Oblivion - 2/65 (TaeKook)

4. Fejezet

- Mostantól, az enyém vagy!
Visszhangzik fejemben ez az egy mondat, amitől a gyomrom is megremeg. Nem akarom. Rosszul vagyok...
Kezem elhúzom az előttem ülőtől, aztán nagyot nyelve, egyhelyben ülök a székemben.
Fogalmam sincs, hogy miért érdemlem ezt... Mit követtem el, hogy ez a sorsom?
Hogy... ennek a féregnek a játékszere legyek? Kizárt!
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy emberek, mikre nem képesek azért, hogy kielégítsék a mohóságukat.
- Itt a Hawaii Kona. - teszi le a pincér mosolyogva a kávémat.
Felpillantok rá és bólintok egyet.
- Miért? - suttogom magam elé.
- Hmm? - kérdez vissza, miközben a kávéját kortyolgatja.
- Miért?
- Mit miért?
- Miért csinálja ezt? A cégénél... több olyan férfi is van, akik sokkal jobban néznek ki nálam. A nőkről nem is beszélve. - nézek fel rá.
Gunyoros mosolyra húzza ajkait a csészét pedig leteszi az alátétre.
- Már elmondtam, nem igaz? - könyököl fel az asztalra és megtámasztja tenyerével az állát, úgy nézve a szemeimbe. - Nagy kihívást jelent egy ilyen ember. Nem csak, hogy szép, de nehéz eset is. Olyan lesz ez, mint egy vadászat. - mosolyából, hirtelen vigyor lesz. - Igaz, hogy a modelljeim is mind gyönyörűek, férfiak, nők egyaránt, de maga, számomra mindent visz. Erős jellem, nagyon is. - kuncogja.

A hideg is kiráz.
Nem hiába éreztem nála ezt a ragadozó tekintetet. Ő tényleg az.
Leszarja, hogy mi van az emberekkel, neki az a fontos, hogy jól szórakozzon.
Dühösen nézek a szemeibe.
Belőlem nem csinál vadat. Mi az, hogy vadászat? Már levadászott, hogy sarokba szorított, nem igaz?
És erős jellem? Vele szemben? Jó, hogy! Meg persze, nem beszélve arról, hogy rendőr vagyok, és a rendőröknek az erős jellem a létfontosságuk.

- De már végzett a vadászattal. - osztom meg vele a gondolatmenetemet.
- Végeztem? Miért is? - dönti oldalra fejét.
- Sarokba szorított. Elérte, hogy magával legyek. - figyelem, rászorítva a kis csészére, ami előttem pihen az asztalon.
- Hogy velem? - ekkor elneveti magát. - Dehogy is. Nekem ez csak a kezdet. Majd meglátja, hogy mi az igazi vadászat. Elérni, hogy szelíd legyen, mint egy kiscica, az... az már kihívás. - nevetgél, mintha egy jó viccet hallott volna.

Elhúzom a számat.
Abból nem eszik! Még, hogy szelíd legyek, mint egy kiscica?! Hol él ez?!
Gyűlölöm ezt az embert. Tönkreteszi az életemet. Fenekestől felfordult az egész azóta, hogy találkoztam vele.
Megvető és undorodó pillantásokkal illetem. Mással, nem is tudom.

- Igen, pont ez az a tekintet, ami megfogott! Ez a vad, elérhetetlen. Nem tudja, hogy milyen értékes, igaz? - érdeklődik mély hangján, végig nézve rajtam. - Olyan áru lehetne magából, mint még soha senkiből. Zabálnák az emberek. Csini pofi, vékony, csinos testalkat. Sokatmondó pillantások...- tekintetét újra az enyémekbe fúrja. - Mind-mind nagyon csábító, hogy eladjam. Bár... azt nem akarom megtenni, s ez még változhat. Viszont, csak én érinthetem, senki más. Megtartom magamnak ezeket az élvezeteket. - kuncogja, miközben én érzem, hogy elfehéredek.
Ez undorító. De tényleg az.

