Pet - TaeKook (15/?)

Cím: Pet

Alkotó: Nana & Nóri 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; kiskutyus TaeTae; bromance; vér

Összefoglalás: Jungkook egy aránylag fiatal felnőtt férfi, aki gazdag, viszont ilyen-olyan betegsége miatt nem nagyon dolgozhat irodákban, fizikai munkát végképp nem vállalhat, csak a saját otthonában. Az apjának segít be a munkában, könyvelésekkel és papírmunkákkal. 

Taehyung pedig egy huszon éves fiatal srác, akinek a szülei meghaltak. Egyik reggel pedig egy aukción ébred, ahol őt árulják...  

Hozzáfűzés:  Éééés itt a folytatás! :D 
Reméljük, hogy tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Jungkookot!
Nóri írja Taehyungot!

Taehyung

Nem értem ezt a sietséget, nem értem, hogy még is mi a fene folyik itt, hiszen Jungkook a jelek szerint nem rosszul érzi magát, hanem fél. Valami rettenetesen aggasztja, de nem tudom, hogy mi. Lepillantok a csuklómra, ami köré ujjai fonódnak, olyan szorosan, hogy ujjbegyei is elfehérednek. Mi a franc folyik itt?

– Jungkook – szólok rá, de ő csak siet előre, mintha üldöznék. Tekintetével folyamatosan keres valamit, vagy valakit. Rettentően idegesnek tűnik, így még sosem láttam őt. – Jungkook! – szólok rá ismét, de ahogy nem válaszol, sőt nem is reagál, azonnal megállok, majd ahogy a csuklómat fogja, úgy rántom vissza. Idegesen néz rám, szinte már kétségbeesetten.

– Taehyung! Menjünk már, könyörgöm! – emeli meg hangját, és a csuklómat is megrángatja egy kicsit. Komolyan, szinte süt az idegessége, engem pedig ez zavar, főleg, hogy nem mond nekem semmit. Felé nyújtom kezem, majd az arcára simítva ujjaimat, közelebb húzódom hozzá, hogy valamennyire megnyugtassam.

– Jungkook, mi a baj? Tudom, hogy nincs bajod. Mitől rettegsz ennyire? – kérdezem, az ajkaira hajolva, hogy megcsókolhassam, de ő egyszerűen csak ellök magától.

– Ne állj elém, te hülye! Már mondtam neked! – szinte már kiabál, az én szemeim pedig elkerekednek a döbbenettől. Mi a fene? Eddig nem utasított el, soha. – Inkább menjünk és ne kérdezgess! – sziszegi, aztán ismét a csuklómra ragad, majd húzni kezd maga után. Tényleg nem értem, összezavar és felzaklat ez a viselkedés, amit produkál. Valami rosszat csinálhattam, ezért ilyen? Vagy van valaki? Valaki, aki bántani akarja?

Fejem azonnal oldalra fordítom, tekintetemmel pedig keresni kezdek valakit vagy valamit, fogalmam sincs, de az biztos, hogy belém ültette ezt a rossz érzést, amitől talán ő is retteg.

– Követ valaki? – kérdezem, ahogy nézelődök, de én senkit sem látok, főleg, ahogy egyre csak beljebb megyünk a fák és a bokrok által takart kis erdőbe.

– Mondtam már, ne kérdezz! Szarul vagyok, ennyi! Legyen ennyi elég! – kiabál már szinte, míg én csak egy halk sóhajt hallatok. Hazudok, nyilvánvaló, hiszen aki rosszul van, nem tud ilyen tempóban szinte rohanni, sőt! Viszont, ami aggasztó, hogy ha ennyire stresszeli magát a végén tényleg rosszul lehet.

