Shatter me with hope II. - VHope (23/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Jaebum

Nem voltam tisztában minden ténnyel, de Jonghyun idővel elmondta, mik a mostani fejlemények, én pedig hümmögve bólintottam, ugyanis nem tudtam, mennyire sikerülhet ez az egész. Mindent elmondott, még azt is, amiről lemaradtam, miközben intéztem a gyógyszereket, és még azt is mondtam, kit keressenek fel ez ügyben, mert én innen, lentről nem fogok tudni cselekedni, de ha minden jól megy, akkor hamarosan ki fogok innen kerülni – túl sok reményt azért nem fűztem hozzá, de szerettem volna ebben bízni, és abban, hogy Hoseok mindent meg fog tenni az ügy érdekében.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyors lesz a cselekmény: a tanácsadó már reggel nyolckor itt volt lent, két őrrel együtt, és szinte azonnal az ájult, még mindig teljesen önkívületi állapotban lévő Taehyungot kezdte nézegetni. Ugyan, éjszaka már jobban volt, de mivel egyikünk sem ápolta, a láza gondolom felment, ráadásul eldugta Hoseok a takarót, és a gyógyszereket az ágy alá, nehogy bárki gyanút fogjon – azt mi sem szerettük volna. A tanácsadó hosszasan vizsgálta a helyzetet, s hogy még inkább célt érjen minden, én is, Jonghyun is köhécseltünk, nyöszörögtünk, mint akik a halálukon vannak, pedig egyáltalán nem volt így. Egyedül Taehyung betegedett meg borzasztóan, de ő aztán tényleg, nagyon – nem is akármennyire. Ha nem sikerül ez a terv, én nem vagyok biztos a túlélésében, és ha jól hiszem, akkor ezt tudta Jonghyun, és Hoseok is.

– Ez így tényleg nem állapot – jelentette ki a férfi, mikor visszament Taehyunghoz, miután minket, kettőnket is megvizsgált. – 39.8 fokos láza van a rabnak, sípol a tüdeje, tele lehet slejmmel, valószínűleg tüdőgyulladása van, és ha így meg tovább, nem is fog megmaradni – nézett a két őrre, akik zavartan mosolyodtak el.

– Tilos bármit tennünk, segítenünk, kommunikálnunk a rabokkal, miután idekerültek. Mi nem tehetjük meg ezt – reflektáltak rögtön. Junsu arca elsötétült, majd megeresztett egy sóhajt, összefonva karjait a mellkasa előtt.

– Akkor már most intézkedni fogok. Pár óra, és jönnek az illetékesek, addig várjanak kint az ajtónál, ne mozduljanak el onnan. Az illetékesekkel együtt fogok visszajönni – mondta, miközben elindult Taehyung cellájából, az őrök pedig azonnal zárták is az ajtót, mert az előírásban ez kötelező.

Junsu a füléhez emelte a telefonját, hogy már intézzen is egy hívást, miközben az ajtó felé igyekezett, a két őrrel együtt.

Mikor becsukódott utánuk az ajtó, elvigyorodtam.

– Azt hiszem, ebből siker lesz – súgtam magam elé, hogy Jonghyun is halljon minden egyes szót, ő azonban nem volt ilyen biztos a sikerben.

– Ne vegyél rá mérget. Várjuk ki a végét – szusszantotta, mire félszegen bólintottam egyet. Lehet, hogy túl optimista voltam, de én tényleg hittem abban, hogy minden rendben lesz.

– Igazad van, de én azért bízok a legjobban.

– Tedd azt, légy optimista, de ne túlzottan. Ha nem sikerül ez az egész, bajban leszünk, arra is fel kell majd készülnünk; nem érhet minket váratlanul az az eshetőség sem.

– Tudom jól – hunytam le a szemeimet, megmarkolva a rácsokat az ujjaimmal, már-már görcsösen, hagyva, hogy elfehéredjenek az ujjaim, a szemeimmel végig Taehyungot fixírozva, akinek úgy süllyedt-emelkedett a mellkasa, mintha lefutotta volna a maratont.

Ennyire ramatyul még sosem láttam embert. Soha. Már lassan szürkülni is kezdett a bőre, amiről tudtam, mindent jelent, csak jót nem.