- Viszont... ha már az enyém, hagyjuk ezt az esztelen magázódást és formalitást. Beszéljük meg a holnapi napot. - nyúl ismét a csészéjéhez, aztán az ajkához emelve, beleiszik.
- Holnapi napot? - kérdezem nyelve egyet.
- Bizony. - bólint, aztán a kávét leteszi.
Mit kell azon megbeszélni, hogy dugni akar? Mert egyértelmű. Azt viszont, nem kapja meg egykönnyen.
- Mit beszéljünk meg? - érdeklődöm, bár annyira nem érdekel...
- Este 6-ig vagy szolgálatban, jól mondom? - kérdezi, amire egy bólintással felelek.
Dugni fogunk, tudtam én...
Istenem, valaki mentsen meg! Nem akarom... egyáltalán nem akarom!
Legszívesebben elsírnám most magam. Férfi vagyok, de tényleg... érzem, hogy sírnom kell.
- Jó, munka után, érted megyek és felviszlek az irodámba. - mosolyogja, míg én lesütöm a tekintetem, teljesen megsemmisülten.
Dugni akar...
- És...és, mit... mit fogunk...? - nem is tudom befejezni, mert a szavak egyszerűen nem jönnek a számra.
Elneveti magát.
- Semmi olyat nem csinálunk. Még. - teszi hozzá. Azonnal rákapom a tekintetem.
Mondhatom, ettől "megkönnyebbültem". A francokat... csak rosszabb.
- Természetesen, nem vágunk a közepébe. Vannak dolgok, amiket jobb az elején kezdeni. - kacsint felém, amitől fogalmam sincs, hogy miért, de fülig pirulok.
Olyan furán hat ez az egész.
Az elején kezdeni? Még is, mit? Mit akar ezzel mondani?
Megköszörülöm a torkomat.
- Haza mehetek? - kérdezem, hiszen most erre vágyom a legjobban.
- Mi lesz a kávéval? Kihűl, ezt pedig bűn nem elfogyasztani. - mutat a csészémre, aztán ő is felveszi az övét és megissza a tartalmát.
Persze, aztán még ezt is a számlámhoz csapja, hogy ezzel tartozzak neki.
- Elnézést, de nem kívánom. Ma már ittam
- Sebaj. Idd meg. Ígérem, ez ajándék. - vigyorodik el.
- Ígéri? Mint azt is, hogy nem akar beperelni a rajz miatt és amiatt, amit írtam? - szúrós tekintettel nézek az övébe.
- Au, ez fájt. Kis kegyetlen. Viszont ez tényleg ajándék. Mivel, már az enyém vagy, alap, hogy elhalmozlak a sok jóval. - neveti.
- Rossz lóra tett, nekem semmi sem kell magától!
- Tőled! - javít ki. - Egyébként, tökmindegy, ha elfogadod, elfogadod, ha nem... hát nem. - vonja meg a vállát. - De a kötelességeidnek eleget kell tenned. Ebből nem engedek! - komolyodik meg hirtelen, olyan vérfagyasztó szemekkel figyel, ami tényleg ijesztő.
A kötelességeimnek?!
- Milyen kötelességeimnek? Mik is a kötelességeim? - érdeklődöm.
- Holnap, mindent elmagyarázok. Viszont! Erről senki sem tudhat! Csak a kettőnk titka.  - húzza gúnyos mosolyra ajkait. - Ha bárkinek is megemlíted a kapcsolatunkat, neked befellegzett.
- Fenyeget? - sziszegem.

El sem hiszem! Én lennék a rendőr és nem tudok mit csinálni. Pont ez a baj, hogy míg a többiek látták a rajzomat és minden mást, nem tudnának kiállni mellettem. Mert ugyebár, az itt elhangzottakat is csak én hallottam. Nem tudnék mihez kezdeni. Vagy, ha tudnék, úgy is megvenné a pert. Mert ugyebár... egy kis rendőr  mi, egy ilyen pénzeszsákhoz?

- Nem, nem fenyegetlek. Én csak figyelmeztetlek, nehogy megüsd a bokád. - neveti, ekkor előveszi a tárcáját, kivéve belőle a pénzt, intve a pincérnek, hogy vigye el a kávét és a csészét. Végül, ki is fizeti.

