fel, hogy kinyílt a szobájának ajtaja, majd mikor meglátta Yoongi barnás hajkoronáját, rögtön lecsukta a laptopjának tetejét, megköszörülve a torkát. Persze, Yoongi ezt meglepett íriszekkel kísérte végig, azonban nem tette szóvá, mit is csinált barátja, hiszen jó párszor fordult már elő ilyesmi, s akárhogy faggatta, soha nem tudta kiszedni belőle, miért viselkedik néha furcsán, egy idő után bele is törődött a helyzetbe.

– Mondd – szusszantotta Namjoon, felvont szemöldökkel stírölgetve Yoongit.

– Jin mondta, hogy szóljak neked, mert lassan menni kell a stúdióba – mondta, mire Namjoon megforgatta a szemeit, hiszen még ez is teljesen kiment a fejéből; felvétel lesz a mai nap során, és annyira el volt foglalva a saját keserűségével, hogy eszébe sem jutott, pedig ő a leader, neki kellene ezeket leginkább észben tartania.

A fiatalabb teljesen elveszi az eszét…

– Megyek-megyek – sóhajtotta, majd lassan letette az öléből a laptopot, és kikászálódva az ágyból, nyújtózkodott egy hatalmasat, nyelve is egy nagyot, hogy végre-valahára eltüntesse a gombócot a torkából, de felesleges próbálkozás volt, hiszen ez akkor sem sikerült, mikor Yoongi elhagyta a szobájának küszöbét.

~*O*~

A stúdió ajtaja előtt állt, mélyeket sóhajtva, miközben figyelte a kicsike fotelban ülő fiút, amint éppen a telefonját bújta, hatalmas nagy beleéléssel. Elmélázott az arcában, a dús, formás ajkaiban, a hosszú, már-már nőket megszégyenítő szempilláiban, a kissé kipirosodott arcában, és a rakoncátlan, kissé kócos hajában. Egyszerűen gyönyörűnek gondolta – gondolta? Az is volt. A leggyönyörűbb, akit ismert, s látott valaha.

Persze, néha kénytelen volt elpillantani róla, néha másra figyelni, ugyanis nem akarta, hogy bárki gyanút vegyen különös viselkedéséről, vagy arról, mennyire erőteljesen is bámulta a fiatalabbat; nem lett volna energiája kérdésekre, csipkelődésekre felelni, válaszolni, vagy éppen kitérni előlük.

Mikor meghallotta az ajtó nyitódását, és meglátta, hogy Jimin lépett ki, hatalmasat nyújtózkodva, majd szóltak Jungkooknak, hogy most ő következik, megeresztett egy hatalmas sóhajt. Általában őt, Hoseokot és Yoongit vették fel utoljára. Esetek többségében Jin volt az első, aztán Jimin, Jungkook és Taehyung, neki pedig még bőven volt ideje, mert általában ő volt a legutolsó, aki sorra került; bár, ez egyáltalán nem zavarta, mert addig is tudott gyönyörködni szerelmének tökéletességében, egészen addig, amíg nem ő következett.

– Mit olvasol? – Jimin szemtelen hangjára felkapta a fejét, Taehyung pedig annyira megijedt a hirtelen hangsúlytól, megszólítástól, hogy összerezzent, ennek következtében pedig majdnem kiejtette a kezéből a telefonját, az arca pedig olyan vörös lett, akár egy paprikáé, a zavart íriszeiről nem is beszélve. Namjoon ezt azonnal megmosolyogta, összefonva karjait a mellkasa előtt, lágy, kedveskedő tekintettel figyelve a zavarba esett fiút. Kíváncsi lett volna rá, mit olvasott, vagy nézegetett, de úgy gondolta, jobb, ha nem szerez erről tudomást, hiszen, ha tippelnie kellett volna, biztos lányokat nézegetett, vagy valami olyasmit olvasott – esetleg valami perverz mangát.

