YoonKook/SugaKook II. - Téboly vagy megtörtség? (10/?)

Cím: YoonKook/SugaKook II

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: YoonKook/SugaKook (Suga [Yoongi] x Jungkook) (BTS)

Besorolás: +18 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd, Yaoi, erotikus jelenet!

Összefoglalás: Jungkook és Suga végre boldog párkapcsolatban élnek. Boldog? Az túlzás. Sok a veszekedés, nehezen jönnek ki jól, mind a ketten kiállnak a véleményükért, és ez sok esetben súrlódást okoz kettejük között. Ez még nem is lenne a probléma a szerelmükben...
A legnagyobb gond abból adódik, hogy Jungkook nem akarja a családjával közölni, hogy párkapcsolatban él, ráadásul az egyik bandatársával...  

Hozzáfűzés:  Ééés itt is van a folytatás! :D
Hát, túl sok mindent nem tudok hozzáfűzni. Talán annyit, hogy ez a szexecske sem lett igazából... túl nagy durranás, de remélem, hogy tetszeni fog nektek. :)
Jó olvasást! <3

Jungkook

Eleinte teljes mámorral töltött el, ahogy Yoongi eldöntött az ágyon, éhesen falva, marva az ajkaimat, miközben hűvös ujjait a pólóm alá tolta, végigsimítva felsőtestemen, gondosan cirógatva a bőrömet hideg ujjbegyeivel, aminek azonnal hangot is adtam, ugyanis ajkai közé nyögtem, kissé összeszorított szemekkel. Ennek hatására a felettem lévő jólesően mordult fel, férfiasan, halványan megremegve, s mikor felnyitottam a szemhéjaimat, akkor láttam, mennyire mámorosan, ködösen nézett rám. Szinte tudtam, ha most lefekszünk egymással, ha most olyan lépést teszünk, amit nem kellene, talán még rosszabbá tehetünk mindent. Nem tudtam, mit kellene tennem, mert pár perccel ezelőtt még teljesen biztos voltam abban, hogy szeretkezni akarok vele, érezni akarom őt, a testét, a forróságát, amivel kitölt engem, érezni akartam az érintéseit, a csókjait, amikkel elhalmozhatná az ajkaimat, és a bőröm minden szegletét, de tudtam, vagy csak éreztem, ha megtesszük, ő talán másnap, józan állapotában az egészet bánná, én pedig? Én pedig… fogalmam sincs. Talán össze lennék zavarodva, talán nem értenék semmit, talán csak még bizonytalanabbul fognám fel az amúgy sem biztos dolgokat. Nem kellene ezt tennünk. – Ezzel a gondolattal fogtam hirtelen karjára, majd húztam ki pólóm alól, s bármennyire nehezemre esett, bármennyire nehéz is volt megtennem, mellkasára fektettem a tenyereimet, majd eltoltam magamtól.

Értetlenül, kicsit talán bosszúsan is nézett rám, azonban, mikor megpróbált megcsókolni, elfordítottam a fejemet, összeszorított szemekkel. Nem akartam úgy lefeküdni vele, hogy még nem voltam magamban biztos, nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni neki, nem akartam másnap azzal kezdeni, hogy sajnálom Yoongi, de nekem ez még nem megy. Szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy lesütött szemekkel, bosszúsan bólint egyet, és elhagyja a helyiséget, talán hozzám is vágná, hogy ő sem akarta, csak éppen részeg volt, és ficergett a farka a nadrágjában.