- Jó, nem kérdezek, de kérlek, nyugodj meg, a végén tényleg rosszul leszel – mondom halkan, azért a tudtára adva azt, hogy nem hiszek neki, mivel nem azt produkálja, mint akkor, amikor tényleg rosszul van. Ehhez már nem szól semmit, egyszerűen csak átvezet a park erdején, aztán ahogy kibukkanunk a túloldalon, már is az autójához vesszük az irányt, ami nincs sajnos a lehető legközelebb. Nem tudom, hogy mi a fene folyik itt, de rosszat sejtek, főleg, mikor egy fekete autó gurul el, nem is olyan messze. Fekete az egész, az ablakok is sötétítettek, nem látni, hogy ki ül benne, ez pedig rossz érzéssel fog el. S ahogy lenézek a másikra, ő szinte rettegni kezd, sőt erősebben szorítja a csuklómat, mint eddig.

– Jungkook, ismered azt az autót? – kérdezem, hiszen látom, milyen megrögzülten figyeli, fogait is összeszorítva. – Jungkook – szólok rá ismét, és mikor az autó arrébb gurul, szinte ismét szaladni kezd, amit követek. Mi a fasz van azzal az autóval?! Jungkook pedig miért nem válaszol? Francba már, hogy nekem nem mondhat el soha semmit!

Jungkook

Hihetetlenül idegesített ez a sok kérdés, majd' megőrjített, hogy egyszerűen nem bírt elhallgatni. Értettem én, hogy furcsán viselkedtem, de akkor is több volt a soknál az, hogy össze-vissza kíváncsiskodott, ráadásul ezzel alig hagyta, hogy koncentrálhassak. Aggódtam a fekete autó miatt, és nagyon, de nagyon rossz érzésem volt, ugyanis rögtön eszembe jutott, hogy talán apám emberi, s amint ebbe jobban belegondoltam, csak még inkább elfogott a félelem. Nem akartam, hogy bármi baja essen a másiknak, így a lehető leggyorsabban kezdtem vele rohanni, egyesen hazafelé. Tudtam, hogy baj is történhet a futásból, de muszáj volt hazajutnunk, még talán ott sem lennénk biztonságban, ugyanis már biztos, hogy a fekete autó minket figyel, mert bármerre is lépünk, az az istenverte autó követ minket.

– Jungkook! Ne fuss! Hallod?! – kiabált rám, mire dühösen hátrafordítottam a fejemet, de csak egy pillanatra, hogy válaszolhassak neki. A fekete autó pedig mögöttünk jött, lassan, de biztosan.

– Taehyung, kuss! – sziszegtem, azonban hirtelen megtorpant, ezzel engem is maradásra késztetve. Dühösen fordultam hátra, próbálva nem az autóra figyelni, habár, már biztosan tudták, hogy én rosszat sejtek. – Mennünk kell, érted?! Azonnal el kell innen tűnnünk! – fogtam mind két tenyeremmel a vállára, kicsit meg is rázogatva, mire hatalmas szemekkel nézett rám, értetlenül, egyáltalán nem fogadva meg a szavaimat.

– De miért?! Mégis miért?! Mi van itt, ami elől ennyire rohansz? Az a fekete autó talán, vagy mi? – kérdezte, azonban, mikor meglátta, hogy lehúzódik kicsit az ablak, majd megláttam egy fegyvercsövet kijönni a kis résből, azonnal elsápadtam, majd elkapva Taehyung jobb karját, azonnal egy fa mögé húztam. Persze, nem lőttek, mert még időben sikerült elmenekülnünk, de nagyon féltem, hogy ha nem pucolunk el iszonyatosan gyors tempóban, valamelyikünk akár meg is halhat – és nem rám pályáztak, ebben biztos voltam.

– A fekete autó felől! Figyelj, azonnal el kell innen mennünk, mert ránk vadásznak! Jobban mondva, rád!

– D-de miért...? Mármint... – A szavába vágtam, felsóhajtva.