Hoseok

Nem hittem volna, hogy sikerrel járok, de minden borzasztóan gyorsan történt; másnap Junsu értesített, hogy a felsőbb vezetők is úgy gondolták, ez az állapot elfogadhatatlan, elég a lyuk, még talán az is erős büntetés, és igazából erről a rendszerről nem is vettek tudomást, teljesen megfeledkeztek róla – jó kamu, kár, hogy nem hiszem el, de ő csak azt mondja, amit neki mondtak –, de intézkednek, hogy a magánzárka megszűnjön a körülmények miatt. Véleményem szerint inkább az esetleges következményektől féltek, nem attól, hogy ez a zárka még mindig létezik, de nem is ez volt a lényeg.

Mivel Namjoon mellé bekerült egy új rab, így Taehyungot máshová kellett elhelyezni, méghozzá egy cellába, ami közös volt Jonghyunnal, és talán szerencse-e, vagy sem, de Jaebum is a mi folyosónkon lett elhelyezve. Azt hiszem, Junsu nagyon jól tudta, hogy ők számítanak nekem, és azt hiszem, ezt még meg kell majd neki hálálnom, nem is akármennyire. Hatalmas nagy bajból lettünk kihúzva, és utólag belegondolva, nem is volt olyan nehéz a helyzet. Bár, Taehyung állapota elég kritikus volt – már hallucinált is –, azt mondták, rendbe fog jönni. Nagyon remélem, különben nem tudom, mit fogok csinálni, de lehet, én szítok majd egy eszméletlen nagy lázadást, és hagyom, hogy mindent szétszedjenek itt a rabok. Röhögve fogom végig nézni, ha Taehyungnak komolyabb baja esik, és ez egyáltalán nem vicc.

Viszont tudtam, nem fogják ezt megkockáztatni, mert ha napvilágot lát a hír, miért is halt meg a fiú, miben, pontosan hol, akkor nagyon meghurcolják őket, bármennyire is jók az ügyvédeik, ügyintézőik – elég komolyan veszik a rabok életét általában, szóval, ez elől nem menekülnének.

Talán egy-két héttel később, de Taehyung kezdett jobban lenni, s noha, még mindig köhögött, elég beteg volt, de már a cellájában tartózkodhatott, nem pedig kórházban. Minden reggelinél, ebédnél, vacsoránál kapott gyógyszert, nehogy rosszabbodjon az állapota, s lassan ugyan, de úgy tűnt, helyre áll a rend. Kitisztult minden, és már csak egy feladat volt hátra: elintézni Namjoont. Koránt sem volt olyan egyszerű, mint ahogyan azt Jonghyunnal elterveztük, ráadásul mindent titokban is kellett tartanunk.

Daehyun valóban nem örült a két jövevénynek, de Taheyung lábadozási ideje alatt sikerült őket megszoknia, egész jóban lett Jaebummal, és Jonghyunnal is, aminek örültem, mert innentől kezdve bizony-bizony, együtt fogunk dolgozni.

– Ez mindenhogyan necces. Hogy a francba kellene kiiktatni azt a férget? – sziszegte Yoongi, mire felsóhajtottam, az ágyamban fekve. Taehyung szorosan mellettem feküdt, még aludt, pihent, hiszen hiába érezte jól magát, rendesen sikerült ezt a nyavalyát benyelnie, és volt, hogy a reggelijét én hoztam fel, a gyógyszerekkel együtt, mert nem tudott kikászálódni az ágyból, de határozottan jobban nézett ki, pedig már majdnem meghalt, mikor elvitték – mennyi esetben halt meg már majdnem…

– Jó kérdés – pusmogta Daehyun, amit követett Jonghyun is:

– Sehogyan nem egyszerű, mert magánzárka már nincs, viszont, ha bajt kavarunk, könnyen ránk maradhat a slamasztika, és az sem lenne célra vezető – mondta maga elé, az emeletes ágyon ülve, összefonva a karjait mellkasa előtt.

– Hát nem – mondtam magam elé, lehunyva a szemeimet. – Valami egyszerű, de nagyszerű kellene – mormogtam, beharapva az alsó ajkamat. – Ráadásul gyorsan, mert ha tovább várunk, a végén mi leszünk megfingatva, azt pedig nem szeretném.

– Mi sem – válaszolták rögtön egyszerre, mire elvigyorodtam.

– Szerintem az lenne a legjobb megoldás, ha egy ízelítőt kapnának mindabból, amivel minket sújtottak. Nekem folyamatosan az fogalmazódik meg, hogy el kellene rabolnunk Jacksont, és Jint, ugyanis velük lófrál a legsűrűbben. Játszani kellene velük, olyan játékot, amit ők űztek velünk, és ha Namjoon rájuk talál, vagy megadja magát, vagy megöljük őket, aztán ő következik. – Végig néztem a társaságon, komótosan, teljes komolysággal, de ahogy elnéztem a reakciókat, senkinek nem volt ellenvetése a dolog ellen, sőt! Yoongi és Jaebum szemeiben felcsillant valami számomra ismeretlen eredetű fény.