– Ne! – szóltam rá, erélyesen, miután vissza fordítottam felé a fejemet, ellentmondást nem tűrő hangnemben ejtve ki az egyetlen, elutasító szócskát a számon, ami nem tetszett neki. Dühösen nézett vissza rám, összeszűkítve a szemeit, majd lassan lemászott rólam, és felkelt az ágyról. Már kezdtem elhinni, hogy ilyen simán mehetett a dolog, és nem is akar már semmit, azonban gyorsan jött a felismerés, hogy ő koránt sem akarta ezt itt, és most befejezni:

– Szórakozol velem, hm? Te teljesen hülyének nézel? – sziszegte, miközben a tincsei közé tűrt, megtáncoltatva ezzel hajkoronáját. Mély sóhaj mellett ültem fel, egyenesen a szemeibe nézve, miközben jobbra-balra ingattam a fejemet, hiszen pont, hogy nem szórakozok, és nem nézem hülyének; ez akkor történne meg, ha lefeküdnék vele, aztán másnap megmondanám, hogy bocsánat, de nekem még időre van szükségem. Az lenne az igazán gyomorforgató cselekedet, nem ez. – Viszonoztad a csókot is!

– Mert vonzódom hozzád, azért! – mondtam rögtön, idegesen nézve fel rá.

– Aha. Akkor nem szeretsz, csak vonzódsz hozzám? – kérdezte, grimaszba rándult arccal. Rögtön a homlokomra tapasztottam az ujjaimat, tanácstalanul masszírozva meg a bőrömet, összeszorított szemekkel. Fogalmam sem volt, erre mit válaszolhattam volna, ugyanis hazugság lett volna azt mondanom, hogy nem szeretem, de akkor is hazudtam volna, ha azt mondom, hogy igen, szeretem őt, ugyanis még nem voltam biztos magamban. Tényleg nem akartam még nagyobb tőrt döfni az így is szilánkosra tört szívébe – tudtam, hogy összeroppantottam, összetörtem a kis motorját, és nem akartam tovább rontani a helyzeten, hiszen még azt sem tudtam, valaha is helyrepofozhatom-e a szívét, és helyrehozhatom-e azt, amit most… az elmúlt időszakokban tettem.

– Ezt nem ennyire egyszerű megmagyaráznom! Yoongi, nekem időre van szükségem, érted? Nem tudom azt mondani, hogy szeretlek, de azt sem, hogy nem! Kérlek, menj most ki, nem akarom, hogy galibát csináljunk! – szusszantottam, teljesen elesetten nézve fel rá.

Yoongi összevonta a szemöldökeit, jó pár pillanatig csak szuggerált engem, mintha próbálná magában ízlelgetni az imént elhangzott szavaimat, mintha próbálná megérteni és felfogni, de úgy éreztem, hogy igazából nem hajlandó erre, ugyanis túl sokáig maradt csendben, mintha azon gondolkodna már, mivel is vághatna vissza nekem. Gondoltam, hogy nem fog tudni úgy válaszolni, hiszen részeg, ittas, és ismertem, ilyenkor nem vágott túlzottan az agya: ködös volt és mámoros, nehezére esett még gondolkodni is.

– Időre? Mennyit adjak még? Hm? Mennyit? Tudod, mikor elcsavartad a fejemet, éppen emiatt nem akartam kezdeni veled semmit, és tudod, milyen érzés, hogy tudtam, mi lesz, ennek ellenére engedtem neked, ha?! Kierőszakoltad baszd meg, hogy szeresselek, hogy te jelentsd számomra a világot, az élet értelmét, holott nekem mindig, mindig, mindig a zene volt a legfontosabb, aztán így átbaszol?! Átbaszol?! Nem is kifejezés ez arra! Egy undorító féreg vagy, tudod?! Egy igazi rohadék! Még, hogy ártatlan, és aranyos! Hát, a rajongóid biztosan egy életre kiábrándulnának belőled, ha tudnák, micsoda egy gerinctelen, kiállhatatlan farok vagy! – sziszegte, mire nekem nyelnem kellett egy nagyot, lehunyt szemekkel. Nem akartam vele veszekedni, főleg nem ittasan, hiszen tudtam, hogy… az nem lenne észszerű cselekedet.

