Angel in the Hell - VKook (+16)

Cím: Angel in the Hell

Alkotó: Nana  

Hossz: One-shot
Párosítás: Jeon Jungkook x Kim Taehyung (V) - VKook/TaeKook (BTS)

Besorolás: +16 

Műfaj: AU, dráma, sötét, angst

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; halál; depresszív gondolatok, érzések

Összefoglalás: „Anya minden áron a Mennybe akart jutni, sietően vette odafelé az útját, teljesen megfeledkezve arról, hogy én még ott voltam, és követtem, figyeltem minden lépését, cselekedetét.
Az angyalok viszont úgy döntöttek, visszaküldik őt a Mennyből, így a Földre zuhant, és összetört.
Ezután már nem akart a Mennybe jutni; oda nem fogadták be. Neki jó volt a Pokol is. Ő már nem törődött azzal, hová jut, a lényeg az volt, hogy ne engem lásson minden pillanatban.
Én is szerettem volna követni, miután felnőttem, nekem viszont mást adott a sors; olyan esélyt, amilyet neki soha.”  

Hozzáfűzés:  Hát, egy érdekes One-shottal jöttem most hozzátok. :)
Igazából, nagyon sokáig gondolkodtam azon, kik legyenek a szereplők, de néhány momentum miatt a VKooknál maradtam. :D 
Remélem, hogy tetszeni fog nektek a depresszív, kissé morbid hangulata ellenére. :)
Jó olvasást! <3 

 „Anya minden áron a Mennybe akart jutni, sietően vette odafelé az útját, teljesen megfeledkezve arról, hogy én még ott voltam, és követtem, figyeltem minden lépését, cselekedetét.

Az angyalok viszont úgy döntöttek, visszaküldik őt a Mennyből, így a Földre zuhant, és összetört.

Ezután már nem akart a Mennybe jutni; oda nem fogadták be. Neki jó volt a Pokol is. Ő már nem törődött azzal, hová jut, a lényeg az volt, hogy ne engem lásson minden pillanatban.

Én is szerettem volna követni, miután felnőttem, nekem viszont mást adott a sors; olyan esélyt, amilyet neki soha.”

Öt éves voltam.

Soha nem értettem gyerekkoromban, anya miért nem mosolygott rám egyszer sem, miért kerülte a tekintetemet, s miért nem láttam íriszeit tisztának, akár a csillagos égboltot, ahogyan azt sem, miért találtam rá a fürdőszoba kádjában, kábultan, laposakat pislogva, miközben bíborvörös vére lassan csordogált le az ujjain. Nem hallottam semmit, csak a halk, cseppenő hangokat, amiket a nedvének kőhöz csapódása hallatott; fel sem fogtam, amit láttam.

Szinte azonnal odamentem hozzá, értetlenül pislogva, elkapva a kád széléről lelógó kezét, hogy megemeljem azt, és a vízbe tehessem. Mezítláb tapicskoltam a vérben, mintha az lett volna az élet legtermészetesebb dolga.

Leültem a kád mellé, a vörös vérében foglaltam helyet – éreztem, ahogy a már hűvös, folyékony vörösség megáztatja a nadrágomat –, miközben a kád árnyas, hideg falának döntöttem a fejemet, hátra hajtva azt, mustrálgatva az arcát, amint lassan elhagyja orcáját a piros pozsgás, és fal fehérré válik. Hosszasan szólongattam, beszéltem hozzá, kérdezgettem, ő azonban nem válaszolt azon kívül, hogy párat pislantott.

Miután megkérdeztem, miért viselkedik furcsán, megemelte a karját, majd kezét végig húzta az arcomon, aminek következtében éreztem forró vérét súrlódni a bőrömön. Szóra nyitotta lilás-színű ajkait, de nem mondott semmit; szemeiből eltűnt a csillogás, a fényesség, üvegessé, semmitmondóvá váltak, majd le is hunyta szemhéjait, csiga lassúságban, és azután már soha többé nem szólalt meg.