– Semmit! Semmi fontosat! – Taehyung azonnal lezárta a telefonját, majd a zsebébe is dugta, hátrább döntve a hátát, egyenesen a fotel bőrrészének, lesütött szemekkel, összefonva karjait a mellkasa előtt, az arca pedig még mindig vörös színben pompázott.

– Na! Mondd már el! – vigyorgott Jimin szemtelenül, helyet foglalva a fotel karfáján, átkarolva a fiú vállait, hogy véletlenül se tudjon menekülni, vagy kitérni a kérdések elől, amiket feltenni készült a barátjának.

– De nem fontos, csak mangát nézegettem – szusszantotta Taehyung, oldalra nézve, kissé nyelve egy nagyot. Namjoon megemelte a szemöldökét, ugyanis nem tudta figyelmen kívül hagyni, mennyire zavarba esett a fiatalabb, viszont igazán kedvére való volt a helyzet, ugyanis nem egyszer olvasott már zavarbaesős jelenetet róla, így viszont még inkább el tudta képzelni azt az édes Taehyungot, akit előszeretettel rontott meg minden egyes fanfictiönben.

– De engem érdekel! Na! Mondd el! – nyüszített Jimin, már majdhogynem rátapadva a kisebbre, aki csak arrébb húzódott, dünnyögve valamit az orra alatt, akár csak egy sértett kisgyerek. Namjoon újra megmosolyogta a helyzetet, viszont az picit bosszantotta, hogy Jimin túl közel férkőzött az ő Taehyungjához – nem nagyon tetszett neki, pedig tudta, hogy nagyon szoros baráti köteléket táplálnak a fiúk egymást felé, neki mégsem tetszett a helyzet, ahogyan az sem, mennyire erőszakosan próbálta Jimin kiszedni belőle, mi is volt az, amit ilyen beleéléssel olvasgatott. Mi köze lenne hozzá? Miért nem hagyja békén? Miért kell ennyire kíváncsinak lennie? Miért tapogatja Taehyungot? Miért megy hozzá ennyire közel?!

Miért préseli össze az arcfelüket?! – Hirtelen rázta meg a fejét, majd megforgatta a szemeit, mély szusszantást préselve ki tüdejéből. Ennél féltékenyebb már nem is lehetne…

A felvétel aránylag gyorsan befejeződött, aznapra pedig nem maradt több programjuk, aminek Namjoon mérhetetlen módon örült, hiszen így el tud olvasni csendes magányában még jó pár fejezetet kedvenc történetéből, ugyanis épp a legizgalmasabb résznél kellett abbahagynia a délelőtt folyamán, s egész nap azon járt a feje, vajon mi történhet a fejezet második felében. Borzasztóan kíváncsi volt már, hogyan alakul az az ápolgatás, ami lassan már halovány perverzióba csapott át, hiszen Taehyung láztól piros arca, könnyes szemei, és elnyílt, vöröslő ajkai mögül pihegett, ami akaratlanul is vágyat ébresztett fel benne – sajnos nem csak a történetbeli Namjoonban, hanem a valóságbeliben is, ugyanis elég volt csak elképzelnie, ahogy a fiú az ágyában fekve piheg, lázasan, izzadtan, kigombolt inggel a mellkasán. A gondolatra még nyelnie is kellett, s ökölbe szorítania az ujjait.

Már rosszabbnak érezte magát, mint egy fanatikus lányka… – Rosszabb is volt talán, hiszen valószínűleg ő volt az első számú személy azon ranglistán, aki a magáénak akarta tudni a fiatalabbat. Minden egyes nap kivetült a szeme elé, ahogy alatta fekve vonaglik a szerelme, kéjjel, vággyal fűtött arccal, elnyílt, vöröslő, dús, szétcsókolt-harapdált ajkakkal, amiken keresztül hangos nyögések szakadnak fel, félig lehunyt, könnyesedő pillákkal, pírral tarkított arccal, csapzott tincsekkel, amik a szemeibe hullottak, közben pedig a feje alatt lévő párnát markolgatta, hullámzó testtel, ívben feszült háttal. Vagy esetleg, még az is sűrűn előfordult, hogy arról képzelgett, a fiú hogyan lovagolná meg őt, hátrafeszített fejjel, megfeszülő izmokkal, ahogy közben lágyan csordogál pár izzadtságcsepp a szegcsontján át a hasfaláig...