Valahol igazat is adtam neki, de én tényleg nem szórakozni akartam vele, nem átverni, vagy hülyének nézni akartam, én csak elbizonytalanodtam! Nem akartam, hogy minden rosszra forduljon, nem akartam neki fájdalmat okozni, nem akartam bántani, nem akartam hülyeségeket sem csinálni, de biztos akartam lenni a dolgokban, mielőtt… bármit teszek. Én is tudtam, hogy nem helyesen cselekedtem, tudtam, lehetett volna másképp is megtennem azokat, amiket sikerült meglépnem, de nem gondoltam, hogy emiatt illenének rám a jelzők, amikkel illetett.

– Hyung, kérlek, hagyd ezt abba! Menj ki és hagyj békén! – sóhajtottam megadva magam, figyelmen kívül hagyva látszólagosan azokat, amiket a fejemhez vágott, ő azonban elnevette magát, a csípőjére téve a kezét, kissé hátra is görnyedve. Hangosan hahotázott, úgy, mint aki megőrült, mint aki beleőrült az érzelmeinek sokaságába, ez pedig elszorította a torkomat, gombócot képzett benne, a gyomrom pedig szabályos görcsben rándult össze. A sírás határán voltam.

– Hagyjalak békén? Benézted, mert nem foglak! Elegem van az időből, elegem van ebből az egészből! Mondd meg, Jeon Jungkook! Akarsz tőlem még valamit, vagy sem? Akarsz te tőlem bármit? – kérdezte, előre billentve a fejét, komolyan nézve rám, néha meg-megingó testtel.

Képtelen voltam választ adni neki, csak néztem rá, hatalmas szemekkel, tátogva, mint egy partra vetett hal, keresve a szavakat, amiket egyszerűen nem voltam képes megtalálni. Mit mondhatnék neki? Nem akartam hazudni, de nem akartam reményt sem kelteni. Nekem tényleg időre lett volna még szükségem, és tudom, nehéz kivárni, tudom, hogy majd beleőrjítem őt ebbe, de… de nem tudtam volna hazudni.

– Yoongi, én nem tudom! Hagyj már békén! Nem tudom, érted?! Nem tudom, nem tudom, nem tudom, nem tudom! – folyamatosan kiáltottam a szavakat, ismételgetve őket, miközben a hajamba markoltam mind a tíz ujjammal, meg is tépve kicsit a tincseimet. Nem csak ő volt az őrület határán, hanem már én is, azonban őt ez a legkevésbé sem foglalkoztatta. Üveges, kifejezéstelenséget tükröző íriszekkel nézett rám, laposakat pislogva.

– Jó, akkor majd én megmutatom, mit akarsz!

Ezután már nem beszélt hozzám. De nem ám! A testével fejezett ki mindent: a dühét, a kétségbeesését, az értetlenségét, és a saját bizonytalanságát is. Habár, végig próbáltam magamtól ellökni, próbáltam ellenkezni is, próbáltam még beszélni is, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Hiába voltam erősebb nála, izmosabb, egyszerűen képtelen voltam őt lelökni magamról, képtelen voltam arra, hogy eltaszítsam, pedig tényleg szerettem volna. Nem akartam, hogy csókoljon, nem akartam, hogy érintsen, egyedül akartam lenni, teljesen egyedül, de erre nem adott lehetőséget: marta, falta a bőrömet, miközben folyamatosan ráncigálta le rólam a ruhadarabokat. Próbáltam észnél maradni, és emlékeztetni magam arra, hogy nem helyes, amit tesz, nem helyes, hogy hagyom magam, de egy idő után ezek a gondolatok elpárologtak. Szertefoszlottak…

Mikor végig csókolta a mellkasomat, a hasfalamat, végig húzta ajkait, s nyelvét a bőrömön, benedvesítve a felületeket, aprókat sóhajtoztam és nyöszörögtem, a tincsei közé fúrva ujjaimat, beharapva alsó ajkamat. Kiüresedett az elmém, a vágy és a szenvedély átvette felettem a hatalmat, és nem hagyta érvényesülni az agyamat, bármennyire is szerettem volna, hogy így történjen. Képtelen voltam egy idő után ellenkezni, kiszolgáltatottá tettem a testemet, hagytam, hogy azt tegyen, amit csak akar, és még élveztem is.

