Shatter me with hope - VHope (3/14)

Cím: Shatter me with hope

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 14 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; későbbiekben: yaoi, erőszak, vér.

Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."   

Hozzáfűzés:  Ééés itt is a folytatás. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3 

Vienetta írja Hoseokot és Daehyunt!

Nana (én) írja Taehyungot és Jimint!

Hoseok

Értetlenül, és aggodalmaskodva bámultam Jimin rohamosan távolodó alakja után, majd felvont szemöldökkel a többiekre néztem. Hosszú másodpercekig hallgattam Daehyun sóhajtozását, fixíroztam Yoongi megkeményedett arcvonásait, s hiába fordultam Jungkook felé is, ő se szólt semmit, csak az emeletes ágy gerendája mögül meredt rám. Mintha várna valamire, mintha reménykedne.

– Valaki méltóztatna elmesélni, mi történt? – érdeklődtem újra, mikor vállammal a falnak dőltem, keresztbe tett lábakkal.

– Jimin megkattant – motyogta maga elé Yoongi, miközben húzott egy új lapot a pakliból. – Nem tetszik neki a magaviselet, amit tanúsítunk.

– Nem ért egyet a mi meglátásainkkal – folytatta Daehyun, majd lefordítva lerakta kártyáit a földre, s összekapcsolta tekintetét az enyémmel. – Tudod, milyen kis lelkis. – Bólintottam. – Szívén viseli a jövevény sorsát, annak ellenére, hogy nem ismeri, nem tud róla semmit. Nem fűlik a foga a mi "egocentrikus" viselkedésünkhöz, és a semmis hozzáállásunkhoz.

– Én nem így írnám le magunkat – szóltam egyszerűen, majd megcseréltem a lábaimat. – Egyszerűen csak túlélünk, nem értem, mi ezzel a probléma. Az, hogy Jimin kis gyenge lelkű, nem jelenti azt, hogy empátiából mindenkit nekünk kell pátyolgatni. Csak a saját sírunkat ásnánk vele.

– Mi is ezt mondtuk neki – sóhajtott Daehyun, majd törökülésben megtámaszkodott könyökével egyik térdén, állát pedig tenyerébe helyezte. – De nem érdekelte. Most elviharzott, fogalmam sincs, hová, de ha tippelnem kéne, Namjoon szobája felé vette az irányt.

– Ő vitte el Taehyungot, mi? – sóhajtottam fel, plafonra emelt tekintettel, mire mindhármuk pillantása rám tévedt. – Valahogy éreztem.

– Jimin szerint meg is erőszakolta. – Yoongi epés kuncogását épp, hogy hallani lehetett, de hitetlenkedő fejrázása már többet mondott. – Undorítő ez az alak. Egy igazi féreg.

– Az. – Egy laza mozdulattal löktem el magamat a faltól, majd száznyolcvan fokos fordulatot véve elindultam a cellaajtó másik oldalára.

– Hova mész? – állított meg Daehyun hangja egy szekundumra. – Utána?

– Igen – bólintottam. – Tudod te is, Jimin milyen beszámíthatatlan, és elmeháborodott, ha elönti az agyát a vörös köd. Nem szeretném, hogy hülyeséget csináljon.

Nem vártam további választ, vagy reflektálást, sietős léptekkel indultam meg a folyosón, ahol korábban Jimin robogott el. Mivel én vagyok az egyetlen, aki hatni tud rá, nekem kell beszélnem vele, hanyagolva Yoongi nyers stílusát, és Daehyun túlzott kedvességét. Kész tények elé kell állítanom őt, a lelkére, és a szívére kell hatnom, ha már agyának fogaskerekei ilyenkor beakadnak. Eddig minden ilyen tébolyodott pillanatában sikerült kompromisszumot, egyezséget kötnöm vele, hogy az ő lelke megnyugodjon, nekem pedig ne fájjon a fejem. Reménykedtem benne, hogy ez most is sikerül – s talán emiatt gyorsítottam eleve szapora lépteimen, lassan már futássá generálva az eddig még kényelmes tempót. Tudtam, hogy a szélsebesen elnyargaló Jimint már nem érhetem utol, de bíztam benne, hogy még időben a nyomára bukkanok – még mielőtt elvetné a sulykot, aminek a levét természetesen ő inná meg.

– Te utolsó rohadt senkiházi! – Ez kétségkívül a felbőszített Jimin hangja volt. – Kitépem a beledet, és fellógatlak egy fára, nem tréfálok!

Mikor megtorpantam a sarkon, hogy egy másik folyosóra kanyarodjak el, megpillantottam a vöröst, ahogy éppen a már méregben tocsogó Namjoont lökdösi. Egy ideig csak csendben, a falnak támaszkodva követtem figyelemmel az eseményeket.

– Ó, és mégis mi jogon? – Namjoon a szokásos nyájas, hetvenkedő stílusában inzultálta a fiatalabbikat, aki a jelen körülmények között vevő volt rá. – A drága most már az én tulajdonomat képezi, nem Hoseokét, hiszen ő nem tartott rá igényt. Azt teszek vele, amit csak akarok.

– Taehyung nem egy tárgy, amit akkor veszel le a polcról, amikor csak akarod, és kedved szerint használod őt, te faszfej! – köpte idegesen a szavakat Jimin, teste mellett szorosan ökölbe szorultak kezei. Tudtam, hogy nem kell neki sok, hogy elcsattanjon az első ütés, amit természetesen ő adna le – ebben az állapotban sosem tudja fékezni magát. Csak tudnám, miért aggódik ennyire, és miért viseli szívén Taehyung sorsát. Mármint... tisztában vagyok vele, és valamilyen szinten meg is tudom őt érteni. De vele ellentétben én nem akartam kockáztatni.

– De – bólogatott Namjoon, fellengzős, örömittas vigyorra görbítve ajkait. – Pontosan az. De ne aggódj, ettől függetlenül nem leszek vele erőszakos.

