Vesania - VKook (8/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Fagyos veríték, hevesen lüktető szív, segélykiáltás, melyet senki nem vesz észre… – A Hold nem mer sem sírni, sem kacagni. Örül a nyugalomnak, mégis fájdalmat érez, így elfordított fejjel figyelmen kívül hagyja az erdőt.

A farkas retteg a sűrű fák között andalogni, hosszú-hosszú napok óta. Nem mer mozdulni, fekszik a sziklán, miközben kétségbeesetten vonyít néha az ég felé, fájdalmában. Nem értette, mi az, ami lezajlik benne, nem tudta, mi ez a különös, furcsa érzés, ami eddig elkerülte őt. Véget akart ennek vetni, de nem tudta, hogyan kellene.

Talán egyetlen módon: Meg kell ölnie az eső színű szemekkel megáldott őzet.

Ki kell oltania az életét. Bármi áron.

Jungkooknak minden egyes nap fájt felkelnie. Minden egyes nap facsarta őt valami, mintha az utolsó csepp vérétől is megfosztaná az ég; kín az ébredés, s gyötrelem az alvás. Marta a lelkiismeret, már majdhogynem egész aortapumpáját elsötétítette a bűntudat, ami már bő két hete próbálja őt kivégezni. Minden mozdulatából tisztán kivehető, hogy valami nem stimmelt vele, s a kezdeti boldogság, az az egy hét békesség olyan kevés volt a feltöltődéshez – visszasírta. Vissza akart menni az időben, pont oda, ahol Taehyunggal sétált a hóesésben, csendben. Idillben.

Csúnya dolgokat mondott, s el sem tudta képzelni, hogyan jöhettek ki azok a szavak torkán, mikor őt nem zavarta Taehyung némasága, egyáltalán nem is érdekelte, hiszen sétáltak együtt már, és akkor sem volt semmi gond a beszéd, esetleges kommunikáció hiányával. Őt az ilyesmik pont nem szokták izgatni, mégis őrültségeket hadovált, s ami a legelborzasztóbb volt az egészben: Taehyung azóta sem ült azon a folyosón. Egyszer sem ment fel oda. Egyetlen egyszer sem…

Elrontotta. Méghozzá nagyon.

Taehyung tényleg csak azért olvasott ott, hogy talán láthassa Jungkookot, vagy esetleg valahogy felhívja magára a figyelmet, mert ő túl „esetlen” volt egy kezdeményezéshez, s ha nem is mutatta, valójában nagyon boldog volt, akárhányszor a közelébe ment az idősebb. Repesett az örömtől, de milyen lett volna az, ha erről bizonyságot is ad? Nem merte, túlságosan félt hozzá, Jungkook pedig végtelenül vak volt ahhoz, hogy észre vegye az apró szándékot, amit Hoseok előbb felismert, mint ő.

Az ember soha nem látja azt, amit meg kellene; csak néz, de látni már nem lát. Ennek Jungkook tipikus példája volt, s ezt ő is nagyon jól tudta, tisztában volt vele, s szerette volna valahogy helyrehozni, valahogy menteni a menthetőt, de fogalma sem volt arról, mihez kezdhetne.

A bocsánatkérés olyan kevésnek tűnt… Más pedig nem ötlött fel elméjében, viszont a gondolkodással egyre több és több idő telt el, vánszorogtak a napok, s végül a hetek is, majd idővel azt vette észre, hogy Taehyung egyáltalán nem járt az iskola környékén. Sokszor kereste őt szemeivel, sokszor próbálta felkutatni őt az épületben, de sosem járt sikerrel.

Talán három héttel később döntött úgy, hogy most már végérvényesen tesz valamit, mert ez így nem maradhat tovább; miután az összes szünete azzal telt el, hogy Taehyungot fürkészte eredménytelenül, az utolsó mentsvárához fordult, aki eléggé jól ismerte a fiút: a fiatal védőnő, aki az iskola alagsorában volt, a kis termében. Bár, gyomorgörcse már-már a torkába szökött, félt kérdezősködni, tartott attól, hogy esetleg a hölgy valami elfogadhatatlant közöl vele, mégis erőt vett magán, mert tudta, ha minden így marad, őt megöli a bűntudat, Taehyung pedig lehet, nem fog vele szóba állni – azaz, lehet, hogy figyelmen kívül fogja hagyni, mert ugye, nem beszél.

Amint a védőnő ajtajához ért, mély sóhajt hallatott, ezután lesütött szemekkel emelte ökölbe szorított kezeit, hogy bekopoghasson a merev falapon. Szinte visszhangzott a folyosón a kezének, s ajtónak kíméletlen találkozásának hangja, amitől halványan a hideg is kirázta – hátborzongató volt most az alagsor. Olyan magányos. Akár Taehyung, akár most ő.

– Gyere csak! – A kellemes hang hallatára megkönnyebbült szuszogást hallatott, majd nem várva tovább, lenyomta a kilincset, belépve a barátságos, vaj színű falakkal megáldott terembe, ahol meseszép világosság honolt. Az egész folyosó sötét volt, de ez az iroda mindig fényességben úszott. – Oh, Jeongguk. Mondd csak, baj van? – fordította oldala a fejét a nő, kicsit lecsúsztatva szemüvegét orrnyergén, hogy tisztábban láthassa az éppen betoppanó fiút; közben székével kissé hátrább gurult, megemelt szemöldökökkel, elszakadva a számítógéptől, min eddig szorgosan dolgozott.