Egész este ott voltam vele, beszéltem hozzá, dülöngéltem előre-hátra, hintáztattam magam, harapdáltam a számat, és egyre inkább megijedtem, amiért nem reagált semmilyen megszólalásomra, cselekvésemre. Nem tudtam, mit kellene tennem, azt sem tudtam, vele mi történt, ahogyan azt sem, miért nem válaszolt nekem. Elrebegtem neki, mennyire szeretem, és remélem, jövőhéten eljön majd az óvodába, hiszen lesz egy műsor, amiben majd én is szerepelni fogok, és habár, nem pozitív lesz a karakterem, biztosan nagyon ügyes leszek. Ő viszont semmire sem reflektált. Másnap reggel sem.

Elaludtam a hűs kövön, és miután nagy nehezen felkeltem, szóltam neki, hogy éhes vagyok, nagyon, és óvodába is kellett volna mennem, de egyedül nem tudtam felöltözni. Hiába kérleltem, hogy keljen fel, hiába potyogtattam a könnyeimet, kiabáltam rá, hogy mozduljon már meg, ő ugyan úgy ült a kádban, élettelenül, mint amikor lehunyta üveges tekintetére szemhéjának vékony, bársonyos leplét – mintha csak egy selyemszemfedővel takarta volna el szemeit.

Talán délben jöhetett a nagymamám. Talán. Lehet, hogy este, az is lehet, hogy napokig ott ültem anya mellett, erre már nem emlékeztem tisztán, de arra igen, milyen volt a nagymamám arca, mikor észrevette, hogy ott ülök anya alvadt vérében; ruhámra, arcomra, és hajamra rátapadt anya málnaszínű nedűje, és még csak eszembe sem jutott egy pillanatra sem, hogy le kellene mosnom magamról. Életképtelen voltam, de hát, milyen is lehetne egy öt éves gyerek.

A nagymamám azonnal hozzám rohant, zokogott, keservesen sírt, amibe a szívem azonnal belefájdult; nem tudtam, mekkora a gond, egészen addig, míg ő el nem kezdte szívszorítóan hullajtani gyémántcseppjeit.

Telefont ragadott a kezébe, közben kicitált a fürdőszobából, a nappaliig sétálva velem, s miután letette a telefont, elrohant, majd visszatért egy vizes törölközővel, amivel mosdatni kezdte az arcomat, és a vértől összetapadt, mócsingos hajamat. Előttem térdelt, fáradt volt a tekintete, szemei sarkaiból folyamatosan előtörtek gyémántokat meghazudtoló, csillogó könnyei, amik végignyalták ráncos, megviselt bőrét, hogy állvonalán el is hagyhassák eddigi méltó helyüket, egyenesen a szőnyegre pottyanva, hogy annak pamut anyaga magába szívja azokat.

Többre nem emlékszem. Akkor sem tudnék emlékezni, ha nagyon akarnék, de nem is éreztem ezt különösebb problémának; nem akartam felidézni semmi mást, még ezt sem szerettem volna, viszont ezek a képek, azok a napok beitták magukat a tudatomba, onnan pedig még a Jó Isten sem tudta volna kivarázsolni. Ott ragadtak, ott maradtak, hogy minden egyes napomat megkeserítsék: tudtam volna rajta segíteni, tudtam volna tenni valamit, de nem mértem fel a helyzetet. Persze, a mai napig elmondta minden orvos: egy öt éves gyerek nem tudja kezelni a traumát, az édesanyjának halott látványát, ezért nem hibáztathatom magam.

Dehogynem. Tudtam a nagymamám számát, fel tudtam volna hívni, hogy anya érdekesen viselkedik, én mégsem tettem.