– Az a fekete autó apám cégénél sűrűn járkál, valószínűleg az emberei, és most azonnal el kell mennünk, ha nem akarunk bajt, érted?! De nagyon gyorsan! – mondtam, ellentmondást nem tűrő hangon, mire egy hatalmasat nyelt, ijedten, talán kicsit félénken is. Gyerek még ő ehhez, hiába van meggyőződve arról, hogy felnőtt; nem. Nem volt az. – Erre menjünk – intettem a fejemmel a másik irányba, egy hatalmas, mély sóhajt hallatva. – És nagyon figyelj, ha meglátod a fekete autót, azonnal sikíts, kiabálj, vagy tudom is én, bukj le, bújj el! Nem engem akarnak bántani – mondtam, behúzva az egyik bokorba, és mikor megláttam, hogy az utca mentén végig bokrok helyezkedtek el, megkönnyebbültem, ugyanis a kerítések, és a bokrok között teljesen nyugodtan tudtunk sétálni – még jó, hogy nem a belvárosban lakok.

– J-jó... – súgta, mire elmosolyodtam, megszorongatva a kézfejét, amit egészen eddig fogtam.

– Ne szarj be, nem lesz baj, csak figyeljünk oda. A lényeg, hogy a nyomunkat veszítsék, és ha a bokrok mentén haladunk, nem lesz baj. Lebukva sétálunk, gyere – súgtam, húzva őt magam után.

Reméltem, hogy nem lesz baj.

Taehyung

Őszintén szólva, rendesen megijeszt a tudat, hogy valaki, vagy valakik rám vadásznak, hogy valahogy elszedjenek a másiktól. Nyelnem kell egy nagyot, mikor a bokrok között haladunk, ügyelve, hogy véletlenül se keltsünk feltűnést. Lepillantok a kezünkre, ahogy ő szorítja a kézfejemet. Egy halk sóhajt eresztek meg, aztán ahogy tovább haladunk, egy pillanatra megáll, én pedig nekiütközöm a hátának, egy halk nyögést hallatva.

– Bukj le! – szól rám, amire teszem, amit mond. Tényleg félek. Félek, hogy mi lesz, ha itt kell hagynom a másikat. Persze félek a haláltól, de ugyanakkor attól is, hogy magára hagyom a másikat. Nem akarok meghalni, ehhez még nagyon fiatal vagyok. Tény, hogy eddig szar életem volt, mindig azt kívántam, hogy bárcsak meghalnék, bárcsak el tudnám venni a saját éltem, de sosem mertem megtenni. Aztán... most minden megváltozott. Megváltozott abban a pillanatban, mikor megpillantottam, amikor kimentett a legnagyobb bajból. Amióta vele vagyok, úgy érzem, hogy élek. Annyi idő után, végre életben vagyok és nem is szándékozom meghalni. Ahogy guggolunk egymás mellett, karomat kinyújtom felé, majd magamhoz húzom egy szoros ölelésre. Természetesen a másik nem érti, hogy miért ölelem meg csak úgy, viszont én úgy érzem, ha valami baj történne, soha többé nem tehetem majd meg ezt.

– V, mi az? – kérdezi halkan, felnézve rám. Lassan ajkaira hajolok, majd egy lassú csókot váltok vele, amit viszonoz.

– Menjünk tovább. Ez kellett – mosolygok rá, végül ahogy elengedem, már is folytatjuk az utunkat.

El sem hiszem, hogy ebből a békés sétából, hirtelen egy elmebeteg történetbe csöppentünk, ahol üldöznek minket, vagyis engem, hogy eltegyenek láb alól. Mikor kiérünk az utca végén, már csak egy kevés kell ahhoz, hogy elérjük a másik házát, amitől egy megkönnyebbült sóhajt eresztek meg, viszont úgy érzem, hogy a veszélynek még nincs vége, tekintve, hogy itt alig takar minket valami.

– Most szaladjunk, rendben? – néz rám, de mielőtt megindulna, megállítom.

