Szomszéd fiú - VHope (13/?)

Cím: Szomszéd fiú

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: VHope ~ Hoseok x Taehyung ~ (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Taehyung édesanyja kénytelen volt elválni a férjétől, Taehyung apjától, és a lehető legmesszebbre költözni egy piciny, barátságos kis faluba, hogy új életet kezdhessenek, messze az életüket keserítő férfitól. 

Persze, a teljesen új élet kezdése nem zökkenő mentes, hiszen Taehyung haragszik az anyukájára attól függetlenül, hogy jól cselekedett. Hiányoznak a barátai, fél az új megpróbáltatásoktól, az új emberektől és tart tőle, hogy nem lesz mellette senki. A magánytól pedig még inkább fél. 

Főleg az új iskolától, ahová nap, mint nap be kell majd járnia, alkalmazkodnia kell, megtanulni a tanárok szeszélyeit, ismerkedni az osztályával, az új épülettel... 

És az sem könnyíti meg az életét, hogy rengeteget kell dolgoznia a szobáján és a házon, hogy megfelelő környezetben élhessenek. 

Emellett pedig Hoseok az új szomszédja, aki elég furcsa...  

Hozzáfűzés: Fhúúúúú... elérkeztem ide is, nagy nehezen. :)
Remélem, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3 

Hoseok

Mély sóhajjal kutakodtam a lakásukban, hogy valami elsősegélydobozt találhassak, vagy akármit, amivel sebeket lehet ápolni. Nem akartam pofátlanul turkálni a dolgaikban, de Taehyung egész teste szörnyen nézett ki, és nem akartam, hogy tovább vérezzen, vagy bármi baja legyen, így muszáj voltam keresni valamit, hogy elláthassam a sérüléseit, közben átkoztam, szidtam magam, hogy nem tudtam megálljt parancsolni az ösztöneimnek. Meg kellett volna állnom, sőt! Már az elejétől kezdve békén kellett volna hagynom, nem szabadott volna a közelébe sem mennem, akármilyen kis cukifiúnak tűnt – az is, teszem hozzá.

Hosszas sóhajtozások közben léptem be a fürdőszobába, hátha ott fogom megtalálni a keresett tárgyat, s hosszas idő eltöltés után, de meg is találtam a mosdókagyló alatti szekrényben. Megörültem, mikor megláttam, ugyanis ez azt jelentette, hogy el tudom látni, azonban kétlem, hogy lenne annyi gézlap, amennyi elég a hátára, a vállaira, a combjaira és az oldalára, így elhúzott ajkakkal sétáltam a szobájába, lesütött szemekkel. Szabadon kell hagyni minden sebet, az szent biztos, mert csak egy-kettő csúnyábbat tudnék leragasztani, de akkor lehet, hogy a leukoplaszt kikezdi a másik sebét, azt pedig nagyon nem szerettem volna.

Szusszantva sétáltam a szobájába, egyenesen az ágyához sétálva a szerzett csomagommal, közben pedig figyeltem, ahogy hason fekve alszik, egyenletesen, halványan szuszogva. Pár pillanat erejéig elmosolyodtam, ugyanis nagyon aranyosnak tűnt így, csak az a rengeteg karmolás ne lenne a testén, amit én okoztam neki. Borzalmasan bántott a bűntudat, és fogalmam sem volt arról, hogyan fogom ezt átvészelni, hiszen biztos, hogy legközelebb nem merek majd egy icipicit sem hozzáérni, mert szét fogom szedni előbb-utóbb. Még nem is éreztem most magam annyira durvának, mint amennyire lenni tudtam volna, és valahogy éreztem, hogy ha a maximum jön elő belőlem, akkor lehet, hogy meg is ölném, ettől pedig rettegtem.

