Mimóza (TaeGi) +16

Cím: Mimóza

Alkotó: Nana  

Hossz: ?

Besorolás: +16

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd, bromance

Összefoglalás: 

Hozzáfűzés: (Régi fici, nagyon régi.)

- Min… Yoongi! Suga! - Halk szólongatásra ébredt. Nehéz volt felnyitnia a szemeit, ugyanis furcsa volt a hirtelen világosság, ami a szeme elé tárult; szinte már fájt a vakító fény, mintha hasogatta volna a szemgolyóit. Száraznak és érdesnek érezte őket.

A feje zúgott, hasogatott, és mintha a füle is sípolt volna, de nem volt benne biztos, hogy az a halovány, éles hang a fülében az agya szüleménye.

Pislogott maga előtt párat, hogy valamelyest hozzászokjon a szeme a vakító fényhez, majd lusta pillantások közepette arra a személyre nézett, akiről hitte, hogy talán a nevén szólongatta.

Minden olyan homályosnak tűnt számára. Olyan volt előtte a világ, mint amilyen azoknak lehet, akiknek szemüveget kell hordaniuk. Bizarr volt…

- Jól vagy? - Kedvesen mosolygott, sugallva, hogy bízhat benne. Akkor tisztult előtte a kép, hogy igen, ő Hoseok.

- Ah… Azt hiszem – mondta halkan, maga elé nézve, fájlaló végtagokkal. Lassú mozdulatokkal felült a matracon, és a fejét kezdte dörzsölgetni a szinte már jéggé fagyott ujjaival, halk nyöszörgést hallatva. Jól esett neki a hideg, jelen esetben. A fejfájás kevésbé. - Mi történt? - Ráemelte a tekintetét újra, pár pillanat erejéig, majd elkapva róla a szemeit, megfordult az ágyon, lelógatva a lábait. Rögtön elfintorodott. Fergeteges. Megint tele van sebekkel és különféle foltokkal. A bal lába teljesen be volt kötve, egy szabad bőrfelületet sem lehetett látni rajta.

- Tegnap terepszemlét tartottatok Jinnel. Közben találtatok egy fiút, aki a romok között hevert, elég sok sérüléssel. Csak közben jöttek – sóhajtotta gondterhelten –, de nem akartátok ott hagyni a gyereket, így megmentettétek. Csak azok a dögök gyorsak voltak. Megint – mutatott a lábára hosszúkás, vékony ujjával, megköszörülve a torkát. Yoongi rögtön elhúzta a száját.

- Szóval majdnem ott hagytam a fogam? - szuszogta, a bal kezével a jobb vállára fogva, amivel lassan körözni kezdett, felszisszenve a hirtelen ért fájdalomtól.

- Igen. Neked szerencséd volt, hogy volt nálad fegyver. Jinnek az volt a szerencséje, hogy ő hozta a hátán a kölyköt… - suttogta.

- Mi? Mert? - kérdezte, megállva a mozdulataiban, összevonva a szemöldökét.

- Jin olyasmit mondott, hogy a fiú kommunikált velük. Mintha… nem is tudom, mit zagyvált Jin – nevetett, zavartan, a tarkóját simítgatva az ujjaival. - Olyasmit mondott, hogy mikor az egyik rohadék meglátta a fiút, megállt és a srác megcsóválta a fejét és mutogatott valamit. Akkor elfordult tőle a dög és feléd fordult. Jin pedig kereket oldott a „zsákmánnyal”. Legalábbis, én így hallottam – mosolygott, az ágyon ülő férfi lábait nézve mereven.

- Pff! Ott hagyott! Na szép – morogta Yoongi, megnyújtóztatva a tagjait. - Akkor eggyel többen vagyunk?

- Igen. Viszont kétlem, hogy a fiúnak sok hasznát vesszük majd. - Hoseok Felállt a helyéről, ásítva egy nagyot.

- Mert? - Yoongi Összevonta a szemöldökét, értetlenül.

- Néma.

*~o~*

Morgolódva, idegesen sétált a szoba felé, ahol elvileg a fiú van most. Hoseok azt mondta neki, hogy Jungkook vigyáz rá, mert körül-belül egy korúak lehetnek és talán feltalálják magukat.

Akármennyire fájlalta a lábait és a tagjait, nyargalt a szoba felé, fintorogva és szitkozódva. Nem akarta elhinni, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy egy haszontalan kis nyomorék miatt hagyta ott a fogát majdnem, Jinnel együtt! Úgy érezte abban a pillanatban, hogy menten megáll az esze a hirtelen felgyülemlett méregtől és dühtől, ami átjárta a testét!

Nem, Yoongi nem kegyetlen fajta ember, de farkas törvények uralkodnak.

A gyenge meghal, az erős él. Kolóniákban éltek, hogy életben maradjanak. Fejlesztik magukat, hogy erősebbek lehessenek, és egy analfabéta nem illik bele a képbe, akárhogyan is nézte!

Nem, ő tényleg nem annyira kegyetlen férfi. Tekintve, hogy a külseje a legbarátságosabb kinézetet mutatta a kolónián. Rövidkés szőkés-rózsaszínes haja volt, édes mosolya, havas, hófehér bőre, gyönyörű szép, csokoládé barna szemei. Vékonyka volt, így főleg nem kellett tőle tartani…

Viszont a jó és megnyerő külseje mellett ő volt talán az egyetlen, aki annyira tekintélyparancsolóan viselkedett - ki is vívva azt magának –, hogy a fiatalok mind csendben maradjanak a közelében. Akár barátságos és kicsi termetű, akár nem.

De emellett sem volt rossz ember! Sem annyira kegyetlen.

Csak, ha nincs semmi haszna esetleg az új jövevénynek, mert néma, attól még etetni kellene és a készletük fogytán van. Ráadásul neki jó harcosok kellenek, stratégiákat vezetők. Mit kezdne ő egy néma, analfabéta fiúcskával?!

Mérges volt magára és Jinre is. Bár, valahogy érezte, hogy ő ott akartam hagyni a kölyköt, csak Jin nem engedte. Igen, biztos ez a nyitja a dolognak. Ő ne hozna el valakit úgy, hogy nem tudja, mire képes és mire nem. Jin pedig túl érzékeny… gyerek centrikus.

Így került hozzájuk Jungkook is, mikor még tíz éves volt. Szerencséjük volt az ő esetében, hogy Jungkook intelligens, és jó a probléma megoldó készsége. Nem egyszer húzta ki őket a bajból, az egyik vezérlőn át, miközben utasításokat adott, mit hogyan kell csinálniuk ahhoz, hogy valami eredményt érjenek el.