Azóta, hogy anya öngyilkos lett, a nagymamám nevelt, s miután megöregedett, lebetegedett, én gondoskodtam róla – már amennyire ezt el lehetett várni egy tizenéves tinédzsertől. Ő sem várta volna el, de úgy éreztem, tartozom neki annyival, ha már felnevelt, úgy, ahogy, és befogadott annak ellenére, hogy én voltam a lánya halálának indoka. Egyszer sem hibáztatott érte, becsületesen nevelt fel, próbált nekem megadni mindent, pszichológushoz, pszichiáterhez vitt, minden alkalommal, amikor az elő volt írva, becsületesen, nehogy súlyosabb következményei legyenek a morbid, groteszk traumáknak – elkerülhetetlen volt, de ő próbált megtenni mindent annak érdekében, hogy erős, egészséges fiatalember lehessen belőlem.

Felesleges próbálkozás volt, tudtuk mind a ketten, én mégis hálás voltam neki érte. A meleg otthonért, a fejem felett lévő tetőért, az iskoláztatásért, az esti mesékért, a jó éjszakát kívánó puszikért, a főtt ételért, és a rengeteg küzdelemért, amit megvívott értem, vagy éppen velem.

Talán az ő halála jobban megrázott, mint az anyámé; ha jobban belegondoltam, őt nem is ismertem, nem tudtam, mi volt, ki volt. Annyit tudtam meg tizennyolc évesen, hogy megerőszakolták, egy pincében tartották őt tíz éven keresztül, és az utolsó ott töltött évében szült meg engem, a koszos, hideg pincében. Aztán rátaláltak, és a megerőszakolójától született gyermekét – engem – próbálta felnevelni, ugyanis a nagymamám nem engedte, hogy örökbe adjon valakinek. Nem bírta; ha rám nézett, undorodott, és ahogy nőttem, úgy hasonlítottam egyre jobban arra az emberre, aki tíz éven át gyötörte őt, a végén pedig öngyilkos lett, hogy ne kelljen tovább szenvednie.

Nem hibáztattam érte.

Soha nem volt sem anyám, sem apám, csak egy nagymamám, aki a tizenkilencedik életévem betöltése után elhalálozott, itthon. Lefeküdt aludni, bekísértem a szobájába, betakargattam, másnap reggel pedig már nem kelt fel, hiába ébresztgettem, szólongattam; ugyan olyan élettelen volt az arca, mint anyámé a fürdőkádban.

Barátaim soha nem voltak. Mindenki tudta a történetemet, mindenki tudta, milyen fajta vagyok, így mindig egyedül játszottam a játszótéren, egyik gyerek sem jött oda hozzám, s amelyik szeretett is volna, annak a szülei ezt szigorúan megtiltották. Senkivel nem beszélgettem a nagymamámon kívül, nem voltam szerelmes sem, nem voltak különösebben érzéseim; egy normális ember azt hinné, pszichopata lettem, pedig nem így volt. Csak nem alakult ki bennem az a szociális életkép, ami minden fiatalban, vagy gyerekben kialakult már az élete kezdete óta. – Egy szó, mint száz: azután, hogy a nagymamám meghalt, az egyetlen ember az életemben, magamra maradtam.

Nem mentem főiskolára, nem fecséreltem az időmet ilyesmikre, azonnal dolgozni kezdtem, a nagymamám házában élve tovább, magányosan, egyedül. Egy öreg kutya volt a közelemben, de két évvel a nagymamám után ő is elment. Őt a kertben kellett eltemetnem. Nem volt kellemes; magam sem tudtam, hogy az, ahogy ki kellett vonszolnom a lakásból a hatalmas állatot, vagy az, amikor az utolsó földet is rászórtam a tetemére, és tudatosult bennem, hogy senki nem maradt életben a közelemben huzamosabb ideig. Talán el voltam átkozva, vagy örök magányra ítéltettem; vagy ez volt az élet rendbe. A halál, aminek a látványából, érzéséből nekem már fiatalon is túl sok jutott.

