YoonKook/SugaKook II. - Hiba? (9/?)

Cím: YoonKook/SugaKook II

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: YoonKook/SugaKook (Suga [Yoongi] x Jungkook) (BTS)

Besorolás: +16 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd

Összefoglalás: Jungkook és Suga végre boldog párkapcsolatban élnek. Boldog? Az túlzás. Sok a veszekedés, nehezen jönnek ki jól, mind a ketten kiállnak a véleményükért, és ez sok esetben súrlódást okoz kettejük között. Ez még nem is lenne a probléma a szerelmükben...
A legnagyobb gond abból adódik, hogy Jungkook nem akarja a családjával közölni, hogy párkapcsolatban él, ráadásul az egyik bandatársával...  

Hozzáfűzés:  Ééés itt lenne a folytatás! :D Tudom, jó résznél hagytam abba, de hát az ördögszarvak... hehe. 

Azt is tudom, hogy nem a leghosszabb ez a rész, de remélem, tetszeni fog nektek ennek ellenére! <3

Jó olvasást! <3

Jungkook

 Fájt a viselkedése, de mit is vártam? Tudtam nagyon jól, hogy nem fog velem kesztyűs kézzel bánni, és tudtam azt is, hogy megérdemeltem ezt a fajta bánásmódot – talán én sem viselkedtem volna vele másképp. Sőt, biztos, hogy legalább ennyire haragudtam volna rá, ennyire dühös lettem volna rá. Megértettem az érzéseit, de attól még fájt. Elbizonytalanodtam, nem tudtam, mit kellene tennem, mit… hogyan kellene csinálnom, és kellett egy kis idő, míg átgondolok mindent, de ezt nem adhattam a tudtára, hiszen tudtam, hogy ő szeret engem, jobban talán, mint én őt. Nem akartam kihasználni, sem fájdalmat okozni neki – akaratlanul, ugyan, de mégis sikerült ezt elérnem –, csak át kellett gondolnom mindent, mérlegelnem, tényleg ezt akarom-e, nem csak az ösztön hajt-e, tényleg egy férfi kell-e nekem, nem egy szép, csinos lány. Igazából, valahol a szívem mélyén tudtam, rá lenne szükségem, de nem mertem magamnak bevallani, főleg azután nem, hogy a bátyámmal beszélgettünk kint a hintánál. Persze, semmi olyat nem mondott, logikus volt minden elgondolása, gondolatmenete, én viszont akkor is bizonytalan voltam, akkor sem voltam biztos magamban, és inkább legyen vége, de szánalomból nem akartam mellette lenni.

Hülyeség lenne azt mondanom, hogy nem szeretem Yoongit, hiszen szerettem, mindennél jobban, de tanácstalan voltam. Lepergett előttem még aznap éjszaka, ha mellette maradok, soha nem lehet gyerekem, arról nem is beszélve, mi lesz velünk, ha kiderül minden. Féltem, rettegtem attól, mik lehetnek ennek a következményei, mi lesz velünk akkor, ha a menedzser, vagy a cégnél dolgozók minderről tudomást szereznek? Mi lesz akkor, ha a szüleim megtudják? Féltem, és… lehet, hogy ezért szemét vagyok, egy utolsó rohadék, de nem tehettem róla, jobban rettegtem, mint bármi mástól, emellett pedig epekedtem utána, azért, hogy a karjaimban tarthassam, vagy ő az övéiben, álmodtam a mézédes csókjairól, a csodálatos együttléteinkről, mégsem… mégsem tudtam dönteni. A szívem húzott felé, kiröhögött, mekkora idióta vagyok, de az eszem állandóan azt suttogta, sugallta, hogy az lenne a legnagyobb őrültség, ha bocsánatot kérnék tőle, és minden kétségemet a tudtára adnék. Persze, sejtettem, valahol mélyen, hogy ez lenne a helyes megoldás: elmondanom neki mindent az érzéseimről, a cselekedeteimről, elmondani, hogy azzal a lánnyal nem azért voltam, mert annyira vágytam rá, hanem tudni akartam, vajon vált-e ki belőlem olyan emóciókat, amiket ő is – persze, a válasz nem lett, hiszen nem, hogy nem váltott ki belőlem érzéseket, még csak egy csipetnyi nemi vágyat sem. Elveszettnek éreztem magam, szerencsétlennek és ostobának, mégis úgy hittem, nekem kell ez az időszak. Kell az, hogy mindent átgondoljak, hogy dönthessek, és ne ugorjak fejest egy veszélyes dologba úgy, mint ezelőtt.

