Little Star - TaeGi (3/?)

Cím: Little Star

Alkotó: Nana & Narina 

Hossz: ?
Párosítás: TaeGi/VGa - Kim Taehyung [V] & Min Yoongi [Suga] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, vér

Összefoglalás: Min Yoongi egy magányos, teljesen magába forduló fiatal férfi. Habár, ő nyitna a világ felé valamilyen szinten, nem tud; nincsenek barátai, közeli ismerősei, egyedül a kutyája, Mimi van neki, aki egy-egy szomorú napon felvidíthatja és hazavárja. Szürkék a hétköznapok, a kedélyállapota egyre rosszabb, azonban egy különös éjszakán hatalmas puffanásra ébredt, ami a kertjéből jött, és a kutyája ugatásától nem tudott nyugodni, így nagy nehezen kiment, hogy megnézhesse, mi történt. 
A forró, füstölgő kráterben pedig egy ájult fiút látott meg... 

Hozzáfűzés:  Yay, ma már a második folytatás. :D Reméljük, hogy tetszeni fog nektek! <3 

Narina írja Yoongit!

Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Rettenetesen fájt, ahogy az erősen zúduló vízsugár alá nyomta a kezemet, ráadásul hiába próbáltam elrántani onnan, olyan erősen tartotta a csuklómat, hogy erre esélyem sem volt. Csak tűrhette a fájdalmat okozó vízsugár csapkolódását, ami egészen sokáig elhúzódott, bánatomra.

– Ah! Azt hiszem, ma részletes beszámolót fogok tartani szobáról-szobára, mihez érhetsz hozzá, mit használhatsz és mit nem – dünnyögte a nem létező bajsza alatt, miközben szabad kezével a sebemhez nyúlt, hogy kissé széthúzza azt, amit elkerekedett szemekkel figyeltem, és mikor ez megtörtént, felvinnyogtam. Megugrottam a fájdalmas érzésre és a szemeim is könnybe lábadtak. – Ne haragudj, muszáj ezt csinálni. Tele ment piszokkal és kutyaszőrrel. Ha nem csinálom ezt, elfertőződik, akkor pedig orvoshoz kell menned – mondta halkan, miközben az ujjai segítségével is mosni kezdte a fájó területet, amit potyogó könnyekkel nyugtáztam, de egy szót sem szóltam, csak fel szipogtam néha-néha.

– Orvoshoz? – kérdezte végül halkan, szipogva, mikor elzárta a csapot. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, könnyes szemekkel nézve rá.

– Igen. Még valamit csinálnom is kellene veled, hogy ellátást kaphass – szuszogta, miközben egy nagy, fehér alakú téglatesthez irányított, aminek a belseje üreges volt, majd a szélére ültetett, az ölembe téve a sérült tenyeremet, azt követően egy dobozért nyúlt, amiből pamacsokat és egyéb, számomra ismeretlen kellékeket vett elő.

– Ellátást? – kérdeztem könny-fátyolos, boci szemekkel, mire bólintott egyet.

– Majd később ezeket is elmondom, de most inkább szorítsd össze a fogadat, ez nagyon fog fájni. Jobban, mint az előbbi csapos művelet – szuszogta, és alig, hogy ezt kimondta, az egyik pamacsot a tenyerembe nyomta, mire ugrottam egy nagyot, fájdalmasan vinnyogva. – Hé! Maradj! – mormogott, szabad kezével a vállamnál fogva ültetve vissza a hideg tárgy szélére, mire szipogva bólintottam, megremegő ajkakkal. – Mindjárt vége – tette hozzá halkan, tovább pacsmagolva a kezemet, amit összeszorított szemekkel és fogakkal tűrtem. Végül hosszas idő után, de abba hagyta és egy nagy alakú, fehér hengert vett elő, amiből olyan anyagot húzott ki, mint ami rajtam is volt. Hosszas megfigyelés után feltűnt, milyen érdekes anyagú, és koránt sem volt olyan, mint ami a testemet takarta el.

Lassan, ügyesen tekerte be vele a tenyeremet, azt követően elővett még egy furcsa, henger alakú tárgyat, amiből leszakított pár darab, picike téglalapot és ráragasztotta az előbb felhelyezett anyagra egyet-kettőt, a bőrömre vezetve.