Az asztaloktól felállva, lassan a kijárat felé sétálunk, azonban álmomban sem gondolnám, hogy ez  a marha a derekamnál fogva magához húz. Mintha... mintha egy nő lennék, aki az ő tulajdonát képviseli.
Bár, ebben az esetben ez így van, csak nem vagyok nő.

- Elvenné a kezét? - sziszegem, ahogy próbálom leszedni magamról, ami sikerül.
Ismét a csilingelő nevetését hallom. - Az előbb azt mondta, hogy senki sem tudhat rólunk!
- Igen, senki nem tudhat rólunk, de ezt bűn lett volna kihagyni. És most az egyszer, elnézem a gorombaságod. Holnaptól, már nem fogom!  - nyitja ki az autóajtót, amibe készségesen beszállok.
Milyen kedves...
Vigyen vissza, aztán reménykedem, hogy ma még  hazaesek. Ez a nap, borzalmas.

Egész úton hozzá sem szólok. Semmi kedvem egy ilyen emberrel csevegni... főleg egy ilyen undorító alakkal.
Felsóhajtok, aztán, mikor megpillantom az őrsöt, kicsit megkönnyebbülök. Arra is fel kell készülnöm, hogy vidámnak tettessem magam. Ha észreveszik, hogy nem vagyok vidám, kiszúrják, hogy baj van. Ha pedig megtudják... nekem tényleg annyi, de... lehet, hogy nekik is. Kinézem belőle, hogy a barátaimmal is kibaszna.

- Nos. Holnap este hatra itt leszek. Gyere ki! - parkol le, majd rám pillant, míg én az övemet csatolom ki.
- Itt leszek. - sóhajtom, előre nézve.
Tényleg nem akarom ezt az egészet.
- Helyes! - mondja mosolyogva. Nem látom, de hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Jó éjt! - fűzök ennyit az egészhez és nyitom az ajtót, hogy kiszálljak, de ekkor államra fog és maga felé fordítja a fejemet. És bizony.. alig pár centire nézek a sötét íriszébe.
Hideg ujjai végig simítanak az államon, aztán arra kényszerít, hogy közelebb hajoljak. Ajkaink szinte már összeérnek, annyira közel vagyunk egymáshoz, amikor kapcsolok, hogy meg akar csókolni.
Reflexből egyik kezem a vállán, míg másikat közénk fúrva az arcára teszem és amilyen erősen csak tudom, úgy lököm el magamtól.
Hallom is, ahogy feje koppan az üvegablakon, majd felszisszen.
Nem is várom meg, hogy hozzám szóljon, vagy reagáljon valamit, úgy pattanok ki az autóból, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna.
Az ajtót is nyitva hagyom, ahogy berohanok az őrsre, céklavörös arccal.
Ezt nem hiszem el... Nem hiszem el! Majdnem... majdnem megcsókolt. Ujjaimat a számra tapasztom. Érzem, ahogy égnek az ajkaim. A meleg lehelete végig perzselte a bőrömet.
Persze, nem szó szerint, de körülbelül így érzem.

- Nocsak, megjött a mi kis elveszett báránykánk? - kérdezi NamJoon, iratokkal a kezében.

Nem is válaszolok neki, csak berohanok a mosdóba.
Tudom, hogy ezzel aggodalmat keltek, de muszáj lehiggadnom. Ha így megyek vissza dolgozni, mindent el fogok rontani.
A mosdóban azonnal a mosdókagyló fölé támaszkodom és a tükörbe pillantok.
Igen, ahogyan azt vártam. Olyan vörös a fejem, mint a ráknak, ajkaimon keresztül zihálok a hirtelen felgyülemlett adrenalintól.
Ha még egy milliméteren múlik... biztos, hogy megcsókol.
És...és ennek... ennek a gondolata némi izgalommal tölt el.
Szemeimet azonnal erősen behunyom és megrázom a fejem.
Nem! Nem gondolhatok ilyesmire, ez megalázó és undorító. A lányokat szeretem, még mindig! Az Isten verje meg!
Szemeimet kinyitva, ismét magamra pillantok, tekintetem ekkor az ajkaimon állapodik meg, amik még mindig égnek a perzselő leheletétől.
Azt hittem, hogy talán... talán fel tudok készülni arra holnapig, hogy vele kell lennem. De nem! Erre nem lehet felkészülni, főleg, ha ilyen hirtelen dolgokat csinál. Erre nem tudok semmilyen megoldást. Ha megfutamodok megszívom, ha nem, akkor is. Tökmindegy, hogy mit csinálok, így is szarul jövök ki.
Tekintetemet az olcsó porcelánnak szegezem, figyelve a lefolyót.
Szeretnék gondolkodni, tisztán látni, hogy mik is a lehetőségeim, mit is tehetek és mit nem. Azonban, nem tudok... nem megy. Minden gondolatomat az a pöcs teszi ki. És főleg a pár perccel ezelőtt történtek.

