Little Star - TaeGi (7/?)

Cím: Little Star

Alkotó: Nana & Narina 

Hossz: ?
Párosítás: TaeGi/VGa - Kim Taehyung [V] & Min Yoongi [Suga] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, vér

Összefoglalás: Min Yoongi egy magányos, teljesen magába forduló fiatal férfi. Habár, ő nyitna a világ felé valamilyen szinten, nem tud; nincsenek barátai, közeli ismerősei, egyedül a kutyája, Mimi van neki, aki egy-egy szomorú napon felvidíthatja és hazavárja. Szürkék a hétköznapok, a kedélyállapota egyre rosszabb, azonban egy különös éjszakán hatalmas puffanásra ébredt, ami a kertjéből jött, és a kutyája ugatásától nem tudott nyugodni, így nagy nehezen kiment, hogy megnézhesse, mi történt. 
A forró, füstölgő kráterben pedig egy ájult fiút látott meg... 

Hozzáfűzés:  Ééééés itt is itt a folytatás!:3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3

Jó olvasást! <3 

Narina írja Yoongit!

Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Ijesztő volt az a lakás, az a hölgy, és később a fehér köpenyes férfi, aki minket méregetett, széles mosollyal az ajkain, s ha tehettem volna, azonnal elrohantam volna, jó messzire, de Yoonginak megígértem, hogy eljövök, így nem lenne fair, ha esetleg elrohannék. Pedig szívesen azt tettem volna.

– Értem, és melyik keze az? – kérdezte, mire Yoongi a fájós, bizsergős kezem után nyúlt, hogy azt felemelve, megmutathassa az orvosnak, aki halkan hümmögött, a fejét vakarászva. – Gyertek – mondta halkan, majd elindult a lakásban, én pedig félve néztem Yoongira, halványan megremegő ajakkal, rosszat sejtve.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj, menjünk. – Biztató volt a hangja, de én még ennek ellenére is féltem attól, mi várhat majd rám. Bár, igaz, nem volt olyan rossz az orvos látványa, mint amire készültem és mint amit hittem, de ez még nem volt garancia arra, hogy minden teljesen rendben is lesz. Az emberek sunyik. A legkevesebben kinéző is lehet szörnyű személyiségű, vagy akár gyilkos, így érthető volt, miért is tartottam a helyzetről, azonban Yoongi magabiztosan vezetett az orvos után, mintha ő semmitől sem félne.

Beléptünk egy kisebb szobába, ahol rengeteg furcsa kellek volt, sok érdekes dologgal, amiken rögtön megakadtak a szemeim, s kíváncsian néztem körbe, mik is lehetnek ezek a furcsaságok, telis-tele csillogó fémmel, akárcsak a késeknél is.

– Ülj le ide, rendben? – Az orvos jó pár dolgot készített elő az asztalán, én pedig hatalmasat nyelve figyeltem fel Yoongi arcára, aki halványan meglökött, de csak finoman, jelezve, hogy ideje lenne teljesítenem a kérést és odatipegnem.

Nem akartam, de egy idő után kénytelen voltam, így bizonytalan léptekkel ugyan, de leültem oda, ahová az orvos mondta. Rögtön rám mosolygott, azonban én csak remegő szájjal néztem rá. Nem mertem bízni benne, ráadásul Yoongi sem volt hozzám olyan közel, mint ahogy én azt szerettem volna.

– Nincs baj, add a kezed – húzta széles mosolyra az orvos ajkait, mire elhúzódtam tőle, szkeptikusan mérve végig arcát és felsőtestét. – Félsz az orvosoktól? – tette fel a kérdést, amire nem válaszoltam, csak hatalmas szemekkel néztem fel rá, nagyokat nyelve.

– Bizalmatlan egy kicsit – hallottam Yoongi hangját a hátam mögül. – Taehyung, ne ellenkezz vele, rendben? Biztosan fáradt már, ne tartsuk fel – szuszogta, mire felé néztem, majd futólag vissza az orvosra, akin ijesztő, fehér köpeny figyelt azóta is.