Morgolódva, sziszegve lépett be a szoba ajtón, szinte bevágva azt. Hatalmas, döbbent pislogással nézett végig Jungkookon, majd az új jövevényen, aki mosolyogva rakosgatta a kirakóst. Egy nagy, bő kockás ing volt rajta – feltételezte, hogy az Namjooné lehet –, és egy szűkös farmernadrág – amit szerinte Jungkook nőtt ki –, és egy ütött-kopott edzőcipő.

Még fel is ruházták?!

- Mi megy itt? - morgolódott Yoongi, közelebb lépve a kis pároshoz.

- Ó! Szia, Suga! Jobban vagy? Jó egy hétig feküdtél kómában. Kezdtünk aggódni, főleg, hogy két nap és terepszemle. De azt hiszem, te így nem mész – mérte végig az idősebbet a fiú. Az alacsony férfi felmordult.

- Voltam jobban is. Szerintem meg megyek. Ez? - A fiúcskára mutatott, aki egy ütött-kopott mesekönyvet tartott a kezében, amit talán Jungkook találhatott neki a régi játékai között. Jungkook elmosolyodott, miközben nézte a fiút.

- Nagyon édes – vigyorgott Jungkook, miközben lassú mozdulatokkal felállt a helyéről és megnyújtóztatta elgémberedett tagjait. Yoongi mélyen felsóhajtott, ahogy az előtte lévő gyereket nézte, aki még a földön ült, és lapozgatta azt az ócska gyerekmesét, aminek a lapjai piszkosak és gyűröttek voltak már.

- Aha. És? Ennyi? - kérdezte Yoongi, az ében hajú fiú felé fordulva, aki megköszörülve a torkát, a gyerekre nézett.

- Hát. Nem nagyon beszél. Nem tudom, hogy nem akar-e, vagy nem tud-e. Viszont Jin mondta, hogy valahogy kommunikált a dögökkel. Én mutattam a fiúcskának pár képet és felvételt róluk, de olyankor nem reagált semmit azon kívül, hogy lehajtotta a fejét és mélyeket sóhajtott, a jobb tenyerét nézve. Fogalmam sincs, Jin igazat mondott-e. Bár… nem szokott füllenteni. Kikerülték őket a dögök, ami még soha nem fordult elő. Mintha féltek volna a gyerektől, azt mondta – sóhajtotta Jungkook, majd elindult az ajtó felé.

- Itt hagyod Ezt? - kérdezte Yoongi, a fiúra bökve az egyik ujjával.

- Muszáj. Meg kell kérdeznem Zicot, hogy akkor hogyan legyen a legközelebbi terepszemle. Jobban fel kellene fegyverkezniük azoknak, akik elindulnak, és pár dolgon javítani kellene. A legutóbbi akciód Jinnel nagyon balul sült el. Pár dolgon javítani kell.

- Jó, menj csak – szaladt ki Yoongi ajkain egy halk sóhaj közben, majd mikor hallotta, hogy csukódik az ajtó, a fiúra nézett, aki még mindig a könyvet lapozgatta, szomorkás arccal. A kis herceg c. mesét nézegette.

Yoongi mély sóhajt hallatott, majd lassú, lusta mozdulatokkal helyet foglalt a fiú előtt, aki először nézett fel rá. Yoongi tüdejében rekedt az összes levegő, amint a tekintetük találkozott.

A kisfiú szemei egyszerűen ragyogtak, csillogtak, jobban, mint az égen lévő csillagok. Hatalmas, tengerkék színű szemei voltak, hosszú szempillákkal. Az arca kicsit piszkos volt, de talán nem is volt baj, hiszen jobban kitűntek a gyönyörű szemei a piszok mellett. Az orra szépen ívelt volt, és az arca is, mintha kis angyalok faragták volna őket. Az ajkai dúsak voltak, de nem annyira, hogy ne legyen összhangban az arcával.

Olyan volt, mint egy kislány. Persze, fiús vonásai voltak, de a hatalmas szemei zavarba ejtőnek tűntek. Ráadásul a zilált, kócos, csokoládé barna színű haja olyan „kedveskés” kisugárzást kölcsönzött a fiúnak.

Yoongi megrázta a fejét.

- Mi a neved? - kérdezte, mire a fiúcska elmosolyodott és felmutatva maga előtt a kezét, kinyújtotta a mutató-és középső ujját Yoonginak, V alakot formálva velük. - Hogy mi? Ne mutogass itt nekem hülyeségeket - mormogott a férfi ingerülten, mély sóhajjal. Nem volt kedve játszadozni.

A fiú azonban nem tántorított, sőt! Hevesen mutatta az ujjával a V alakot, boci szemekkel, sűrűeket pislogva, rebegtetve a szempilláit. Suga felvonta a szemöldökét, elhúzott ajkakkal. A fiatalabbik fiú felnyüszített, kétségbeesetten. Másik kezével a saját mellkasát ütlegelte finoman, majd szinte már Suga arcába nyomta a V alakot formáló ujjait.

- V a neved…? - Bukott ki Yoongiból. A fiú elvigyorodott, szélesen és hevesen bólogatni kezdett. - Mi -féle név az, hogy V? Ezzel büntettek a szüleid, vagy mi? - sóhajtotta a férfi, a rózsaszínes tincseibe túrva. V viszont csak elmosolyodott, vállat vonva. - Hány éves vagy? - sóhajtotta, mire V elmosolyodott.

Először tízet, majd ötöt mutatott az ujjával, széles mosollyal a dús ajkain.

Yoongi aprócskát bólintott, V pedig újra a mesére emelve a tekintetét, lapozva egyet.

- A kis herceget olvasod? - kérdezte, mire V hevesen kezdett el bólogatni.

Yoongi felsóhajtott és a fiú mellé ült, aki lustán lapozta a könyvet, majd lassan a rókára bökött az ujjaival.

- Ő a róka. Azt hiszem, a róka mondja meg neki, hogy az élet értelme a szeretetben rejlik. Vagy ilyesmi. Nem tudom. Nem nagyon ismerem a mesét. Kiskoromban sűrűn olvastam – mondta, mire V felsóhajtott, szomorkásan nézve maga elé. - A kis herceg azt hiszem, meg akarja tanulni, hogyan kell élni és sok rosszat lát, magányos is. Ilyesmik. De nem biztos – sóhajtotta, miközben felkelt a földről, a fiú mellől, aki felnézett rá, a könyvet mutogatva neki. - Mit kezdjek vele? - V mutogatta a sorokat a rajzok mellett, boci, kérlelő szemekkel. Hogy hatásosabb legyen, még az alsó ajka is megremegett. Suga biztos volt benne, hogy képes könnyeket is előcsalni magából.

Yoongi elfintorodott.

- Biztos, hogy nem fogom neked felolvasni. Nekem komoly dolgokkal kell törődnöm. Kérj meg mást – sóhajtotta, bicegve, ahogy elindult kifelé a szobából.