– Nekem tetszik az ötlet – mosolygott Jonghyun, a térdeire fektetve tenyereit, eszelősen nézve rám. – Én szívesen elrabolom Seokjint, elég idegesítő a képe.

– Én Jacksont – nyalta meg ajkait Jaebum, mire elmosolyodva bólintottam egyet, Daehyunra és Yoongira pislantva, mély sóhajjal telítve meg tüdőmet.

– Akkor mi hárman pedig rendezkedünk. Mindenkit odaviszünk, akinek valaha ártott Namjoon, a végkifejlet legyen meglepetés, még én sem tudom, mi fog ebből kisülni, de annyira előre nem is terveznék, mert ha balul alakulna a dolog, mindenképp improvizálni kell. Amíg Jaebum és Jonghyun elrabolja őket, addig mi kifundáljuk, milyen instrukciókat adjunk meg, vagy hintéseket, és mire lejutnak mondjuk az alagsorba – villantottam egy hatalmas vigyort –, ott fogjuk őket várni, mögöttünk negyven-ötven emberrel, vagy többel, ha esetleg úgy hozza a sors.

– Szerintem ez remek ötlet. – Daehyun, és Yoongi egyszerre beszéltek, én pedig konstatáltam, hogy ez a probléma meg is van oldva, már csak megszervezni kell a dolgokat, hogy biztosan sikerrel járhassunk Namjoon csalogatásával, és lehet, nem is kell elhinteni semmi információt, elég, ha ő kezd kutakodni, és lepődik meg, hogy mi állunk a dolog mögött. – Igen, ez jobb lenne, határozottan jobb.

– Jut eszembe. Jungkook és Jimin hová mentek? – nyitottam fel a szemeimet azonnal, fel is ülve, ugyanis feltűnt, hogy jó ideje már nem tartózkodtak a helyiségben, és még csak észre sem vettem, hogy elmentek.

– Passz – motyogta Yoongi, vállat rántva. – Mostanság sűrűn vannak együtt.

– Feltűnt. – Visszadőltem a párnák közé, ujjaimat összekulcsolva a tarkóm alatt, elkényelmesedve a matracon. – Csak óvatosan járkáljanak. Namjoon még veszélyt jelent.

– Óvatosak, hagyd őket – kuncogott Daehyun, mindent sejtetően, mire ráemeltem a tekintetem, megvonva a szemöldökeimet.

Miről tud, amiről én nem?

– Mi? Mert? – szegeztem rá a tekintetemet; Yoongi megforgatta a szemeit, én pedig már összeráncolt homlokkal méregettem őket, választ várva, ami nem is maradt el:

– Körül-belül egy hete vannak együtt. Jungkook szerelmet vallott Jiminnek, aki elfogadta ezt, és még bocsánatot is kért a viselkedése miatt. Azóta állandóan Yoonginál kell aludnom, mert kitesznek engem – kuncogta Daehyun, Yoongi pedig fújtatott egyet. Meglepetten pislogtam, de egyben megkönnyebbülten szusszantottam fel, ugyanis ezek szerint Jimin már nem kattogott Taehyung miatt, sőt, partnerre talált Jungkookban, ez pedig örömmel töltött el.

– Vannak még meglepetések – vigyorodtam el.

– Ja, vannak – szusszantott Yoongi, megcsóválva a fejét.

– Ne legyél már buzi! Örülj neki, hogy az öcséd boldog – vigyorgott Daehyun, belekönyökölve Yoongi oldalába, aki úgy mordult fel, akár egy öreg, vérmes kutya, ami mosolygásra késztetett.

– Nem én vagyok buzi, hanem az öcs… – Daehyun olyan szúrósan nézett Yoongira, hogy az rögtön elharapta a szavakat, mormogva, pusmogva az orra alatt, elfintorodva, amit persze, vigyorogva néztem végig.

Meglepett ez a románc, de egyáltalán nem bántam, és nem, nem azért, mert így megkönnyebbültem, hanem mert ők olyan egymásnak valóak – nem is értem, Jimin miért Taehyung után koslatott.