Lehet, jobb lenne, ha békén hagynám, ha megmondanám neki, hogy szar volt a szex, és hagyjon békén – igen, ez lenne a legbölcsebb, amit tehetnék, azonban tudtam, hogy nem menne, tekintve, hogy ha rászáll egy légy, már akkor idegrohamot kapok a féltékenységtől, és biztos voltam benne, hogy nem törne össze annyira, hogy felhagyjon esetleg a csajozással/pasizással, abba pedig belepusztultam volna, ha mással látom őt. Miért? Jó kérdés, erre én sem tudom a választ. Talán egy picit többet érzek iránta, egy icipicit, egy halvány-foszlányi gyengéd érzelmet táplálok iránta, vagy csak ennyire dolgozik bennem a birtoklási vágy, hiszen akárhonnan is nézem, ő az enyém. Ez pedig ösztön, amit nem is tudnék kiölni. Megjelöltem, vagy hogy mondjam. – Ez olyan hülyén hangzik…

Megráztam a fejemet, majd helyet foglalva mellette az ágyon, mélyeket sóhajtva nyitottam fel az elsősegélyes dobozt, azután pedig kivettem belőle pár darab pamacsot, és egy fertőtlenítő tubust, és szprét. Először a szprét használtam, mert azzal talán egyszerűbb, mint vattával nyomkodni a sebbe az anyagot – a vattából maradhat a sebében pár aprócska darab, ezt pedig elkerültem volna, ha egy mód volt rá –, aztán megtörölgetni itt-ott.

Persze, amint elkezdtem fújogatni a szprével, rögtön felnyöszörgött, kicsit össze is rándult álmában, de ez engem nem akadályozott abban, hogy ne végezhessem el a munkámat, ráadásul úgy gondoltam, jobb, ha most teszem meg, amíg alszik, és nincs ébren. Egy: zavartalanul tudom tenni a dolgomat; kettő: nem állítja felém a kérdéseinek hadát, amikre valószínűleg nem is tudnék értelmesen válaszolni, magyarázatot adni, így valamilyen szinten örültem azért, hogy elnyomta a buzgóság.

Mikor sikerült a hátán lévő összes karistolást lefertőtlenítenem, felsóhajtottam, majd aprócska, vékony géplapokat tettem a hátára, annyit, amennyit lehetett. Biztos, hogy nem maradnak majd ott, de… legalább egy picit jót tesz. Ha felébredt, akkor majd hazamegyek, megnézem, hogy nálunk van-e kötszer, vagy akármi más, amivel esetleg be tudnám-e tekerni a sebét, hogy a gézlapok ott maradhassanak – ilyet itt nem találtam, pedig nagyon jól jött volna.

– Mi csíp ennyire? – Hangjára azonnal felkaptam a fejemet, majd megköszörültem a torkomat, beharapott alsó ajakkal. Most mit válaszolhatnék? Ne haragudj, drága TaeTae, de annyira szétmartam a hátad, hogy némelyik seb szabályosan vérzett, és lekezeltem a sebeidet, de amúgy még egy csomó hátra van – tök jól hangzik, nem?

– Hát… nagyon fel voltam hevülve, és kicsit kimartalak – motyogtam, lesütött szemekkel. – Azokat ápolgatom – fejeztem be nagy nehezen, mire felém fordította a fejét, jobb arcfelét nyomva a párnának, karjaival pedig a kispárnája alá nyúlt, megemelve így azt egy kicsit, hogy úgy pihenhessen tovább.

– Azt tudom, éreztem is – mondta, lehunyva a szemeit.

– Sajnálom, tényleg. Nem szoktam… azaz, szoktam ennyire durva lenni, de nem akartam – motyogtam, mire felsóhajtott, vállat vonva.

– Majd helyre jön. Csak karistolások.

– Nem egészen – motyogtam, oldalra sandítva, mire felnyitotta gyönyörű szép, csokoládébarna szemeit, kérdőn pislantva rám, nekem pedig ebben a szent minutumban szorult össze a torkom, ugyanis nem akartam magyarázatot adni, sem semmi mást, de muszáj leszek.

Mármint, nem! Azt nem magyaráznám el, miért voltam vad, semmi pénzért sem. Azt biztos, hogy nem tudhatja meg, előbb halnék meg, azt hiszem. Viszont azt kénytelen leszek elmondani, hogy nem csak pár karistolásról van szó, hanem vannak jóval durvább, mélyebb, vérző sebek is. Ez pedig… kellemetlen volt.