– Kész is. Most pedig gyere, adok neked tiszta ruhát – húzott fel álló helyzetbe. Lassan a hátam mögé néztem, arra a valamire, amin eddig ültem.

– Ez mi? – pislogtam hátrafelé.

– Fürdőkád. Ebben fürdünk, de most gyere, mindent megmutatok majd, amit csak lehet és mindent elmondok, mi micsoda és hogyan kell használni – húzott ki a helyiségből az ép kezemnél fogva. Mielőtt végleg kimentünk volna, még nagyjából feltérképeztem a helyet, de sokáig nem volt rá lehetőségem, hiszen amint kivonszolt onnan, egy másik szobában találtam magam. Alig pár pillanat leforgása alatt olyasmire ültetett, mint amin aludtam, csak ez sokkal nagyobb és rugalmasabb volt. Kényelmesebbnek tűnt.

Nagy szemekkel figyeltem, mikor egy hatalmas, barna színű téglatesthez lépett, szétnyitva annak két ajtaját, benne pedig rengeteg olyasmi anyagú dolog volt, mint ami az én testemen is pihent. Olyan furcsa… majdnem minden idegen. Persze, ismertem pár dolgot, anya sokat mesélt az emberekről – már, amit tudott róluk –, de ebben az épületben szinte minden ismeretlen volt.

– Ez jó lesz. Vedd fel! Ezek ruhák, ebbe öltözünk, hogy ne legyünk pucérak. Ez speciel egy póló, jegyezd meg – dobta hátra az egyik említett, puha dolgot, eltalálva vele a fejemet, ami később az ölembe hullott. Hosszas tanulmányozás után a kezembe vettem. – Ez is jó lesz. Igaz, rövid nadrág, de bent elég meleg van – dobta hátra a másikat is, de az most az ölembe pottyant.

Miután rájöttem, hogy ezt egyedül kellene csinálnom, lassan álló helyzetbe húztam magam és pár minutumnyi szenvedés után leszedtem magamról a rajtam lévő anyagot, hogy a póló – remélem, ez a neve – után nyúlhassak. Nem tudtam, hogyan kell felvenni, de próba szerencse. Később, miután ezzel megvoltam, megszabadítottam magam a másiktól is, ami a lábamat takarta, és felvettem azt, amit Yoongi adott.

– Kész, azt hiszem – motyogtam, mire hátrafordult, de mihelyst meglátott, elmosolyodott.

– Hát, öltözni sem tudsz. Fordítva van rajtad a póló, ráadásul kifordítva, de a nadrág jó. Zavar így a póló? – Megráztam a fejemet. – Szóval – megfogta a kezemet, majd nagy nehezen kibújtatta a pólóból, és így tett a másikkal is –, az a hátulja, aminek a nyakánál címke van, az a hátadra kerül. – Fordított egyet a pólón. – Dugd vissza a kezed – mosolygott, mire bólintottam és kissé ügyetlenül, de sikeresen belebújtattam a karjaimat eredeti helyükre a pólóban. – És nézd, ezek itt a varrások, ezeknek belül kell lenniük, de most nem fordítom meg rajtad, jó ez így. Eredetileg ez belül van, jó? – Hevesen bólogattam.

– Jó – mondtam, széles mosollyal nézve rá, azonban hirtelen lelohadt az arcomról a mosoly, ugyanis valami hihetetlenül maró érzés keletkezett a hasamban, ami feljebb is kúszott. – Aú! – nyüszítettem, a hasara fektetve ép kezemet, tenyeremmel körözve rajta.

– Mi a baj? – pislogott, felvonva szemöldökét.

– Mar… furcsa – motyogtam, és amint ezt kimondtam, érdekes, hangos hang jött ki a hasamból, amit hatalmas, kerek szemekkel hallgattam.

Yoongi

Már kezdtem megijedni, hogy tényleg valami baj lehet a hasával, mikor meghallottam azt a hangos kordulást. Minden aggodalmam elszállt, és csak egy mosolyt hagyott maga után az arcomon. A fiú persze, ijedt tekintettel bámulta egyre inkább a tenyere alatt pihenő hasát, ami különösebbnél különösebb hangokat adott ki magából, ez pedig tisztán láthatóan megrémisztette őt. Nem telt bele sok idő, riadt tekintetét azonnal felém fordította, abban reménykedve, hátha tudok neki segíteni, vagy legalább elmagyarázom, mi történik.

