Vesania - VKook (19/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Véres könny, karmazsin vörös veríték, mi mindent elborít – járatokat képez a hófehér hóban, süllyedve, atomjaira bontva szervtelen részeit, kúszva-mászva, akár az alávaló kígyók, mégis ártalmatlanok voltak. Ők csak csordogáltak, ameddig esély, s lehetőség adott volt hozzá.

A rózsák sorban nyíltak ki – legszebbek. Bíbor szirmaikon csillogott a forró nedv, és a hó hideg cseppje, mik eggyé olvadtak, mintha ennek mindig is így kellett volna történnie – eggyé váltak, egyet alkotva, akár a rózsa és a tövise. Egyik sem volt a másik nélkül.

A farkas szíve zakatolt, szenvedett, kínlódott, mikor az őz hozzábújt, a lehető legközelebb merészkedve szerelméhez, nem érdekelve, mennyire lesz véres a bundája; az sem foglalkoztatta, melyik állat fémes nedűje tapad szőrére, hisz őt jobban érdekelte a farkasának szüntelenül munkálkodó motorja.

Rettegett, félt, mégsem volt ez elég ahhoz, hogy meghátráljon.

Mi sem vonzz jobban annál, mint ami taszít.

Jungkook a szobájának ágyán ült, török ülésben, ölébe ejtve karjait; azon az éjszakán, és a délelőttön gondolkodott. Azon, Taehyung a lehetőségeihez képest milyen sokat beszélt, ráadásul nem is semmiségekről, mert Jungkook megtudta Taehyung kedvenc ételét – a fagylaltot –, emellett a kedvenc játékairól is tudomást szerzett, s rengeteg olyasmi dologról, amiről valószínűleg rajta kívül senki más nem tud. Boldoggá tette ez a tudat, repesni tudott volna az örömtől, a felsőbbrendűség érzetétől, mert olyasvalakit sikerült magához édesgetnie, aki ridegebbnek néz ki a téli jégcsapnál is – büszke volt saját magára, ezt pedig semmi és senki nem vehette el tőle. Élvezet volt a tegnapi éjszaka, s ugyan Taehyung néha dühös volt, amiért egy összefüggő mondat sem tudta elhagyni ajkait, igyekezett összekapni magát, hogy ne uralkodjon el rajta az agresszió, s a végére már egészen felhőtlen diskurzus jött létre közöttük. Jungkook akármelyik pillanatban visszautazna az időben, ahhoz az éjszakához, mert Taehyung kaput nyitott előtte, s nem is akármilyet: a szívének kapuját tárta fel, és engedte oda be Jungkookot, feltétel nélkül, bizalommal, olyasmi reménnyel, amivel Jungkook eddig még nem találkozott.

Itt jött a másik probléma: hiába voltak egyre sűrűbben ezek az alkalmak, hiába mutatott Taehyung egyre többet magából, Jungkookot elfogta a szorongás és a félelem. Hogy miért? Mert a fiú ragaszkodott hozzá. A szőke fiú már olyannyira az életébe fogadta Jungkookot, hogy a másik tudta, ha valami történne, a szőke belepusztulna – ő is, de az már mellékes volt.

Elbizonytalanodott. Valami földön túli erő, ami erősebbnek bizonyult szívénél, kivette lelkéből az energiát, s csak a rosszra, a negatívra tudott összpontosítani. Vidám pillanatokat, órákat, napokat töltött el a szőkével, olyan perceket, miket mélyen őrzött szívének egy eldugott szegletében, kapva az alkalmon, hogy bármikor elővehesse azokat, ha éppen sanyargatja valami. Mi volt akkor a rossz mindebben? A szerelem. Maga a szerelem.

Noha, Jungkook úgy érezte, könnyen el tudta fogadni, mit érez a beteg társa iránt, ez koránt sem így volt, csupán a szőnyeg alá seperte, s azt mondta, igen, én ezt elfogadtam. Nem így volt. Tudta, mit érez, tisztában volt azzal, ez több, mint puszta barátság, vagy törődni vágyás/akarás, s ha fel is fogta, valójában el nem fogadta. A lopott csók úgy csüngött rajta, akár egy béklyó, mi befeketíti aortapumpájának minden egyes centijét; nem is igazán az volt a probléma, hogy szerelmes, sokallta inkább annak súlyos, elkerülhetetlen következményei.

Mi történik akkor, ha egy vele azonos nemű embert szeret? Az ember azt gondolná, semmi, de ennek súlyos lélektani problémája van, olyasmi, amire nem egyszerű azt mondani, nekem ez meg sem kottyan. Az egy dolog, hogy ugyan érzett vonzalmat Taehyung irányába, nem tudta a szexet elképzelni – erre még azt mondja, majd jön magától, na, de a többi? A többi.

A bizonyos „többi”.

Felsóhajtva túrt a hajába, majd hatalmas gombóccal a torkában állt fel a matracáról, hogy felkaphassa a ruháit – nem aludt az éjszaka szinte semmit, karikásak voltak a szemei, arca sápadt, akár a frissen hullott hó, s tudta, pihennie kellene, mégsem sikerült neki. Szombat volt, ilyenkor Taehyungnál tölti esetek többségében az idejét, most mégsem oda tartott, hanem legjobb barátjához, Hoseokhoz.