Minél többször képzelte el a jeleneteket, annál inkább úgy érezte, ha nem lehet az övé Kim Taehyung, beleőrül.

A dormba visszavezető úton végig azon elmélkedett, hogyan tenné a magáévá Taehyungot, nem is figyelt arra, csapattársai miről beszélgetnek, még arra sem figyelt, Jimin mivel heccelte szerelmét, csak álmodozva pislantott ki az ablakon, mély sóhajokat hallatva. Persze, nem csak a rengeteg perverzió töltötte ki elméjét, sokszor képzelt el romantikus jeleneteket is a fejében, miszerint átkarolva egymást, az ágyában ülnek, valami mesét nézve, amit Taehyung szeretett, majd lassan az ölébe húzta a fiatalabbat, lágyan a nyakába csókolva, aki halk kuncogás mellett húzódott el tőle, mert a mesére szeretne figyelni, de megígérte, hogy miután vége a kis rajzfilmnek, csak vele fog törődni.

Az álmodozás fogja a sírba vinni, és ezzel teljességgel tisztában volt. Lassacskán már nem tudta eldönteni, mi a valóság, és mi az, amit csak elképzel, amin elábrándozik, ezt pedig kezdte komoly dologként felfogni. Tudta, mit kellene tennie: bevallania az érzéseit, egy csendes éjszakán elmondania, mi az, ami a szívét-lelkét nyomja, mi az, amiről minden éjszaka, a nap minden egyes percében álmodik, s közel volt hozzá, hogy összeszedve a bátorságát, kitálaljon neki, de miután meglátta a doramát, azt a csókot, azzal a lánnyal, minden reményét elvesztette. Képtelennek gondolta, hogy bármit is elmondhasson érzéseiről, gondolatairól.

~*O*~

A nap vészes gyorsasággal telt el, Jin halkan durmolt a szobájukban, Namjoon pedig még mindig a történetet olvasta, teljes beleéléssel, már azóta, hogy visszaértek. Még vacsorázni sem ment ki. Ritka volt az ilyen alkalom, mikor egy történet ennyire lefoglalta, de ez olyan tökéletesen volt megírva, olyan csodálatos gondossággal volt részletezve minden emóció, minden jelenet, mozzanatsor, hogy egyszerűen képtelen volt ott hagyni. Viszont, hajnali kettő körül erőteljesen megéhezett, amellett pedig borzasztóan megszomjazott, így amint elolvasta az ötvenötödik fejezetet, mély nyögés mellett kászálódott ki puha ágyából, a konyha felé véve az irányt, hogy végre valami élelmet, és italt juttasson kimerült szervezetébe. Tudta nagyon jól, már rég aludnia kellene, de képtelen volt rá…

A konyhában hümmögve nyitotta ki a hűtőajtót, majd vette ki belőle a maradék vacsorát, azt követően pedig elővette az ásványvizet, s csípőjével lökve be az ajtót, letette az asztalra a tányért, utána pedig a szekrényhez fordult, hogy levehessen onnan egy üvegpoharat. Épp az ásványvíz nyakát tekerte ki, mikor meglátta a konyha asztalon Taehyung telefonját. – Azonnal megszólalt benne a kisördög. Tudni akarta, mit olvasott Taehyung ennyire, miért esett zavarba Jimin kérdezősködésétől.