Természetesen, sokszor gondolkodtam már az öngyilkosságon, minden egyes egyedül töltött éjszakán eszembe jutott, hogy talán megváltás lenne nekem a halál, egy olyan embernek, akinek még egyszer sem húzódott mosoly az ajkaira, aki még egyszer sem érezte magát boldognak, vagy örömtelinek. Olyan voltam, akár egy váz: merev, törhetetlen külsővel, és gyenge, haldokló bensővel. Haldokló? Rohadtam. A szívem-lelkem már régen elrohadt. Tettem-e ellene valamit? Nem. Semmit. Úgy éreztem, ez így van rendjén, nekem ez jutott, az én történetemben ez van megírva, és változtatni sem tudnék rajta. Hogyan is tehetném? Minden embertől undorodom, nem tudom őket kezelni, soha nem tudtam, hogyan kellene hozzákezdenem egy társalgáshoz, vagy hogyan kellene valakit leszólítanom. – Szociális analfabéta voltam.

Egyszer láttam meg egy csinos, fiatal lányt, aki megtetszett, miközben egy parkban sétáltam, cigarettát szívva. Meg akartam szólítani, oda akartam menni hozzá, megkérdezni, mi a neve, de mikor tettem egy lépést, pánikszerű roham tört rám; megtorpantam, fuldokolva, levegőért kapkodva indultam meg az ellentétes irányba, egy merev, erős villanyoszlopba kapaszkodva, kíméletlenül szorítva köré a karjaimat, hogy testemet meg tudjam tartani ott. Szívesen megkérdeztem volna a pszichiáteremtől, miért volt a reakció ennyire heves, miért tiltakozott az agyam ilyen vehemensen, hogy a lány közelébe menjek, de nem jártam vissza hozzá. Nem használt, nem segített semmit.

Azon az alkonyodó nappalon jöttem rá, hogy egyedül fogok meghalni; senki nem fogja fogni a kezemet, mint én az anyámét, senki nem fog lefektetni az ágyba aludni, ahogy én a nagymamámmal tettem azt, és senki nem fog a föld alá temetni, ahogyan a mamámmal közös kutyánkkal tettem azt. A szívem összeszorult, nem jutottam levegőhöz, sípolt a tüdőm, szinte éreztem, ahogy a halál vasmarka összepréseli hosszú, éles körmeivel a mellkasomban vadul verdeső szervemet, hogy az utolsó, leheletnyi életet is kipréselhesse abból.

Senki nem állt meg segíteni nekem; mindenki elhaladt mellettem. Néhány megvető pillantást kaptam csak, volt, aki rám is köpött, ekkor pedig úgy döntöttem, nem is akarom, hogy bárki mellettem legyen a halálomkor. Gyűlöltem az embereket. Irigyeltem a mosolyukat, irigyeltem a boldogságukat, irigyeltem, ahogy az anya a karjaiba vette a gyermekét, ahogy két szerelmespár csókolta egymást, romantikusan, a másik karjaiba borulva. – Irigy voltam, amiért nekem soha nem jutott az ilyesmi megélésekből. Engem soha nem vett fel anya a karjaimba, soha nem csókolt még meg senki, és egy öreg, idősödő nőn kívül nem is ölelt meg más.

Hányni tudtam volna mindettől – a gyomrom forgott, kavargott, és legszívesebben mindenkit kiirtottam volna a bolygón, hogy egyedül ülhessek egy hatalmas hullatetemen trónolva, vihogva, röhögve, akár egy őrült, elmeháborodott, embernek nem mondható lény. Igen. Akárhányszor ezt elképzeltem, mindig jobb kedvem lett.

Ahogy teltek-múltak az évek, ezek a késztetések, indulatok egyre erősebbek lettek, a végén pedig oda lyukadtam ki, hogy már ki sem mozdultam a házból. Dolgoznom muszáj volt, valamiből el kellett tartanom magam, de azon kívül nem jártam emberek közé, és nem is hiányzott. Nem néztem tévét, nem volt telefonom, nem volt semmim. Hogy mivel tengettem a napjaimat? Festettem. Rajzoltam. Mindig lefestettem, vagy rajzoltam azt, amit gondoltam, vagy éppen éreztem, és amikor visszanéztem a brutálisabbnál brutálisabb képeimet, amikor a vörös temperában tapicskoltam, élvezet lett úrrá rajtam; úgy éreztem, vérben úszom. Éreztem, hogy élek.