– Nem, mi?! – csattant fel Jimin, jobb öklét a falba vágva. Nem várhattam tovább. – Még hazudsz is, te gerinctelen féreg?! – Magabiztos léptekkel indultam meg irányukba, de annyira el voltak foglalva egymással, hogy észre sem vettek. Egyedül a vita tárgya pillantott rám Namjoon cellájából, de tekintete a szituáció lennére is üveges, kifejezéstelen volt. Nem szemeztem vele sokáig, inkább a dulakodó páros felé fordultam, akik pár méterre álltak a helyiségtől.

– Nem szokásom – vont vállat ártatlanul Namjoon, tovább táncolva Jiminnek az így is szakadásig feszülő idegein.

– Egy undorító, képmutató, önző szemétláda vagy! – üvöltötte Jimin, miközben egy lépést tett RapMon felé. – Megérdemelnéd, hogy a elkenjem azt a gusztustalan pofádat, kitépjem a szívedet, és lenyomjam a szádon, miután kiszakítottam a torkodat! – Hatalmasat sóhajtottam magamban. Számat már épp szóra nyitottam, de akkor Namjoon megadta nekem a kezdőlöketet, hogy ne csak verbálisan, de fizikálisan is közbeavatkozzak.

– Na, jó, most már takarodj a szemem elől! – lökött egyet Jiminen, de a fiú meg se rezzent, ugyanolyan szikrákat szóró íriszekkel meredt az idősebbikre. – Játszod itt a hőst, miközben lófaszt sem érsz, a nélkül a köcsög Hoseok nélkül sehol sem lennél! Tegyél le valamit az asztalra, ha elvárod, hogy legalább szóra méltassalak! Mert jelenleg szarba se veszlek.

Jimin ökle hiába lendült a szitokszavak hallatán, Namjoon gyorsabb volt. Az ő keze előbb felemelkedett, s alig pár centire volt Jimin arcától, mikor közbeléptem. Egy légies mozdulattal termettem Jimin előtt, s egyik kezem erős szorításába vettem Namjoon öklét, biztosan tartva azt.

– Te vele így nem beszélsz – szűrtam ki fogaim közül, szenvtelen arckifejezéssel, de meg se vártam Namjoon reakcióját, eltaszítottam magamtól a karját, s egy jobb egyenessel megpördítettem őt tengelye körül.

– Te mindig ott vagy, ahol nem kéne – mosolygott hitetlenkedve, miközben állkapcsát markolászta.

– Te meg még mindig hányingert keltő vagy. – Több szót nem kívántam szólni hozzá, figyelmemet inkább Jiminre szerettem volna fordítani. Aprót szusszanva fordultam felé, de ugyanabban a pillanatban kellett megragadnom karjait, nem túl feszesen, de stabilan tartva végtagjait felhevült teste mellett. – Jimin, nyugalom!

– Hoseok, engedj! – sziszegte, a dühtől elbódult elmével. – Kitaposom a belét ennek a patkánynak!

– Nem, Jimin – utasítottam maradásra, s habár még mindig erőlködött, hogy kiszabadulhasson szorításomból, már nem tűnt kezelhetetlennek. – Hagyd, annyit se ér, hogy hozzáérj! Beszélni szeretnék veled, négy szem közt! Keresünk valami megoldást, rendben? De most állítsd le magad! – Hangomba próbáltam a ridegség, a tényközlő beszédmodor mellé egy kis kedvességet csempészni, ugyanis inkább a lelkére kellett hatnom. Szorosan húztam magamhoz, hogy szívverése átvegye az én aortapumpám egyenletes, nyugodt ritmusát, éreztetve vele, nem kell kiborulni, én is higgadt vagyok, majd megoldjuk ezt is. Még egy ideig meg-megrándult karjaim közt, de aztán lesajnálóan fújtatva ernyedt el a teste. – Kiváló. Menjünk! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

Jimin

– Jó... menjünk – súgtam magam elé, elszomorodva. Tudtam, hogy semmi megoldást nem fogunk keresni, sőt! Azon lesz mindenki, hogy mindenről lebeszéljen, de mikor benéztem a cellába és megláttam Taehyung tekintetét, olyan... más volt. Hálás volt. Nem üveges volt, nem kifejezéstelen, olyan volt, mintha hálát sugallt volna.

Meglepve vontam fel a szemöldökömet, pislogva, jól látok-e, tényleg ilyen gyengéden nézett-e rám, de hirtelen elkapta a tekintetét, mintha valami rosszon kapta volna magát. Mintha valami helytelen dolgot tett volna. Ezután csak még rosszabb érzésem volt. Nem érzéketlen ő. Tényleg csak leszarják az emberek, nem törődnek vele...

Én meg akarom neki mutatni, hogy vannak kedves emberek, hogy van, aki törődne vele, vagy esetleg bárki mással, önzetlenül, és szívből. Nem tudom, ezt a többiek miért nem tudják megérteni. Miért hagyják ennyire hidegen őket? Tudom, rajta kívül biztosan sok ilyen, hozzá hasonló, vagy legalább ugyan olyan ember van... én akkor sem tudom tétlenül nézni. Azok a hálás pillantások, az a furcsa, szomorkás tekintet pedig csak segített a meggyőződésemben, főleg, miután elkapta a szemeit rólam, próbálva újra üvegességet varázsolni beléjük.

– Kerestek megoldást? Mire? – Namjoon röhögésére felkaptam a fejemet, dühösen nézve rá. – Az enyém, ezen senki, és semmi nem változtat. Erővel sem vehetitek el tőlem, ha pedig még egy ilyen cirkuszt lerendezel a cellámnál, az én területemen, Park Jimin, nem fog érdekelni, mekkora háborút indítok, kivégezlek. Nem akarok többé itt senkit meglátni. A terület az terület. A néma fiú pedig az enyém. Fogadd el. Kopj le. Keress mást – mosolygott gunyorosan, élvezve a helyzetet, miközben a cellájába lépett, hosszasan nyújtózkodva. Taehyung nem nézett sem rá, sem ránk. Meredt maga elé, a száját harapdálva.

A tekintete semmit sem tükrözött, de ahogy a száját harapta... tudtam, hogy kellemetlennek érezte a szituációt.

– Eressz! – Hoseok öleléséből erősen törtem ki, miközben megindultam a folyosón. Felsóhajtva igyekezett utánam.