Igen, minden álmom az volt, hogy figyeljen, szeressen, én legyek neki a legfontosabb, én akartam ezt az egészet, mondhatni, én erőszakoltam ki a szeretetét, ő nem nagyon akarta ezt, azt hiszem, ugyan azok kétségek miatt, amik most engem is gyötörtek. Emiatt csak még nagyobb rohadéknak éreztem magam, de mit tenni nem tudtam, kellett. Akármennyire is voltam tróger, utolsó, rohadt dög, még mindig, ebben a pillanatban is ezeket a lépéseket láttam a legreálisabban. Nem akartam megosztani semmit senkivel, úgy hittem, ezt nekem, egyedül kell megoldanom, segítség nélkül; nem támaszkodhattam mindig Taehyungra, vagy Jiminre, nekik is meg volt a maguk baja, a maguk nehéz élete, nem akartam őket sem terhelni a saját ostobaságaimmal – hiába, ez az volt. Persze, nagyjából elmeséltem Taehyungnak a kétségeimet, mert addig csesztetett, amíg ki nem nyitottam a számat, de neki is csak felszínesen adtam elő mindent, mélyebben semmibe sem másztam bele.

Nekem nem volt ez az egész ostobaság, természetesen, de tudtam, más nehezen értene meg – sőt, talán senki nem értett volna meg, magyarázkodni pedig nem akartam, hogy ezt és ezt ezért és azért tettem, teljesen logikusan és reálisan. Próbáltam egyedül megbirkózni a feladattal, de egyre nehezebb volt, minden egyes napon, minden egyes percben és órában. Vitathatatlanul szerettem Yoongit, ugyan úgy, mint előtte, hisz arra már rájöttem, amit érzek, nem pusztán rajongás, fanatizmus, hanem szerelem. Benne volt a fanatizmus, rajongás is, de ott volt mellette a szeretet, a mérhetetlen epekedés, vágyakozás, szerelem, szóval abban biztos voltam, ő jelenti számomra a világot, de ez még nem elég ahhoz, hogy bármit is kezdjünk. A félelmeim nem engedték, s bármennyire próbáltam, nem tudtam tőlük tágítani, nem tudtam felettük elnézni, hiába kínoztak minden porcikámban, nem ment.

Tehetetlen voltam.

Felsóhajtva néztem Yoongira, aki az ablakon bámult kifelé, komor tekintettel, talán kicsit fájdalmas arckifejezéssel, nekem pedig összeszorult a torkom, és a gyomrom egyaránt. Tudtam, hogy szenvedett miattam, tudtam, hogy magamra haragítottam, s kezdtem úgy érezni, ha esetleg döntésre jutok, sem fogok tudni mindent helyrehozni. Az elmémbe furakodott a gondolat, miszerint, ha rájövök, mit szeretnék tőle, vagy a kapcsolatunktól, akkor már késő lesz. Tudtam, cselekednem kellene, nagyon gyorsan átgondolnom mindent, újra és újra, hogy dönthessek, de nem ment. Gondoltam rá, hogy most magam felé fordítom, megölelem, elsírom neki, hogy bocsásson meg, én csak túl sokat voltam otthon, túl sok időm volt gondolkodni, de szeretem őt, töretlenül, ugyan úgy, mint eleinte, de nem voltam rá képes. Ólomsúlyok nehezedtek a vállaimra, a karjaimba, és képtelen voltam mozdulni. Csak néztem a bágyadt, szomorkás arcát. Néha elnyitottam az ajkaimat, végül sosem szólaltam meg, csak sóhajtva egyet néztem magam elé, lesütött szemekkel, megcsóválva a fejemet.

Egy csődtömeg vagyok. Egy idióta, nem normális csődtömeg…

A nap további része nem telt unalmasan: folyamatosan a koncertre próbáltunk, folyamatosan énekeltünk és táncoltunk, hogy a maximumot hozhassuk ki magunkból, de persze, nem kerülte el a figyelmemet az, ahogyan Yoongi és Hoseok egymással szórakoztak. Tudtam, soha nem lenne közöttük semmi, de szomorú voltam, egyben pedig féltékeny, hiszen Hoseok helyében akartam lenni.

Az ember megkérdezi most tőlem: Akkor miért nem mész oda, miért nem mondasz el neki mindent, és miért nem kérsz tőle bocsánatot? – Logikus kérdés lenne, de ez koránt sem ilyen egyszerű, főleg nem úgy, hogy hibát hibára halmoztam. Yoongi még egy jó darabig sem akar rólam hallani, amit teljességgel megértek. Fájt, szenvedtem, de… akkor sem voltam képes felülkerekedni a saját általam kitalált butaságokon, bármennyire erősen próbálkoztam. Az elmém egy-egy szegletében mindig megbújtak ezek, és ha döntésre határoztam volna el magam, előbukkantak, és megjelentek a szemeim előtt, utána pedig inkább visszavonulót fújtam, mondván, még nincs itt ennek az ideje.

Tudom, nem nekem kellene szenvednem, mikor pont én okoztam Yoonginak a mérhetetlen nagy fájdalmat, de az élet ilyen – mindenkit a saját gondolatai, a saját eszmefuttatásai teszik tönkre, ahogyan engem is, ez pedig megmásíthatatlan tény.