Nem, nem teheti ezt. Nem szabad ezt megtennie, ugyanis semmi köze hozzá. Elég nagy pofátlanság lenne a részéről, ha megemelné a telefont, és belekukkantana a dolgaiba, esetleg a böngészője előzményeibe. – Viszont… ő volt a leader. Talán nem lenne akkora gond, ha azért nézné meg mindezt, mert aggódna érte, ugyanis elég furcsán viselkedett egy ideje, ő pedig, mint leader, muszáj tudnia, mi okozhatja benne a fennforgást.

Megnyalta ajkait, sokáig vizslatva, figyelgetve a telefont, majd nagy nehezen letette az ásványvizet az asztalra – nem is volt már annyira szomjas, jobban érdekelte az, mit olvashatott a fiatalabb, miért esett ennyire zavarba azért, mert Jimin ki akarta deríteni, mit olvasott.

Rögtön leült a telefon elé, majd nem gondolkodva többet, felkapta a telefont az asztalról, s elhúzva a képernyőt, fel is oldotta a zárat, végül vadul kezdett benne kutakodni. Minden képet, videót átnézegetett, azonban nem talált semmi különöset a galériájában, így egy mély szusszantás mellett nyitotta meg a böngészőjét, hátha abban van a titok nyitja. Így is volt: az előzmények tele voltak…

– Te mit csinálsz?! – Taehyung hisztérikus hangjára felkapta a fejét. Még a sötétben is látta, mennyire elvörösödött a fiú arca, látta, hogy a pánik végig fut az íriszein, majd vészes gyorsasággal indult meg a leader felé, de szerencsére Namjoon gyorsabb volt, még időben bezárta a böngészőt, majd bűntudattal a szemében nézett fel a fiúra, akinek a kétségbeesés minden mozzanata megjelent vöröslő orcáján. – Miért turkálsz a telefonomban?! – Hektikusabb volt a hangja, mint bármikor, s olyan kapkodósan vette ki Namjoon tenyeréből a telefont, hogy közel állt ahhoz, hogy a telefonja koppanjon egy hatalmasat a padlón, de szerencsére még időben sikerült megtartania a vékony készüléket hosszú ujjai között.

– Én csak – túrt a hajába az idősebb zavartan, megtáncoltatva szőkés tincseit –, csak aggódtam érted, mostanában furcsa voltál, és hát, úgysem mondanád el, mi a baj – motyogta maga elé, félve nézve fel Taehyungra, akinek már a szemei is könnyesedtek.

– Mit láttál?

– Semmit.

– Ne hazudj! – sziszegte a fiú, rátenyerelve az asztallapra, dühösen, agresszívan, oly' annyira, hogy hangosan csattant a bőre a falapon, ami visszhangzott a konyha falai között. – Láttam, hogy kikerekedtek a szemeid és még azt is, hogy eltátottad a szádat! Hol turkáltál?! Mit néztél?! – Namjoon elnyitotta az ajkait, de képtelen volt válaszolni, ugyanis látta, mennyire megbántotta a fiút azzal, hogy éjjel a telefonjában kotorászott.

Ő is mérges lenne, ha valaki a laptopjában nézelődne, és meglátná azt a sok fanfictiont a kedvencek között…

– Hidd el, nem akartam turkálni, semmi olyat nem láttam, csak pár képet, amin… – Taehyung a szavába vágott, miközben elvette tenyereit az asztallapjától, összepréselt ajkakkal, dühösen, egyben csalódottan figyelve Namjoont.

– Egyszerűen… áh! – nyögte a fiú elkeseredetten, majd erősen markolva jobb kezében a telefont, elindult ki a konyhából.

– Taehyung! – Namjoon hiába szólt utána, a fiatalabb hihetetlen gyors, sebes léptekkel nyargalt, valószínűleg a szobája felé, ő pedig a hajába túrt, tanácstalanul nézve maga elé. Szüksége volt arra, hogy feldolgozza a látottakat, s habár, egy normál ember szerint az lett volna a legegyszerűbb, ha elkapja a fiú karját, magához húzza és megcsókolja, azt suttogva ajkaira, hogy ő is ilyeneket nézeget, és olvasgat, már hosszú-hosszú évek óta, ugyan úgy kettejükről, de ez nem volt ennyire egyszerű, hiszen akkor miért is kérte azt a csókjelenetet a doramájába?