– Jimin, igaza van! Az övé! Nem fogok semmit beindítani egy olyan emberért, aki számunkra nem fontos. Ma ismerted meg! Alig pár órája! Kockáztatnád érte a barátaid épségét? Kérlek, csak gondolkodj el ezen! – Gyengéd volt a hangja, lágy, mintha próbálna meggyőzni arról, hogy amit teszek, nem helyes, é valahol mélyen ezt én is tudtam, tisztában voltam szavainak súlyával, de attól még nem így éreztem.

Felsóhajtottam, felé fordulva.

– Te talán ismerted Youngjaét, mikor megláttad, hogy kínozzák? Csak simán megmentetted. Nekem ezt te itt ne próbáld meg beadni. Semmi közünk nem volt a gyerekhez, te mégis megmentetted, és Daehyunnal együtt ápoltad, mert szimpatikus volt nektek. Tudom! Ti vagytok a főnökök, hát jó, megértem, csak azzal törődünk, akivel ti akartok, oké, elfogadom, én viszont nem kértem a segítségedet! A tiédet főleg! A többiekét pedig soha többé nem fogom, mert én Park Jimin vagyok, aki egy szentimentális fasz! Nem erről van szó, Hoseok! Arról van szó, hogy egy fiú ott van Namjoon karmai között, egy olyan ember, aki valószínűleg átélt már hasonlót, és valószínűleg mindenki cserben hagyta! Jó ember ismerő vagyok, én mindenki lelkébe látok, és mikor ránéztem a veszekedés után, olyan hálásan nézett rám, ahogy még soha senki, pedig semmit nem tettem, csak próbáltam mellette kiállni! Ő csak egy elhagyatott, magányos ember, akivel a kutya nem törődik! Képzeld magad a helyébe! Nehéz, ugye? Itt kezdődnek a gondok, mert melletted mindig volt valaki! Hagyjuk ezt, Hoseok! – sóhajtottam, elindulva a folyosón, hogy hátrahagyjam barátomat.

– Itt nem erről van szó, Chim! Egyszerűen nem kockáztathatjuk ennyi ember életét, az épségünket, a békénket! Nem tehetjük kockára mindenki más életét egyért cserébe. Namjoon tulajdona, nem tehetünk semmit! Ha elvesszük, mindig vissza akarja szerezni, és... – A szavába vágtam.

– Erről már hallottam. Újdonság, amit a tudtomra adnál? Semmi? – Felsóhajtott, lehunyva a szemeit, a hajába túrva.

– Jimin, értsd meg! Nem tartozunk érte felelősséggel! Nem a közösségünk tagja, csak egy... – A szavába vágtam újra.

– Csak egy férfi. Egy férfi, aki biztosan megérdemli azt, amit Namjoontól kap. Lehet, hogy igazad van.

– Nem ezt mondtam. Ne forgasd ki a szavaimat – szusszantotta, lemondóan.

– Fejezzük ezt be. Nem akarok veled is összeveszni. Nem fogok több balhét csapni Namjoonnál, megígérem. Soha többé. Nem fog érdekelni a fiú sem, ha ez minden vágyatok netovábbja, ám legyen, egye fene, abba hagyom a cirkuszt. Nem kockáztatom a közösségünket, sem a többiek életét, rendben. Mindennel felhagyok, ha ezt akarjátok. Végül is, fél év szenvedés ide, vagy oda... neki mindegy, nem? – Fintorogtam Hoseok felé, aki megeresztett egy mély, hosszas sóhajt. – Tudod... áh! Nem érdekel! Hagyjatok békén mindannyian! – szusszantottam, dühösen gyorsítva a lépteimen.

– Kitalálunk valamit, mondtam, de egyelőre semmi... – Visszafordultam.

– Mit találsz ki, ha?! Mit?! Legalább mondtad volna azt baszd meg, hogy lehet, a későbbiekben igényt tartasz rá! Mikor mondtad, hogy nem?! Mikor mondtad neki?! – kiabáltam rá, mire a hajába túrt.

– Ne kend rám! Nem én tehetek erről, oké?! – kiabált vissza, elveszítve a maradék toleranciáját, türelmét is velem szemben.

– Mikor mondtad?!

– Mikor a pályáról jöttem be!

– Én akkor már elmondtam a véleményem! Tudtad, hogy én barátkozni fogok vele, és kurvára ne mondd azt, hogy sejtésed sem volt róla!

– Mit mondhattam volna baszd meg?! Még én vagyok a hibás, mert az igazat mondtam?! Nem tartok rá igényt, nem is fogok! Ha nem vergődnél, engem nem érdekelne, mert nem ismerem, nem tudom, ki ő, és nekem ti vagytok a fontosak, tudatosítsd már, könyörgöm! – Kétségbeesetten csengett a hangja.

– Hagyjuk! Csak hagyjatok békén! – sziszegtem, újra elfordulva tőle, hogy elinduljak.

– Elmondom még egyszer, Park, hogy kitalálunk valamit, megoldjuk, de jelen helyzetben... – Eldurrant az agyam és megfordultam. Megint, de most befejezek minden mondandót.

– Igen?! Mit?! Mit?! Mit találsz ki? Nem tudjuk visszaszerezni, az előbb mondtad! Visszacsenni sem! Nektek nem kell! Csak nekem fontos, és senki nem tudja megérteni, miért érzem így! Az ujjatokat, a kibaszott hajatok szálát sem fogjátok mozdítani, mert nem rólatok van szó, mert ti nem tartotok rá igényt! BamBam tud valamit csinálni a melóban?! Semmit! Kurvára semmit, csak Jungkookkal faszkodik, még is véditek, mint a szent faszomat! Ő miért nem fér bele?! Miért nem tud beleférni, csak egy icipicit?! Sokat kérek?! Ennyire rohadtul sok lett volna?! – Lehunyta a szemeit, a homlokát masszírozva hosszú ujjaival, tanácstalanul, körbe-körbe járatva ujjbegyeit bőrén, meggyűrve, masszírozva azt, halvány grimaszba ránduló arcizmokkal.

– Ne hisztériázz, kérlek!