Taehyung

Mikor felébredtem, nyöszörögtem egy párat, ugyanis hiába voltam már jobban, úgy éreztem, mintha átment volna rajtam egy úthenger, még mindig – fogalmam sincs, hogyan sikerült ennyire megbetegednem, de ez azt hiszem, mindenkinek kész rejtély… Csak én lehetek ennyire béna, és ennyire szerencsétlen, ez egyszer biztos. Nagy nehezen körbe pislantottam a szobában, s akkor láttam meg, hogy Hoseok épp egy teafiltert emelgetett ki egy műanyag bögréből, majd amint rám nézett, és érzékelte, hogy ébren vagyok, elmosolyodott, azzal a lendülettel pedig leült mellém.

– Idd meg, és vedd be a gyógyszert – mondta, mire aprót sóhajtottam, lassan ülő helyzetbe tornázva magam, majd amint ez sikerült, elvettem a kezében tartott pirulákat, a bögrével együtt. Komótosan helyeztem a pirulákat a számba, és az ajkaimhoz emelve a műanyag szélét, elkezdtem a gyógyszereket leöblíteni a friss, még aránylag meleg teával. Miután végeztem ezzel, még kortyoltam párat a bögre tartalmából, visszatéve azt az éjjeli szekrényre, apró sóhajjal.

– Jonghyun? – kérdeztem a szemeimet dörzsölgetve, apró nyögéssel, ásítva egy hatalmasat.

– Átment az én cellámba, azt mondta, maradjak csak veled – feküdt el mellettem az ágyban, én pedig azonnal elfeküdtem mellette, lehunyva a szemeimet. Rögtön átvetette karját a derekam körül, magához húzva a testemet – most kifejezetten sokat fogytam az egészségi állapotom miatt, de azt hiszem, még két hét sem fog eltelni, és vissza is szedem mindet, így emiatt nem mondanám, hogy aggódtam, de azért nem volt jó érzés ennyire véznának lenni. Hoseok talán egy karral ki tudott volna nyomni. Rendben, most túloztam, de tényleg pehelysúlyúnak éreztem magam.

– Kedves tőle – húztam mosolyra az ajkaimat, a mellkasára hajtva a fejemet. Hoseok elkezdte simogatni a hajamat máik kezével, lassan körözgetve ujjaival a fejbőrömön, félresimítva a tincseimet az útjából. – Alig várom, hogy kikeveredjek ebből a nyavalyából – mondtam magam elé, nyögve egyet. – Kezd megterhelni most már.

– Elhiszem, de ha rendesen szeded a gyógyszereket, nagy baj már azt hiszem, nem lehet. Oda kell figyelni, hogy pihenj, edd a bogyókat, és akkor minden a helyén lesz. – Bólintottam egyet, helyeselve az elhangzottakra, megkönnyebbült sóhajt hallatva.

– Persze, de attól még terhelő egy kicsit – hümmögtem elmélázva, majd megemeltem a fejemet, és fordulva egy kicsit, az ajkaira hajoltam, finom, lágy csókot kezdeményezve vele. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen meghitt, édes pillanatunk, és az őszintét megvallva, hiányzott is. Borzasztóan hiányzott.

A csókcsata elhúzódott, a végén pedig már oda lyukadtunk ki, hogy hanyatt feküdtem a matracon, ő pedig felettem tornyosult, folyamatosan csókolgatva, szívogatva az ajkaimat, mintha a kedvenc édessége, vagy gyümölcse lenne, amit mindig is kedvére kóstolgatott. Átkarolva a nyakát, közelebb húztam magamhoz, halkan sóhajtozva mézédes ajkaira. Hoseok úgy tűnt, ebben a pillanatban nehezen fogta vissza magát, mert ujjai azonnal útnak indultak a ruhám alatt, lágyan simogatva meg a bőrömet. Hidegek voltak az ujjai, mégis szinte perzselték a bőrömet, majdhogynem felégették, és kénytelen voltam egy apró nyögést is hallatni, mikor a mutatóujja a mellbimbómhoz ért.

– Nem kellene, míg beteg vagy – szuszogta a számra, másik kezével a csípőmbe markolva –, de nem bírom ki. Nincsenek itt kellékek sem, azok nálam vannak – mormogott, mire felsóhajtottam, magamra húzva egy újabb csókra, fellökve a csípőmmel, csillogó szemekkel.

– Nem érdekel. Akarlak téged – mondtam az ajkaira, vágy ittasan nézve a szemeibe.

Most keltem fel, most ébredtem fel az egész napos alvásból, de már most őt akartam – tipikus. Azt hiszem, ez nem csoda. Ha jobban belegondolok, mikor voltunk utoljára együtt, érthető, mennyire kívánom őt, az pedig főleg, hogy még egy megfázás sem tud visszatántorítani ettől a ténytől.