- Jungkook, minden rendben?! - hallom Hoseok aggódó hangját az ajtó mögül egy kopogás kíséretében. Újra visszapillantok magamra. Muszáj ráncba szednem magam. Ez, az Ő érdekük is.
- Persze, csak... erős volt a kávé! - hazudok, hátha elhiszi.
- Uhh, ember... hová mentetek? Ugye légfrissítő van bent? - kérdezi mogorvább hangon. Persze, hogy elhiszi. Mikor hazudok én neki?
Hm... soha.
- Nincs, úgyhogy egy ideig kerüljétek a helyet! - kiabálok ki.
- Ahh... baszd meg! - morogja, azzal el is megy az ajtótól. - Srácok, Jungkook bombára felkészülni! - kiabálja be a többieknek, akik felhördülve adják tudtomra nemtetszésüket.
Elmosolyodom halványan, aztán megengedem a vizet és megmosom az arcomat. Ezzel egy kicsit felfrissítem magam, nem is árt.
A többiek pedig... ha nehéz is lesz ez az egész, ők itt lesznek. Majd felvidítanak. Hoseok úgy is azt szeretné, ha végre lenne valakim. Mindig mondja, hogy sosem lát nővel, vagy... pasival.
Nem tudom, honnan veszi, hogy nekem pasi kell. Nem kell!
Biztos, hogy bevonzotta azt a parasztot is, csak nem jó bevonzással, hanem a lehető legrosszabbal.
Ha így is történt, sosem tudhatja meg, hogy... együtt vagyunk. Hiszen... ez lesz most az én legnagyobb titkom.
Igen. Ha bárkinek fecsegek erről, mindennek vége.

Egy ideig a mosdóban vagyok, hogy rendbe szedjem magam. Amint sikerül, ki is jövök onnan.
Nagy mosolyt öltök arcomra, azzal... bemegyek a többiekhez, akik majd szétszednek kérdéseikkel, amikre, persze, hogy válaszolok. Csak nem az igazat.

~*-*~

Másnap este, hat óra. Szolgálat vége.
Érzem, ahogy gyomrom összerándul és görcsbe húzódik az idegességtől.
Tudom, hogy itt van. Érzem a zsigereimben.

- Srácok, én húztam! Reggel beszélünk, sziasztok! - int Yoongi, azzal le is lép.
- Csatlakozom az előttem szóló bölcshöz. - neveti Hoseok fáradtan, vállára véve a táskáját.
- Rendben. Akkor holnap. - mosolygok kedvesen. Kacsint egyet, aztán ő is intve egyet, elhúzza a csíkot.
- És te? - kérdezem Namot, ahogy én is a táskámat veszem a vállamra.
- Uhm... én még maradok egy picit. Van egy-két dolog, amit át szeretnék nézni. - válaszolja, fel sem nézve a papírjából.
- Jól van ez így? Sokat dolgozol...- szólalok meg aggódva.
- Persze. - néz fel, elmosolyodva. - Ne aggódj, hanem inkább menj és pihenj. Holnap szükség van a fittségedre. - neveti, amit én is megteszek.
- Rendben. Szia. - integetek neki, amit viszonoz, végül, kisétálok az épületből. Az alsó szinten, most vannak csak igazán sokan. Most váltanak minket a többiek, szóval, van így zsongás rendesen.