– Erről van szó! Ha valami nekem fontos, az hisztéria! Szevasz! – Indulatosan lépkedtem a cellám felé, a lehető leggyorsabban, hogy vegye az adást: ma senkire nem vagyok kíváncsi.

Hoseok

Sóhajom egy kiábrándult morgássá alakult, mikor kiengedtem az összes levegőt a tüdőmből. Nem mentem Jimin után, bármennyire is akartam, mert ismertem már, jól tudtam, hogy ilyenkor senkire sem kíváncsi. Nekem pedig legalább lesz időm kiötleni valami használható tervet, amivel hozzávetőlegesen mindenki jól jár. Eleinte nem terveztem, hogy ez az állítás Namjoonra is igaz legyen, de be kellett látnom, hogy ha azt akarom, ne rivalizáljon Jiminnel, és lepattanjon Taehyungról, őt is kárpótolnom kell valamivel. Megint fejfájást okozó slamasztikába keveredtem, de nem csak én, hanem a többiek is, hisz ez mindenkire kihatással volt. De természetesen nekem kellett megoldanom, hiszen más nem lett volna képes rá, csakhogy perpillanat kilátástalannak tűnt a helyzet. Ha nem jutok semmire, muszáj lesz kikérnem Daehyun véleményét, bármennyire is tisztában az enyémhez való hasonlóságával.

Nem számoltam be a fejleményekről a többieknek, egyenesen a cellám felé vettem az irányt, aminek ajtaját kíméletlenül vágtam be magam mögött, miután beléptem a helyiségbe. Valamit sürgősen ki kell találnom, még a helyzet eldurvulását megelőzve.

Nagyot sóhajtva vetettem le magamat az ágyra, fájó fejemet kíméletlenül vágva a kemény párnába. Nem értettem egyet Jiminnel. Nem éreztem magamat önzőnek. Egyszerűen csak megtanultam, hogyan lehet, és hogyan kell túlélni ebben a mocskos világban, és ebben a fertőben, ami börtön névre hallgatott. Kénytelen voltam bevallani, hogy csak az erős, és az önző maradt talpon, mert amint fejvesztve, szentimentálisan rohanunk bele itteni emberi kapcsolatokba, könnyűszerrel elgyengülünk, gond nélkül hátba szúrhatnak, a céltábláról nem is beszélve, ami az idő múlásával ránk kerül, kiszolgáltatva bennünket a gerinctelen pondróknak. Féltettem Jimint, hogy erre a sorsra jut, de jelen helyzetben kezelhetetlennek, és meggyőzhetetlennek tűnt. Mindenképpen kompromisszumot kell kötnöm vele, hogy csak felületi sérüléseket szerezzünk ahelyett, hogy fájdalmasan megütnénk a bokánkat.

Alsó ajkamat harapdálva meredtem a plafonra, gondolkodástól összevont szemöldökkel. Mit tegyek? Mi lehet a megoldás? Olyan nem létezik, hogy nincs semmi lehetséges, praktikus lépés, mindig mindent meg lehet oldani. Biztos vagyok benne, hogy valahogy ezzel a szituációval is elboldogulok, mindössze időre volt szükségem, hogy kitaláltam.

Idő... Elboldogulok... Egyedül is menni fog...

Hm...

Talán. Talán van valami. Kockázatos ugyan, de az aktuális szituáció nem nagyon enged más alternatívát.

Jiminre hagyom. A kezébe adom az ügyet, zöld utat nyitok előtte. Megmondom neki, hogy azt tesz, amit akar, ettől függetlenül még a közösségünk tagja, és ugyanúgy felelősséggel tartozom érte. De ha szarba kerül, ránk ne számítson, mert nem fogom elviselni, ha egy plusz problémát varr a nyakunkba, ha extra terhet pakol a vállunkra, így is van elég bőven. Időbe telt, mire nyugodt, viszonylag biztonságos életet teremtettünk magunknak idebent, s ha még akadnak is gondok, konfrontálódások, azokat viszonylag könnyen el tudom simítani. Nem akarom ezt a kiharcolt, foggal-körömmel megkaparintott életet csak úgy kockára tenni.

De ma nem beszélek vele, hagyom, hogy lenyugodjon, mert a mostani állapotában az első szavamat sem hallaná meg. Majd holnap. Bár, előtte talán kikérem Daehyun véleményét.

Taehyung

Apró sóhajjal sétáltam, lassú tempóban, ráérősen.

Nem mondanám, hogy megszöktem, mert tudtam, hogy Namjoon szobájában van a helyem, és akár tetszik, akár nem, sajnos az a „lakrészem”, vele osztozom rajta, ugyanis ügyesen elintézte az ott maradásomat, de muszáj voltam kijönni. Ha csak egy kicsit is sétálni, de muszáj voltam. Nem bírtam tovább bent maradni. Igazából nem érdekelt a következménye annak, hogy kijöttem, a legkevésbé sem, pedig még múltkor fenyegetett meg, hogy ha ki merek lépni a cellából, nagyon-nagyon megjárom – nem érdekelt, levegőre, egy kis tisztaságra volt szükségem, ahol nem az ő mocskát láttam, vagy kellett szagolnom. Nem tudom, hogyan intézte el, de még a programokon sem kellett részt vennem, ez pedig egy idő után megterhelő volt, főleg, hogy kezdtem begyöpösödni odabent; ha lelépett, akkor pedig simán bezárt... mintha valami állat lennék, amit nem lehet szabadon engedni – még a gondolatára is elfintorodtam.

Most viszont nem figyelt valamiért, úgyhogy könnyed szerrel meg tudtam lépni. Nem állt szándékomban végleg "megszökni", mert ugye azt nem lehet, de egy kis sétára már szükségem volt, csak egy minimálisra, aztán valahol úgyis megtalál, visszarángat, és megnézhetem magam, de már nem tudtak érdekelni az esetleges következmények, csak és kizárólag az, hogy nyugtom legyen.

