Wolf - YoonSeok (20/?)

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +12

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal!; bromance, slash, vér, erőszak

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik, részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást! :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3
Jó olvasást! <3

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Hoseok

Dühösen, szinte eszemet vesztve robbanok be Yoongi lakására, ahol az ott tartózkodó rókafiú úgy húzza össze magát, mintha áramütés érte volna a testét. Hatalmas szemekkel mered rám, majd száját hangos vinnyogás hagyja el még így emberi alakban is, amikor elkapom a torkánál fogva, majd a földre teremtem, ránehezedve egész súlyommal.

– Hol van?! – kiabálok arcába, belenézve a riadt, aranysárga íriszekbe, amik megremegnek a látványomra. Az nem kifejezés, hogy dühös vagyok, jelenleg őrjöngök belülről.

– N-nem tudom… – nyüszít nehézkesen, ahogy a torkára szoruló ujjaim alig engedik, hogy beszéljen.

– Ne hazudj! Tudom, hogy Joon alantas talpnyalója vagy, azt is tudom, hogy tudod merre van a búvóhelye, tehát ha élni akarsz, ha kedves neked ez a nyomorult kis életed, akkor most azonnal beszélsz, vagy esküszöm mindenre ami szent, hogy darabokra téplek! – zúdítom rá indulatos szavaimat, ujjaimmal pedig belemarok a nyakán feszülő puha bőrébe, hagyva, hogy viszonylag hosszú körmeim azt a vékony hámréteget felsértsék.

– Nem tudom. Nem tudom, esküszöm. Én is... én is aggódom Yoon...giért… – halkul el egyre jobban, minél erősebben fűzöm ujjaimat nyaka köré.

– Kurva jól színészkedsz, meg kell hagyni – sziszegem, majd ahogy elengedem a torkát, több sem kell, hogy a hátára fordítva, azonnal az arcát kezdjem ütlegelni, hogy ha kell, így bírjam szóra. Akkor sem állok meg, amikor könyörög, akkor sem, amikor már a vére tapad az öklömhöz.

Addig püfölöm, mígnem már a halk szörcsögése késztet arra, hogy megálljak, hiszen a lelkének tükre egyre halványabb és halványabb, ahogy kezdi elveszíteni az eszméletét.

– El ne ájulj! Bökd ki nekem, vagy esküszöm, nem ájulásig, hanem dögrovásig ütlek! – rázogatom meg, hallgatva, ahogy felnyöszörög, majd halk hörgő hangot ad ki, miközben ismét rám emeli íriszeit.

– Nem tudom... esküszöm, nem tudom. – Arca teljesen eltorzul, ahogy a sírás az uralma alá vonja azt. Arca apró grimaszba fordul, miközben szemeiből megállíthatatlanul patakzanak a könnyei. – Fogalmam sincs, hogy merre... merre vannak Joonék. Mielőtt Yoongi eltűnt, kaptam valamit... valamit amitől elaludtam. Azután már nem találtam, de nagyon megijedtem, amikor farkas vonyítást hallottam. Esküszöm Hoseok... esküszöm, hogy nem tudom hol van. Kerestem én is, de nincs... nincs sehol – csap át sírása zokogásba. Mély sóhajt hallatok, majd ahogy elengedem, hagyom, hogy elterüljön a fapadlón és remegjen, mint egy kocsonya. Ez sem volt egy eredményes vallatás, de esküszöm, hogy nem nyugszom, míg meg nem találom őket.

– Ajánlom, hogy igazat mondj. Ha megtudom, hogy te adtad a kezükre, tényleg kicsinállak! – fenyegetem meg, azzal hátat fordítva a szánalmas rókának, ismét farkas alakban folytatom a másik keresését, az illata után kutatva, hogy ha esetleg szimatot fognék...

Ó, igen! Csak kérnem kell. Yoongi illatát abban a pillanatban úgy követem, mintha az a mennyei mantra lenne. Tudom, hogy nincs egyedül, hiszen Joonék undorító szaga körbelengi őt. Hangos vonyításom bezengi az erdőt, direkt tudatva a körülöttem lévőkkel, hogy itt vagyok és iszonyú mérges vagyok.

