YoonKook/SugaKook II. - Tűz és víz (1/?)

YAAAAAAAAAAY! :D

Nana nagyon jó kislány, és hozott is nektek folytatást! Ráadásul a Yoongi és Jungkook ficivel! :D 

Most már elkezdem beindítani az eseményeket. :D A többi ficit is folytatom persze, mert érzem az éledés szagát. xDDD Lassan szerintem feltámadok. :) Aztán who knows... 

De ha valamelyik ficit nem folytatom, vagy nagyon-nagyon sokáig nem üzemeltetem, majd kiírom. Most átnézegetem, mivel fogok foglalkozni, mivel nem. Ilyesmik. Rendszerezem az életem (írásaim, hehe). 

Na, itt is lenne a SugaKook második évada! *tapsvihar.persze,hogyne*

Kicsit más történet, más köntösben. Továbbra sem be happy, hiába volt nagyon "nyálas" az előző vége. Nana továbbra is gonosz, továbbra is szemét lesz, mert hát, ő csak Nana.

Trágár szavak vannak benne! Ééééés továbbra is yaoi! :)

Ha hibát találtok, szóljatok! (Valószínű, hogy van benne, mert az előz felét három hete írtam, és átnézni sem sikerül mindig jól)

Jó olvasást. :)

~Nana~

Minden olyan volt, mint egy szép, hihetetlen álomban. A fellegekben jártam, miután sikerült mindenkivel megbeszélni, hogy ez a helyzet és mi… mi szeretjük egymást. Igazából nem mondanám, hogy azóta minden könnyebb. Nem. Nem így van. Nagyon nehéz.

Részben azért nehéz, mert szabadon nem szerethetjük egymást, hiába barátkoztak meg a többiek a gondolattal, hogy esetleg melegek vagyunk. Mivel együtt élünk a többiekkel, nem próbálhatunk ki dolgokat… gondolok itt most elég perverz, vulgáris, khm… eseményekre.

Múltkor Yoongi minden áron ki akarta próbálni, hogy milyen lenne a pulton, ahol Jin nap, mint nap főz. Igen, azért gondolt erre, mert aznap összeveszett Jinnel, ugyanis Jin kiadta a feladatokat mindenkinek. Takarítás, mosás, rendrakás, legalább minimális szinten. Yoonginak ehhez nem sok kedve fűződött, ugyanis merő véletlenségből fakadóan pont akkor, abban a szúrásban tört rá az ihlet, és a stúdióba nyargalt takarítás helyett.

Aztán történt a vita.

Aztán pedig alig tudtam lebeszélni róla hajnali kettőkor, mikor felkeltett, hogy a konyhában szeretkezzünk. A fejemet fogtam a végére, álmosan, fáradtan, és próbáltam vele tudatosítani, hogy ha erre Jin rájön, hogy ott a pulton mi nagyon egymásba melegedtünk, biztos, hogy nagyon mérges lesz ránk, pedig béke tűrő ember, és aránylag türelmes is, főleg velem és Taehyungie-val. 

Szóval, az ilyen kicsinyes bosszúkról nehéz volt lebeszélni. De talán nem is az ilyesmi elgondolások okozták a legnagyobb problémát.

Sokkal inkább az, hogy Jimin nehezen tolerálta Yoongit. Nagyon nehezen. Ha esetleg Yoongi nem úgy fordul hozzám, vagy nem úgy beszél velem, ahogy Jimin azt látni akarja, akkor nagyon szúrós, vészesen csillogó szemekkel nézi az idősebbet, és tudom, hogy csak azért nem szól rá, mert ő az idősebb és ha megtenné, valószínűleg nagyobb baj lehetne belőle. De ezt mondanám félig-meddig szerencsének is. Meg persze, nem vagyok elveszett lélek, megvédem én magam. Ráadásul tudom is, hogy Yoongi soha nem bántana szándékosan.