Tényleg úgy éreztem, mintha egy gyereket fogadtam volna örökbe, annyi könnyebbséggel, hogy ő tudott beszélni. Ezzel szemben semmi másról nem volt fogalma, akárcsak egy most született kisdednek. Ezt aranyosnak találtam annak ellenére is, hogy a gyerekek nem voltak az én világom. Bizonyos fokig még édesek, de nekem az már sok lenne, ha a nap huszonnégy órájában egy – vagy netalántán több – a nyakamon lógna, pedig most mégis egy hasonló kaliberű feladattal kellett megbirkóznom, méghozzá egyedül, egy "anya" nélkül. Szerencse, hogy pelenkázni és hasonló dolgokat csinálnom nem kellett.

– Emlékszel, mikor az éhségről beszéltem neked reggel? – Hangomra azonnal reménykedve kerekítette el szemeit, de amint sikerült felfognia szavaimat, az értetlenség minden jele kiült az arcára, míg fejét kicsit oldalra billentette. Szóval nem figyelt rám. – Mindegy – ingattam fejemet enyhén rosszallóan, halvány mosollyal. – Amikor az ember éhes és a gyomra üres, ilyen korgó hangot ad ki, maró érzés kíséretében, hogy jelezze, ennie kéne. Nem kell megijedned, ez teljesen normális – emeltem egyik kezemet vállára. – Csak enned kell. Gyere, menjünk ki a konyhába, hoztam haza ebédet – mosolyogtam rá biztatóan.

– Konyha? – pislogott rám értetlenül, hatalmas boci szemekkel.

– Bizonyára ott találtad azt a csillogó tárgyat, amivel csúnyán elvágtad a kezed, ott szokás főzni, valakiknél enni is. Mellesleg késnek hívják azt a tárgyat, szeletelésre és hasonlókra használják gyümölcsöknél, zöldségeknél, húsoknál, meg ilyenek – magyaráztam, miközben elindultam az ajtó felé. Hamarosan neki is leesett, hogy követnie kéne, így óvatos léptekkel utánam sétált.

– Akkor miért ilyen szép csillogó és fényes? – kérdezősködött tovább.

– Mert fémből van, olyan anyagból, ami alkalmas arra, hogy sok mindent elvágjon, többek közt a kezed is – sandítottam az általam bekötözött sebre. Elgondolkodtam rajta, hogy talán még össze is kellett volna varrnom, hisz nagyon csúnya volt, de nem akartam tovább kínozni szegényt, eléggé betett neki a fertőtlenítés is. Remélhetőleg nem lesz szükség a tűre és a cérnára. – Jegyezd meg, attól, hogy valami fénylik, még nem biztos, hogy jót fog tenni, ha fogdosod. A kések pont ilyenek – mosolyogtam rá, magamhoz véve az előszobában leejtett szatyorért nyúlva, amit a fiú előtt haladva a konyhába cipeltem, hogy ott letehessem az egyik pultra, és kicsomagolhassam a két dobozt. – Nem tudtam, mit szerethetsz, így igyekeztem valami olyat választani, amit a legtöbben kedvelni szoktak – vettem elő két tányért, amikre kipakoltam a még kellemesen meleg ételeket, majd a porcelánokat az étkezőasztalra helyeztem, utána pedig az evőeszközöket is.

– Nem mindegy, mit eszünk? – követte figyelemmel mindazt, amit tettem, teljesen elveszetten.