– Hány éves vagy? – mosolygott rám az orvos kedvesen. Épp válaszoltam volna, hogy már elmúltam 500, amikor Yoongi a szavamba vágott.

– 17! – Ránéztem, értetlenül, majd vissza az előttem ülőhöz. Miért mondta, hogy 17 és miért helyettem válaszolt?

– Rendben, nos, nem kell félned. Minden jól lesz, de a kezedet muszáj megnéznem, mert ott lehet a baj. Meg kell, hogy vizsgáljalak, de anélkül nem fog menni. Nem lesz semmi baj, higgy nekem – húzta kedves, türelmes, biztató mosolyra száját, amit én még mindig nem akartam elfogadni, de ahogy futólag Yoongira pillantottam, úgy éreztem, muszáj engedelmeskednem és legalább Yoongiban bíznom, hogy nem hozott rossz helyre. Ezután lassan, de odanyújtottam a sérült kezemet az orvosnak, aki azonnal nézegetni kezdte, tapogatni, miközben hümmögött. – Az áram szerencsére gyorsan kiment, itt ni – mosolygott, a fel felkaromra mutatva ujjaival –, szóval kétlem, hogy nagy baj lenne, de azért megnézem a szívedet, minden rendben van-e vele – mondta, miközben felállt, hogy valamit előkotorjon az asztaláról. – De igazából a kórház lenne a legfontosabb, mert egy napos EKG mindenképpen kellene. Miért nem oda vitted, Yoongi? Mármint, engem nem zavartok, szívesen segítek, de egy kórházi ellátás lenne fontos, az nálam sajnos nincs meg. Egy egy napos EKG semmiképp sem ártana, nehogy később legyen baj – fordította fejét Yoongi felé, aki csak a tarkójára simította az ujjait.

Yoongi

– Nos, igazából – sóhajtottam fel –, azért hoztam hozzád, mert nincsen semmije, értem ezalatt az iratokat. Így pedig nem látnák el egy kórházban.

– Mi az, hogy nincsenek iratai? – vonta fel hitetlenkedve szemöldökeit, amik majdhogynem homloka közepéig szaladtak. – Anyakönyvi kivonat? Igazolványok? Semmi?

– Semmi – ingattam fejemet. – Ezért nem vihetem kórházba.

– És így hogyan jár be iskolába? – billentette oldalra a fejét, továbbra is értetlen, valamelyest számon kérő tekintettel bombázva engem. Láttam Taehyungon, hogy felém fordulva szóra nyitotta ajkait, bizonyára próbálva egy kérdést megfogalmazni, mégis mi az az iskola, de nem hagyhattam, hogy ezt megérdeklődje. Jin előtt sem tehettük nyilvánvalóvá a tényt, hogy ő nem emberként született.

– Már nem jár iskolába – vágtam rá. – Nem szeretett volna még tovább tanulni – öltöttem arcomra egy halvány mosolyt, hogy ne tűnjek úgy, mint aki tényleg próbált megelőzni egy lebukást. Szín tisztán láttam, és még éreztem is magamon Taehyung értetlen pillantását. Addig jó, amíg hangosan nem kérdez rá, mit miért mondok.

– Ó, értem – vakargatta meg tarkóját a férfi. – Ez esetben – vette magához a sztetoszkópját, amit először csak a nyakába akasztott – megteszek minden tőlem telhetőt. Majd megpróbálom valahogy elintézni, hogy... – nézett a magammal hozott fiúra pár pillanat csendet hagyva maga után, mintha a nevén gondolkodott volna – Taehyungot ettől függetlenül megvizsgálják. Van egy jó barátom a kórházban, talán ő meg tudja valahogy oldani, de nem ígérek semmit – eresztett el egy halk sóhajt. – Nem biztos, hogy vállalja, de megpróbálom.