De tény, hogy Yoongival nagyon sokat vitatkozunk. Nem úgy gondolkodunk bizonyos dolgokról, ahogyan elvárjuk a másiktól. Én inkább szórakozok, nevetgélek és bohóckodok, játszadozok Taehyunggal vagy Jiminnel, ő viszont inkább nyugalomra, csendre és békességre vágyik esetek többségében – mert azért rá tud jönni az öt perc morcira is. Ha esetleg pedig magamban szórakozok, vagy telefonnal játszom, picit hangosan, akkor pedig elkerülhetetlenek az esetleges nézeteltérések. De úgy hiszem, hogy még így is nagyon jól megvagyunk. Sűrűn unatkoznánk veszekedés, vagy hangos szó nélkül. Hiányozna és furcsán érezném maga nélküle.

Tűz és víz vagyunk. Én lángolok, lobogok, energikus vagyok, életerős és életvidám. Ő viszont nyugodt, lassú folyású, mint a víz. Hideg, picit rideg is talán. Sokat gondolkodik és esetek többségében mindent fontolóra vesz. Én fejest ugrok a vízbe, akármi is történik, mert én aztán, ha elhatározom magam, nincs megállás. Ő előbb átgondolja és kompromisszumokat köt magával (tudom, ez furcsán hangzik, de tényleg olyasmi). Így nehéz pár dolgot megbeszélnünk.

Sok a sértődés. Sok a morgás, sok a harag és azt hiszem, tombolnak az érzelmek bennünk. Bár! Elég jó hatással van rá, mert mostanában rengeteg dalszöveget ír. Főleg a viták után… mikor utál. Nem szeretem azokat a szövegeket olvasni. Egy albumon sem szeretném látni, mert tudom, hogy rólam szólnak, hiába nem tudják az ARMY-k. De sajnos, néhány nagyon tetszik a tagoknak is, és Taehyung vigyora, mikor olvas egy-kettőt és rám néz… annyira bemosnék neki olyankor.

Jó tudni, hogy ribanc vagyok. Röhögjön is! Nagyon vicces…

A férfiasságomat és az önérzetemet is a földbe tiporja az ilyen megjegyzésekkel. A nők ribancok, én maximum faszkalap lehetek. Vagy akármi más, csak ne női jelzőket aggasson rám. Még a jelentésük nem is érdekel, mert nem izgat, de az, hogy melyik nemre használják, azért az mélyen érint.

Mondjuk, sokszor, nagyon sokszor eszembe jut, hogy egy-két ilyen dolgán meg kellene sértődnöm, vagy minimum egy nap hanyagolnom haragtartás végett, de utána eszembe jut, hogy én sem vagyok szent, cukorból sem vagyok, és akármennyi szöveget ír arról, ilyen rossz tudok lenni, tudom, hogy nagyon szeret. Ha rossz kedvem van, vagy fáradt vagyok, képes csak mellettem feküdni, oldalasan fekve, könyökölve a párnáján, ahogy a kezével támasztva az arcát és csak simogatni a hajamat és nézni.

Egy szóval: Min Yoongi nem egy egyszerű eset.

Nem, mintha én az lennék…

Elmosolyodva tartottam a kezemben az egyik papírlapot. Megpróbálkoztam a múltkor dalszöveg írással, és mint egy kisgyerek, olyan izgatottan és hevesen dobogó szívvel mutattam meg Yoonginak, hogy mit alkottam. Az első reakciója, mikor rám nézett, az a nagy büdös semmi volt. Komolyan, teljesen kifejezéstelen arccal nézett rám, hatalmas, nagy szemekkel, pislogva, miközben megnyalta az ajkait. Aztán visszafordította a tekintetét a lapra, újra elolvasta és mély szusszanással megkérdezte, hogy akkor ez most mi is. Gyerekmese?

Várhatóan úgy összevesztünk, ahogy még soha. Kiabáltunk egymással, ő már a haját tépte a végére, hogy de ő csak a véleményét mondja el, és fogadjam meg, ne legyek gyerekes. Szó szót követett. Viszont mikor eltéptem a lapot és elindultam ki a szobából, a kezemre fogott, magához rántott, és bűnbánóan megölelt. Olyan forró, meleg volt az ölelése… és akármennyire haragudtam rá, úgy bújtam, mint egy kislány.

Felsóhajtottam és lassan odébb tettem a lapot, miközben egy újabb pólót hajtogattam össze magamnak.