Tudtam, hogy valami nem volt velem rendben, tudtam, hogy egy időzített bombának számítottam, és az őrülettel is tisztában voltam valamilyen szinten, mégis élveztem.

Csak az abnormális elmém létezett számomra, semmi más.

Egyik szabad hétvégémen kiültem a kedvenc helyemre. A tengerparthoz, az egyik vasemelvényre ülve, előkaptam a rajzfüzetemet, és rajzolgatni kezdtem, miközben a lemenő Napot figyeltem. Lerajzoltam mindent, amit láttam, és furcsa módon nem volt sem vér, sem gyilkosság, sem gyötrődés a rajzomon; megnyugvás uralkodott rajta, ahogyan az én bensőmben is. Soha nem éreztem még akkora idillt, akkora nyugalmat, ami akkor ölelt körbe, mintha valaki a forró, meleg karjait fonta volna a testem köré. Hideg, őszi nap volt, csak egy vékony pulóver volt rajtam, a Nap már egyáltalán nem melengette a bőrömet, én mégis úgy éreztem, mintha az történt volna. Mintha a Nap kellemes, meleg sugarai borították volna be a testemet, finom, lágy érzést keltve ezzel a lelkemben.

Életemben először mosolyodtam el, mikor félretettem a füzetemet, becsukva annak merev előlapját, közepébe helyezve el a ceruzámat, lelógatva a lábaimat a magas emelvény tetejéről, halvány ajakgörbülettel nézve a lassan nyugovóra térő Napot.

Mintha a háborgó lelkem derültségre lelt volna a narancsos-lilás árnyalatban úszó alkonyatban.

Úgy éreztem, ez egy tökéletes pillanat lenne a halálhoz; ez lenne a megfelelő pillanat. Békés szívvel-és lélekkel eltávozni arról a helyről, ahová én soha nem voltam való. Nem tudom, mennyi ember érezte már úgy az élete során azt a pillanatot, amikor tökéletes volt az időzítés a halálhoz; talán senki, talán mindenki, de ha én voltam az egyetlen, akkor boldog voltam.

Lassan álltam fel a helyemről, majd hátrálni kezdtem, folyamatosan mustrálgatva a hullámokat, a habokat, amiket magába nyelt a tenger, miután kigenerálta azokat, hallgattam a morajt, a vízhullámok csapkolódását, a madarak énekét, néztem, ahogy némelyik táncot jár a másikkal, csókot is lopva némelyiktől.

Úgy sejtettem, hazataláltam. Otthonra leltem, olyanra, amelyben eddig nem volt helyem ebben az életben.

Az undor, a gyűlölet, a keserűség, a fájdalom, a brutalitás, a gyilkolási vágy másodpercek töredéke alatt törlődött el belőlem. – Még mindig mosolyogva léptem egyet, eltüntetve magamból minden bizonytalanságot, ami megpróbált visszarántani. Emeltem a lábaimat, a narancsba burkolózott, félig látszódó Napot figyelve, s később már csak arra lettem figyelmes, hogy a talpam már nem volt a talajon: repültem, akár egy madár. Úgy repültem, szálltam az égben, mint az éneklő, egymással romantikus keringőt játszó madarak, s szinte éreztem, ahogy szárnyak utat törnek, s kinőnek a hátamból, hogy tovább szállhassak, ameddig csak az erőm bírja.

Szabadnak hittem magam, a lelkem feloldozást nyert a szenvedések alól.

Lehunytam a szemhéjaimat, és hagytam, hogy a tenger morajló hullámai elnyeljék a testemet, s mikor annak mélyére zuhantam, felnyitottam szemeimet, és láttam, ahogy az ég fokozatosan kezdett el sötétedni, ekkor pedig elnyitottam egymástól az ajkaimat, hogy levegő helyett vizet juttathassak a tüdőmbe, figyelve a felfelé törekvő, apróbb-nagyobb buborékokat magam előtt, miközben kidomborítottam a mellkasomat, és visszahunytam íriszeimet.