– Nem teljesen. Minden ételnek más íze van, és nem szereti mindenki az összeset, sőt. Biztosan nem lehet olyat találni, ami mindenki ínyére van – foglaltam helyet az egyik széken. – Ülj le te is – legyintettem a velem szemben lévő szabad hely felé, amit még pár pillanatig bizonytalanul mérgetett, de végül rávette magát, hogy eleget tegyen utasításomnak. Hatalmas szemekkel bámulta az előtte pihenő tányért, nagyot nyelve, miközben gyomra ismét hangosat kordult. Ezen halkan felnevettem. – Ne csak nézd, állj neki nyugodtan – mosolyogtam kedvesen, mire egy bólintás közben két kezébe vett egy-egy pálcikát, majd az egyikkel megpróbált felszúrni egy nagyobb húsdarabot. Ez újabb nevetést csalt ki belőlem. – Nos, azokat nem épp úgy kell fogni – kuncogtam, majd felálltam az asztaltól. – Inkább hozok neked másfajta evőeszközöket, de majd ezt is megmutatom, hogy kell használni – sétáltam mellé, átvéve tőle a pálcikákat, és azokat a mosogatóba dobva vettem elő az egyik fiókból egy villát és egy kisebb kést. Azokkal visszatérve hozzá ő azonnal csillogó szemekkel kezdte bámulni a fényes tárgyakat. – Nos, ezt villának hívják – emeltem meg az említett hegyes tárgyat. – Ezt így az ujjaid közé veszed, míg ezzel megtámasztod – mutattam meg először saját kezemen, majd az ő ujjait is megfelelően a villa köré fontam. – Így könnyedén el tudsz juttatni bármit a szádhoz – vezettem a kezét az étel valamely részéhez, hogy kipróbálhassa, valóban nem nagy ördöngösség. – Nos, a késsel már valamelyest megismerkedtél – húztam el számat. – Ezt viszont szintén máshogy kell tartani, hogy hatékonyan tudj vele vágni – adtam a másik kezébe az említett vágóeszközt, míg ujjait újra a megfelelő pozícióba igazgattam. – Ennyi, így már sokkal könnyebb lesz – fogtam meg mögé állva mindkét csuklóját, hogy karjait irányítva levághassak egy darabot a korábban kiszemelt húsból. – Látod? Nem túl bonyolult – vezettem szájához a villára felszúrt falatot, amit ő aztán készségesen vett ajkai közé, miután elengedtem őt. – Nehogy elfelejtsd megrágni – nyomtam fel finoman állkapcsát, ezzel az elhangzottakra célozva.

Taehyung

– Jó – motyogtam magam elé, miközben lassan rágni kezdtem a számban lévő ételt. Bár, fogalmam sem volt róla, mi lehetett az, ízlett. Finom volt, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha a mennyek kapuján léptem volna be, ezt pedig még egy nyögéssel is nyugtáztam, még így is kimutatva, mennyire ízlett. Jól is esett, úgyhogy bár, bizonytalanul és ügyetlenül fogva a villát, de újabb adagot toltam a segítségével ajkaim közé, majd egyre gyorsabban és gyorsabban csináltam ezt.

– Hát… éhes lehettél – nevette Yoongi halkan, mire felnéztem rá, teljesen teli szájjal, mindkét pofazacskóm dugig volt. Alig tudtam megrágni az ételt, de nagy nehezen sikerült és egy hatalmasat nyelve le is küzdöttem a torkomon, mélyet sóhajtva, majd újból neki este a tányéron lévő ételnek. – Lassabban, elcsapod a hasad! – Miután lenyeltem a számban lévő falatot, újra ránéztem, hatalmas, boci, kérdő szemekkel, kissé oldalra döntve a fejemet.

– Elcsapom a hasam? – pillogtam, mire elmosolyodott, egy aprócskát bólintva.

– Igen. Ezt arra szoktuk mondani, ha valaki túl gyorsan, vagy túl meleg, nehéz ételt eszik, akkor elcsapja a hasát. Hányingere lesz, fájni fog a pocakja, kellemetlen lesz a gyomra, hasmenés, ilyesmi. Bár, általában egy éjszaka alatt lemegy a dolog, azért jobb félni, mint megijedni, szóval kicsit lassabban egyél – mondta, mire bólintottam egyet, s megfogadva a tanácsát, kissé lassabb tempóban próbáltam a villám segítségével a számba vinni az ételt.

Hosszas percek után ugyan, de úgy éreztem, tele volt a gyomrom. Halkan felsóhajtottam, kissé kótyagosan, illumináltan nézve magam elé, miközben hátradőltem a székben, a hasamhoz vezetve ép tenyeremet. Még nagyobb is lett egy kicsikét.

– Ízlett? – kérdezte, közben pedig felállt, majd megfogva a keres, lapos alakú tárgyat, hozzám lépett és előlem is elvette.