- Biztos mész? - Dugta be a fejét Yoongi az ajtón, mire széles mosollyal felnéztem rá, összehajtva a nadrágomat is. Törökülésben ültem a bőröndöm előtt, az ágyon. Pakolásztam a ruháimat és a fontos dolgokat, amikről úgy véltem, hogy nem maradhatnak itthon.

- Igen. Ha már így adódott a dolog, kihasználom. Régen voltam már otthon, ennyi időt – vontam vállat mosolyogva, mire felszusszantott, majd lassan kinyitotta az ajtót teljesen, és mellém lépve finomat helyet foglalt mögöttem. Elkaptam egy nadrágot magam mellől, hogy összehajtsam.

- Egy hét sok idő – dünnyögte az orra alatt. Elkerekedtek a szemeim és épp megszólaltam volna, mikor hirtelen átkarolta a derekamat, mögém ülve teljesen. A lábait terpeszbe tette a combjaim mellett pihentetve őket, majd teljesen hozzám bújva, a hasamon pihentette az ujjait, a vállamra fektetve az állát.

- 0-24-ben együtt vagyunk. Már néha sok is – vontam vállat hanyagul, hajtogatva egy pólót.

- Bunkó – morogva a nyakamba harapott, mire felkiáltottam, és eldobva a pólót, a hasamon pihenő kezére csaptam.

- Barom! Meglátszik – sziszegtem, oldalra döntve a fejemet. Felnézett rám, kérdőn. - A szüleimhez megyek…

- És?

- Mit és? - sóhajtottam, a homlokomhoz nyomva az ujjaimat, masszírozva a szabad bőrfelületemet, kicsit frusztráltan.

- Hát és? A szüleid csak tudhatják, hogy együtt vagy valakivel, nem? - kérdezte, kíváncsian figyelve, kicsit elhúzódva tőlem, odébb döntve magát, hogy teljesen a szemembe tudjon nézni, ahogy oldalra fordítottam a fejemet.

Viszont most nem néztem rá, csak halkan felsóhajtottam, még egy ruhadarabot hajtva össze.

- Tudhatják. De azt, hogy egy fiúval… azt nem. Azt főleg nem, hogy én vagyok a „nő az ágyban” - mondtam halkan, mély sóhajjal. - Ha meg azt mondom, hogy van valakim, kizárt, hogy ne mondjam el, ki is az. Hazudni meg nem fogok nekik.

- De ha elhallgatod, az is az.

- Nem, az nem az! Az hallgatás – szusszantottam.

- Akkor titkolni fogjuk a családunk előtt is, hm? - kérdezte, mély sóhajjal.

- Nem egyértelmű? - sóhajtottam, egy cseppet idegesen.

Nem akarom és nem is terveztem, hogy bármikor elmondanám otthon, mi a helyzet a magánéletemben. Nem, nem tehetem meg. Persze, tudom, hogy ők szeretnének mindenhogy. Tudom, hogy nem tagadnának ki, és azzal is teljes mértékben tisztában voltam, hogy nem lenne harmadik világháború abból, hogy egy férfiba vagyok szerelmes.

Viszont nem akartam magamnak sem bevallani… attól még, hogy nagyon szerettem Yoongit, és ő volt a mindenem a banda után, senki előtt nem akartam felvállalni. A csapattársaink előtt, hogy felvállaltuk, más dolog. Velük azért együtt élünk. Nem mindegy, hogy titkolózunk-e vagy sem. Akárhogyan is van, nekik muszáj volt bevallanunk mindent, főleg azért, mert rengeteg konfliktust okoztak a mi gondjaink, és mióta ezek megoldásra leltek, és együtt vagyunk, azóta – még, ha sűrűn vitázunk is – nyugalom van. De a szüleim, a családom soha nem fogják tudni, ez biztos.

Nem akartam, hogy csalódjanak bennem.

