Goodbye - ChaeRa (Dara x CL)

Alkotó: Nana 

Hossz: One-shot/Egyperces
Párosítás: Dara x CL (Park Sandara x Lee Chaerin) - ChaeRa / 2NE1

Besorolás: +12

Műfaj: dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; yuri - lányxlány szerelem

Összefoglalás:  Elég rövid, egyperces kis történet, nehezen tudnék neki összefoglalót írni, amellett pedig lelnőnék benne mindent - tényleg nagyon rövid terjedelmű. 

Hozzáfűzés: Igen, nem csak engem érintett rosszul az a tegnapi videó. :c Nagyon elszomorodtam utána, mert ugyan, nagyon örülök a Blackpinknek, azért csak a 2NE1 volt az első lánybanda, akiket nagyon szerettem, emellett ők az elők között voltak, akikkel megismertem a Kpopot. :c
Gondolom, minden Blackjack van így ezzel. :c
Egen, ez a fici született hatalmas búbánatomban. :) Kifejezi az érzéseimet *elmorzsol egy könnycseppet*
(Mikor hallottam a hírt, annyira még nem rázott meg, számítani lehetett rá, de a tegnapi videó után felfogtam, hogy ennek a fele sem tréfa, és olyan szomorú lettem, hogy muszáj voltam egy ficit írni. :c)
Remélem, tetszni fog nektek. :c
Jó olvasást! <3

Erőtlen mosollyal az ajkain figyelte szerelmét maga mellett, miközben törődően, gondoskodón simította meg a gyermekies, puha bőrét, ellágyult tekintetével, mik a szomorúságtól, bánattól csillogtak. Tudta, hogy el fog jönni ez a nap, tisztában volt a ténnyel, hogy nem lehetnek örökké együtt, nem csókolhatják egymás mézédes ajkait éjszakánként, mintha a világ minden rendben lenne körülöttük, velük együtt. Teljességgel tudatos volt benne a gondolat, hogy egy szép napon majd el kell hagynia kedvesét, örökre búcsút intve neki, mégis olyan nehéz volt ezt megtennie, főleg a romantikus, forró éjszaka után, amikor a másik elsuttogta neki, apró könnycseppjeit ejtve szeretkezésük közben, mennyire szereti őt, mennyire fontos ő neki. Szinte némán könyörgött azért, hogy ne hagyja el, ne hagyja ott, de nem tehette meg ennek ellenkezőjét, nem maradhatott vele, nem kockáztathatta az életét; hiba volt már belekezdenie is, mégsem bánta az elmúlt heteket, hónapokat, egy minutumra sem.

A szíve szakadt meg, mikor finoman, lágyan érintette puha ajkait a kisebb homlokához, lehunyva szemhéjait, hallgatva szinte sírva sikító szívét, ami minden egyes dobbanáskor meghasadt egy részen, hogy később szilánkjaira robbanjon, szétvagdalva a húsát belülről, még több kínnal töltve a fájdalmas búcsút.

Véletlenül sem akarta, hogy Sandara ébren legyen; nem tudta volna elviselni a tudatot, a gyönyörű nő könnyáztatta szemeit, nem tudta volna nézni, ahogy vékony térdei megremegtek, ahogy ajkai lefelé konyulnak, és a könnyek… azok a sós, gyémánt cseppek, ahogy lefelé gördülnek az arcán – nem, nem bírta volna elviselni a látványt, csak még fájdalmasabb lett volna a búcsú. Képtelen lett volna úgy ott hagyni a szerelmét. Nem tudta volna túlélni, nem tudott volna kilépni az ajtaján örökre, képtelen lett volna rá. Még így is nehéz volt, hiszen elméjébe mindig bekúszott egy-egy csodálatos, együtt megélt emlék, ami kezdte arra késztetni, hogy ne menjen sehová, ölelje át szorosan az álmában békésen szundorgó vékony, fiatalabb lányt, erősebben vonva testéhez, hogy aztán soha ne is tudja azt elereszteni. Magába akarta szippantani még utoljára kellemes, édeskés, nőies illatát, ennek pedig lassan ugyan, de eleget is tett: mély szusszantással hajolt a nő nyakához, hogy beszippanthassa az aromáját, ami már-már afrodiziákumként hatott – legalábbis, rá biztosan olyan hatást gyakorolt.

Szemeit hosszú pillanatokig lehunyva tartotta, miközben beharapta alsó ajkát, apró, gyengéd csókokat hintve dús ajkaival az érzékeny, selymes bőrre, amit néha-néha meg is ízlelt, de csak éppen hogy érintve szájával a bőrét, nehogy véletlenül is felébressze a békében alvót. Szeretett volna sírni, könnyeket ejteni szerelme után, akit nem ölelhet majd ilyen békésen, nyugodtan, nem vonhatja vékony karjai közé, nem érezheti többé illatát, nem hallhatja többé magas, édesded hangját, nevetésének bájos csilingelését; nem láthatja, ahogy hosszú haja megcsillan a napfényben, nem nézheti többé ragyogó tekintetét, ami olyan volt, akár az univerzum – képes volt bennük bármikor elveszni, képes lett volna ott ragadni, hogy megérinthesse a csillagokat, s néha elhitte, néha elhitte azt, hogy ezt meg is tudja valósítani.