Ráadásul, nem csak az ő nevük volt az egyik lapon, hanem Jimin és Taehyung neve is, s szinte biztosra vette, hogy az a történet is fiú szerelemről szólt, nem barátságról. Lehet, csak a kíváncsiság hajtotta…

– Francba! – szusszantotta, megcsóválva a fejét, s habár, az incidens után még ivott egy pohár ásványvizet, az étvágya teljesen elment, képtelen lett volna enni, így visszatéve a maradék ételt a hűtőszekrénybe, szomorkásan, kissé csalódottan indult meg a szobájába, halványan csóválva meg a fejét.

Butaságot csinált.

Viszont, Taehyung miért hagyta a konyhában a telefonját? Soha nem hagyta el, mindig magánál hurcolta, ugyanis az utóbbi fél évben állandóan a kijelzőjén volt a szeme, fel sem emelte onnan a fejét, így nem tudta mire vélni a dolgot. Gyorsan eszébe jutott, hogy talán azért nem vitte magával a telefont, mert éjszaka nem nagyon volt ébren senki, és talán úgy érezte, biztonságban ott hagyhatja a készüléket a konyhaasztalon.

~*O*~

Az incidens óta kerülték egymást, akár a forró kását. A „jó reggelt” köszönésen kívül nem nagyon szóltak egymáshoz; Taehyung rá sem nézett, nem bújta a telefonját, Namjoon pedig képtelen lett volna megkérdezni a fiút, mik is voltak azok a böngészőjének előzményeiben, ugyanis akkor leleplezte volna magát, miket is nézegetett, s akkor biztos, hogy Taehyung be is húz neki egy nagyot – jogosan tenné.

Nem tudta elfelejteni a gondolatot, miért volt az ő, és Taehyung neve az egyik lapon, és miért volt Jimin, és Taehyung neve a másikon, ugyan arról az oldalról. Talán… szeret ilyesmiket olvasni? Vajon a többiekről is olvas ilyet? Vajon… minden egyes bandataggal olvasott már ilyet? Miért? Mi értelme lenne ennek? Mindegyikükhöz vonzódna, vagy csak kíváncsi volt? – Megrázta a fejét, majd mély sóhaj mellett huppant le a kanapéra, fejét hátravetve, egyenesen a háttámlának passzírozva tarkóját, tanácstalanul pislantgatva maga elé.

Tudta, hogy beszélnie kellene a fiúval, megkérdeznie, mi ez az egész, de nem volt hozzá mersze. Félt attól, hogy elárulja magát, félt attól, hogy ez olyasvalami, amit nem tudnának megbeszélni, ha pedig ő azt feleli, hogy pusztán a kíváncsiság vezérelte, biztosan nem mondta volna azt, hogy néha ő is olvasgat ilyeneket, ugyanis el kellene mondania azt is, kikről, mikről, az pedig lehet, hogy végzetes lenne, ha Taehyungot csak a kíváncsiság hajtotta…

Hosszas elmélkedés után felkapta magát, hogy a szobájába sétálhasson, hiszen nyugodt napjuk volt, nem volt semmi program, ráadásul az eső is szakadt, így mindenki csendes pihenőt fújt, mindenki a szobájában pihengetett, aludt, vagy épp játszott; kinek mi volt a legkedvesebb tevékenysége. Nem volt túl sok kedve a nappaliban ücsörögni egyedül, így egy mély szusszantás kíséretében indult a szobája felé, majd mikor elérte azt, benyitott az ajtón, azonban, mikor meglátta Taehyungot az ágyán ülni, a laptopjával az ölében, eltátotta az ajkait. Még levegőt sem vett, megfagyott köztük az idő, csak az ablakon koppanó esőcseppeket hallotta, amik versenyt futottak egymással, az ablakpárkány felé szaladgálva.