– Tényleg? – pislogtam rá sűrűn, ezzel tükrözve meglepettségemet. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ismeretség után így megpróbál segíteni, de nagyon kapóra jött. Nekem, ha megszakadnék, sem lenne kapacitásom arra, hogy valahogy más kapcsolatokon keresztül eljussunk a kórházba.

– Persze – mosolygott kedvesen. – De hangsúlyozom, nem biztos, hogy bele fog menni. Taehyung, kérlek, vedd le a felsőd – utasította az említettet, míg fülébe helyezte a sztetoszkópot, s felemelte a végén lévő kis korongot. A fiú azonnal riadtan kapta felém a fejét, kikerekedett szemekkel, én viszont csak biztatóan elmosolyodtam. Ennek ellenére nemhogy nem akarta levenni a pólóját, csak még lejjebb húzta, megragadva az anyag alját. – Taehyung, kérlek. Meg kell hallgatnom a szíved – kérlelte tovább Jin is kedves hangon. Továbbra sem mozdult. – Komolyan, mintha most lennél először orvosnál – nevetett halkan a doktor. Más lehetőség híján TaeTae mellé sétáltam, és egyik kezemet a póló anyagát görcsösen szorongató ujjaira fektettem.

– Ugyan már, tudod, hogy nem fáj, csak egy kicsit hideg - ingattam fejemet, burkoltan átadva az információkat neki. – Gyerünk. – Hatalmasat nyelve pislogott fel rám, végül azonban rávette magát, és megkísérelte levenni a testét takaró textilt. Kezdetben nem nagyon akart neki menni, de sikerült leszenvednie magáról a ruhadarabot.

– Jól van. Ne ijedj meg, kicsit hideg – szusszantott Jin, majd finoman Tae mellkasára helyezte a sztetoszkóp korongját, aki erre összerezzent. Meg volt ijedve. – Vegyél mély levegőket – utasította, tekintettel a nehéz légzésre is. Több helyen is meghallgatta őt, továbbá a hátán keresztül is, majd azután leemelte nyakából a kis szerkezetet. – Nekem nem tűnik úgy, hogy valami baj lenne, látszólag minden rendben van, de azért azt az EKG-t még pár napon belül megbeszélem az ismerősömmel, és tájékoztatlak titeket minél hamarabb.

Taehyung

– Rendben, köszönjük – szuszogta Yoongi megkönnyebbülten, mögém állva, vállaimra fektetve az ujjait. Kissé ijedten, szkeptikusan mértem végig a fehér köpenyes férfit, miközben a székkel próbáltam egybeolvadni, de látván, hogy Yoongi mennyire megbízott a férfiban, próbáltam nem félni tőle annyira. Egyszerűen nem tehettem róla, engem rettenetesen taszítottak az emberek, és még magam sem tudom, Yoonginak miért engedtem olyan hirtelen, hogy hozzám érjen, beszédbe elegyedjen velem annak ellenére, mennyire rémtörténetet hallottam már róluk.

– Nincs mit – mosolygott a magas férfi, aki levette azt a cuccot a nyakából, aminek a vége az előbb még a mellkasomon pihent, majd egy apró szusszantást hallatott. – A nehéz levegővétel valószínűleg azért volt, mert kicsit pánikolt a fiatalúr, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz nagy gond. Az áram útja a karjában távozott, nem látnám, hogy érintette volna a szívet, mellette pedig a szívhangja is tiszta, kicsit talán gyors, de azért, mert fél egy kicsit. Ha esetleg rosszul lenne, vagy elájulna, bármi gond van vele, mindenféleképpen hozd vissza hozzám – hangsúlyozta, felmutatva mutatóujját.

– Rendben, így lesz, azonnal vissza hozom – nyomkodta meg Yoongi az ujjaival kicsit a vállaimat, amikre kissé megkönnyebbült sóhajokat hallattam, lehunyva a szemeimet.

– A papírjait pedig nem ártana elintézni, mert a későbbiekben nagyobb baj is lehet. Mi is a családneved? – kérdezte, felém nézve, viszont mielőtt válaszolhattam volna bármit, vagy elgondolkodhattam volna azon, miről beszél, Yoongi megelőzött:

– Kim. Kim Taehyung a neve – köszörülte meg a torkát, amint kimondta, majd rögtön fel is néztem rá, kissé tanácstalanul.