Nem érdekel, hogy hány fajtársam életébe kerül majd ez a csata, az sem számít, ha az enyémnek lesz vége, itt csak az számít, hogy a másik – még akkor is, ha elárult és egy rókadögnek adta át magát – megmenekül és nyugodtan élhet tovább.

Yoongi

Nem akartam hagyni magam, bármennyire erősködött, és próbált erőszakot alkalmazni felettem – engem nem abból a fából faragtak, mint amit ő szeretett volna, így foggal-körömmel ellenkeztem, rúg-kapáltam, őrjöngtem. Volt, mikor meg is haraptam őt, nem törődve azzal, milyen erősen is kötözött meg engem, megfosztva engem a szabad mozgásomtól. Engem nem fog egy ilyen szemétláda korcs sakkban tartani akkor sem, ha minden erejével azon próbálkozik; mellesleg, azt sem értettem, miért akart Hosoekon így bosszút állni, mikor a farkas elhagyott engem, s egyáltalán nem is akaródzott visszajönni hozzám, akárhogyan is kerestem őt. Felszívódott, eltűnt, így biztos, hogy ide sem fog eljönni. Azonban, ha így van, akkor hatalmas slamasztikába kerültem, mert fogalmam sem volt róla, hogyan fogok kimenekülni Joon karmaiból, ugyanis a seggfej nem úgy tűnt, mint aki csak úgy elengedne hosszas kínzások után… Nem, neki más tervei voltak, így egy idő után már kezdtem félni, szorongani, mekkora szarban is vagyok. Ráadásul már kezdtem fáradni is, egyre nehezebb volt ficánkolnom, vergődnöm alatta, ellenkeznem, mert már az izmaim is fájtak az erőltetéstől, s több perc erőteljes mozgás után már zihálni, pihegni is kezdtem.

Ő pedig élvezte. Rohadtul élvezte a helyzetet, azt, hogy szenvedni lát, csak azt nem értettem, miért, mikor én tulajdonképpen nem ártottam neki semmit, az ég adta egy világon semmit. Jó, ha belegondoltam, mikor Hoseokkal összeverekedett, és neki estem… – Az teljesen más volt, mert a másikat védtem, de alapjáraton én nem okoztam neki galibát, mégis engem büntet ahelyett, hogy Hoseokkal rendezné le a piszkos ügyeit.

– Csak nem fáradunk, picinyem? – nevette el magát, a csípőmre ülve, mire felnyöszörögtem, s mikor fejével az enyémhez hajolt, s meg akarta csókolni ajkaimat, akkor lendültem egy nagyot: lefejeltem, de úgy, hogy még nekem is fájt. Enyhén megszédültem még fekvő állapotomban is, ő pedig nyöszörögve, a homlokát fogva fordult volna le rólam, ha nem lett volna elég jelenléte a rajtam maradáson.

Túl szép is lenne, ha ennyivel el tudnám intézni…

– Te kis dög – préselte a szavakat ajkai között, szűrve őket fogai közt, majd dühösen fordult felém, és a torkomnak nyomta ujjait, erősen megszorítva a nyakamat, mire eltátottam egymástól ajkaimat, grimaszba rándult arccal.

– E-eressz… e-el! – nyüszítettem, emelgetve a csípőmet, lendítve magam, hátha le tudom dobni őt a testemről, azonban hasztalan volt minden erőfeszítés.

Sokkal erősebb volt nálam… Sokkal erősebb.

– A francokat! Most kurvára megfizetsz! Eddig volt türelmem, elég a játékból, te alávaló kis féreg! – köpte a szavait felém, majd hihetetlen gyorsasággal kezdte rólam leszaggatni a ruháimat, jobbjával még mindig a nyakamat szorongatva, fojtogatva.

Felakadtak a szemeim, ahogy levegőhöz próbáltam jutni, ezúttal azonban tényleg sarokba szorított – kezdtem megbénulni.