Egy halk sóhajt eresztek meg és indulnék haza, de a lábaim megdermednek.
Nem... sajnos nem mehetek haza. Nem követhetem azt a rutint, mint amit eddig is. Pár másodpercre lehunyom a szemeimet és Ó, igen... ekkor hallom meg a dudálást.
Ujjaimmal a válltáskám pántjára szorítok.
Ideges vagyok, nagyon is. A gyomrom is fáj.
Megfordulok, azzal utamat a hófehér luxusautóhoz veszem. Az anyósüléshez ki is nyitja nekem az ajtót, belülről, ahogy áthajol az ülésemre.
Megtartva az ajtót, vonakodva kicsit, de beülök.
Rossz emlékeim vannak tegnapról, főleg ebben a gyönyörű autóban.  Lehet, hogy ezért is megfizetek, hogy úgy elbántam vele. Sokat elmélkedtem az este. És biztos vagyok benne, hogy akkor rosszul döntöttem. De mit tehetnék? Nem hagyhatom magam ennek... ha akarnám, sem tudnám. Nem engedhetem, hogy megcsókoljon, csak úgy.
Félek ránézni is. Félek, ha odanézek, megint közelről nézhetem a sötét íriszét, csak akkor már az ajkaim is foglaltak lesznek.
Nem is nézek rá, csak is mereven előre.

- Jó estét. - üdvözöl, én pedig egy bólintással válaszolok. - Mehetünk? - érdeklődik.
Nyelek egy nagyot.
Mondanám, hogy "Nem!". De ilyet nem tehetek.
Megnyalom ajkaimat, amiket elnyitok egymástól.
- Persze. - suttogom.
- Rendben. - indítja be a motort. - Óh! Mi lesz az övvel? Mintha nem is egy rendőr ülne itt mellettem. Rátok talán nem vonatkoznak a szabályok? - kuncogja, azzal kicsatolja a saját övét, mielőtt nyúlnék a sajátomért.

Áthajol hozzám, megfogva az övemet, viszont erre az időre, tekintetünk összekapcsolódik. Ismét túl közel van hozzám, én pedig próbálok belepréselődni az ülésbe, de ennél jobban nem megy.
Lassú mozdulatokkal húzza ki az övet, tekintetét el nem szakítva az enyémektől. Sőt, mikor hallom a jellegzetes kattanást, akkor is, még mindig alig pár centiről nézzük egymást.
A szívem a torkomban dobog, torkom kiszáradt, az ajkaimról nem is beszélve.

- Nem felejtettem el a tegnapit... Nehogy azt hidd. - suttogja ajkaimra. Megint végig perzseli őket a forró lehelete.
Testem megremeg. Nem is tudom, hogy mitől. Talán a félelemtől...
Igen... félek tőle. Tudom, hogy nem kéne, de félek, hogy ezért nagy árat fizetek.
- De azt majd később ledolgozod. - vigyorog az arcomba, aztán lassan visszahúzódik, leülve a saját helyére, végül ő is becsatolja az övet, azzal utunkat az ügynökségéhez vesszük.

Megérkezve, mind a ketten kiszállunk, aztán besétálunk a hatalmas, grafitszürke épületbe.
SeokJin, még mindig ugyan olyan kedves, Jimin pedig... még mindig fura és furán vizslat végig. Ez nem a ViewAgency, hanem az AlienAgency. A főnökük a fő Alien. Annyira furcsa itt minden. Nem tudnék itt dolgozni.
Amint beérünk az irodába, a vaskos, nehézajtó bezáródik a hátam mögött.