Nem hallgathat többé. Ha tovább fojtogatja magába az érzéseit, ha nem beszél valakinek az igazságról, őszintén, bátran, előbb-utóbb felemészti őt a depresszió, a szorongás kínkeserves, félelmetes karma, mik elől menekülni akkor már nem tudna. Félt, rettegett, így tudta, ki kell öntenie a szívét, tanácsot kell kérnie, bizonyságot kell adnia valakinek arról, normális az, mit érez társa iránt. Normális?

Miért is bizonytalanodott el ennyire? A csók után még nem vonták őt körbe a kétségek – helyén való akkor meginogni, mikor már talán a másik fél is apró jeleket küld? Talán ez volt a félelmetes? Eddig plátói volt minden, s talán most is az, de Taehyung beszélt, csak hozzá, kifejezetten neki beszélt, ez pedig sokat jelent, nagyon sokat –még, ha nem is szerelemről van szó, de kötődik hozzá, és Jungkook nem tudta eldönteni, képes-e ezt a terhet elcipelni a vállán. Képes-e arra, hogy ez a súly ne roppantsa össze mindenét.

Talán csak ő bonyolít túl mindent. Talán ő gondol túl mindent, s sokkal egyszerűbb az élet, mint ahogyan ő azt elképzeli – az élet könnyű, csupán mi tesszük nehézzé, mert képesek vagyunk olyan dolgok mögé is látni, minek semmi jelentősége nincs. Akár egy halat is kényszerítenénk arra, hogy fusson, s ha ez nem sikerül, összeomlunk, pedig a hal nem tud futni. Az ember ilyen. Minden ember ilyen, csak van, aki könnyedebben veszi, van, aki nem, és Jungkook tisztában volt azzal, határozottan a második részlegbe volt sorolandó. – Taehyung érzelmei nem voltak egyértelműek, ezért ő is félt tőlük, s a sajátjaitól is, és túl sok mindent gondolt bele akár egy szemezésbe is, olyan dolgokat volt képes a háttérben látni – kitalálni –, amik nem is léteztek.

Hogy miért? Sosem oszt meg senkivel semmit, nincs ellenérv, nincs ellenvélemény, nincs, ami kissé terelné a gondolatait, vagy érzéseit egy másik irányba, nincs, ami kicsit elvenné a szemellenzőjét. Egy úton halad, és nem biztos, hogy az az út célra vezető; erre kezdett szépen, lassan ő is rájönni, nem véletlenül haladt sebesen Hoseok felé. Úgy hitte, a problémájára nem lesz megoldás így sem, mert biztosan lesz valami, amiről képtelen lesz szót ejteni, de ha így marad minden, bele fog őrülni kusza, összecsomósodott szálaiba, amik a fejében húzódtak végig.

Megijedt.

Mindentől. Saját magától, Taehyungtól, az érzéseitől. Mindentől.

– Haver, hogy nézel ki?! – Hoseok ajtót nyitott, majd rögtön ki is kerekedtek a szemei, amint meglátta, Jungkook milyen borzalmas ábrázatot produkál.

A sötét hajú fiú nyelt egy nagyot, összébb húzva magán a kabátját, kissé megremegő ajkakkal; Hoseok szívét átjárta az ijedtség, hiszen még soha, egyetlen egyszer sem látta barátját ilyennek, így azonnal kijjebb tárta az ajtót, jelezve, menjen csak be.

– Köszi – sóhajtotta Jungkook megadó hangján, majd ezután se szó, se beszéd, belépett a meleg, kényelmes házikóba. Az előszobában lefejtette magáról kabátját, és bakancsát is, maga elé nézve, mint aki nem is ebben a világban jár.

Hoseok kétes, vegyes érzelmekkel figyelte őt, s amint konstatálta, a fiú minden felesleges ruhától megszabadult, megköszörülte a torkát, és a szobájába indult; Jungkook követte őt, nem kellett külön kérni rá, vagy szólni annak érdekében, hogy így tegyen. Síri csendben lépdelt Hoseok mögött, egészen addig, míg el nem érték az idősebb szobáját, s be nem léptek a kellemes illatú, szűk, de annál barátságosabb helységbe. A falak halvány kék színben pompáztak – az ajtó mellett volt egy szekrény, ami előtti sarokban az íróasztal pihent. Mellette helyezkedett el az ablak, és az íróasztal mellett az ágy, amiben rengeteg éjszakát beszélgettek már át, közösen.

Vagy csak inkább Hoseok beszélt, Jungkook sosem volt bőbeszédű típus, de az utóbbi időben egyre rosszabb volt a magatartása, ezzel ő is tisztában volt.

– Ki vele. Mi bajod? – Hoseok nem várt tovább, az ágyára ült, összevont szemöldökökkel, térdeire fektetve könyökeit, ujjait összekulcsolva, mustrálva a lesújtott Jungkookot, aki leszegezett fejjel állt a szoba közepén, Hoseokkal szemben.

– Én… szerelmes vagyok, Hoseok.

– Ez miért baj? – pislogott a másik, értetlenül.

– Taehyungba vagyok szerelmes.