V megeresztett egy halk sóhajt, miközben lehunyta a szemeit, majd a tenyerével lassan végig simított a lapon.

De legalább Yoongi megértette, mit szeretne. Jungkook rá sem tudott jönni, miért böködi a könyvet.

Ugyan olyan magányosnak érezte magát, mint amilyen a herceg lehetett a mesében.

*~o~*

- Mit akarsz? - morgolódva nézett a fiúra, aki felkeltette őt mély álmából. - V… ne már – sóhajtotta, mikor a fiú beljebb lépett a szobájába, majd lassan letérdelt az ágyához, szorongatva a mellkasa előtt a könyvet, hatalmas, boci szemekkel nézve Sugára. - Mit szeretnél? - szusszantotta, idegesen.

Már bánta, hogy akkor, aznap engedett Jinnek és elhozta a fiút. Mert biztos Jin vette rá. Ő biztos, hogy nem hozta volna el a néma, kissé butácska fiút a kolóniára. Ráadásul bosszantotta az is, hogy mindenki édesnek és aranyosnak gondolta, mellette pedig senki nem vette észre, hogy ez nem játék, ugyanis potyára van itt! Azon kívül nem tesz semmit, hogy hurcibálja magával a megkopott, gyűrött lapú meséjét.

Az a kis könyvecske már lassan a fiúhoz nőtt…

V lassan mutogatott Yoongi mellé az ágyon, kérlelő szemekkel.

Aha, szóval, most nem arra kéri kivételesen, hogy olvasson fel a könyvből, hanem arra, hogy aludhasson vele. Még jobb.

- Nem, V. Nem alszol velem. Kaptál külön szobát, egész kényelmes ággyal. Még plüssállatokat is kaptál Jungkooktól, hogy megvédjenek téged… borzasztó – fintorgott, oldalasan fordulva a fiú felé. V azonban nem tágított az elhatározása mellől, miszerint ő Sugával fog aludni, így tovább rebegtette a szempilláit, a hatalmas, csillogó kék szemeivel nézve a férfit. - Ne nézz így, akkor sem! - V lágyan oldalra döntötte a fejét, kérlelően nézve a férfit.

Hosszasan szemeztek így egymással. V továbbra is fogta a mellkasa előtt, szorongatva magához a kopott mesekönyvet, szomorkás arckifejezéssel, csillogó kék szemekkel. Suga egy pillanatig elgondolkodott, hogy hogyan lehet kék a szeme. Még nem is találkozott olyan ázsiaival, akinek kék szeme van. Persze… úgy gondolta, mindig történhetnek kivételek, de V… V egy igazi különlegesség volt. Bár, fájt magának bevallania, de a fiúcska tényleg különleges volt a maga módján. Olyan, mintha valami természetfeletti erővel bírna. Mintha valahonnan idejött volna. Vagy ide küldték volna őt…

Sűrűn eszébe jutott, hogy szerinte V nem is ember, hanem valami más, emberi külsővel.

- Ne nézz így rám! Akkor sem! - sóhajtotta Yoongi, majd elfordult az ágyon, a fal felé, szinte hozzábújva a hideg laphoz maga előtt, jobban magára húzva a takarót.

Egy-két óra elteltével viszont érezte, hogy V biztos nem ment el mellőle. Morgolódva, mérgesen megfordult, és aprócska bűntudattal a tekintetében nézte a fiút, aki az ágy mellett ült, a matracra hajtva az egyik kezét, azon pihentetve a fejét, miközben a másikban szorongatta a könyvet, magához ölelve.

- Megpuhít egy gyerek. Katasztrófa – szusszantott egy nagyot megadóan. Lassú, halk mozdulatokkal felült a matracon, majd lepattanva az ágyról, a fiúhoz lépett. Egyik karjával a lábai alá nyúlt, a térdhajlata alá, átfogva azt, miközben a másik kezével a fiú hátát fogva meg erősen, így finoman, nehogy felébredjen, megemelte a hideg padlóról.

Apró sóhajt hallatott és épp letette volna az ágyra V-t, mikor az a mellkasának döntötte a fejét, és elnyíló ajkakkal szuszogott, lehunyt szemekkel. A haja rakoncátlanul hullott a szemeibe, még mindig fogva azt a buta könyvet.

Suga zavartan tette le V-t az ágyára, majd vonakodva ugyan, de lassan elfeküdt mellette, végül betakarta mindkettejüket. V azon nyomban Sugához bújt, a mellkasába temetve az arcát. Egyik kezét átvetette Yoongin, közelebb bújva hozzá, a másikban pedig tartotta a mellkasához a könyvet.

Yoongi egész éjszaka nem aludt. Mikor a fiú arca eltávolodott a mellkasától, figyelte őt. Egész éjszaka őt nézte, és néha, mikor elkapta a gyengédség hulláma, kisimította a haját a szeméből, a füle mögé túrva a kósza tincseket.

*~o~*

- Miért nézed így? - Namjoonra pillantott, aki vigyorogva figyelte Yoongi bámulásának tárgyát. Igen. Megint V-t nézte, elmélázva. - Talán megkedvelted? - kuncogott Namjoon, miközben a pálcikájával kivett az ételből egy kis falatnyit, majd az ajkaihoz emelte azt, hogy meg tudja enni.

- Igen. Megkedveltem – vallotta be Yoongi, turkálva az ételt. - Bár, magam sem tudom, hogyan, mert tényleg bosszantó egy picit.

- Igen. De nagyon különleges. Főleg a kék szemei – mosolygott Nam, figyelve a fiút, aki épp ült az asztalon és hallgatta, ahogy Jungkook beszél hozzá. - És türelmes.

- Mármint? - mosolygott Yoongi, figyelve a kis „Alient”.

- Kis kíváncsi – kuncogott Namjoon, miután lenyelte a szájában lévő falatot. - Múltkor valahogy keveredett a vezérlőbe. Szerintem Jungkook vitte fel magához, ne maradjon egyedül. Akkor mentek el sokan terepszemlére. A kis butus pedig megnyomkodott pár dolgot és összekavarta a rendszert. Zico három órán át ordított vele, teljesen kikelt magából. Bár, hozzáteszem, azért megértem. Elég szervezett és már jól felépített volt a rendszer, erre ez a kiskölyök pár perc alatt szétbombázta – vigyorgott szélesen. - Jungkookkal napokig azon foglalkoztak, hogy helyre tegyék. Szerintem a mai napig is hallgatja a kis butus – mosolygott, újabb falatot véve a szájába, majd miután lenyelte, folytatta: - De türelmes volt. Egy percig sem reagált, csak nézett maga elé, bűnbánóan, aztán pár óra kiabálás után megölelte Zicot.

- És? - kérdezte Yoongi kíváncsian.