– Nincsenek szülei? Családtagjai? Akármi? – kérdezte a férfi. -– Mármint, csak azért, mert valamilyen iratának mégis kell lennie, így nem élhetett 17 évet – gondolkozott el. – Vagy akár csak egyet.

– Igazából, talán valami baleset érte. Pár napja ájultan feküdt az utcán, én pedig behoztam magamhoz, aztán... nem emlékezett semmire, még arra sem, hol lakott. – Szívesen mondtam volna, hogy ez nem igaz, és nem szép dolog hazudni, de Yoongi folytatta tovább, mintha nem is léteztem volna: – Gondolkodtam, elvigyem-e rendőrségre, de nem is tudom – szuszogta, talán idegesebben nyomkodva a vállaimat hosszú ujjaival.

– Mindenképp kellene.

– Akkor így teszek és köszönöm, még egyszer. Tartozom esetleg valamivel? – tette fel a kérdését Yoongi, mosolygós hangján, a férfi azonban csak ingatta a fejét, jelezve, hogy semmivel nem tartozunk irányában.

– Nem tartoztok semmivel. A fiú ügyeit pedig mihamarabb intézd, mert ha esetleg elüti egy autó... – Yoongi a szavába vágott.

– Tudom, baj is lehet belőle.

– Igen – sóhajtotta a köpenyes férfi, aki lassan elkezdte összepakolgatni a holmijait, mintha erősen gondolkodott volna az előbbi beszélgetésen, Yoongi viszont csak felhúzott a székből, majd rám adta a pólómat, én pedig rögtön hozzábújtam, kissé remegve. – Meg nem ártana neki egy teljes kivizsgálás. Úgy viselkedik, mint egy öt éves gyerek, szerintem ez sem normális. Lehet, hogy beverte a fejét, vagy valami károsodás lett nála. – Nem néztem rá, csak a hangját hallottam, azonban magam sem tudtam, miért, egyáltalán nem tetszett, amit mondott.

– Szerintem ő ilyen, de mindent elintézek, a lehető leggyorsabban, és még egyszer, köszönjük – simogatta a hátamat Yoongi, majd lassan elindult ki az ajtón, a köpenyes férfi kíséretében. Egy perc alatt az autóban találtam magam, míg ők még beszélgettek pár perc erejéig. Halk sóhajjal néztem magam elé, tördelve az ujjaimat, szomorúan, talán kicsit elkeseredetten. Valamiért úgy éreztem, hogy csak a baj van velem és... valamiért rossz érzéseim voltak, folyamatosan.

Yoongi

Még beszélgettünk pár mondatot Jinnel az autó előtt, mialatt a lelkemre kötötte, hogy el fogom intézni azokat, amiket mondott az iratokkal és a rendőrséggel kapcsolatban. Folyamatosan helyeseltem, hogy minél kevesebb ideig feszegesse a témát, de...valójában nem állt túlzottan szándékomban teljesíteni a kéréseit. Túl nagy hűhó, és ki tudja, mennyi ideig fog Taehyung nálam tartózkodni – feltéve, ha valahogy haza tudom juttatni. Hogy aztán megint egyedül legyek... Nem telt bele három percbe, már el is búcsúztam Seokjintől – természetesen még egyszer megköszöntem neki a hirtelen vizsgálatot –, és beszálltam Taehyung mellé a vezetői ülésre. A kulcsot elfordítva a motor felbőgött, melynek hatására TaeTae össze is rezzent.