Hoseok

Vicsorogva és dühösen rohanok az egykori falkám irányába, akik amint észreveszik a jelenlétem, hangos vonyítással adják egymás tudtára, hogy itt vagyunk. Hogy erre én is rásegítsek, fülsüketítő vonyítást eresztek meg a torkomból, miközben a hó folyamatosan az arcomba hullik, talpam alatt pedig ropog a fehérség. Több farkas utánam iramodik, amiket természetesen lehagytam és vicsorogva, fogukat csattogtatva, morogva követnek. Konkrétan figyelemre sem méltatom őket, sőt, aki az utamba keveredik, azt a nyakánál elkapva terítem a földre, nem kegyelmezve egyik fajtársamnak sem.

Számban megérzem a fémes ízt, ahogy az alattam vergődő egykori bajtársam lassan, de biztosan kileheli lelkét, így természetesen az utánam futó farkasok is beérnek engem, így nem félek velük harcba szállni. Acsarkodva és hevesen kapok mindegyik után, amelyik csak a közelembe akar férkőzni, amelyik pedig meg is teszi, azt minden gond nélkül ismertetem meg a hóval, amit a vérével festek vörösre.

Nem hiába voltam én a falkavezér, nem hiába vívtam ki a tiszteletet s ha meg kell tennem most is, hát én megteszem. Többen jönnek, mint akkor, amikor kiközösítettek, azonban nekem most van egy bizonyos tuningom, méghozzá a düh és az agresszió. Akkor ezek helyett csak a csalódottság érzete volt meg, de ez sokkal másabb. Az éltem árán is megvédem a másikat!

A fogak mélyen a húsomba vájnak, ezzel a fájdalom egy hangos nyüszítést vált ki belőlem, ami után, azonnal a támadóm után kapok, majd a földre terítve, szinte azonnal felkapom a fejem a hangok miatt.

– Mi az?! Most nem vagy olyan heves, hmm?! – Joon hangja visszhangzik a kis völgyben, amit szinte a másik elfojtott nyögése követ. Tudom, hogy nagyon, de nagyon közel járok, azonban ezekre a dögökre nincs semmi időm!

Ott hagyva a másikat a földön, azonnal a hangok irányába indulok, mígnem az egyik barlanghoz vezet az. A kövön végig kopognak körmeim és talpam hangos csattanást hallat, ahogy futok egyre bentebb és bentebb, mígnem a látvány egy pillanat alatt megtorpanásra késztet.

– Nos, Picinyem, lássuk milyen vagy, ha alattam nyögsz a kéjtől. Biztosíthatlak, hogy jobb vagyok, mint Hoseok – kuncogja, miközben fejét felém fordítja, amin egy undorító eszelős vigyor terül el. Yoongi levegőért kapkodva fekszik alatta, meztelenül, egyre inkább elliluló arccal, ahogy a másik a torkára fonta hosszú ujjait. – Nocsak, üdv szerény hajlékomban, Hobi. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar ideérsz, de azt hiszem izgalmasabb lesz, ha az elejétől kezdve nézed végig, ahogy megbaszom a kis omegádat – kuncogja, degradálva a másikat, ahogy az "omega" jelzőt aggatja rá. – Szeretem, ha néznek, attól jobban felizgulok. Te nem? – neveti el magát, ahogy az arcomat nézi, ami így farkasként is elég beszédes lehet a számára, egészen addig, mígnem felveszem emberi alakomat, hogy hangot is adjak dühömnek.

– Engedd el, Joon! – dörrenek rá fagyos hangvétellel.

– Különben? – kuncogja, ahogy ölét a másik fenekének dörgöli, megejtve egy halk nyögést, hátra vetett fejjel. – Milyen forró. Belülről szinte már perzselsz, nem igaz? – néz le a másikra, nekem pedig kezd betelni a pohár, így, amint megindulok feléjük, szabad kezét feltartja, Yoongi pedig ha eddig nehezen vette a levegőt, most egyenesen nem kap.

– Ha közelebb jössz, Hoseok, akkor megölöm. Mind a ketten jól tudjuk, hogy elég teljesen összeszorítanom a kis nyakát és a légcsöve úgy roppan el, mint egy üvegpohár. Ne akard, hogy megtegyem, fontos neked, nem igaz? – ölti rám a nyelvét, jómagam pedig megremegek a dühtől és a hirtelen jött tehetetlenségtől, mígnem hátrálok két lépést, hiszen tudom, hogy Joonban hatalmas erő lakozik. Ha tényleg megteszi azt, amit mond... Yoonginak pillanatok alatt annyi.