- Zico megenyhült. Jungkook elmondásai szerint. Én, ha rosszat is teszek, biztos nem tűrném órákon át, hogy kiabáljanak velem. Tuti, hogy valamivel vissza támadnék. De… ez a fiú… mintha egy angyal lenne.

- Egy kíváncsi, butus angyal. De akkor te is úgy gondolod, hogy nem ember? Mármint nem szoktál azon gondolkodni, hogy… nem is ember, hanem valaki, vagy valami ideküldte nekünk? Elvégre, nagyon furcsa, hogy ott hevert a romok között, ahol már három éve egy embert sem találtunk. Akkor meg hirtelen ott termett – motyogta Yoongi, V-t figyelve, aki lóbálta a lábait, édeskés mosolyra húzva a száját.

- De. Nekem is sűrűn eszembe jut, hogy nem ember – mosolygott Namjoon, újabb falatot véve a szájába. - Akárhogyan is van, különleges.

- Igen. Különleges – motyogta Yoongi, végre bekapva egy falatot a szájába. - Fúj, de pocsék – fintorgott teli szájjal, ízlelgetve az ételt.

Namjoon elnevette magát, vállat vonva, ugyanis ő már rég betömte magába a borzalmas ízű ételt.

*~o~*

- Megőrültél?! - Yoongi üvöltött. Kiabált. Az arca paprika vörös színben pompázott, ahogy a fiút nézte az ágyban, a gyengélkedő szobában. Sugának még a füle is piros volt a méregtől, a keze is remegett, ahogy ökölbe szorította azokat, annyira, amennyire csak engedte az ereje. Fogalma sem volt róla, mikor volt utoljára ennyire mérges, de… akkor nagyon dühös volt. Cikáztak a gondolatok a fejében, zaklatott volt, a pulzusa ezerre ugrott, a vérnyomása pedig 300-ra. Már alig látott maga előtt a fekete ködtől valamit, ami az agyára borult. - Neked elment a maradék eszed?! Te ennyire sötét vagy, mondd csak?! - ordított, teljesen kikelve magából.

- Suga, hagyd, nincs jól, te is tud… - Elhallgattatta Jint a mozdulattal, amitől a legtöbben megijedtek. Felmutatta a mutatóujját Jin felé, hogy hallgasson, vagy őt fogja megverni a felelőtlen fiú helyett.

- Mi késztetett arra, hogy a fészekhez menj?! Még is mi?! - ordított torka szakadtából. V az ágyon ült, több sebből is vérzett. Lesütötte a szemeit, szomorkásan, megbántottan, ahogy a szokásos könyvet fogta az ujjai között. Szinte minden testrészét beborította egy-egy nagyobb-kisebb sérülés. De talán a fejét érte a legnagyobb, azon belül a halántékát. - Nem is gondoltál rá, hogy meghalhatsz?! Mi történt volna, ha Jungkook nem veszi észre, hogy lelépsz?! Ha?! Mi?! Ráadásul majdnem meghaltam, Jiminnel együtt! Mi az Istent gondoltál, te agyament?! - üvöltött a fiú feje felett, aki összerezzent, összeszorítva a hatalmas szemeit.

- Suga, hagyd… - Jimin a férfi vállaira tette az ujjait, de Suga nem törődött vele, lerázta magáról a gyengéd érintést.

- Mi a fasz volt a fejedben?! Nyisd már ki a szádat! - üvöltött.

- De nem tud besz… - Elhallgattatta Jint újra, viszont most a villogó szemeivel, amik sugallták, hogy ha még egyszer valaki félbeszakítja, akkor a torkuknak ugrik.

Hoseok mélyen felsóhajtott, a hajába túrva. Ezután síri csend telepedett a gyengélkedő szobára.

- Miért mentél oda, V? - kérdezte Yoongi, próbálva visszafogni a dühét és haragját, amit most erősen táplált a szíve. - Miért kellett neked minden áron a fészekhez menned, ami a város központban van, hm? Miért? - sziszegte, majd a fiúhoz lépve, a vállaira markolt, erősen fogva a vékonyka csontot, kihívóan, dühösen nézve V szemeibe.

V azonban nem válaszolt, csak lesütött szemekkel nézte a könyvet a kezében.

- Nem válaszolsz? Hát rendben van, V! - sziszegte, dühvel a hangjában, majd egy határozott mozdulattal kikapta a fiú kezéből a szeretett könyvet, azzal a lendülettel pedig széttépte a gerince mentén. V tátott szájjal nézte a könyv pusztulását, majd mikor a gerinc eltűnt a lapok mögül, azok szerteszét hullottak a szobában. - Ez volt a büntetésed! - Yoongi hangja rideg volt, annyira, amennyire még soha.

V pedig könnyes szemekkel nézte a lapokat a földön, amik már soha nem lesznek egyben. Úgy érezte, hogy a lapokkal együtt, ugyan ennyi részre hasadt az aprócska, pici szíve.

Lassan lehunyta a szemeit, kieresztve belőlük az aprócska könnyeket.

Életében először sírt. Életében először érzett furcsa fájdalmat a mellkasában, ami nem fizikai volt. Valami más...

*~o~*

- Nagyon megbántottad szegényt. Azóta csak fekszik – mondta halkan Jungkook, miközben az egyik adóvevőt szerelgette, ami nemrégiben tönkrement.

Yoongi felsóhajtott, a hajába túrva, mély sóhajjal.

- Azóta is? De hát két hét telt el – morgott. Igen. Két hét óta rá sem nézett V-re. Haragudott rá, nem is akármennyire. Nem tudta eldönteni azóta sem, hogy vajon azért volt-e ennyire dühös, mert V megszegte a szabályokat, és a fészekhez ment, mindenféle indok nélkül, vagy azért, mert majdnem meghalt, vagy esetleg azért, mert majdnem meghalt saját maga, a többiekkel együtt.

Alig tudtak kijutni onnan.

Mikor visszagondolt az eseményekre, kirázta a hideg. Csak szerencséjük volt, hogy mindenki megúszta, még akkor is, ha megsérültek mindannyian. Csak szerencséjük volt, hogy akkor nem voltak ott ezrével a dögök.

- És ő két hét óta is a gyengélkedőt nyomja. Kicsit kegyetlen voltál – mondta Jungkook halkan, rá sem nézve Yoongira.

- Engem egy 17 éves kölyök nem fog kioktatni! - sziszegte Suga, dühvel a hangjában. Jungkook kieresztett az ajkai közül egy sóhajt, ahogy a másik csavarhúzóért nyúlt az asztal felé, majd az ujjai közé véve azt, folytatta a munkálatait.