– Uhum… nagyon – pihegtem, megnyalva a számat.

– Örülök. Na, fújd ki magad, aztán behívom Mimit, mit szólsz? – szusszantotta, eltéve az asztalon lévő tárgyakat. Nagy szemekkel néztem rá.

– Mimi?

– A kutya, aki rajtad feküdt. Igazából, van egy olyan érzésem, hogy sűrűn ki fogsz mászkálni a házból. Jobb lesz, ha Mimi hozzád szokik, nehogy valami probléma adódjon, ugyanis nagyon tud fájni a harapása. Szóval majd behozom a házba néha napján, megszokik és nekem sem kell aggódnom miattad – mondta, miközben a hajába túrt.

– Jó – vontam vállat, nagyot ásítva. – Amúgy, az mi? – kérdeztem, egy nagy, fehér alakú téglatest felé mutatva, ami fénylett néhol, ha úgy esett rá a lámpa sugara.

– Hűtő. Ebben tartjuk az élelmiszereket, amiket meg akarunk enni. Kell neki a hűtés, nehogy megromoljon benne a kaja – lépett oda az említett tárgyhoz, kinyitva annak ajtaját. Mikor elém tárult a belseje, láttam, hogy nem sok minden volt benne. – Egyedül élek, elég üres, de majd bevásárlok – túrt a hajába újra, visszacsukva a hűtőajtót.

– És az mi? – mutattam a háta mögött lévő, barnás dolgokra.

– Bútorok. Ezek szekrények, ebben tartom az edényeket, villákat, késeket, sót, cukrot, ilyesmiket. Az alsó és a felső is szekrény és minden ilyen, amit látsz, szekrény. Az alsónak a tetejét pultnak hívjuk. Itt szoktam szeletelni, vágni, ilyesmik – húzta mosolyra ajkait.

– Aha – motyogtam, kíváncsian vizslatva a helyiség többi részét is.

– Ez kávéfőző. Ezzel főzök kávét, majd ihatsz te is. Ez a mikró-hullámos sütő, ebben melegítem az ételt, ha az már hideg, de nem mindent kell benne melegíteni, majd megtanulod. Ez a tűzhely. Na, ez az, amihez nem nyúlhatsz! – mutatta fel mutatóujját, a tűzhely mellett állva. – Soha! Rendben? Semmit, de semmit ne kapcsolgass rajta, oké? – Hevesen bólogattam. – Amin ülsz, az a szék, előtted az asztal, amiket az üvegajtós szekrényben látsz, poharak, bögrék… amin ettünk, tányér.

– Ez már így sok információ – húztam gyér mosolyra ajkaimat, ugyanis ezeket fel is kellett dolgoznom és így már elég soknak bizonyult.

– Bocsi – szusszantotta, apró mosollyal.

– Nem baj – vontam vállat, édes mosollyal a számon. – Olyan rossz, hogy semmit nem tudok. Olyan butának érzem magam – suttogtam magam elé, lebiggyesztve az ajkaimat, lesütve azzal együtt szemeimet is. – Nem… nem vagyok a terhedre? – tettem fel a kérdést bizonytalanul, akaratlanul is tördelve az ujjaimat.

Yoongi

– Igazat megvallva... – szusszantottam halkan, miközben a kezemben tartott tányérokat letettem a mosogató melletti pultra, és megengedtem a meleg vizet, hogy megtisztíthassam az idő közben összegyűlt edényeket. – Mint mondtam, és észre is vehetted, egyedül élek, ezért elég magányos vagyok – eresztettem meg egy keserű mosolyt, míg nyomtam egy kis mosogatószert a csordogáló vízbe. – A munkahelyemen kívül gyakorlatilag sehova nem járok el, így pedig ugyebár nincs túl sok esélyem ismerkedni, megpróbáltam ellenni magamban, de nem jártam túl sok sikerrel, így kifejezetten örülök, hogy lepottyantál hozzám. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül, és van, ki hazavár. Legalábbis egy ideig – zártam el a csapot, ami idő közben kellően megtöltötte a mosogatót forró vízzel, s vállam felett hátra néztem a fiúra egy kedves mosollyal.

Feltűnhetett neki, hogy figyelem, ugyanis felemelte a tekintetét az öléből, egyenesen rám.