– Nyugalom – simítottam ismét egyik kezemmel térdére, majd miután elhagytuk Jin bejáróját, útnak is indultunk hazafelé. – Hatalmas mázlid, hogy látszólag nem esett semmi bajod – dünnyögtem az orrom alatt. – Ettől függetlenül, ha sikerül, el fogsz menni arra az egy napos EKG-ra. Nem akarom, hogy valami bajod legyen, mi pedig ne tudjunk róla – szusszantottam gondterhelten. Nem volt túl kellemes arra hazamenni, hogy Taehyung a járólapon térdelve sikoltozott, mert belenyúlt a konnektorba, és megrázta a nem túl kicsi feszültséggel rendelkező áram. – Már érted, miért vagy eltiltva bizonyos dolgoktól? Nem akarom, hogy kinyírd magad – sandítottam rá szemem sarkából egy pillanatra, de ez is elég volt ahhoz, hogy láthassam, ahogy a kezét szorongatva lesütötte tekintetét. Mintha bánta volna a dolgot.

– Bocsánat. Csak nem tudtam, mi az – motyogta halkan, olyannyira, hogy majdnem elnyomta a hangját az autó zúgása. Válaszul egy hatalmasat sóhajtottam.

– Nem baj. De legközelebb inkább várd meg, míg hazaérek, rendben? Megértem, hogy nem nagyon van mit csinálnod, de inkább unatkozz, minthogy bajod essen – simogattam meg egy kicsit térdét, majd kezemet a váltóra helyeztem. – Vagy legalább hívj fel. Most már fel leszek készülve, hogy nemcsak akkor hívsz, ha baj van.

– Rendben – bólintott egy aprót, nem sokkal később pedig már haza is értünk.

Segítettem neki kiszállni az autóból, nehogy esetleg elessen, belegabalyodjon az öveb vagy hasonló, és visszavezettem a házba, lehetőleg úgy, hogy Mimi ne ugorjon rá Taehyungra.

– Na, figyelj. Dőlj le egy kicsit, én addig csinálok valami ebédet, jó? Alvás közben talán nem vagy önveszélyes. Talán – mosolyogtam halványan, kicsit talán fáradtan a csillagra, aki biccentve indult meg a szobám felé, azonban egy pillanatra megállítottam. – Várj egy kicsit – guggoltam le előtte, a lábán lévő cipők után nyúlva. – Ezt vegyük le. – Kijelentésemnek megfelelően cselekedtem, ami nem tartott tovább fél percnél. – Nagyon fáj a kezed? – egyenesedtem fel hozzá, említett részére simítva.

– Ég.

– Akkor menj nyugodtan, mindjárt viszek neked rá jeget. Attól csak jobb lesz – simogattam meg fájó pontját, majd a konyhába indultam, hogy a hűtő fagyasztó részéből szerezhessek némi jeget, amit egy zacskóba töltöttem, majd egy konyharuhába csomagoltam. Hiába kecsegtetett Jin biztató hírekkel, aggódtam Taehyung miatt.

Taehyung

Mint Yoongi a konyhába indult, megdörzsölgettem a szemeimet, viszont én nem gondoltam úgy, hogy nekem le kellene feküdnöm. Nem akartam egyedül lenni a szobában, úgyhogy egy jó darabig még ácsorogtam kint, ahol hagyott, majd egy aprócska szusszanás kíséretében elindultam a konyha felé, egyenesen Yoongi után.

Nem éreztem magam álmosnak, annyira rosszul sem voltam, hogy fetrengjek az ágyban, ráadásul a közelében akartam lenni mindenféleképpen, így jutottam arra a döntésre, hogy inkább utána iramodjak. Nem szerettem egyedül lenni. Mikor bementem a konyhába, hangtalanul ültem le az asztalhoz, figyelve, hogy Yoongi a hűtőben kotorászik, majd kivett a tartalmából jó pár dolgot, ami a kezében elfért, utána pedig a felső szekrénybe nyúlt, hogy tálakat vegyen elő.

Nagy szemekkel kísértem figyelemmel minden mozzanatát, közben pedig a fájós kezemet masszáltam szabad kézfejemmel, hátha attól jobb lesz a bizsergő, égő érzés, ami lassan ugyan, de mintha kezdett volna elmúlni. Koránt sem volt annyira erős és elviselhetetlen, mint előtte, aminek azért örültem.