Viszont már csak körül-belül négy hónap van vissza a letöltendő büntetésemből, azt még azt hiszem, kacagva kibírom, főleg, ha ilyen szökéseim vannak... Szomorú, hogy tehetetlen vagyok a helyzetben, hogy nem tudok tenni semmit sem annak érdekében, hogy szabadon járjak-keljek a börtönben, a programokon, minden hülyeségen – már, amennyire lehet, ugye, mert nem góré vagyok, akinek mindent szabad, megkötések vannak. Olyan ügyesen elintézett mindent, és nem is tudom, hogyan volt képes minden őrrel lebeszélni az ügyleteket, a dolgait... Namjoon egy igazi féreg. Egy számító dög. Alattomos, sunyi alak. Rosszabb, mint itt bárki, azt hiszem. Ilyen taktikusan lerendezni mindent, komolyan, dicséretre méltó lenne. Ha nem lenne olyan, amilyen, egészen csodálnám, mert intelligens, nem forrófejű, lassan intéz mindent, de biztosan... csak hát, igen. Kár, hogy egy rohadék.

Felsóhajtottam, miközben a halántékomat masszáltam az ujjaimmal. Borzasztóan fájt a fejem. Már nem is tudom, mióta nem ettem. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy a közelében étkezzek, de mire kiment, addigra meg már a kajához nem volt gusztusom, úgyhogy elég rég volt már, hogy lement egy falat is a torkomon. Ráadásul a mindennapi "erőszak" sem segített abban, hogy azt a kajának nem nevezhető valamit le tudjam gyűrni a gyomromba. Nem is tudom, mivel érdemeltem ezt ki. Undorító. A legrosszabb pedig az, hogy semmit sem tudok tenni, mert mindenki vagy Hoseok pincsije, vagy az övé. Nekem mit ad Isten? Még örülnék, ha pincsi lennék, de óh, nem! Nekem kisállat módjára kell várnom őfelségét, ha dugni akar. Hányinger... gyomorforgató.

Ha nem fél évet, hanem életfogytiglant kaptam volna, szerintem már felkötöttem volna magam. Sokáig ezt lehetetlen kibírni... de nem baj. Kimegyek, maximum kapok újabb bogyókat, mert meg lettem gyalázva. Kifejezetten örülök előre.

Hirtelen, ahogy szeltem a folyosókat, beleütköztem valakibe. Felsóhajtottam, és felnéztem az illetőre, s mikor megláttam a vörös hajzuhatagot, felvontam a szemöldökeimet.

– Hát te? Nam elengedett? – kérdezte, mire megforgattam a szemeimet. – Ah... akkor miért vagy kint? Hogyhogy itt vagy? – kérdezte halkan, kicsit talán aggódva, viszont én nem válaszoltam neki, csak megeresztettem egy sóhajt.

Persze, értékeltem azt, amit a múltkor tett értem, hihetetlenül jól is esett, de Namjoon még akkor elmondta, hogy ha bármikor meglátja a közelemben valamelyiket, vagy én kerülök a közelükbe, megöli mindet, azt pedig nem akartam. Nem vagyok annyira borzalmas ember, hogy ilyesmi ne érdekeljen. Elég érdektelen, nemtörődöm személyiség vagyok, de ilyesmit azért nem szívesen hagynék. Bár, mondjuk, érdekes volt ez a kirohanása, ugyanis ki sem léphettem a cellából, ha akartam volna, sem tudtam volna a közelükbe menni, vagy fordítva.

– Elmész? – kérdezte halkan, mikor elléptem mellette, mintha nem is létezett volna. Azonban csak pár lépést tudtam megtenni; hirtelen sötétült el előttem a világ. Semmi előjele nem volt. Olyan gyorsan jött, mint a villám csapás.

Lehet, hogy túlterhelt voltam, a viszonylatokhoz képest.

Daehyun

– Jimin, neked teljesen kiment a fejedből, mit mondott Hoseok? – tettem csípőre kezeimet, mikor Jimin ágya mellett álltam, az azon fekvő Taehyung fölött tornyosulva. – Mert, teszem hozzá, kurvára igaza van, én is aképp gondolkodom, mint ő.

– Daehyun, kérlek – nézett rám csillogó szemekkel, amikben a remény fénylett észveszejtően. – Teljesen le van amortizálódva. Nem hagyhattam magára. Ha ezt se te, se Hoseok nem érti meg, tényleg kiveszett belőletek minden emberi érzés!

– Jól van, hallgass! – sóhajtottam fel gondterhelten, barna tincseimet táncoltatva. – Hozok egy kamillás kendőt neki, meg csinálok egy teát.

– Köszönöm! – Jimin hálálkodását hallva csak megforgattam a szemeimet.

Miután beszéltem Hoseokkal, és felvázolta nekem a tervét, gondolkodás nélkül bólintottam rá. Én se láttam más megoldást. Mindketten elmagyaráztuk Jiminnek, akinek látszólag nem volt nagy problémája a felállított szabályokkal, hiszen legalább szabad kezet kapott. De kiemelten megkértük, hogy ne hozza a nyakunkra a fiút, mert baj lehet belőle, de minimum megkeveri az eddig nyugodt életünket. Erre tessék... Behurcolja a szobájába az ájult fiút, engem pedig ide rendel, teljes kétségbeeséssel, mondván, hogy szörnyű baj van. Eleinte nem értettem, miért nem Hoseoknak szól, ahogy azt tenni szokta, de mihelyst megpillantottam az eszméletét vesztett Taehyungot, világossá vált: Jimin pontosan tudta, hogy engem könnyebb meglágyítani, mint a mi drága alfahímünket, s ezt aljas módon ki is használta.

Értettem én, hogy aggódik a srác miatt, nekem is voltak és vannak is érzéseim. S ez az egyetlen szerencséje, különben biztosan nem segítenék neki.

– Ne mondd el Hoseoknak! – fordult hátra, még mindig az ágy mellett guggolva.

– Pff – horkantottam fel, mikor már a gyógyító folyadékba áztattam a vastag törölközőt. – Nem lesz rá szükség, mert előbb rájön, mint hogy én beköpnélek.

– Ez is igaz – vigyorodott el, szánakozva saját magán, majd visszafordult az ájult Taehyunghoz. – Remélem, megérti. Végül is, őt nem kevertem ebbe bele.