A kimerítő próba után a szállodai szobáinkban pihentünk meg. Kivételes alkalom volt az, hogy mindenki külön szobát kapott, hiszen esetek többségében vagy hárman, vagy ketten voltunk egy szobában, de most külön-külön helyeztek el minket, aminek részben örültem, és részben rosszul is esett, ugyanis nem szívesen maradtam egyedül, a gondolataimmal, a lidérceimmel, de nincs mit tenni, ez sajnos ilyen.

Nem is nagyon mentem ki a szobámból; egész este bent feküdtem az ágyamban, hanyatt fekve, mélyeket sóhajtozva, elmélkedve, hümmöve, mit is kellene cselekednem. Nem jutottam dűlőre, megint, szokás szerint. Mikor már éjfélt ütött az óra, oldalra dőltem, álomra akartam hajtani a fejemet, de ekkor az ajtóm, kinyílt, majd be is csukódott, s mintha hallottam volna a kulcs zárját is. Megemeltem a szemöldökeimet, és azonnal felültem, kíváncsian nézve a kis folyosót, de mikor megláttam, hogy Yoongi bukkant elő onnan, kikerekedtek a szemeim. Taehyungra, vagy Jiminre számítottam volna, nem ő rá.

– Hát te? – bukott ki belőlem a kérdés, kissé félve, hiszen láttam, hogy ingatag lábakon állt, láttam, hogy az arca kicsit pirosas volt, a szemei illumináltak, ebből pedig arra következtettem, hogy ivott. Biztos voltam benne, hogy nem egyedül, ha tippelhettem volna, Hoseokkal ivott, vagy esetleg Taehyunggal – ő volt még ennyire őrült, hogy a menedzsertől alig pár méterre szabályokat szegjen. – Részeg vagy – jelentettem ki, mire elnevette magát, hajába túrva, eszelősen nézve rám.

– Az hát! – vigyorgott idétlenül, folyamatosan közelítve felém.

– Kivel ittál? – dünnyögtem, kissé sandán nézve rá, automatikusan hátrább ülve az ágyamon. Rossz előérzetem volt.

– Hoseokkal, de ő gyorsan elaludt, kidőlt – vont vállat.

– Hogy vettettek piát? – sóhajtottam, beharapva az alsó ajkamat. Nem tetszett a viselkedése, és elég ijesztő is volt, ahogy felém közelített.

– Nem mindegy? Volt és kész – dünnyögte, megállva az ágyam előtt, majd egy határozott mozdulattal közelített felém testével, s mihelyst elért, tenyereivel a testem mellett támaszkodott meg, én pedig képtelen voltam tovább menekülni, ugyanis a falnak ütközött a hátam. Sarokba szorított, és erős Deja Vu tört rám, mintha ez már megtörtént volna, csak nem épp így, nem épp ilyen helyzetben.

– Mit akarsz? – kérdeztem, hátrább húzva a fejemet, kicsit oldalra is döntve azt, majd nagyon lassan ránéztem, félve, akár csak egy riadt kismadár. Hosszasan, kifejezéstelen tekintettel vizslatta az íriszeimet, halkan pihegve, lassan véve a levegőt, teljesen higgadtan, ám annál eltökéltebben: ijesztőbb volt, mint dühösen, őrjöngve. – Yoongi? Mit akarsz? – nyeltem egy nagyot, egész felsőtestemmel felpréselődve a falra.

– Elveszem, ami az enyém. – Nem beszélt többet, az ajkaimra hajolt, megmarkolva a vállaimat, és olyan szenvedélyesen, erőszakosan csókolt, ahogyan előtte még sosem. Szinte rögtön a vállára tapasztottam az egyik kezemet, próbálva magamtól ellökni, még a száját is megharaptam egy pillanatra, ugyanis nem tetszett az alkoholos íze a szája belsejének, de ez olyan apróság volt, hogy gyorsan szemet tudtam hunyni felette.

Mikor terpeszbe kényszerítette a lábaimat, majd térdelve foglalt helyet közöttük, úgy csókolva, falva tovább ajkaimat, képtelen voltam tovább ellenkezni, csak a szájába sóhajtottam, lehunyva a szemeimet, mikor a pólóm korcára fogott, ügyesen lehúzva azt felsőtestemről, félrehajítva. Ujjaival azonnal végig cirógatta felsőtestemet, mellizmomat és a hasfalamat, miközben fogai közé vette alsó ajkamat, ködös tekintettel nézve arcomra.

Nem tudtam nemet mondani, nem tudtam ellenkezni: hagytam, hogy később eldöntsön az ágyon, majd újra ajkaimra hajoljon, én pedig a hajába túrtam ujjaimmal, élvezve a csókot, az érintéseket, amiket kaptam tőle. Eszembe sem jutott, hogy talán ebben az állapotunkban – az ő ittassága, az én bizonytalanságom miatt – nem kellene ezt tennünk. Hiányzott, vágytam rá, ő is rám, és… kihasználni készültünk egymás elesettségét.