Komótos mozdulatokkal vette magára bársonyos, hófehér ingét, s kezdte el magán begombolni, miután felfogta szőke haját, összekötve azt a tarkójánál egy hajgumi segítségével, szüntelenül szuggerálva Sandarát, aki könnyed mosolyt engedett meg ajkain álmában, jobban bekucorodva a meleg, puha takaróba, miközben kicsit meg is rázta a fejét, ami a nőből egy szerelmes mosolyt váltott ki, ami fájdalmas görbületre húzódott – fájdalmas, vesződő görbületre. Szíve vadul kalimpált, üvöltött, ordított, sikított, hogy ne menjen el, ne hagyja őt ott, maradjanak együtt, ameddig csak lehet, valahogy biztosan megoldják, s pár szekundum erejéig még képes lett volna hallgatni esztelenül dübörgő, ostoba, szerelmes szívére, mégis megálljt parancsolt ész nélkül rendelkező szervére, és megcsóválva a fejét hunyta le hosszúkás szempilláját, hogy az könnyed-szerrel terülhessen el arccsontja felett, nyelve egy hatalmasat.

Miután sikerült begombolnia az ingét, magára vette a széken pihenő kosztüm felsőjét, majd az íróasztal felé fordult, elvéve onnan egy cetlit, s kiemelve az írószertartóból a tollat, egy keserű sóhajjal véste le az apró betűket. Ezután parányi léptekkel igyekezett oda párja ágyához, majd vonakodva letette az üres párnára a picike fecnit, s mielőtt végleg kilépett volna az ajtón, lehajolt Sandarához, egy utolsó, forró csókot lehelve annak homlokára, ujjaival végig simítva a barnás hajzuhatagon, néha egy-egy tincset csavarva ujjai közé, s pár minutum után elhúzódott a nőtől, majd ajkait összepréselve indult ki a hálószobából.

Vissza szeretett volna nézni, szerette volna még utoljára megpillantani őt, de tudta jól, ha megteszi, képtelen lesz elhagyni őt, így gyötrelmes grimaszba rándult arccal lépkedett határozottan a bejárati ajtóhoz, s elkapva a fogason lévő hosszú, szövetkabátját, magára vette azt, majd azután felvette magassarkú csizmáját, és egy pillanatra sem fordulva vissza, kilépett az ajtón, becsukva azt maga után, meghasadó szívvel igyekezve le a hosszú lépcsősoron, attól félve, hogy a vállára, szívére nehezedő, hatalmas súlytól összeroppan majd.

Zsebeibe dugott kézzel sétált a friss, tiszta hóval borított utcákon, bánatosan nézve maga elé, s mikor egy pillanatra a szürke ég felé nézett, felemelve a fejét, elmorzsolt egy könnycseppet, ami lustán nyalta végig kipirosodott, hűvös arcbőrét; szinte érezte, ahogy a könnycsepp már az arcán megfagy, jéggé dermedve, s úgy érezte, azzal együtt az eddig szeretettől hevesen verdeső szíve is erre a sorsra jut.

Erre a sorsra jutott.

Lustán ült fel az ágyban, a szemeit dörzsölgetve ujjaival, egy apró, halk nyögést megeresztve, miközben ásított egy hatalmasat is, körbe kémlelve ezután a meleg szobájában, azonban, mihelyst észlelte, hogy a másik nem tartózkodik ott, a magasba emelte szemöldökeit, majd kótyagosan, még álmosan fixírozott végig újra minden egyes pontot, hátha kedvese ott tartózkodik. Hiába ejtette ki hangosan a nevét, kedvese nem felelt, így zavartan, kicsit szertelenül pislantott ide-oda a szoba sarkaiban. A szíve szinte dübörgött a rossz érzéstől, majd meg tudott volna őrülni attól, amennyire belesajdult minden egyes dobbanásába; szinte érezte, ahogy szúrni kezd a mellkasa, ahogy zubogni kezd forró vére, ugyanis nem volt még példa arra, hogy Chaerin szó nélkül elment volna. – Valami baj lehetett? Esetleg újabb gyilkosságra kérték fel, ilyen rövid időn belül? Hiszen tegnap még nem volt semmi dolga mára. Lehet, hajnalban jött a telefon, és nem utasíthatta vissza az ajánlatát?

Zaklatottan fordult meg az ágyban, a paplan takarásában még, amit idővel félre dobott, s ekkor sütötte le a szemeit a puha matrac felé, majd mintha így lett volna megírva, meglátta a picike, összehajtott lapocskát Chaerin párnájára fektetve – azonnal elfogta a kétségbe esett, égető kín érzete, ami vasmarokkal szorította össze a madár-lelkű szívet, hogy azt bármikor szét tudja roppantani. Hosszas ideig hezitált, megfogja-e a picike papírdarabot, ami biztosan nem sejtett számára semmi jót, végül nagy nehezen rávette magát arra, hogy megérintse a papírt, majd remegő kezeivel szétnyissa azt.

Mihelyst meglátta a betűket, megremegtek az ajkai; rögtön előtörtek a könnyei, összeszorított szemei mögül, ujjaival kíméletlenül gyűrve össze a vékony papírkát, amíg hosszúkás szempilláról lehullott egy hatalmas, kövér könnycsepp, egyenesen ökölbe szorított kezének bütykeire érkezve, ami lassan gördült tovább ujjai felé, hogy aztán a simogató paplanra érkezhessen, ami mohón nyelte magába a gyémántcseppet, amely szinte üvöltött a szívfájdalmáról.

Lehajtotta fejét, hagyva, hogy hosszú tincsei arcába hulljanak, miközben szívszorító zokogásban tört ki, szemei sarkából figyelve az ablakon át zuhogó havat, ami úgy borította be fehérségével ablakpárkányát, ahogy a szívét a magány, és a búbánat.

안녕

Goodbye