– Ja, igaz, csak engem – forgattam meg szemeimet, bár annyira nem frusztrált a dolog, mint ahogy mutattam. Csak ma, csak most a rendelkezésére állok, de amint Taehyung felkel, egyiküket sem akarom a cellámban látni. Mikor Jimin tudtára adtam ezt a gondolatmenetet, bánatosan bólintott egyet – nem örült neki, mert már hozzászokott, hogy az én segítségemre mindig számíthatott. És valójában Hoseokéra is, de ebben az ügyben mindketten tartózkodni kívántunk.

– Köszönöm – vette el a felé nyújtott, átáztatott kis törölközőt, majd hajtva egyet rajta Taehyung homlokára tette. – Szerencse, hogy múltkor átmentem Hoseokhoz, szólni, hogy szükség lehet rá.

– Igen, nagy szerencse – reagáltam, erős szarkazmussal megtöltve hangomat, mire Jimin kissé feldúltan pillantott rám. – Bocs, ChimChim, de még mindig nem értek veled egyet. Egyáltalán, hogy találtál rá? Talán Namjoon elengedte?

– Véleményem szerint elszökött tőle – motyogta maga elé, empatikusan. – Már két hónapja ott van, elhiszem, hogy nem bírja. Csak gondolj bele, miket kell átélnie Namjoon mellett!

– Megharagszol, ha nem teszem meg? – Apró fintor suhant át arcomon, mikor akaratom ellenére megjelent lelki szemeim előtt a kép, ahogy Namjoon épp kíméletlenül magáévá teszi a fiút. Enyhén megrázva fejemet űztem el a gondolatfoszlányt. – Megcsinálom azt a szájbakúrt teát, aztán itt hagylak vele.

– Jó-jó – fújtatott durcásan, majd újra végigfuttatta tekintetét a srác mozdulatlan testén. Még mindig felettébb aggódott érte. Két hónap távlatából is ugyanannyira a szívén viselte a számára még mindig ismeretlen fegyenc sorsát. Jimin tényleg remek ember lehetne, ha nem szállna el olykor az agya.

– Na hát! – Egy jól megszokott, fagyos hangja lettem figyelmes, ami ironikus meglepettséget sugallt. – Park, mikor lett a celládból orvosi szoba? – Hoseok állt az ajtóban, kifejezéstelen arccal, üveges tekintettel felruházva, ahogy az lenni szokott. Ezúttal sem volt megrovás a modorában, de látszott rajta, mennyire nem tetszik neki a helyzet, az pedig főleg nem, hogy engem is itt talált.

– Igazán jöhettél volna máskor, Hoseok – szusszantottam egyet, de nem vette magára a megjegyzésemet, csupán enyhén vállat vont.

– Mennyivel könnyebb dolgotok lenne, ha hülye volnék – csóválta meg a fejét, majd Jiminre pillantott, de a fiú állta Hoseok fagyos tekintetét a maga szikrázó íriszeivel. – De sajnos nem így van. Jimin, ne nézz így rám, nem foglak lebaszni!

Taehyung

Ébren voltam már, jó ideje, de annyira nehéz volt kinyitnom a szemeimet. Jól esett a hideg vizes kendő a homlokomon... Mikor lázasodtam be?

– Miért hoztad ide? – Hoseok hangjától automatikusan el akartam fintorodni, de annyira fáradt voltam, hogy inkább csak feküdtem hanyatt, ugyan abban a pozícióban, ahogyan valószínűleg eddig voltam. Nem akartam itt maradni. Felkelek, és vissza megyek Namjoonhoz, mielőtt baj lenne belőle. Nem akartam, hogy olyasmiért utáljanak, gyűlöljenek, vessenek meg, amiről nem tehetek.

– Beteg. Mármint, azt hiszem. Nem érzi jól magát. Elájult. Nem akartam ott hagyni – mondta a vörös hajú fiú, kissé elesett hangon, aminek hatására valamilyen szinten meg is sajnáltam. Nem tudom, hogy azért, mert minden erejével próbált rajtam segíteni, a fiúk nem tetszését félretéve, figyelembe sem véve, vagy azért, mert tényleg szánni való volt a próbálkozása. Nem tudom, de megsajnáltam. – Nem akartam, hogy ott maradjon. Namjoon biztos nem ápolná. Szerintem... – Hoseok a szavába vágott, rögtön.

– Jimin, engem nem érdekel, hogy mit csinálsz a Nyamvadékkal, csak bajt ne hozz a fejünkre, de ha Namjoon megneszeli, mi a helyzet, én nem fogok segíteni rajtad, emlékszel, miben állapodtunk meg. Megvédünk, de a Nyamvadékkal kapcsolatban nem fogunk. – Olyan rideg volt a hangja, hideg, mint a jég. Idegesített. Talán hosszú évek óta ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, valaki mellett ki kellene állnom, de még hallgattam. Nem akartam megszólalni. Nem is emlékszem már rá, milyen hangtónusú is lehet a hangom.

– Tudom. Nem is kértem. Daehyuntól is csak pár dolgot kértem, de...

– De belevontad. – Hoseok hangját újra hallva felsóhajtottam, majd felültem, így a vizes ruha lassan leesett a homlokomról, egyenesen az ölembe hullva, s a mellettem lévő Jiminre néztem, aki elmosolyodott, haloványan, visszafogottan.

– Feküdj még vissza. Itt jó helyen leszel – mondta, mire felnéztem a két fiúra, akik végig mértek engem. Felsóhajtottam, és megnyaltam az ajkaimat. Megcsóváltam a fejemet, majd lassú mozdulatokkal megfordultam, hogy lelépjek az ágyról, és a talpaimat a talaj felszínére illeszthessem. – De ne menj el... Nam megint el fog kapni – sóhajtotta Jimin, szomorkásan, én pedig lassú mozdulatokkal, de a cellaajtaja felé másztam. Nem akartam bajt. Nem akartam, hogy Nam esetleg dührohamot kapjon, vagy hozzá méltó, alattomos módon álljon bosszút Jiminen. Én csak négy hónapig vagyok itt, akárhogyan is, akármilyen nehezen, de én kibírom. Viszont ők, ahogy elnézem, nagyon sokáig fognak a börtönben tartózkodni, úgy nézve jobb, ha nem csinálok problémát a nyakukra. Amellett pedig kellemetlenül érintett ez a viaskodás: hagyjon engem békén mindenki. – Maradj... – Jimin a kezemre fogott, én pedig felsóhajtottam.