- Tény, nagyon rosszat csinált. De az a könyv volt a mindene, Yoongi. Tudom, hogy csak meg akartad őt nevelni, de olyan, mint egy törékeny virág. Azóta is csak fekszik az ágyban, nem akar enni… Ukwon már infúzióra kötötte. Nagyon magas láza van, alig tudja csóri levinni. Ráadásul csak sóhajtozik és néz maga elé. Nem mosolyog… nem csillog a szeme. Tényleg megbántottad! - Jungkook hangja továbbra is halk volt, ahogy szerelte az adóvevőt, rá sem pillantva Yoongira.

- Engem meg halálra rémisztett, még sem vagyok depressziós! - sziszegte a rózsaszínes árnyalatban futó hajú férfi, felhúzva a felső ajkát, apró fintorba futott arccal.

- De te nem vagy gyerek – sandított rá a fiatalabbik.

- Te is az vagy, még sem vinnyogsz! - morgott Yoongi, az egyik fegyvert véve a kezébe. Semmi terve nem volt vele, csak úgy érezte, valamit csinálnia kell, ugyanis kellemetlen volt számára az egész beszélgetés.

- Mert nem vagyok annyira érzékeny. De ha valaki széttépné azt a dolgot, ami a legfontosabb a számomra, és éjjel-nappal cipelem, akkor igen… nagyon meg lennék bántódva és biztos vagyok benne, hogy ha nem is sírnék, de napokig, vagy hetekig szomorú lennék – vont vállat könnyedén, az idősebb férfira sandítva. - Számodra mi a legfontosabb dolog a világon?

- Nekem nincs olyanom, Jungkook – mormogott Suga maga elé, a fegyvert nézegetve.

- Akkor ezért nem érzed át. Egyet mondok, Suga – sóhajtotta Jungkook, fenyegető hangon –, ha meghal, ha belehal a bánatba, miattad… akkor levontam rólad minden következtetést, akármilyen régóta ismerlek! - Halk volt a hangja, még is fenyegető hangon beszélt, ami Yoongit felbosszantotta. Soha, senki nem engedte meg vele szemben ezt a hangnemet.

Akárhogyan is, akármennyire volt bosszantó Jungkook hangneme és viselkedése, Yoongi elgondolkodott azon, hogy lehet, tényleg rosszul tette, amit.

*~o~*

Bosszúsan sziszegett maga elé, mikor realizálta, hogy a ragasztó ide nem elég. Méreggel teli tekintettel figyelte a gyűrött, elhasználódott lapokat, amiknek nem ez volt a legnagyobb bajuk. Hanem az, hogy szerteszét hevertek, összekeveredve. És ha ez még nem lenne elég, néhányon nagyon erős szakadás nyomok is voltak, ami nem könnyítette meg a helyzetét.

Végül eltéve a ragasztót, mély sóhajt hallatva a kezébe vette a celluxot, hogy azzal javítgassa ki a széttépett oldalakat.

Bő hat óráig ragasztgatta az oldalakat. Nem volt hosszú a könyvecske, ahhoz képest elég kis terjedelme volt, viszont rengeteg rajz és illusztráció volt benne, amitől a terjedelme is hosszabb lett. Gondolkodott rajta, hogy a rajzokat egyszerűen csak kihagyja, de az nem olyan. Nem akart félkész munkát végezni.

A lapok megragasztása után mélyen felszusszantott, a homlokát dörzsölgetve az ujjaival, amikre rá volt száradva a ragasztó.

- Még is, mi a jó Istent csinálok… - sóhajtotta maga elé, majd a borítót felvéve a földről, maga elől, megnézte azt, és apró mosoly játszott az ajkain. Akaratlanul is eszébe jutott, hogy V mindenhová magával vitte a könyvet.

Abban a pillanatban hasított a szívébe először a lelkiismeret-furdalás.

Megcsóválta a fejét, és nagyot nyújtózkodva nyögött egyet, majd lassú mozdulatokkal a cérnához és a tűhöz nyúlt. Kénytelen a lapokat összevarrni valahogy, mert máshogy nem fog összeállni a könyv.

Tudná, hogy a vastag gerincen hogyan fogja átnyomni a tűt. A borítón hogyan fogja átnyomni a tűt! Hogy fogja ő ezt megcsinálni…?

*~o~*

Napokon át szenvedett, míg sikerült a könyvet összeraknia. Igen, elég bénán nézett ki. Bénán? Borzalmasan… arról nem is beszélve, hogy csúnya volt a sok ragasztással és a cérnás megoldással. Ráadásul néhol tocsogott a ragasztó.

Nem volt biztos benne, hogy oda kellene adnia V-nek így a könyvet. Ha nem lenne az egész világ kész romhalmaz, megvenné V-nek az összes ehhez hasonló könyvet, de sajnos nem, hogy bolt, élelem is alig van a világon. Minden fakó… minden romos.

Már a dögök érkezte előtt is borzalmas volt a világuk, de a támadásuk után még rosszabb lett. Ha ez így folytatódik, tíz év és minden ember kipusztul a földön, az állatokkal és élelemmel együtt. Azok a férgek mindent elvesznek tőlük…

Még kisgyerek volt, mikor látta, ahogy megölik a szüleit, kíméletlenül…

Apró sóhajjal sétált a gyengélkedő felé, viszont, mikor látta, hogy Ukwon ijedten jön ki onnan, megtorpant.

- Basszus! Suga! Nem láttad valahol V-t? - kérdezte ijedten, sápadt arccal.

- V-t? Nem. Jungkook azt mondta pár napja, hogy annyira beteg, hogy mozdulni sem tud – mondta Yoongi halkan, zavartan, miközben körbe nézett. És akkor koppant neki a dolog, hatalmas érkezéssel, csilingeléssel a fejében. - Eltűnt?!

- Tegnap este még bent aludt, de most nincs sehol! Már minden körbe jártam, minden szobát, szekrényt, még az ágyak és asztalok alatt is körbe néztem, de nincs sehol! Felszívódott! - Ukwon ijedten mutogatta az infúziós tűt a kezében. - Én… nekem fogalmam sincs, hová tűnt, de azt tudom, hogy a mostani állapotában csoda, ha fél napot kibír! - nyögte, a hajába túrva a szabad kezével.

Yoongi összevonta a szemöldökét. Újra elérte a felismerés, hatalmas koppanással.

- Bassza meg! Visszament a fészekhez! - sziszegte. Miközben kimondta, végig futott a libabőr a hátán, a kezein felállt a szőr és mindezzel egy időben kirázta a hideg is. Az aggodalomtól, és a méregtől egyaránt. - A kurva életbe! - Azonnal elrohant, a fegyverekkel teli terem felé. - Ukwon! Szólj Jungkooknak és a többieknek! - kiáltotta még vissza.

Nem látta a barátja reakcióját, de biztos volt benne, hogy szólni fog nekik.

V már mindenkinek fontos volt.