- Foglalj helyet! - mutat a kényelmes bőrfotelre, amin pár napja szintén helyet foglaltam.
- Inkább állnék. - válaszolom, odasétálva az asztalához, ahova ő beül.
- Ahogy, gondolod. - kuncogja.
Aztán azt látom, hogy papírokat vesz elő. Nagyokat pislogva figyelem az illetőt, miközben párat alá is írogat.
- Biztos, hogy nem ülsz le? - érdeklődök, felnézve.
- Biztos. Ha gyors lesz, akkor hamarabb indulhatok. - motyogom, jelezve neki, hogy semmi mást nem akarok, csak hazamenni.
- Hamarabb? Ugyan, ráérsz. Először is, ezt írd alá. Ha szeretnéd, elolvashatod, de fölösleges. Pontról pontra azt taglalja, hogy hozzám tartozol, az én tulajdonom vagy. - meséli el, hogy miről is szól ez a szerződés.
De ez, mindennek a teteje!
- És ehhez, miért is kell szerződés?! - sziszegem, ahogy a vérnyomásom ismét a kétszázat veri.
- Azért, mert az ügynökségemhez tartozol, ezáltal. Gratulálok! Te vagy az első rendőr, akit felveszek "modellnek". - vigyorogja, nekem pedig nem marad más, mint a számat eltátani.
Ez egy mindenhájjal megkent rohadék! Hogy lehet valaki ennyire sunyi, alattomos, kegyetlen, önző és...és... ÁH!
- Ez törvényes? - sziszegem, hiszen, ha nem az, úgy megbaszatom a száját, ahogy elő van írva.
- Természetesen. Ezt a munkát, csak is a szabadidődben végezheted. Alkalmi munka. Hívlak, amikor nekem tetszik, figyelembe véve a főállásodat. - kuncogja.

Rábasztam!
Kezemet ökölbe szorítom, ami megremeg a dühtől.
Így... tényleg eladom magam ennek az igazi ördögnek.
Mély levegőt veszek, aztán az asztalához lépve, elveszek onnan egy tollat.

- Ne izgulj, az ügyvédeimmel mindent tisztáztam, minden olyan törvényes, ahogyan annak törvényesnek kell lennie. - nevet az arcomba, aztán rámutat az aláírandó helyre.
Remegő kézzel firkálom alá ezt a szart, aztán a tollat levágom az asztalra. - A külsődre mostantól vigyázz! Nem alakíthatsz magadon, csak is akkor, ha én úgy akarom! Különben, azért is perelek. - kuncogja, megölelgetve a szerződést, mint egy 5 éves kis kölyök. - Hiába nem akarom, hogy mások lássanak, egy-két fotósorozatod lesz, mint portfólió. - vigyorogja, míg én megsemmisülten állok, magam elé nézve.
Ezt... nem akarom. Pont erről beszélt NamJoon és Yoongi. Erre tessék... én csöppenek bele ebbe. - Ne lógasd az orrod, ingyenes lesz a portfóliód. Állom neked, mint minden mást. Mások ezért vagyonokat fizetnek. - kuncogja, eltéve a papírokat, aztán felállva az asztaltól, lassan mellém sétál.
Mindjárt ugrálok örömömben...
Kinyújtja a kezét, ujjaival gyengéen végig simít az arcomon. - Mostantól, hivatalosan is a tulajdonom vagy. Azt tehetek veled, amit csak akarok. - suttogja, beharapva az alsó ajkát.
Arcomról lesiklik ujja a nyakamra, aztán lassan, hátra a tarkómra, belemarkolva finoman a hajamba, amit behunyt szemekkel tűrök. Pedig nem akarom tűrni. Nem is fogok...
- Vedd... le rólam a kezed...- sziszegem, vadul nézve rá.
Nem bírom... Nem bírom az érintését.
- Óh... van merszed ellenkezni? - kuncogja. - Hm... a tekintetedet elnézve, bizony van. - masszírozza gyengéden a fejbőrömet, ám ekkor hirtelen a hajamba ragad és hátra lendítve engem, rávág háttal az asztalára, amire hangos puffanással és egy halk nyöszörgéssel érkezem. A rajta lévő tárgyak pedig lerepülnek róla. - Ne felejtsd el, hogy mostantól te egy báb vagy! És azt csinálod, amit én mondok! - kiabál rám, fölém hajolva, államra erősen rászorítva az ujjaival.
Hatalmasra nyílt szemekkel nézek az ő összeszűkült szemeibe. Légzésem hirtelen felgyorsul és ujjaimmal az ő csuklójára szorítok.
Tekintetében, ekkor megpillantok valami furcsát.
Mintha... jobb ötlete támadt volna.
- Bár... ahogy elnézem, így is jó leszel, ha küzdesz. Mint mondtam, ez egy vadászat. Kezdetnek, megfelelsz. - kuncogja, ujjait elhúzva az arcomtól. - Holnap, ismét eléd megyek! Ne merj késni! - parancsol rám, ellentmondást nem tűrő hangon.
Ez az alak... egy őrült...