– Ne szaladj, innen már nem lesz baj. Biztos, hogy a nyomunkat veszítették. A végén bajod lesz – szorítok kézfejére, ahogy szorosan magamhoz húzom, hogy megöleljem vékony testét.

– Taehyung, ez most nem játék. Nem szabad, hogy lankadjon a figyelmünk – mondja komolyan, de csak rámosolygok.

– Nem lesz baj, ne aggódj. Csak sétáljunk – adok egy puszit az ajkára, végül elengedve, már is a házához vesszük az irányt, hogy végre befejezzük ezt a keserves napot. Nem tudom, hogy miért szúrom ennyire az apja szemét, hogy miért nem tudja elfogadni a fia döntését, viszont az is biztos, hogy nem is kell megértenem, csak el kell fogadnom, hiszen nekem nem lehetne semmibe sem beleszólásom. Egyszer...egyszer csak megbékél, vagyis remélem. Tény, félek, hogy lelőnek mint egy vadat, de ezzel sem tudnék mit kezdeni, csak megpróbálok boldogan élni a másik mellett, míg csak lehet.

Jungkook

Jobb lett volna, ha rohanunk, de próbáltam hallgatni Taehyungra, és úgy tenni, ahogyan mondta, hiába nem fűlött hozzá a fogam túlságosan. Féltem, hogy esetleg bajba fogunk keveredni, vagy hatalmas gebasz történik, de nagyon mélyen reméltem, hogy igaza lesz a fiatalabbnak, és nyomunkat vesztették, mert ha nem, akkor még bármilyen baj történhet velünk, abba pedig... lehet, hogy belehaltam volna, ha Taehyungnak baja esik. Nem, biztos, hogy nem éltem volna túl, hiszen már túlságosan a szívemhez nőtt, túlságosan megszerettem őt, és biztos, hogy nem tudnék nélküle élni tovább, annyira megszoktam a jelenlétét. Igen, szerettem is, habár, abban már nem voltam biztos, hogy szerelmes is voltam belé, hiszen nem voltam tisztában az érzéseimmel, de abban szentül meg voltam győződve, hogy nagyon fontos volt számomra.

Már a kapunál jártunk, mikor Taehyung megkönnyebbült sóhajt hallatott, majd lassan megállt, én pedig követtem a mozdulatait, és akkor néztünk körbe mind a ketten, de ahogy elnéztem, tényleg igaza volt: nyomunkat vesztették. Egyszerre járt át a nyugalom, és a meghittség, s ahogy elnéztem, ezzel Taehyung is ugyan így volt, miközben átkarolta a nyakamat, és teljesen a testemhez bújt, én pedig az utca felé fordulva, mosolyogva öleltem át a derekát.

– Annyira féltem – sóhajtotta, majd elhúzódott tőlem, és lassan ajkaimon hajolt, hogy megcsókoljon. Mosolyogva viszonoztam a csókját, majd lassan eltoltam magamtól, hogy megsimogathassam a haját. Tényleg látszott rajta, mekkora kő esett le a hatalmas szívéről, s az ő nyugalma teljesen rám tapadt, engem is elárasztva vele. Úgy éreztem, most már biztonságban leszünk, tényleg a nyomunkat vesztették, és lehet, hogy még mindig a parkban keresgélnek minket – sőt, több, mint biztos.

– Ne félj, én megvédelek, kerül, amibe kerül – mosolyogtam, egy apró puszit lehelve a homlokára, és... nem tudom, hogy megérzés miatt, avagy valami más végett, de magam elé néztem, el egyenesen az előttem álló feje mellett, és szinte azonnal megláttam egy fekete nadrágba burkolózott lábat az egyik fa mögül, ami a bokrok mellett állt, azonban nem akartam, hogy Taehyung megijedjen. – Most már menjünk be, rendben? – Nyugodtan próbáltam vezetni, majd elkapva a kezét, magam elé penderítettem volna, de ő csak kuncogva nézett rám.