- Hmmm – motyogta elnyújtva. A szemem sarkából is láttam azt a tipikus szájhúzást. Nem akartam szóvá tenni, mert valahol, mélyen megértem, hogy nem tetszik neki a hozzáállásom, viszont azt ő is értse meg, hogy nem tehetem meg. Senki előtt nem vállalhatjuk fel. Az is kockázatos lenne, ha a családtagjainknak elmondanánk a dolgot. Jó, persze, ez megint kifogás, mert a szüleim nem árulnának el a médiának, de… de akkor is.

Soha nem fogják megtudni, akármennyire is bántom meg ezzel Yoongit. Ha a többiekkel nem élnénk együtt, bizton merem állítani, ők sem tudnának semmit rólunk.

- Mi ez a „hmmm”? - kérdeztem, újra a kezem közé kapva egy nadrágot.

Ő viszont nem szólt semmit, csak mélyen felsóhajtott. Elhúzódott tőlem. Az arca kifejezéstelen volt, mikor rá néztem. Semmit nem tükrözött. Csak hanyagul vállat vont, majd mély sóhajjal nyújtózott egy nagyot.

- Én mentem a stúdióba.

- Meg sem várod, hogy elinduljak? - kérdeztem, felvont szemöldökkel nézve rá.

- Nagy fiú vagy, túléled – mondta, vállvonással. Elfintorodtam, felhúzva az orromat és a felső ajkamat, majd kicsit indulatosan, mérgesen összegyűrtem a kezemben tartott ruhadarabot, és egy gombóccá formálva felé dobtam. Megcsóválta a fejét, mikor a textildarab a földre hullott, „lepattanva” a mellkasáról. Halk sóhajjal lehajolt érte, majd felvéve a földről, visszadobta nekem, egyenesen a fejemre.

- Baszd meg! - sziszegtem, mikor az ajtó felé indult.

- Vigyázz a szádra, mert belelépek! - morgott, felém fordulva az ajtófélfa mellett ácsorogva.

- Most azért duzzogsz, mert nem akarlak felvállalni?! Azért duzzogsz, mert megmondtam, hogy nem fog tudni senki arról, mit művelünk?! Basszus, nem akarom, hogy a szüleim úgy kezeljenek, hogy „a kicsi fiúnk buzi, és egy bandatársával ráadásul” - sziszegtem, de amint kimondtam, és amint megláttam az arcát és a tekintetét, elszomorodtam. Rögtön belém csapott a lelkiismeret-furdalás. Általában kifejezéstelen az arca, vagy nagyon boldog. Most szabályosan csalódott volt. Ilyenkor utáltam, hogy forró fejű vagyok és nagyon, de nagyon nehezen tudtam az utóbbi időben visszafogni azt, amit gondoltam, főleg, ha vele beszéltem. Ráadásul még engem is bántott, amit mondtam, nem hogy még őt. - Yoongi…

- Lehet, hogy jobb is, ha lelépsz egy hétre – sóhajtotta, a hajába túrva, megcsóválva a fejét, lehunyt szemekkel. Felsóhajtottam, lesütött szemekkel. Megbántottam. Megint.

Mindig, lépten-nyomon megbántom.

- Yoongi, figyelj… - A szavamba vágott, mielőtt bármit is mondhattam volna.

- Nem, te figyelj! - A hangja határozott volt, ahogy felemelte a fejét, s ezzel együtt a szempilláit is megemelte, hogy azok mögül nézhessen rám, mélyen a szemembe. Nem válaszoltam, csak vártam, hogy folytassa, amit elkezdett. - Azért mondom, hogy jobb, ha elmész egy hétre, mert rengeteget veszekszünk. Úgy állandóan. Minden nap. Makacs vagy és akaratos, én pedig… - A szavába vágtam.

- Te pedig ugyanez – morogtam.

- Nem! Én nyers vagyok és szókimondó, nem ugyan az – mondta, a szemembe nézve. - Mindegy, jobb, ha hanyagoljuk egymást – sóhajtotta, mire elhúztam a számat.

- Nem azért megyek el! - mormogtam, mérgesebben vágva a ruháimat a bőröndbe.

- Hanem?

- Ne beszélj úgy, mintha azért mennék el, mert nem bírlak elviselni! - néztem fel rá, dühösen.