Taehyung természetesen felkapta a fejét, de nem nyitotta szóra az ajkait, hiába nyitotta el őket egymástól, csak hatalmas, boci szemekkel figyelte Namjoont, el-elszoruló torokkal.

– Bosszú? – kérdezte Namjoon némi hezitálás után, mire Taehyung lesütötte a szemeit, majd lassan lecsukta a laptop tetejét, megköszörülve a torkát, ezt követően pedig maga mellé tette a hordozható számítógépet, némán ücsörögve törökülésben a puha matracon. Az idősebb mély sóhajt vett az ajkai között, majd lassan indult meg a fiú felé, s heveredett el mellette az ágyban, ráemelve tekintetét Taehyungra. – A böngészőmet olvasgattad? – tette fel a kérdést, Taehyung pedig bólintott egyet, kissé elvörösödve. – Figyelj, én… – Taehyung a szavába vágott, egyenesen Namjoonra nézve.

– Mióta? Mióta nézegetsz ilyeneket? És… miért? – Ettől a kérdéstől félt a legjobban. Nem kertelhetett tovább, ha már lebukott, kénytelen volt felvilágosítania a fiút arról, mit is érez, miről is ábrándozik, csak ezt nem egészen így képzelte el, nem egy borongós, szomorú, esős napon, hanem egy romantikus pillanatban – mármint, még azelőtt, hogy meglátta volna azt a csókjelenetet. Azelőtt olyasmiről ábrándozott, hogy egy szép, gyönyörű napos időben fog szerelmet vallani a fiúnak, egy séta keretében, a virágzó fák alatt andalogva.

Nyálas, de ezt szerette volna.

– Jó ideje. Talán egy éve olvasgatom ezeket, és azért, mert… nyilvánvaló, nem? Szeretlek – vont vállat a férfi, mintha csak arról beszélne, milyen is az időjárás odakint, pedig félt. Rettegtett. A szívverése az egekben volt, zúgott a vére, s halványan ugyan, de remegtek a lábai is attól, vajon mit szólhat a fiú a lehetetlen vallomásához. Azért volt lehetetlen, mert nem törődömséget, érdektelenséget sugároztak mozdulatai, arckifejezése és a hangja is.

Taehyung egy ideig nem felelt, csak bólintott egy aprót, az alsó ajkát harapdálva fogaival, erőszakosan merítve el puha párnácskájában éles fogait, ölében tördelve az ujjait, mintha neki is lenne rejtegetni, titkolnivalója, és éppen megfogalmazni próbálná.

– Te mit láttál múltkor a telefonomban? – szusszantotta végül, ráemelve tekintetét nagy nehezen a férfi arcára.

– Ugyan ezeket. Fanfictionöket, csak láttam egy Taehyung, és Jimin történetet is – sóhajtotta, lesütött szemekkel, oldalra nézve, akárcsak egy kislány, aki elutasítva érezte magát.

– Ühüm. Tudod… ah! Hogyan is kellene mondanom? – nyögte a fiatalabb, egyik kezét megemelve, saját tincsei közé túrva, tanácstalanul nézve maga elé, kissé zavartan is. – Tudod… igazából, kettőnkről olvasok, csak jó pár hete megijedtem, mert… hát… váltott ki belőlem fizikai dolgokat a dolog – köszörülte meg a torkát zavartan –, és rákerestem pár másik történetre, az is vált-e ki ilyesmiket, de… az, amiben Jiminnel vagyok, semmit nem váltott ki belőlem – vallotta be nagy nehezen, csillogó szemeit egyenesen Namjoonra emelve, aki meglepetten pislantott a mellette ülőre, mintha konkrét szellemet látott volna maga előtt.