– Jó napot, és… igen, lenne – motyogta, beharapva pár pillanatra alsó ajkát.

– Mondd csak – pislogott Mihari nagy, kíváncsiságtól csillanó szemekkel.

– Nos, Taehyungot már nagyon régóta nem látom, nem tudja, ennek mi lehet az oka? – Bátortalanul tette fel a kérdést, Mihari viszont elmosolyodott ezen, gyengéden, lágyan, majd a gépéhez fordult – azt hitte, baj van, már megijedt.

– Mondtam a múltkor: éppen intézik, hogy magántanuló legyen. Taehyung nagyon ellenezte a dolgot, miután találkozott veled – Jungkook szíve erősebben szorult össze, gyomrával egyetemben –, de pár hete már ő kezdeményezte a dolgot, szóval, magántanuló lett.

– A francba – piszmogta Jungkook, a hajába túrva, mire a nő kérdőn nézett rá, talán kicsit megrovóan is a csúnya beszéd miatt. – E-elnézést, és köszönöm – hajolt meg megadva magát, s megfordulva igyekezett ki az ajtón, de a fiatal hölgy szava megállította hirtelen, gyors mozdulataiban:

– Jeongguk, történt valami? – Jungkook pár pillanatra megtorpant. Talán a védőnőnek elmondhatná, mi nyomja a szívét, mi az, amitől ennyire rosszul érzi magát, ami ennyire fogságban tartja, és nem is engedi el, de amint ez eszébe jutott, megakadtak a szavak, amik feltörni készültek a torkán; nem tudott volna miről beszélni.

Mit mondott volna? Hisz ő maga sem volt tisztában azzal, amit érez vagy azzal, ami körbe lengi, hiszen tudta, valami fűzi őt Taehyunghoz, valami ismeretlen, furcsa spiritusz – vagy mi –, ami nem is hagyja, hogy szabaduljon. Valamiért kötődik a fiúhoz, s bele tudna halni abba, ha nem láthatná őt nap mint nap, abba főleg, hogy ennyire nagyon megbántotta, mert biztos, hogy emiatt lett részben magántanuló. Ő tartotta vissza attól, hogy elmenjen, és miután azokat a kegyetlen, meggondolatlan szavakat vágta akaratlanul is a fejéhez, talán Taehyungban elveszett a remény, hogy lesz valaha egyetlen barátja is, így inkább ment, hogy magányosan éljen tovább.

– Köszönöm a segítségét – fordította hátra a fejét, aprócska mosollyal, s ezután nem is várta meg Mihari válaszát, azonnal kilépett az ajtón, be is csukva azt maga után.

Nagyon elszúrta. Elszúrt mindent.

Fogalma sem volt arról, mihez kezdhetne, mit kellene csinálnia, de azt tudta, tétlen nem maradhat, valamit ki kell találnia, mert ha ez a balszerencsés helyzet ezen a szinten megáll, vagy csak romlik, abba előbb-utóbb beleőrül.

Persze, elmerengett azon, talán elmegy a fiúhoz, és bocsánatot kér tőle, majd megkéri arra, hogy néha fussanak össze, de bátortalan volt ehhez, nem merte volna ezt a lépést megtenni, hiába követelte volna meg a tényállás.

Ajak rágcsálva haladt a felfelé a lépcsőn, miközben mély, vesződő sóhajokat hallatott, félig lesütött szemekkel – legszívesebben elsírta volna magát, de hogyan nézett volna ki úgy? Akár egy picsogó kislány? Csak cselekednie kellene, elmennie Taehyunghoz, és elmondani neki, mennyire nem gondolt komolyan semmit abból, amit mondott, hiszen… miért viselte volna gondját, ha érdektelen számára a létezése? Igen, sajnálta, érzett sajnálatot, de nem az motiválta, nem az volt, ami ösztökélte a védelemre, és a kedvességre. Hogyan magyarázhatná ezt már ki? Ha mondaná is, elhinné neki a fiú? Nem tűnne úgy, hogy a heves magyarázkodás csak igazat ad annak, miszerint így gondolta, csak próbálja megvezetni a másikat? Neki mindig ilyen érzése volt, ha valaki intenzíven akarta a történteket, vagy az eseményeket máshogy beállítani, mint ahogyan az megesett, vagy mint ahogyan azt ő megélte.

Hajába túrt, a lépcsőfordulónál megállva, nekidöntve homlokát a hideg falnak, miközben grimaszba rándult az arca, majd kissé a falba is dörgölte a fejét, sírásra álló, lefelé görbülő ajkakkal. – Nem akart ő sírni, nem akart sipítozni, akár egy tíz éves kislány, így fojtogatta könnyeit, de minél inkább el akarta őket nyomni, azok annál intenzívebben törtek volna elő szemeiből. Rettegett, félt attól, hogy az volt az utolsó találkozása Taehyunggal, s mélységesen reszketett a szíve, hogy ha nem is az volt az utolsó, de a fiú nem bocsát meg neki, és elvágja azt, ami talán alakulhatott volna köztük – egy jó barátságot, talán.

Mi tévő legyen? Mi lenne a helyes megoldás? Miért ilyen nehéz mozdulnia, s elszánnia magát arra, hogy megpróbálja jóvá tenni bűneit? Szorongott, mert tartott tőle, elutasítást fog kapni, és megérdemelte volna.