– Nem – mondtam halkan, kihúzva a kezemet az övéből. Még én is meglepődtem, hogy hallottam a hangomat, nemhogy Jimin és a másik két személy, akik a cellában tartózkodtak. – Nem maradok. Szívesen maradnék, de nem lehet. Miattuk sem és Namjoon miatt sem. Ha itt maradok, bajban lesztek, úgyhogy engedj el és ne gyere a közelembe. Nem elszöktem Namjoontól, csak sétálni indultam. Eszem ágában sem volt elszökni, nem vagyok öngyilkos jelölt, hogy megtegyem. Köszönöm a segítséget, de legközelebb jobb, ha ott hagysz. – Kimért volt a hangom, egy csepp érzelem sem ült benne, és így is indultam a cellaajtóhoz, hogy kinyissam azt és kimenjek rajta.

Nem vagyok szentimentális alkat, de ha Namjoon rájön esetleg, hogy itt vagyok, hogy Jimin hozott ide, ráadásul itt van a másik két ember is, az egyik még "vezér" is, nagy baj lesz, azt pedig én nem akartam megvárni. Azt főleg, hogy utána hallgassam, mennyi bajt okoztam.

Négy hónap. Kacagva, röhögve kibírom. Viszont azért jól esett, hogy Jimin ennyire törődni akart velem. Tényleg jó érzés volt.

Hoseok

– Megszólalt... – motyogta maga elé Daehyun, enyhe döbbenettel a hangjában.

– Igen – bólogatott Jimin, hevesen és egyetértően. – És milyen jó hangszíne van! – ragyogtak fel a szemei, mire én csak megforgattam a sajátjaimat. – Mély, kellőképpen rekedtes, és biztos, hogy évekkel ezelőtt tele volt érzelmekkel. – Mondanivalója utolsó részénél egy szomorkás szájhúzás suhant át ajkain, s tekintetét lesütve baktatott ágyához, hogy lehuppanjon rá. A fekvőalkalmatosság recsegve válaszolt Jimin cselekedetére, a vörös hajú pedig letargikus sóhajjal hunyta le szemeit. – Jungkook örülni fog, hogy nem néma a fiú. – Szemem sarkából sandítottam a mellettem álló Daehyunra, akinek arcáról leolvastam saját meglátásomat; Jimin inkább csak magát próbálta vigasztalni, csak a saját gondolatait próbálta elterelni.

– Sajnálom Jimin – sóhajtottam fel, egy hangos horkantást kiváltva a fiúból.

– Sajnálod, mi? – kérdezett vissza szemtelenül, de nem foglalkoztam az ellenem irányuló mérsékelt haraggal. Nem tehettem semmiről, és ezt ő is pontosan tudta. Csak dacolt.

– De hallottad, hogy nem kér a segítségedből – döntöttem neki hátamat a falnak, végig a vöröskén tartva tekintetemet. – Ha jól számolom, négy hónapja van a börtönben. Kibírja. – Jimin alkar támaszba lökve magát nyitotta ki a száját, de minden szót a torkára égettem. – Tudom, Jimin, én is látom, hogy valami nincs rendben vele.

– Akkor miért nem intézkedsz, Sherlock? Ha ennyire látod! – emelte meg a hangját, amit csak egy szúrós pillantással díjaztam.

– Mit intézkedjek? – Kezdett már kicsit elegem lenni belőle. Nem azzal volt a problémám, hogy szentimentális, hogy empatikus és mindenképp segíteni akar Taehyungon, hanem azzal, hogy mindezek ellenére továbbra is tőlem várt el egy-egy lépést.

– Könyörgöm, Hoseok! – csapta magát homlokon, hitetlenkedve. – Te vagy Namjoon mellett az a személy, akinek messzire elér a keze! És veled, rajta kívül, senki sem mer baszakodni. Miért nem élsz ezzel? – Annyira elkeseredett volt a hangja, amilyet már rég nem hallottam tőle.

– Nem szeretnék tovább társalogni erről a témáról, Jimin – sóhajtottam fel, s mintha mondatom minden betűje jégcsap lett volna. – Megköszönte a segítségedet, de többet nem kér belőle. És, ahogy elnézem, az enyémből pláne nem. A megállapodásunkat továbbra is fenn tartom, ha az elhangzottak ellenére igényt tartasz rá. De én nem kérek ebből. Szeretem a békét, amiért bármit megteszek.

– Azért öltél odakint? – Kérdése tagadhatatlanul meglepett. Annyira ledöbbentem, hogy hirtelen semmit se tudtam reagálni rá. – Békét akartál? Vagy miért? Tényleg...! Még sosem meséltél erről – vonta fel egyik szemöldökét, kissé becsmérlően, kissé gyanakodva méregetve engem.

– Nem is fogok – jelentettem ki egyszerűen, mikor valamelyest sikerült legyűrnöm csodálkozásomat. Még egyszer sem dobta terítékre ezt a témát. Egyikük sem.

– Hát de... – kezdte, de Daehyun a tőle nem megszokott, a kelleténél erélyesebb módon csendre intette.

– Jimin, fogd be a szádat!

– Hagyd, Daehyun – szusszantottam, majd zsebre dugtam kezeimet, s megindultam a cellaajtó felé. – Hadd kíváncsiskodjon. Ha elmesélném, úgyis csak ő bánná meg. – Még vetettem egy utolsó, rideg pillantást Jiminre, aki kicsit értetlenül ízlelgette elhangzott szavaimat. Stílusom nem volt durva, nem volt szemrehányó, puszta komolysággal adtam nyomatékot a ténynek.