*~o~*

- Fúj - nyögte Jungkook, ahogy a nyálkás falon támasztotta meg az ujjait, majd abban a szúrásban el is vette onnan a kezét, és hogy bosszantsa a barátját, Jimin vállába törölte az ujjait.

- Menj már! De gusztustalan vagy! - nyögte Jimin, megremegve, ahogy kirázta a hideg. Jungkook elkuncogta magát, boci szemeket meresztve a barátjára.

- Bocs'! Tudom, hogy szereted – kuncogott halkan.

- Nem lehetne halkabban, gyerekek?! Ha észre vesznek minket, azonnal meghalunk! - sziszegte Yoongi idegesen, ahogy a kicsi alagúton sétáltak, éjjellátó szemüveggel a szemük előtt. Jungkook és Jimin összenéztek.

- Sajnáljuk – súgták maguk elé. Yoongi megcsóválta a fejét, miközben tovább sétált a nyirkos alagúton, figyelve arra, hogy lehetőleg semmihez se érjen hozzá.

- Biztos itt van? - Hallotta a háta mögül Hoseok halk hangját.

- Biztos. Egyszer már kiszökött és ide. Ráadásul emlékszel, hogy mikor el akartam vinni a fészek szíve elől, kapálózott, kiabált, és vergődött a kezemben. Biztos vagyok benne, hogy megint ide szökött – sóhajtotta Yoongi, megadóan. El sem tudta hinni, hogy megint egyetlen életért kockára tesznek többi tucatot.

Miért ennyire bolond? Csak hagyni kellene, hogy V tegyen, amit akar, ha ennyire ostoba. De nem volt hozzá szíve. Főleg azért, mert megjavította a könyvet. Napokat szenvedett vele. Képes volt elhoznia is magával, a táskájába mélyesztve.

- Vajon miért akar mindenáron ide jönni? - kérdezte Jungkook, elgondolkodva. - Főleg ennyire betegen…

- Jó kérdés. Biztos van valami célja – szólt közbe Namjoon, biztosítva a fegyverét, séta közben.

- Hát ne legyen! - mormogott Yoongi, a nem létező bajsza alatt, ahogy lassan, de biztosan haladtak a fészek szíve felé. Közben reménykedett, nehogy valamelyik dög kiszúrja őket.

Mert akkor végük.

*~o~*

Persze, túl egyszerű lenne, ha minden olyan könnyen menne, amennyire szeretnék, hogy menjen. Amint a fészek szívéhez értek, látták, hogy V-t körbe veszik a dögök, aki lépni szeretne, de a sok ellenséges torzszülött miatt nem tudott. Még is, határozott volt, bátor… koránt sem annak az elveszett kisfiúnak tűnt, aki velük szemben viselkedett úgy, ahogy. Vészjóslóan nézett a dögökre, mutogatott nekik mindenfélét.

Mintha kommunikálna velük.

Egy idő után viszont a dögök felvisítottak és lerohanták volna a fiút. Yoongi akkor fogta az egyikre a fegyverét, ijedten és aggódóan, de akkor, egy szemvillantás alatt meggondolta magát, s eltátotta vékonykás ajkait, a többiekkel együtt.

V-t körbe vette egy hatalmas, lilás-kékes szerű aura. Hatalmas ereje volt, még ők is érezték, pedig messze voltak az eseményektől. Yoongi egy pillanatra megremegett, ahogy nézte V-t, aki határozottan, sétált a dögök között, akik akaratlanul is távolodtak a fiútól. Mintha valami taszító erő hatalmában lenne. Nem tudtak közel férkőzni hozzá… lehetetlennek bizonyult. Pedig a dögök erősek voltak. Egyetlen egy képes volt kiírtani egyszerre harminc embert, és az még csak csemegének tűnt.

- Azt a kurva… - súgta maga elé Hoseok, meredten nézve a fiút, aki a fészek szívéhez sétált, lassú, kimért léptekkel.

- Mi a… - Namjoon nem volt képes értelmes beszédre.

- A szívhez sétál – suttogta Jungkook, teljesen elképedve.

- Bassza meg! - Yoongi nem gondolkodott. Kirohant a rejtekhelyükről.

Rosszat sejtett. Nem engedhette V-t a szívhez.

*~o~*

- Suga! Gyere vissza! - kiáltott Namjoon, de mikor látta, hogy hasztalan, Yoongit nem fogja tudni visszahívni, egy rosszalló morranás kíséretében ő is felállt a helyéről és felemelte a fegyverét, hogy ha kelljen, gyorsan és biztosan tudjon célozni és lőni.

- V! V! Állj meg! V! - Yoongi kiabált, ahogy a dögök között haladt, akik időközben hajszál híján elkapták. Kénytelen volt jó párszor lőni egyet, és szerencséje volt, hogy Namjoon és Jimin mesterlövészek, és a lelassult, talán félő dögökre könnyedén tudtak célozni, hogy eltalálják az alsó testük közepén lévő piros pontot, amitől szörnyet haltak.

Fogalma sem volt róla, honnan szedett annyi bátorságot, hogy a dögök között rohanjon, fejvesztve, nem ismerve lehetetlent. Hirtelen erősnek érezte magát. Annyira erősnek, rendíthetetlennek, amilyennek még soha.

- V! Hallasz?! V! - üvöltött torka szakadtából, majd mikor sikerült beérnie a sétáló fiút, gyorsan az őt körbe lengő aurához nyomja az ujjait, megkísérelve, hátha be tud jutni a burok féleségbe, de az ellenállást tanúsított.

Yoongi nem tudott bejutni. Akkora erő lengte körbe a fiút, hogy Yoongi nem volt képes áthatolni rajta. Mélyen felnyögött, mikor fájdalmat érzett a jobb karjában, ahogy fogta a burkot, s talán csak az egyik ujja jutott be, mikor az eltaszította magától. A férfi fájdalmas nyekkenéssel esett földre. Pár pillanatig csak nyöszörgött, mélyeket lélegzett a fájdalomtól, ami átjárta a testét.

Hirtelen, mikor meglátta a feje felett lévő dögöt, megrémült és a fegyveréért nyúlt, de a dög hirtelen eltávolodott tőle, mély visítással.

Yoongi ijedten ült fel, megremegő karokkal és lábakkal. V felé nézett, aki talán elűzhette a közeléből a dögöt.

- V! V! Végre! Figyelsz rám, ugye?! Gyere ide! Kérlek! Gyere ide! - V viszont nem reagált, csak szomorkás szemekkel nézett Yoongira. - V! Gyere ide! Most! - kiáltott idegesen, de a fiú nem törődött vele. Talán sóhajtott egyet, mielőtt elfordult volna Yoongitól, hogy folytassa az útját. - A francba már! - Újra összeszedve minden bátorságát, lassan felállt, és újra a fiú után iramodott.