– Miért? Olyan jó most itt a levegőn! Biztonságban vagyunk, és minden rendben! – vigyorgott, ajkaimra hajolva, én pedig a figyelmemet vesztettem egy pillanatra, s mikor a fa mögé néztem, már csak a fegyver csövet láttam, farkas szemet nézve vele, és ebben a minutumban éreztem úgy, hogy most tényleg nagy bajban vagyunk. Még sincs nyugalom, sem boldog perc.

Gyorsan cselekedtem, ugyanis tudtam, hogy most kihasználják az alkalmat, hogy Taehyung háttal van nekik, és tudtam, hogy... meg fogják lőni, így azonnal megfordultam, majd úgy öleltem meg a fiatalabbat, hogy véletlenül se érje golyó. Azt reméltem, hogy nem sült el a fegyver, de éppen, hogy fordultam, tompán ugyan, de hallottam a dördülést, ami jelezte, hogy vége a dalnak. Villám gyorsan megfordultam, és szorosan magamhoz öleltem, majd a fájdalmat véltem felfedezni a hátamban, bal oldalt, és szinte azonnal felfelé akadtak a szemeim, miközben a lábaim kezdték felmondani a szolgálatot. Ezután hallottam a hangos kerékcsikorgást, ami arra adott következtetést, hogy hibáztak, és a lehető leggyorsabban lelécelnek.

– Jungkook! Jungkook! – Taehyung hangja kétségbeesett volt, és ha nem tartott volna meg, biztos, hogy a földre zuhantam volna. – M-mi a baj? Mi a baj? – kérdezte, hatalmasakat nyelve, mire a nyakának döntöttem a homlokomat, halkan pihegve.

– Hívj... hívj... – Képtelen voltam végig mondani, ugyanis éreztem, ahogy a forró, meleg vérem szétárad a hátamon, de Taehyung ezt még nem láthatta, hiszen az arcomat kereste tekintetével, nem a hátamat figyelte.

– Rosszul vagy? Mi a baj? Jungkook! – Nyeltem egyet, hogy tudjak beszélni, de kezdett előttem sötétülni a világ, s már csak Taehyung kétségbeesett hangját hallottam, mikor felfedezte, hogy vérzek, nem is akármennyire.

Taehyung

Rémülten, és kétségbeesetten szorítottam magamhoz a testét, ami egyre csak kezd elernyedni a karjaim között. Életemben nem rettegtem még úgy, mint ahogyan most. Az érzés, hogy lehet, elveszítem, elképesztően marcangoló, és égető. Úgy érzem, hogy elevenen eléget ez a kínzó fájdalom, ami a mellkasomba mar.

– Jungkook... Jungkook, könyörgöm, nézz rám! – emelem meg hangom, arcát is a tenyereimbe fogva, de nem reagál, nem csinál semmit, csak eszméletlenül fekszik a karjaimban. A mentők, amiket kihívtam – abban a szúrásban, amikor megláttam a sérülést –, olyan lassan jönnek, olyan mintha soha nem akarnának ideérni, mintha Jungkook élete nem lenne olyan fontos, mint a másé. Persze tudom, hogy ez nem igaz, de ez a kétségbeesés, és ez a fájdalom, teljes mértékben felemészt. Érzem, ahogy a sós, forró könnycseppek végig siklanak az arcomon, amik lepotyognak a másik egyre sápadtabb arcára. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz velem, ha elveszítem. Annyira, de annyira fontos nekem, olyan mértékben kötődöm hozzá, mint még soha senkihez.

Ő az egyetlen, aki elfogadott úgy, ahogy vagyok, ő az egyetlen, aki azért szeret, mert az vagyok aki vagyok. Ha most meghal, abba én is belehalok, hiszen a másik felemet veszíteném el. Igen, szó szerint ő a másik felem, az a személy, akivel örökre együtt akarok élni, akit örökké vigyázni akarok és szeretgetni.