– Akkor... – Hirtelen fordult meg, egy ruhába csomagolt dologgal, s mikor meglátott az asztalnál ülni, elmosolyodott. – Nem feküdnöd kellene? – tette fel a kérdését, felém közelítve, mire édesen rámosolyogtam, boci szemekkel pillogva felé.

– Hát, lehet, hogy kellene, de nem akarok egyedül lenni – adtam tudtára érzéseimet, halvány mosollyal. – Jobb így, hogy a közelemben vagy – motyogtam magam elé, kissé félve nézve rá.

– Rendben. – Közelebb lépett hozzám, majd a kézfejem után nyúlt szabad kezével, és lassan, a ruhába csomagolt dolgot a kezemre tette. Rögtön felszisszentem, majdnem el is húztam, de egy idő után jó érzés lett, ahogy a hideg szétárad a bőrömön, így egy reszketeg sóhajt eresztettem ki ajkaim résén át. – Igen, eleinte kellemetlen mindig, de utána jobb. Hagyd rajta, fogd hozzá szorosan, és pár perc, jobb lesz. Talán az égő érzés is elmúlik lassan – mondta, miközben összeborzolta a hajamat. Mikor eltávolodott tőlem, az asztalra futott a pillantása, s amint meglátta a teli tányért, amit még reggel hagyott ott nekem, hogy egyem meg, számon kérően nézett rám, csípőre téve a kezeit. – Nem etted meg? Egész nap nem ettél? – vonta össze a szemöldökét, kissé bosszúsan, mire lányos zavaromban lesütöttem a szemeimet, halkan hümmögve, próbálva valami kifogást találni arra, miért is nem ettem abból, amit reggel nekem készített el gondosan.

– H-hát... visszafeküdtem reggel aludni és mikor felkeltem, akkor hát... mást csináltam. Járkáltam, meg nézegettem azt, amibe belenyúltam – motyogtam, sűrűn pislogva fel rá.

– Hah! Nem maradhatsz éhen! Rosszul leszel tőle, mindig egyél, amikor mondom, akkor is, ha nem vagy éhes! Muszáj enni. Kedvetlen az ember, ha nem eszik, ráadásul erőtlen, fáradt, betegesebb. Enni kell, szóval legközelebb, ha csinálok reggelit, azonnal megeszed. Meg amúgy, nem fair, hogy én majdnem elkések a munkából csak azért, hogy a te hasad tele legyen, és akkor kiderül, hogy potyára szenvedek – mormogta, mire lebiggyesztettem az ajkaimat.

– Bocsánat – néztem fel rá, bocsánatkérően.

Yoongi

Igazat megvallva tényleg haragudtam rá egy kicsit, azt hiszem, jogosan. Hisz reggel ott güriztem – igaz, akkor is csináltam volna reggelit, ha ő nincs, de elment az idő azzal, hogy mutogattam neki, hogyan tud felhívni meg hasonlók, így teljesen éhgyomorral mentem dolgozni, csak egy kisebb adag kávé volt bennem. Apropó kávé. Lehet, nem ártana innom még egy adagot. – Ezzel az elhatározással nyúltam a kávéfőző alatt lévő átlátszó edény füléhez, azonban épphogy kihúztam alóla, megálltam a mozdulatban. Üres volt. Szemeimet résnyire szűkítettem, s Taehyung felé fordítottam a fejemet, szép lassan, hátha ezzel érzékeli, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban.

– Taehyung – szólítottam meg halkan, nyugodt hangon, mire jól láthatóan nyelt egy nagyot.

– Igen? – jelezte, hogy figyel, meglehetősen félénken, erőebben szorongatva a jeget.

– Nem tudod esetleg, hova tűnt innen – emeltem meg az üres edényt – a kávé, amire azt mondtam, hogy nem ihatsz? – méregettem gyanakvóan.

– H-hát... – Nem tudta állni a tekintetem, ezért inkább lesütötte a szemeit, ujjaival piszkálgatva a jeget körülölelő anyag ráncait. – Kiöntöttem.