Szerencsére sikerült időben beérnie, viszont most nem akarta hagyni, hogy a burok újra eltaszítsa magától.

Benyújtotta az egyik kezét, nyöszörögve, összeszorított szemekkel, fájlalva a tagját. V ijedten fordult felé, rázta a fejét, rémülten, hogy ne tegye, menjen a közeléből. Talán ezt sugallta… Yoongi viszont nem tágított.

Rosszat érzett.

Úgy érezte, ha V a szív közelébe megy, meg fog halni.

*~o~*

Pihegve állt szorosan V előtt, lihegve… fájdalmasan pislogva maga elé, fáradt tagokkal. A burok körülöttük megszűnt. Mintha V megrémült volna attól, hogy megöli Yoongit, véget vetett az aurájának, kockáztatva, hogy a dögök megölik őket.

- V! Gyere velem vissza! Én nem tudom, mi a fészkes fenét csinálsz – mindkét tenyerét V egyik, majd másik arcfelére tapasztotta –, de fejezd be! Én… én nem tudom, mi volt ez az egész, de gyere haza! - Ijedten, aggódva nézett V-re, aki lesütötte a szemeit, mély sóhajjal, szomorkásan, megcsóválva a fejét. - Mi az, hogy nem?! - Yoongi hangja csalódott volt, és dühös.

- Suga! Igyekezz! Éberek a dögök! - Hallotta a háta mögül Jungkook kiáltását, majd a fegyverek záporának hangját, amik betöltötték a fészek közepét.

- Igyekszem! - kiáltott, feléjük fordítva az arcát. - V! - Újra a fiúra nézett. - Gyere haza! - V viszont megcsóválta a fejét újra. - Mi?! Miért nem?! Ne szórakozz velem, te felelőtlen kis… - V elmosolyodott, szomorkásan, bágyadtan, majd lassan Yoongihoz hajolt és egy gyors, határozott mozdulattal a férfi homlokára tapasztotta a hideg, puha ajkait.

Yoongiban rekedt a levegő.

*~o~*

Látta maga előtt.

Egy aprócska, tenyérnyi méretű, mimóza szerű kis lényt, halovány lilás árnyalattal. Aztán többet… és még többet. Beszélgettek. Nem tudta, hogy tényleg az történt-e, de úgy hitte, hiszen össze-vissza cikáztak. Az aprócska kis hajlékony „tűiket”, amiknek a végén aprócska gömbök figyeltek, néha felemelték, majd vissza engedték maguk mellé.

Minden pici mimóza szerű lény mellett volt egy magas, furcsa kinézetű lény, érdes bőrrel, akik törődtek az aprócska termetű, számára ismeretlen dolgokkal. Megremegett, mikor látta, hogy az egyik picike, magányos lényecske egy aprócska kis lyukba szalad, fénysebesen, úszva…

Egy pillanat elteltével látta maga előtt, hogy a picike lény úszik a levegőben, mintha ijedt lenne. Tanácstalanul cikázott ide-oda, a fénye sokkal lágyabb és halványabb volt, mint akkor, mikor bekerült abba a sötét lyuk szerűségbe.

Látta, hogy a picike termetű valami rémülten ment ide-oda, egészen addig, míg meg nem látta a romok közt heverő fiút.

Odaigyekezett hozzá, majd az arca elé érkezve finoman mozdult jobbra-balra, nézve az élettelen, halott testet. Hófehér volt a bőre a fiúnak, lilás ajkai… de Yoongi felismerte őt.

V volt.

A mimóza szerű, picike kis lény pedig lassan a fiú mellkasához cikázott, majd odaérve, eltűnt benne.

Yoongi megremegett, mikor hirtelen megváltozott a fejében a képek sokasága.

Egy bolygót látott maga előtt. Kopár volt, sivár… az aprócska mimózák sírtak, a fényük teljesen eltűnt. Szürkések voltak, szomorúak és bágyadtak. Yoongi hatalmasat nyelt a kép láttán, s mikor meglátta az egyik dögöt ott járkálni a mimózák körül, elfogta a méreg és a düh.

Őket is megtámadták a dögök.

Hirtelen újra képváltás történt, olyan gyorsan történt minden, hogy az elméjének alig sikerült felfognia. Az egyik picike mimóza a fészek szívébe rohant, az pedig megsemmisült.

*~o~*

V lassan elhajolt Yoongi homlokától.

Yoongi hallása tisztulni kezdett. Nem telepedett rá a síri csend. Tisztultak a hangok és a látása is, mikor V elhúzódott tőle. Hallotta a fegyverek záporának az éles hangját, látta maga előtt a fiú szomorkás arcát… hallotta a barátai kiáltását.

Yoongi egy pillanat alatt térdre zuhant, meredten nézve maga elé. Nem akarta elhinni azt, amit a fejében látott. V megosztotta vele a gondolatait? Az emlékeit? Az érzéseit? Megosztotta vele?

De miért van itt? Miért jött ide? Segíteni? De miért pont most? Miért lakott akkor náluk, ha neki csak ennyi…

Belé csapott a felismerés.

Hiszek ők vitték el a kolóniára! Megakadályozták a küldetésében?

V bágyadtan, kedvesen mosolygott, majd mielőtt Yoongi ténylegesen magához térne, apró sóhajt hallatva elindult a lüktető szív felé, amit nyálkás indák vettek körül, aprócska kis kristály szerű gócokkal tarkítva.

Yoongi hatalmasat nyelt, mikor V felemelte a tenyerét.

- V! Állj! - kiáltotta kétségbeesetten, miközben feltápászkodott a földről, hogy a fiú felé rohanjon, de elkésett.

Éles sikolyok hangja visszhangzott a teremben, éles, vakító fény borított be mindent. Vt egyáltalán nem látta maga előtt… később pedig semmi mást nem látott…

*~o~*

Hassal feküdt a földön, halkan szuszogva és pihegve. Nem tudta, mi volt az, ami egy szempillantás alatt történt. Próbált rájönni, de hiába forogtak a fejében a fogaskerekek, hiába kattogtak, nem tudta hirtelen mire vélni.

Halkan sóhajtozva felemelte a testét a földről, miközben a karjaival támaszkodott a földön, majd kinyomva magát, felült és a fejéhez kapott. Olyan élesek voltak a hangok, hogy még mindig zúgott tőlük a feje. Olyan volt, mint valami rémálom, ami hirtelen ért véget, hatalmas ürességet hagyva maga után.

Finoman megcsóválta a fejét, a hajába túrva, mélyeket szuszogva, fáradtan. Mikor észbe kapott, hogy valamelyest tisztult a látása és a hallása is az előző sokktól, körbe nézett a teremben. Döbbenten vette észre, hogy a dögök holtan hevertek a földön. Semmi élet nem volt bennük, nem is lélegeztek. A barátai szerte szét feküdtek, aludtak. Hallotta a halk szuszogásukat. Eleinte megrémült, de mikor realizálta, hogy egyenként süllyed és emelkedik mindenki mellkasa, megnyugodott és apró mosoly játszott az ajkain.