A nyugalom intenzívebben terjedt szét a mellkasomban, s hiába volt fagyos, hideg a víz, hiába rándultak össze az izmaim folyamatosan, mégis forróságot éreztem a felsőtestemben. Mintha a szívem hosszú évek után újra dobbant volna egy hatalmasat; talán csak ekkor tapasztaltam meg igazán, milyen is élni, a halálom előtt pár pillanattal.

Lepergett előttem az életem, visszajátszottam az események sorozatát, s rá kellett jönnöm, hogy soha, semmi örömteli nem történt velem, úgy tengettem a mindennapjaimat, akár egy élőhalott, arra várva, mikor ragad el végre a halál vasmarka, s most, hogy ez megtörténni látszik, boldog voltam. Boldogabb, mint eddigi életemben valaha.

Legszívesebben ezt a pillanatot örökkévalósággá változtam volna; nem értettem, az emberek miért féltek a haláltól, miért borzongtak tőle, mikor az előtte levő pillanatok a legédesebbek, legmennyeibbek… – Olyan lehet, mint a szerelem. Szinte éreztem, ahogy a pillangók repdesni kezdenek a gyomromban. Mint egy varázslatos álom.

Azonban nem minden úgy történt, ahogyan azt akkor elterveztem; meg akartam halni, de valami, valaki nem akarta, hogy ez megtörténjen: ujjak fonódtak vékony, csontos csuklóimra, éreztem, hogy valaki húzni kezd a víz alatt, de fel már nem fogtam. Elsötétült előttem a világ, megszűnt az létezni körülöttem, s habár úgy hittem, elhagytam ezt a földkerekséget, nem így történt.

Köhécselve tértem magamhoz, oldalra fordulva, vadul remegve, vacogva, s miután elmúlt a folytonos, kínzó, köhögési inger, visszadőltem hátammal a homokos partra, homályos tekintetemet az ég felé vezettem, de nem láttam mást, csak két csokoládé-barna szempárat, amik a rémülettől, ijedtségtől csillogtak, miközben ajkai között vadul kapkodta a levegőt az a személy, aki kihúzott mély tenger torkából.

Tisztult a látásom.

Mintha angyalt láttam volna magam előtt.

Nem tudtam, vajon hallucináltam-e, de szinte láttam a hófehér szárnyakat is, ahogyan azok magukba foglalnak, mintha mindig is rá vártam volna. Fekete hajából lassan csepegtek a vízcseppek, amik tündököltek a lemenő Nap megvilágításában.

Angyal volt. Egy igazi, földre szállt angyal, és ő nem tört úgy össze, mint anya.

Ugyan olyan angyal lehetett, mint én; csak míg nekem sötét, hollófekete szárnyaim voltak, amik szinte csöpögtek a mocsoktól, és a kárhozattól, addig neki hófehérek, puhák, bársonyosak, tiszták, és ártatlanok…

– Jól vagy? – Mély hangja kellemesen simogatta hallószerveimet, én ellenben képtelen voltam szólásra nyitni ajkaimat, csak megemeltem ujjaimat, hogy azokat a másik orcájához érinthessem, egy elhaló szusszantást préselve ki megviselt tüdőmből. Az illető megremegett egy pillanatra, majd felsóhajtott, és apró mosolyra húzta a száját, az én szemeimbe nézve.

Azt mondtam az előbb, hogy boldog voltam? Nem. Ez az érzés sokkal inkább hasonlít a boldogsághoz, mint az, amit fuldoklás közben éreztem.

– Mi a neved? – tettem fel végül első kérdésemet, jó pár minutumig vesződve magamban, megtegyem-e, vagy sem; életemben először beszéltem önszántamból egy emberhez.

Életemben először.

– Jungkook. Jeon Jungkook.

Egy igazi angyal, akit az égből küldtek, hogy megmentse kárhozott lelkemet.