– Hogy érted, hogy nem egészen? – adott hangot kérdésének, mire beharaptam az alsó ajkamat újra, majd megemelve a kezemet, ujjaimmal azonnal a tincseimbe túrtam, megtáncoltatva ezzel a puha hajkoronámat, kerülve a szemkontaktust, de Taehyung egyszerűen kierőszakolta a pillantásával, hogy a szemeibe nézzek, hiába nem akartam.

– Tudod, én nagyon vad vagyok szex közben, ezért nem akartam sosem lefeküdni veled. Én nem érzek határokat, valami… pszichológiai gond. – Gyűlölök hazudni. – Ilyenkor kerül felszínre az elnyomás, vagy… hogy mondjam, és ilyen helyzetekben képes vagyok arra, hogy bántsam a partneremet, de hidd el, egyáltalán nem akartam! Ezt nem tudom szabályozni, kezelni sem, de tényleg nagyon sajnálom, és… – Taehyung összevonta a szemöldökeit, majd lassan maga alá húzta karjait, és az oldalai mellett támaszkodott meg a puha matracra fektetett tenyereivel, hogy kitolhassa magát. – Mit csinálsz? – kérdeztem halkan, egy kicsit tartva attól, mi jöhet.

– Megnézem a tükörben – tolta ki magát teljesen, majd ezután talpra is állt, a fürdőszoba felé sétálva, még ugyan úgy pucéran, ahogyan hagytam – vele ellentétben, én már fel voltam öltözve.

– Nem jó ötlet – mondtam halkan, félve pillantva a hátára, amiről lassan estek le a gézlapok, ahogy a fürdőszoba felé sétált.

– Szerintem meg igen! – mordult rám, ezután pedig elfordult, én pedig előre görnyedtem, és a tenyereimbe temettem az arcomat.

Hosszas csend honolt a lakásban, de sajnos, pár pillanattal később Taehyung szabályosan felsikított, én pedig nyeltem egy nagyot, összevont szemöldökkel, összeszorított szemekkel, és egymásnak préselt ajkakkal. – Valahogy pontosan ilyesmi reakcióra vártam. Még talán egy perc sem telt el, hallottam a hangos trappolásokat, és amikor a szobájának ajtajánál befejeződtek, felemeltem a fejemet, és egy vörös arcú, könnyes szemű fiúval találtam szembe magam, aki egyáltalán nem Taehyungnak tűnt. Azaz, de, ő volt, de olyan meggyötört arccal rendelkezett, hogy a szívem iss összeszorult a látványra.

– Neked elment az eszed?! Baszd meg, úgy néz ki a hátam, mint a vadgalt hús! A combom és az oldalam még elmegy, de a hátam?! Mint a nyers, cafatokban lógó hús, amit a hentesnél rosszul dolgoznak fel! – eresztette el könnyeit, mire hatalmasat nyeltem, lesütött szemekkel, oldalra nézve. El akartam kerülni ezt az egészet, annyira tudtam, hogy ez lesz, ha egyszer lefekszem vele.

– Sajnálom, már mondtam! Nem tudok ez ellen mit tenni, tényleg nem! Én csak… ezért nem akartam veled soha lefeküdni! Az orgazmus közeledtével egyre durvább, és durvább vagyok a partnereimmel, de soha nem szándékosan csinálom! Bánt miatta a bűntudat, fáj is, de nem tudok mit kezdeni! Sajnálom, tényleg! – sóhajtottam erőtlenül, magam elé bámulva, már könnyesedő szemekkel. Tény, nem szoktam ennyire a szívemre venni a dolgokat, elég „nagymenő” vagyok ahhoz, hogy leszarjak magamról mindent, de ez valahogy nem ment. Szeretnék úgy fordulni felé, hogy hékás, nem vészes ez, nem megöltem, pár nap, és rendbe jön, felesleges a hisztéria, de nem ment. Nem voltam rá képes.