- Miért, nem így van? Én egy szóval sem mondtam, Jungkook, hogy azért akarnál elmenni - mosolygott, felvont szemöldökkel, kihívóan nézve rám.

Utáltam, mikor kiforgatta a szavaimat, vagy épp ellenem fordította a szavaimat. Vagy kimondatott velem dolgokat, amik amúgy a fejemben sem jártak, csak úgy célozgatott, hogy automatikusan felötlött bennem a gondolat…

És persze, akkor ő azt már kész ténynek is vette, hogy akkor az úgy van, pedig nem. Nagyon nem.

- Nem! Nem így van, rohadtul nem így van! Tudod, én nagyon korán szakadtam el a szüleimtől, és képzeld, nagyon sokszor hiányoznak! Az más, hogy esetleg nem beszélek róla, de sűrűn hiányolom a társaságukat és a… - A szavamba vágott, újra.

- Akkor miért nem hívod őket fel néha? - kérdezte, felvont szemöldökkel. - Taehyung három naponta biztos felkeresi a szüleit, ha ők őt nem. Te nagyon ritkán hívod fel anyukádat, vagy apukádat. Tényleg annyira hiányolod őket? - mosolygott, a vállát az ajtófélfának döntve hanyagul, ahogy a pillái alól lesett ki rám.

Mérgesen nyeltem egy nagyot, egy pillanatra összeszorítva a szemeimet, majd felnyitva őket, még haragosabban néztem rá.

- Amúgy, nem a stúdióba akartál menni? - sóhajtottam, nagyot nyelve, hogy valamelyest a elnyeljem a haragomat, hátha végleg eltűntethetem. Természetesen, nem volt ennyire egyszerű a dolog.

- De, miért? - sóhajtotta, megforgatva a szemeit.

- És még itt vagy? - pislogtam fel rá.

- Elzavarsz? - nevetett keserűen, megcsóválva a fejét újra. - Hát jó, ha ennyire akarod, akkor megyek – mondta, mély sóhajjal, hátat fordítva nekem.

- Baszd meg, Min Yoongi! - szuszogtam dühösen, hozzá vágva egy pólót, de mire felé ért volna, ő már nem volt sehol.

Mérgesen és frusztráltan pakoltam a maradék időmben. Tényleg nagyon dühös voltam. Tudom, tudom, hogy nagyon megbántottam, valószínűleg egymás után többször is; fogjuk rá, de megérdemeltem a viselkedését és a szavakat, amiket felém, hozzám intézett. Azt is lehet, hogy megérdemeltem, hogy nem köszönt el tőlem és inkább elment a stúdióba, hogy az utolsó másfél-egy órát velem töltse.

Igen, biztos, megérdemeltem, de attól még haragudtam. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire nehéz, lehetetlen megértenie, hogy én nem akarok kavarodást az együttlétünk ténye miatt. Nem, képtelen lettem volna a szüleim elé állni vele. Még véletlenül sem lettem volna képes elmondani nekik… Miért nehéz megértenie? Miért kell mindenbe fejest ugrani? Miért nem elég, hogy öt ember segít nekünk, és még támogatnak is minket? Miért ennyire telhetetlen? Mitől lesz jobb, ha a családunk tudja, mennyire összemelegedtünk? Semmivel.

Sok vitát, veszekedést eredményezne. Csalódást, döbbenetet. Lehet, hogy még ennél rosszabb is lenne minden. Nem voltam hajlandó kockára tenni a családi életemet. Nem, és nem. Szeretem őt, mindennél jobban, de akkor sem fogom azt a meghitt békés környezetet tönkretenni otthon. Olyan ritkán tudok hazamenni… nem akarom, hogy abból a pár alkalomból is kellemetlen légkör adódjon, vagy frusztrált sóhajok.

Mélyen felszusszantottam, majd miután mindent bepakoltam, lassan a bőröndöm tetejéhez nyúltam, és a széleit megragadva az ujjaimmal, felemeltem azt és a ruháimra hajtottam. Szomorkásan fogtam meg a cipzárt, hogy összezárjam vele a bőröndöt, majd mikor kész voltam, szomorkásan néztem a másik ágyára.

Igazán elbúcsúzhatott volna tőlem...