Igaza van, egyikük se tudta, miért és hogyan öltem. Csak annyit tudtak, hogy gyilkos vagyok, de eme tettem indítékát, módját előttük homály fedte. És ez így volt rendjén. Sose teregettem ki másoknak a múltamat, de még a jelenemet se teljesen. Valami ilyesmit érzékeltem Taehyungon is. A hangja, amilyen kifejezésmódot használt, mind keserűséget rejtettek magukban a megszokott sivárság mellett. Teljesen biztos volt számomra az elmélet, miszerint szörnyű tragédián esett át gyerekkorában, s ha felelevenítem a két hónappal ezelőtt történteket, hogy milyen arcot vágott, mikor Namjoon hozzá ért, amikor teljesen ledermedt... Egyből rávágtam volna, hogy molesztálás áldozata volt. Egyedül az nem fért a fejembe, s az az egy darab nem illett a kirakóshoz, hogy akkor miért tűri szenvtelenül, hogy Namjoon szextárgyként használja? Beszélhetne a tanácsadójával, hogy kerüljön új cellába, esetleg tegyék vissza hozzám, akármennyire is ellenszenves vagyok a számára. Nem lehetek rosszabb Namjoonnál. Bár... ez a büdös paraszt biztos visszacsempészné magához, szerencsétlen férfi semmit sem tehetne.

Na jó. Miért is kattogok én ezen? Nem az én dolgom.

Taehyung

Mély sóhajt eresztettem ki az ajkaim között, miközben lassan, komótosan, ráéerősen sétáltam a folyosón, Namjoon cellája felé haladva. Elég lassan pakolgattam előre a lábaimat, tekintve, hogy még mindig nem éreztem magam a helyzet magaslatán. Nem igazán tudtam hová tenni a kezdetleges rosszullétet, ugyanis mikor "megléptem" Namjoontól, még igazából semmi bajom nem volt – vagy csak nem éreztem. Mikor összefutottam Jiminnel, még akkor sem. Ez a hirtelen érzés azután jött, és őszintén nem tudtam hová tenni magamban, hogy mi okozhatta, vagy mi generálta ki belőlem, mellesleg sosem voltam az a beteges típus. Furcsa volt. Talán hosszú évek óta nem voltam lázas, ennyire furcsán pedig nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára: mintha egy víz alatti világban lennék, vagy mintha csak a fejem lenne bedugva a vízzel teli kádba, úgy visszhangzottak a mozdulatok, a lépések, a halk beszédek, vagy épp a kiáltozások. Minden olyan más volt, mint amilyen lenni szokott; talán a láztól. Igen, ha jobban belegondolok, biztosan a láz tehetett róla.

Abban reménykedtem, hogy ha visszajutok a cellámba, azaz, Namjoon cellájába, akkor lesz még időm egy kicsit pihenni, vagy aludni, mielőtt ő visszatérne, hogy megint csak azzal tengesse az idejét, amivel szokta: az én gyötrésemmel. Fogalmam sincs, miért élvezte ennyire, de azt hiszem, kíváncsi sem voltam rá. Nem is érdekelt, ha jobban belegondoltam, csak azt reméltem, hogy mihamarabb kikerüljek innen, és mehessen tovább az életem úgy, ahogy eddig: sehogy. Unalmasan és magányosan. Semmivel nem lesz jobb igazából.

Felszusszantottam, majd finoman neki dőltem az egyik falnak, kicsit összevonva a szemöldökömet, mély sóhajtást hallatva idő közben. Gyorsan vert a szívem, szinte már-már hallottam visszhangzani, dübörögni a fejemben, ami nem volt éppen kellemes, és éreztem, hogy a vérnyomásom is egészen magas a kelleténél, s már szinte szurkolnom kellett magamban, hogy nehogy elájuljak, ugyanis nem akartam felhajtást. Ráadásul, ha Namjoon talál meg, és nem vagyok a cellában, ki tudja, mit csinálna. Konkrétan a szavakkal való dobálózásra való következmény nem érdekelt, ha jobban belegondoltam, de az annál inkább, hogy esetleg megint kihasználja a testemet, s ha ez eszembe jutott, végig futkosott a hátamon a hideg. Sosem értettem, hogy lehet egy ember ennyire beteg elméjű. Ráadásul egy intelligens, aránylag okos férfi volt, akinek még a külseje is viszonylag imponáló lehetett nőknek, és férfiaknak egyaránt. Miért rontja el magát a gusztustalan viselkedésével? Biztos vagyok benne, hogy ha normálisan viszonyulna az emberekhez, és próbálná magát moderálni, akkor nem lenne ott, ahol, sőt, sikeres is lehetne, akár. Mikkel el nem basszák az életüket.

Felszusszantottam, majd egy rövid idő múlva újra elindultam, nehogy esetleg itt találjon, vagy kombinálni kezdjen, hogy biztos Hoseok bandája hurcolt el. Nem is értem, miért és hogyan jutott ez eszébe, mikor csak egyedül Jimint érdekeltem, azt sem értettem igazából, hogy miért. Fogalmam sem volt, miért akart velem ennyire törődni, mikor tulajdonképpen engem nem érdekelt, s ha erre gondoltam, csak még fárasztóbb, szinte újnak bizonyuló érzések lepték el az eddig ürességtől kongó mellkasomat, mint a bűntudat vagy a lelkiismeret-furdalás. Vajon azért, mert Jimin törődni akart velem, én pedig jóformán magasról tettem rá? – Egyáltalán miért érdekel ez engem? A bátyám is törődni akar velem, mégsem érzek semmit a puszta kifejezéstelenségen, ürességen kívül.

Ha jobban elgondolkodom, én sem sokkal vagyok különb, mint Namjoon. Sajnáltam Jimint. Főleg azért, mert ő annyira meg akart menteni, és legalább annyira nem törődött vele senki, mint ahogy velem nem szoktak.

A hirtelen gondolatmenetemet a fülem sípolása szakította félbe, amit apró nyöszögéssel nyugtáztam, majd mikor elkezdtek előttem fekete pöttyök cikázni, majdhogynem fénysebességgel, már sejtettem, hogy valami nem lesz rendben, s azután, ahogy elöntött a forróság, már biztos voltam benne, hogy baj lesz. Nem is kellett sokat várnom a végeredményre: Alig pár perc elteltével, alig pár lépéssel később elsötétült előttem a világ. Megint.