– Aha, egy bögrébe? – tettem fel újabb kérdésem, mire válaszul még jobban lehajtotta fejét. – Miért kell minden egyes kérésemet megszegned, amiket azért vezetek be, hogy ne essen bajod? Ha? Neked olyan kellemes, hogy állandóan feldühítesz ezekkel?! – vágtam le a pultra az edényt, mérgesen. Értem én, hogy szinte semmit nem ismer, kíváncsibb, mint egy ötéves kisgyerek, de miért nem képes legalább egy kérésemet betartani?! Az én türelmemet azt hiszem, nem egy gyerekre találták ki.

– Nem! Én csak... – halkult el teljesen, végül már csak motyogott.

– Te csak? Mi? Legalább EGY kérésemet végre betarthatnád! Tudod, milyen érzés rögtön arra hazajönni, hogy a sikolyodat hallom? Nem azért hoztalak be a kráterből és próbállak megtanítani dolgokra, hogy bajod essen, érted? – szusszantam gondterhelten, míg visszafordultam a pulthoz, hogy folytathassam az ebéd elkészítését. – Nem maradhatok veled egész nap itthon, muszáj dolgoznom, más embert pedig nem akarok melléd hívni, hisz akkor még rosszabbul éreznéd magad, gondolom – ecseteltem immár jóval higgadtabban. – Legalább egy kicsit próbálj már meg vigyázni magadra – eresztettem ki egy apró sóhajt ajkaim közül.

Taehyung

Folyamatosan megremegtek az ajkaim, közben nagyokat nyeldestem, és néztem Yoongi hátát, aki az ebéd összeütésével foglalatoskodott, kissé morogva a nem létező bajsza alatt, amit teljesen meg tudtam érteni. Kicsit megijedtem a hirtelen dühkitörésétől, vagy kicsapongásától, hiába tette azt jogosan. Mikor az merev falapra csapta a kis üveget, szabályosan megremegtem, s már érezni kezdtem, hogy apró könnycseppek gyűlnek a szemeimben, amellett tudtam, mennyire is dühös volt, és az ég adta egy világon nem akartam, hogy ennyire felbosszantsa magát.

Lelkiismeret-furdalásom volt, nem is akármennyire. Iszonyatosan rosszul kezdtem érezni magam, s mikor halkan folytatta, majd befejezte mondandóját véglegesen, csak még rosszabb volt az egész.

– Ne haragudj – motyogtam majdhogynem hangtalanul, félve pillantva fel a hátára, ő viszont nem fordult felém, csak apró sóhajt hallatva folytatta az ebéd készítését. Komótosan, kissé hezitálva, de feltápászkodtam eddigi ülőhelyemről, majd lassan felé közeledtem, és amint a hátához értem, lassan átöleltem őt a karjaimmal, a hasán fonva össze ujjaimat, a nyakába hajtva a homlokomat, szorosan hozzápréselődve.

Éreztem pár minutum erejéig, hogy mintha egy kicsit megfeszült volna az ölelésemben, és ez pár perc múlva sem hagyott alább, azonban én eszem ágában sem voltam elengedni őt, sőt, csak szorosabban öleltem magamhoz, teljesen hozzápréselődve, bújva hozzá, dörgölve a nyakához a homlokomat.

– Tényleg sajnálom! Ne haragudj rám. Nem akarok neked ennyi gondot, csak... csak... nem tudom, hol vagyok, nem tudom, miért vagyok itt, nem tudom, hogyan kerültem ide, fogalmam sincs itt semmiről. Senkim nincs, a családom odafent vannak, semmi... semmi nincs, ami ide kötne. Félek itt lenni, rosszul vagyok egyedül, és... és ha unatkozom, akkor még rosszabb, de... de ígérem, hogy holnap nem csinálok semmit. Egyáltalán semmit – mondtam, tovább bújva hozzá, halkan szipogva, miután a szemeim tele lettek könnyekkel.