– De nem értem. Ha te vonzódsz… hozzám… de fura ezt kimondani – nevetett halkan, megforgatva a szemeit. – Szóval, ha vonzódsz hozzám, és ugyan olyan történeteket olvasol, mint én, akkor miért kérted azt a csókjelenetet a sorozatba? Miért akartál smárolni egy történetben? – kérdezte zavartan, értetlenül vezetve arcát a fiú felé, aki beharapta alsó ajkát, miközben egy bugyuta vigyorra húzta az ajkait.

– Azért, hogy… ha bevallom neked, mit érzek, és megcsókollak, tökéletes legyen, ne pedig ügyetlen, és… esetlen – motyogta, lesütött szemekkel. – Tudod, hogy nem nagyon volt barátnőm, vagy barátom, nem is nagyon csókolóztam még, ciki-e vagy sem, és nem akartam, hogy az, amit neked adok, ha akarod, ha nem… rossz legyen. Féltem, hogy nem viszonoznád az érzéseimet, de egy csókot mindenképp lopni akartam tőled, ahhoz pedig úgy éreztem kell, hogy legyen egy picike tapasztalatom.

Namjoon hirtelen elmosolyodott, a szívét, mellkasát átjárta a forróság, a jóleső, kellemes érzés, miközben megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd egy aprócska nevetést is hallatott, miközben teljesen a mellette ülő felé fordult. Épp szólásra nyitotta volna száját, de Taehyung megelőzte őt:

– Hyung…

– Igen?

– Megcsókolhatlak? – kérdezte halkan Taehyung, nyelve egy hatalmasat, mire Namjoon elmosolyodott, majd közelebb húzódott a fiúhoz, s mindkét tenyerét annak vöröslő arcára vezette, egy egyszerű, mégis könnyed mozdulattal tapasztva össze ajkaikat, egy forró, romantikus csókban forrasztva őket össze.

Taehyung a csókba mosolyodott, majd karjait automatikusan emelte, hogy Namjoon vállain pihentesse könyökeit, összekulcsolva ujjait tarkója mögött, közelebb húzva magához az idősebbet, lehunyt szemekkel élvezve a dús ajkakat sajátjain.

Miután elváltak egymástól, homlokukat összeérintve néztek egymás szemeibe, mosolyogva, boldogan, aprókat sóhajtva, elmélázva egymás gyönyörű íriszeiben, amikben a végtelenségig el tudtak volna veszni.

– Sosem szerettem a borongós, esős napokat, de mától fogva a kedvenc időszakom lesz – mondta a fiatalabb halkan, majd egy mosoly kíséretében hajolt volna újra Namjoon ajkaira, azonban egy pillanat alatt megállt, megemelve a szemöldökeit. – Akkor együtt fogunk perverzebbnél perverzebb fanfictionöket olvasni? – kérdezte, egy halvány vigyorra húzva a száját.

– Szerintem már eleget tudunk ahhoz, hogy ne kelljen olvasnunk – nevette az idősebb jóízűen, eldöntve Taehyungot az ágyában, fölé magasodva, hogy újra megcsókolhassa, azonban akkor el is mélyítette a csókot, nem csak egy könnyed puszit hintett azokra a mézédes ajkakra.

– Tudod mit sajnálok? – szusszantotta a fiatalabb, mikor Namjoon a lábai közé férkőzött.

– Mit? – pislogott az idősebb, megemelve a szemöldökeit, majdhogynem a homloka közepére futtatva őket.

– Hogy kevés rólunk a fanart.

Namjoon megemelte a szemöldökeit, szinte a homloka közepére futtatva őket, ugyanis nem gondolta volna, hogy még alkotásokra is rákeresett a fiatalabb kettejükről. – Egy fejcsóválás, és kuncogás mellett csókolta meg Taehyungot újra, finoman vezetve ujjait a pólója alá, hogy végre valósággá tegye a sok ábrándot, és azt a rengeteg fanfictiont, amit olvasott az elmúlt időszakokban.

Végre kiverheti a fejéből azt a csókot.

Ha kell, el is égeti a laptopot, hogy többé ne láthassa.