– Szóval a kérdésedre válaszolva: nem, egyáltalán nem vagy a terhemre. Legalább van kivel törődnöm – kezdtem neki a mosogatásnak, látszólag minden figyelmem az edények tisztításának szentelve.

– Biztos? – kérdezte bizonytalanul.

– Úgy nézek én ki, mint aki hazudik? – sandítottam rá szemem sarkából, felvont szemöldökkel. Ezen mondatom után hatalmas, fürkésző szemekkel kezdett méregetni tetőtől talpig. – Biztos lehetsz benne, hogy nem vagy a terhemre – eresztettem el egy halovány sóhajt ajkaim résén keresztül. – Igazából, ne vedd sértésnek, de olyan, mintha hirtelen az ölembe pottyant volna egy gyerek – nevettem halkan. – Persze pár tényezőt leszámítva. Te már el tudod mondani, ha valami bajod van, nem kell pelenkáznom téged meg hasonlók. Mondjuk az lehet, kicsit jobban be kéne akkor osztanom a pénzt most, hogy már ketten vagyunk – szusszantottam, mire értetlenül pislogott rám.

– Pénzt? Beosztani?

– Majd később elmagyarázom – mosolyogtam felé halványan. – Annyi a lényeg, hogy semmi sincs ingyen, mindenért fizetni kell, ennek pedig a pénz az eszköze. Ezért járnak az emberek dolgozni. Most viszont akkor nem halmozlak el még több információval, majd szépen fokozatosan – húztam ki a mosogató aljából a dugót, mivel végeztem annak a pár edénynek az elmosogatásával, a vízre pedig már nem volt szükségem. – Jut eszembe – vettem egy százhúsz-fokos fordulatot a tengelyem körül, hogy szembe kerülhessek a széken üldögélő fiúval. – Munka közben nézegettem ezt-azt, hogy mégis milyen neved lehetne. Mit szólsz a Taehyunghoz? – küldtem felé egy ezer wattos mosolyt, magamhoz véve egy konyharuhát, amiben megtörölgettem a kezeimet. – Persze nézelődhetek még, ha ez esetleg nem tetszik, csak én ezt találtam a legjobbnak.

Pillanatokon keresztül csak nézett rám hatalmas szemekkel, résnyire elnyílt ajkakkal, láthatóan erősen elgondolkodva.

– Taehyung... – ízlelgette a szót, levezetve a tekintetét maga elé az asztal lapjára, majd egy széles mosollyal felnézett rám, mint amilyennel a szobámban is illetett, megvillantva ezzel fehér fogait. – Nekem tetszik.

– Valóban? Tényleg nézhetek még, ha szeretnéd – ajánlottam fel, azonban ő csak bólogatott, jelezve, hogy tökéletesen meg van azzal elégedve, amit először felhoztam.

– Jól van, akkor...Taehyung, te menj be a nappaliba, addig én behozom Mimit.

– Nappali? – billentette ismét oldalra a fejét.

– Öhm... az a szoba, ahol látsz egy nagy sötétbarna, kényelmesnek tűnő valamit középen, az lesz a nappali. Itt lesz jobbra, ha kimész az ajtón – sétáltam a küszöbhöz, hogy megmutathassam a megfelelő irányt. – Azt a nagy sötétbarna valamit mellesleg kanapénak hívják – villantottam felé egy mosolyt, majd a bejárati ajtó felé vettem az irányt.

Amint kiléptem rajta, megláttam Mimit a háza előtt kuporogni, aki azonnal felemelte a fejét, füleit hegyezve, amint megpillantott. Odahívtam magamhoz, hogy két ujjamat a nyakörvébe akasztva bevezethessem a házba, azon belül pedig a nappaliba, ahol Taehyung már helyet foglalt a kanapén, ezzel azt is jelezve, hogy sikerült megtalálnia a helyiséget – nem, mintha olyan könnyű lett volna eltéveszteni.

– Szóval, ő Mimi, mint már volt hozzá szerencséd. Előre szólok, hogy vigyázz vele, hiába szólok rá, nem jegyzi meg, hogy nem szabad felugrálni az emberekre, biztosan azért is estél el – húztam el számat. – Alapjáraton nem bánt, de játék közben hajlamos kicsit elengedni magát, és akkor csúnyán meg is tud harapni – vezettem oda Taehez a kutyát, aki csak hatalmas szemekkel bámult fel az új jövevényre, hiába találkozott már a fiúval.