– Jungkook… – suttogom a kiszáradt, sápadt ajkára, miközben homlokomat az övének döntöm, várva, hogy ez az átkozott mentő ideérjen. – Maradj velem. Kérlek... kérlek… – mondom elkeseredve nyekeregve a szájára, miközben könnyeim megállíthatatlanul potyognak az arcára.

A kórházban egy pillanatra sem megyek el a helyemről, onnan ahova leültem, várva, hogy Jungkookot kitolják a műtőből, ahova bevitték, mikor a mentővel beszáguldottunk ide. Úgy érzem magam, mint akiből egy pillanat alatt kiszívták a lelket. Üveges, üres tekintettel nézek magam elé, hiszen 50-50%, hogy a másik túléli, tekintve, hogy a szíve is milyen rossz. Félek, rettegek, hogy mi lesz, amikor az orvos kijön, hogy elmondja a fejleményeket.

Persze a folyosón a többi ember szörnyülködve néz meg, hogy mitől lehetek ennyire véres, de nem is érdekel. A másik vérében fürödtem meg szinte, ami már önmagában felér egy traumával, tekintve ahogy végig kellett néznem azt, ahogy egyre csak kezdte kilehelni a lelkét.

– Hát ez meg...?! – hallom meg a dühös, indulatos hangnemet, így ahogy oldalra fordítom a tekintetem, meglátom a másik apját, és anyját.

– Kérlek, ne csinálj itt jelenetet – mondja halkan a nő, csitítva férjét, aki csak arrébb tolja, mintha egy olcsó játék lenne.

– Mit keresel itt?! – sziszegi, de egy szót sem szólok, csak figyelem őket és ahogy elnézem, ez a férfit egyre csak ingerültebbé teszi. Egy pillanat alatt megáll előttem és a torkomra fogva, teljesen a falnak présel, amitől alig kapok levegőt, kezeimmel azonnal a csuklójára fogok, hátha megkegyelmez és hagy levegőhöz jutni. – Ez mind miattad van, te senkiházi! Miattad haldoklik a fiam! Ha nem lennél, ő sem lenne bent! – emeli meg ingerülten a hangját, míg én próbálok egyre csak levegőhöz jutni.

– Megfojtod! Engedd el, hallod? – hallom meg a nő ideges hangját, majd segít nekem a férje markát lefejteni a torkomról, s amint már az éltető levegőhöz jutok, elkezdek köhögni.

– Hagyj békén! Esküszöm, hogy megölöm ezt a kis buzit! Az volt életem legrosszabb döntése, hogy a fiamat elküldtem arra az aukcióra! Ha te nem lennél, minden olyan tökéletes lenne! Undorító kis féreg! – ordítja, aztán egy hatalmasat lekever nekem, amitől a fejemet is oldalra döntöm, beharapva alsó ajkam. – Hagyd őt békén! Takarodj innen és ne lássalak soha többé! – dörren rám, ám én nem engedek neki.

– Nem… hagyom el őt – mondom, ahogy visszafordítom fejem, hogy ránézzek. Tekintete szinte izzik a dühtől, s már is lendül a keze és újra megüt, amitől érzem, hogy a szám széle felszakad.

– Ott fogod hagyni! Békén hagyod, megértetted?! – üvölt velem, de én csak megcsóválom a fejem. Nem fogok megijedni tőle. Nem hagyom magára, az biztos.

– Mellette maradok. Nem hagyom el! – mondom már komolyabban, így ahogy lendül a keze, elviselem a harmadik ütést is.

– Megbánod, hogy megszülettél! El fogod hagyni, arról kezeskedem! – sziszegi, ahogy előveszi zsebéből a telefonját, majd jóval odébb sétál, hogy beszéljen valakivel.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek, mert igen is félek, viszont az, hogy hagyjam el Jungkookot... az lehetetlen. Nem tudnám elhagyni, és nem is akarom. Szüksége van rám, mint ahogyan nekem is rá.