Hihetetlenül élveztem, mikor ajkai közé fogadta merevedésemet, mélyeket szívott rajta, izgatta, csókolgatta, szívogatta, mozgatta rajta a fejét. Néha éreztem, hogy a torkáig fogadta magába férfiasságomat, én pedig eltátott ajkakkal nyöszörögtem, kézfejemet a szám elé emelve, hogy ne csapjak nagy zajt, ugyanis egy hotelban voltunk, és ki tudja, ki hallaná meg éppen. Féltem a lebukás veszélyétől, ugyanis a menedzser pár szobával arrébb volt tőlünk, de még ebbe sem tudtam teljesen belegondolni, mert Yoongi gyorsan üressé tette az elmémet.

Gyors volt, egyáltalán nem finomkodott velem: miközben a merevedésemet izgatta ajkaival, egyszerre két ujját merítette el testemben, s habár, tényleg nem volt óvatos, nem okozott különösebb fájdalmat, csak bizonyos ideig. Türelmetlen volt, hirtelen, és ez minden mozdulatában megmutatkozott, én mégsem bántam. Vágytam rá, véleményem olyan gyorsan változott, akár az őszi időjárás, s habár, az agyam egyik szegletében még éltek azok a gondolatok, miszerint most nagy bajt csinálunk, nem tudtam már velük foglalkozni. Égett a testem minden pocikája ott, ahol az idősebb érintett, belül szinte felemésztett a vágy, szükségem volt rá, akartam őt, mindenét. Akartam, hogy bennem legyen, akartam, hogy szeressen, akartam, hogy durva legyen, akartam, hogy büntessen… hogy egy kicsit büntessen, amiért képes voltam csipp-csupp hülyeségekért ott hagyni.

Miután kellően kitágított, megszabadult a ruháitól, s mivel kissé ügyetlen volt, gondosan segítettem neki levetkőzni, és mihelyst végeztünk, az ajkaimra hajolt, szenvedélyesen falva számat, ezzel egy időben pedig el is merült a testemben. Elnyelte a feltörni készülő sikolyomat, körmeimet a hátába vájtam, csípőmet azonnal a levegőbe emeltem, vadul remegve, megfeszült izmokkal, szinte a húsáig vájva a körmeimet, amiket egyáltalán nem bánt, sőt! Ennek hatására csak jobban beindult: mozgatni kezdte a csípőjét, hátravetve a fejét, teljesen önkívületi állapotban, és én is hasonlóképp éreztem magam.

Megszűnt létezni a világ, megszűnt számomra minden negatív gondolat és érzés, csak az lüktetett bennem, hogy akarom őt, hogy ő jelenti számomra a mindenséget. Azt akartam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget, hogy örökké szerethessük egymást a hülye gondolatok, a hülye következmények, minden nélkül, amik engem aggasztottak.

Úgy éreztem, elemészt az a vágy, ami körbeölelt minket, szinte láttam magunk körül a vörös ködöt, ami magába nyeli a testünket, ezzel végérvényesen megszüntetve a körülöttünk lévő külvilágot, nem törődve semmivel, csak azzal, hogy egymás testét szeressük, egymás vágyait elégítsük ki.

Láttam Yoongi szemeiben azt a mérhetetlen szeretetet, odaadást, azt a hihetetlen, mindent elsöprő kéjt, és gyönyört, s már a látványára is képes lettem volna átlendíteni magam az orgazmus határvonalán. Hallani a mély nyögéseit, a morranását, érezni, ahogy ujjaival erőszakosan, durván tartja, fogja a csípőmet ujjaival, érezni, ahogy lüktet bennem, ahogy az egész testemet kitölti, érzékeltetve velem, hogy neki bennem, neki mellettem van a helye, majd' megőrjített, megbolondított, megfertőzte testemet, lelkemet, szétszakítva bensőmet, darabokra tépve.