Taehyung

Nagy szemekkel figyeltem a szőrgombócot, akivel nemrégiben már találkoztam és egészen közelről is sikerült összeismerkednünk ahhoz képest, hogy előtte még nem láttam. A kutyus leült Yoongi mellé és elkezdte csóválni a farkát, én pedig kicsit felálltam a kanapéról – azt hiszem, az a neve –, hogy jobban megnézhesse a szőrgolyó farokcsóválását.

– Simogasd csak meg – mondta Yoongi, halvány mosollyal ajkain, mire bólintottam egyet, majd megemelve ép kezemet, finoman a kutyus fejéhez érintettem, lágyan kezdve el simítgatni tenyeremmel bundáját, amit ő szemmel láthatólagosan élvezett. – Szerintem kedvel téged – kuncogta, mire halvány mosollyal felnéztem rá, azonban a kutyus hirtelen vakkantott egyet, elég jókedű hangzással, s egy pillanat alatt kiszakította magát az előttem lévő fogásából. Yoongi ijedten nézte, ahogy Mimi rám ugrott. Felsikkantottam és vad kapálózásba kezdtem, mikor leterített a hatalmas szőrgolyó, végig nyalva az egész arcomat. – Mimi! Nem! Szállj le róla! Mimi! Nem! – Yoongi elkapta a a nyakánál lévő, kerek szíjat, majd elkezdte rólam lehúzni, azonban Mimi nem akart a kanapén hagyni magányosan, tovább küzdött Yoongi akaratával, újra végig nyalva az egész arcomat, miközben a fülembe vakkantott.

– Tiszta nyál vagyok! – nyöszörögtem, próbálva eltolni a fejemtől Mimi fejét, azonban ő csak bekapta a kezemet. Hangosabban sikkantottam egyet, folyamatosan kapálózva, viszont ezzel csak azt értem el, hogy… balul fejbe rúgtam Yoongit, aki egy kiáltást hallatva, elborult a padlón. Mintha a szőrgolyóba villám csapott volna, leszállt rólam és azonnal a földön fekvőhöz sietett, aki hátán fekve nyöszörgött. – Ne haragudj! – ültem fel azonnal, ijedten, a pólómmal próbálva megtörölgetni közben az arcomat és amint sikerült, lekászálódtam a kanapéról, hogy a férfi mellé másszak négykézláb.

– Nem baj – szusszantotta, hol rám, hol Mimire nézve. – Egy neveletlen kutya és egy gyerek. Fantasztikus – sóhajtotta, megcsóválva a fejét, mire lebiggyesztettem az ajkaimat, majd Mimire néztem, aki végig nyalt először az én arcomon, később pedig Yoongién.

– Tényleg sajnálom – nyúltam újra a pólómhoz, hogy leszedjem az arcomon lévő nyálat. Mimi a fenekére ült, majd kissé oldalra billentette a fejét, úgy figyelve Yoongit, aki nagy nehezen felült, a halántékát dörzsölgetve ujjaival.

– Nem baj, nem baj – mosolygott rám, majd végig nézett a pólómon. – Azt hiszem, mostanában sokat fogok mosni – állapította meg, mikor konstatálta, mennyi nyál is gyűlt össze a fehér színű ruhán, ami a felsőtestemet takarta el. – Ha azt mondom neked, hogy nem, akkor nem! – nézett hirtelen Mimire, aki csak vakkantott egyet és újabbat nyalt Yoongi arcára. – Remek. – Elmosolyodtam, miközben a bokáimra ültem.

– Ezt akkor csinálja, ha jó kedve van, vagy örül, vagy szeret valakit, nem? – kérdeztem, a nyalakodásra értetendően.

– A nyalogatást? Igen. Így nyilvánítja ki a szeretetét – sóhajtotta, a hajába borzolva.

– Én is!

– Mit te is? – kérdezte, felém fordulva, mire hirtelen ötlettől vezérelve, odahajoltam hozzá, és a tiszta arcán – ami nem lett Mimi nyálas – húztam végig a nyelvemet, át is karolva a vállait.