Yoongi

Nem tudtam, mit tehetnék; örültem Hoseoknak, hiszen ezek szerint értem jött, azért, hogy segítsen, s még ha Joon sakkban is tartotta, már azzal is jó érzést keltett bennem, hogy megjelent, még akkor is, ha segíteni effektív nem tudott. A félelem még jobban átjárt, már-már a húsomat rágta belülről, ahogy megéreztem Joon férfiasságát bejáratomnál – vörös lett az arcom, mind a szégyentől, mind pedig a rettegéstől, és a tehetetlenségtől, ami egyre rosszabb érzéseket keltett bennem. Dühített, hogy nem tudtam magam megvédeni, dühített az ilyen szintű kiszolgáltatottság, s legszívesebben a nyakáról tépném le a fejét, de mozgásképtelenné tett. Pánikoltam, mert úgy hittem, pár másodperc, és kisajátítja a testemet, én pedig azért, férfi volnék, és az egy dolog, hogy Hoseok is engedély nélkül „erőszakolt” meg, ez mégis teljesen más lenne, mert az övét élveztem. Ezt nem tudnám élvezni; megszégyenítő lenne, s tudtam, nehezen tenném túl magam ezen a szintű gyalázáson.

Remegett a testem, akár a nyárfalevél, miközben nyüszítve, nyöszörögve próbáltam ellenkezni, odébb dobni magam, a nyakamat nyújtatni, a lábaimmal babrálni, hátha valahogy ki tudom zökkenteni, de minden olyan hasztalan volt. Minden próbálkozás semmisnek tűnt, elenyészőnek, hiszen ő sokkal nagyobb erő birtokával bírt, mint én; míg ő egy kézzel a földön tudott tartani, nekem az összes erőm kevésnek bizonyult, ez pedig elrettentett, mindentől.

Segélykérően pillantottam Hoseokra – másodpercek leforgása volt, ahogy egymás szemeibe néztünk, nem is tartott sokáig. Én elvesztettem a reményem, és lehunyt szemekkel, eltorzult arccal, könnyes pillákkal vártam, hogy a veszett farkas azt tegyen, amit csak akar, közben pedig próbáltam valami szépre, meghittre gondolni.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer, én, a kis szürke, befásult Min Yoongi, aki még életében nem beszélgetett normálisan senkivel, farkas karmok közt végzi – legalábbis, a seggem úgy végzi, de az lehet, hogy életben maradok, mert talán az életem elvétele már nem kecsegtető neki sem, de aztán ki tudja, mi a vége a játéknak.

Mikor már Joon makkját éreztem bejáratomnál, valami fellángolt bennem; a düh, harag szikrája már hosszú csóvákban mutatta meg magát. Én biztos nem engem, hogy egy ilyen senki házi, szemétláda azt tegyen velem, amit akar – dühösen, agresszívan téptem ki a nyakam ujjainak szorításából, mire meglepetten nézett rám, de abban a másodpercben a kezébe haraptam, nem törődve semmi mással. Nem tudom, milyen erő birtokában voltam, hogy ilyen hirtelen, és aránylag könnyen el tudtam szakadni tőle – talán kezdett rajta úrrá lenni az eufória, így nem figyelt –, de nem is érdekelt, mert azután, hogy megharaptam a kezét, és ő kilendült minden cselekedetéből, Hoseok lépett.

Ugrott, és letarolta rólam Joont, úgy, hogy alatta vergődött a hideg földön, én pedig lélegzet-visszafojtva néztem a jelenetet, ugyanis pár szekundumig képtelen voltam elhinni, hogy én tényleg legyűrtem Joont, és képes voltam vele szembeszállni – talán nem nagy kunszt, nem nagy ügy, de elnézve, mit tett volna velem, mivel fenyegetett engem és Hoseokot, azért elég nagy szó.

Ráadásul… Hoseok eljött értem.