Elesetté váltam, megsebzetté, akár egy kisállat, s igaz, mérhetetlenül élveztem az aktust, a hevességét, azt, hogy mennyire akart engem szeretni, magam sem tudom, miért, de eleredtek a könnyeim. Szükségem volt rá, szükségem volt a szeretetére, akartam őt, jobban, mint bármit az életemben, mégsem érezhettem őt a magaménak, mégsem voltam biztos magamban, mégsem voltam biztos az érzéseimben; a könnyeim folyamatosan csordogáltak az arcomon, a párnára hullatva őket, aminek textilanyaga mohón szívta magába a sós cseppjeimet, miközben Yoongi nyakát átkarolva húztam le magamhoz, hogy megcsókolhassam, mintha sírva, könyörögve akarnék tőle bocsánatot kérni, de talán így is volt, talán tényleg bocsánatot akartam kérni tőle a mozdulataimmal, esdekelve kérlelni arra, hogy bocsásson meg nekem, ne haragudjon rám, és értsen meg engem – tudtam, hogy erre semmi esély.

Ebben a pillanatban ért utol mindkettőnket a gyönyör: mély morranás mellett feszült meg a teste, s élvezett belém, én pedig a szájába harapva, ívbe feszült háttal élveztem kettőnk közé, szinte már véresre marva a hátán lévő érzékeny, hófehér bőrét.

Ezután elszakadt tőlem, remegő kezekkel támaszkodott a fejem mindkét oldala mellett, ködös, fátyolos szemekkel nézve rám, én pedig kisírt, vörös szemekkel néztem rá, majd hatalmasat nyelve, beharapott alsó ajakkal emeltem meg a tenyeremet, hogy végig simíthassak hibátlan, hófehér arcán, amin most halvány pír futott végig. Rakoncátlan tincsei a homlokára, halántékára tapadtak, pár kósza izzadtságcsepp is útnak indult mindkét halántékán, engem ez azonban cseppet sem érdekelt, sőt, csak még szebbnek láttam így őt.

Ujjaimmal, tenyeremmel lágyan cirógattam, simogattam a bőrét, folyamatosan előbuggyanó könnyekkel, mire ő felsóhajtott, lehunyva a szemeit, élvezve a babusgatásomat, akár egy kismacska; ekkor értettem meg, hogy Yoongi egyáltalán nem olyan kemény, nem olyan erős, mint mutatja. Talán még nálam is törékenyebb volt.

– Yoongi… én továbbra sem vagyok biztos magamban. Én félek, rettegek, érted? Én… én rettegek! Az élettől, attól, mi lesz, ha folytatjuk, mi lesz, ha… ha kiderül! Mi történik majd…? Én… – Hirtelen az ajkaimra hajolt, birtokba véve a számat, átölelve karjaival a testemet, hátam alatt fonva össze az ujjait.

– Ne beszélj. Csak ma éjszaka ne, kérlek – súgta a számra, teljesen megtörten, a nyakamba hajtva a homlokát. – Kérlek, csak ma éjszaka ne. Kérlek, Jungkook. Csak ma éjszaka ne… csak ma hitesd el velem, hogy minden rendben van, hogy minden szép, és jó. Én megőrülök. Csak ma. Könyörgöm – súgta, remegő hangján, mire nagyokat nyelve, oldalra fordított íriszekkel, remegő ajkakkal simítottam hátára a tenyeremet.

Miért ilyen nehéz minden? Miért van az, hogy remegek érte, úgy, mint ő én értem, mégsem tudok vele lenni, mégsem tudom félretenni a félelmeimet? Miért van az, hogy ő számomra a legfontosabb ember, mégis előnyt élveznek a félelmeim, a tetteink következménye?

Miért ennyire nehéz?

Miért nem lehet egy kicsit könnyebb?