Hallottam a távolból Taehyung mély sóhaját, majd hallottam a halk lépteit, és éreztem besüppedni magam mellett az ágyat, ezután pedig Taehyung átkarolta a vállaimat, kissé magához húzva, mire felé fordítottam a fejemet, hatalmas nagy szemekkel, értetlenül.

– Bocsánat. Nem akartam ennyire kibukni, csak… tényleg ronda – szuszogta, a szemeimbe nézve.

– Tudom, tényleg sajnálom – csóváltam meg a fejem halványan, újra előre fordítva, kissé le is horgasztva azt, lesütve a szemeimet is.

– Nem tragikus, végül is, csak… kurvára fáj. Kicsit én is túlreagáltam, csak tényleg durva volt első látványra – simogatta meg a vállamat, mire felsóhajtottam, majd leráztam magamról az érintését, ezután pedig fél oldalasan felé fordultam, úgy, hogy a felé eső lábamat felhúztam az ágyra, hogy ne üljek annyira kényelmetlenül.

– Még te vigasztalsz, olyan szánalmas – nevettem, megforgatva a szemeimet. – J-jobb lenne, ha abbahagynánk ezt. Tudok sokkal rosszabb is lenni. Őszinte leszek, tényleg nagyon jó volt, mennyei volt, és ha az arcodra, a nyögéseidre, az érintéseidre gondolok, újra képes lennék magam alá teperni téged, de ez így sosem lesz jó. Hagyjuk abba, jobb lenne talán – ejtettem ki a szavakat az ajkaimon, miközben a hajamba másztattam az ujjaimat, tanácstalanul, kerülve a vele való szemkontaktust. Jó pár perces néma csend köszöntött ránk, amit hosszas ideig egyikünk sem tört meg, s már éppen azon gondolkodtam, hogy akkor most beszédbe kezdek, miszerint hazamegyek, és hagyjuk egymást inkább, de Taehyung gyorsabb volt:

– Nekem túlságosan jó vagy ahhoz, hogy ezt hagyjam. – Mikor ráemeltem meglepett íriszeimet, el is tátottam egymástól ajkaimat, leejtve kissé az államat.

– Tudok sokkal rosszabb is lenni, hidd el nekem! – nyomatékosítottam erőteljesebben még jó pár perccel ezelőtt elmondott állításaimat, ő azonban vállat vont, hanyagul nézve oldalra.

– Nem baj. Majd rajtam hagysz egy inget, azt széttépheted – kuncogta, vigyorogva. – Figyelj, gondod van, ráadásul pszichés – nyelnem kellett egy nagyot –, én meg nem vagyok annyira görény, hogy emiatt véget vessek a viszonyunknak, vagy hogyan nevezzem is ezt. Maximum legközelebb majd kikötözlek, én meglovagollak – súgta, miközben előrébb dőlt, hogy arca az enyémtől pár milliméterre legyen. Azonnal lángba borult az orcám, és már csak az elmémben felötlött látványra is fel kellett sóhajtanom.

– Hát… lehet, az sem lenne jó ötlet – motyogtam, félve nézve a szemeibe.

– Leszarom. Nekem kellesz, így is. Majd csomót kötök a kezedre és nem marsz szét! – vigyorgott, miközben megfogta ujjaival az én csuklóimat, lefogva őket, miközben előre hajolt, hogy szenvedélyesen, erotikusan megcsókolhasson, én pedig lehunytam a szemeimet, élvezve, ahogy ajkai becézgetik az enyémeket.

Gyűlölök hazudni. Ráadásul most olyasmiben hazudtam, amiben nem kellett volna, és neki fogalma sincs, mekkora veszélyben lehet még, de egyszerűen képtelen voltam elmondani az igazat, képtelen voltam nyíltan vállalni, hogy egy fenevad vagyok, képtelen voltam arra, hogy… elengedjem őt. Habár, őszintén mondtam, amit, biztos voltam abban is, pár nap múlva már kopogtatnék az ajtaján…

Bajban éreztem magamat, és őt is.

Ráadásul túl megértő volt. Bántottam, nem is akármennyire, és még így is a „szeretőm” akar lenni. Miért…? Normális? És én, hogy hagyom?