De valaki hiányzott.

A felismerés hirtelenségében felpattant a földről, és V-t kezdte keresni a szemeivel. Rövid időn belül meg is találta a vékonyka testet, ami a földön hevert, élettelenül. Hosszasan nézte, szemlélgette, de hiába.

A mellkasa nem emelkedett.

Ijedten, rémülten rohant oda, remegő tagokkal, majd mikor elérte a fiú testét, leült mellé a földre és a karjai alá nyúlva az ölébe húzta a fiú testét félig, a combjain fektetve.

- Ne csináld ezt velem – súgta maga elé, kisimítva a fiú piszkos arcából a kócos, zilált haját. A szeme le voltak hunyva, az ajkai cserepesek voltak, ahogy elnyíltak egymástól. Próbálta kitapintani a pulzusát, de bárhová tette az ujjait a nyakán, nem érezte.

Yoongi szemei könnybe lábadtak. Próbálta fojtogatni a sírást, mondogatni magában, hogy nem sírhat, nem pityereghet, nem engedheti meg magának… de bármennyire próbálkozott, pár cseppecske kiszökött a szemei sarkából.

A könnyek lassan gördültek végig az arcán, lustán csillogva a fehér bőrén, majd mikor az állához értek, csiga lassúsággal cseppentek le V piszkos arcára, azon is végiggurulva.

- Ostoba… ostoba vagy, tudod? - suttogta maga elé, simogatva a fiú selymes, puha haját. - Pedig… megcsináltam neked a könyvet! Napokon át szenvedtem vele és képes voltál… képes voltál… - Nem tudta befejezni. Mély levegőt kellett vennie, beharapnia az alsó ajkát, hogy ne kezdjen keserves zokogásba.

A lelkiismeret-furdalás és a gyász elhatalmasodott rajta.

- Suga! Azt a kurva! Meghalt mind! Suga! - Jungkook vidám hangja szakította ki gondolatmenetéből. - Suga! Meghaltak! - Maga mellől hallotta a hangot, majd hitelen elcsendesedett a fiatal fiú. - V? - kérdezte halkan, leguggolva melléjük.

- Meghalt. - Yoongi hangja halk volt, keserű és fájdalmas. Alig tudta kipréselni magából ezt az aprócska szót, ami teljesen a hatalmába kerítette.

Jungkook nem szólt semmit, csak nyelt egy nagyot, majd a fiú arcához nyúlt, kisimítva egy picike tincseit a lehunyt szemeiből.

- Azt hiszem… azért küldték ide, hogy megmentsen minket. Mikor… homlokon puszilt, láttam magam előtt. Picike kis mimóza szerű lényeket. Akiket ugyan úgy megtámadtak ezek a dögök. Elvették az élelmüket, életüket… - súgta Yoongi, figyelve a fiú élettelen, piszkos arcát. - Mikor Jinnel rátaláltunk, azt hiszem kibillentettük a küldetéséből. Azért maradt velünk – mondta halkan, aprócska mosollyal az ajkain, fojtogatva a feltörni akaró sírást.

- Akkor ezért volt ennyire furcsa – mondta Jungkook halkan, szomorkás hangon.

- Igen. Ezért.

*~o~*

- Ideje mennünk. - Namjoon Yoongi vállára csúsztatta az ujjait. - Szerintem jobb, ha itt hagyjuk – mondta halkan, orrával V-re bökve.

- Szerintem jobb ha eltemetjük – sóhajtotta Yoongi, még mindig tartva a fiú testét a karjaiban.

- Ezt a fiút nem ismertük, Suga. Csak V-t. V pedig az a kis lényecske volt, akiről Jungkook beszélt. V-t pedig nem tudjuk eltemetni – sóhajtotta Namjoon, a hajába túrva, megcirógatva ujjbegyeivel a saját tincseit a tarkójánál.

- Nem baj. Akkor is jobb, ha eltemetjük. - Yoongi lassan a hátizsákjához nyúlt, amiben a könyvecske pihent, amit nagy nehezen, napokig javítgatott, hogy legalább lapozni és olvasni is lehessen.

- Megjavítottad? - kérdezte Jimin, meglepődött szemekkel.

- Igen.

- És tudott róla? - kérdezte Jin halkan leguggolva a fiúhoz, megsimogatva a puha tincseit. Yoongi halk sóhajjal megcsóválta a fejét, elszomorodva. - Lehet, hogy jobb is, hogy nem tudott róla. Akkor biztos nem tudta volna ezt megtenni – motyogta, simogatva a fiú haját.

- Nem bántam volna, ha kihagyja – sóhajtotta Yoongi, lesütött szemekkel, miközben a fiú mellkasára tette a karjait, közéjük pedig becsúsztatta a könyvet. - Egyszer sem olvastam fel neki. Pedig mindig megkért rá – szusszantott halkan, a karjaiba véve az élettelen testet.

A fiúk nem reagáltak rá semmit. Jobbnak látták, ha inkább szó nélkül hagyják a dolgot. Jobbnak tűnt, bölcsebbnek, ha nem szólnak, csak támogatják Yoongit, szavak nélkül.

Ilyenkor mit is lehetne mondani?

Főleg úgy, hogy ők is sajnálták a fiút.

*~o~*

- Szerintem nem kellene könyvvel együtt temetni – mondta Jungkook halkan, kikapva a fiú mellől a könyvecskét, halk sóhajjal.

- Mert? Az volt a kedvence – mormogott Yoongi, mérgesen.

- Mert! Én úgy érzem, hogy nem szabad – vont vállat a fiú, miközben figyelte, ahogy Zico lassan a fiúra teszi a koporsó -féle fedelet. Nem volt sem kapacitásuk, sem idejük arra, hogy szépet csináljanak neki, de ez is valami volt.

Nem akarták csak úgy beásni a föld alá. Ha nem is szép és nem is fejedelmi, de legalább valami, ami nem rideg és nem… nem érzésmentes.

Apró sóhajjal figyelték, ahogy Zico és Namjoon együtt dobálják a koporsóra a földet, egy idő után teljesen befedve vele.

Yoongi lesütötte a szemeit, majd a kis fakeresztet, amit faragott Jiminnel és Jungkookkal együtt, a földbe nyomta, mély sóhajjal.

- Akkor mi bemegyünk – mondta halkan Jungkook, miközben Yoongi kezébe nyomta a könyvecskét, amit saját maga hozott helyre. Az idősebb férfi bólintott egy kicsit, majd a hajába túrt, és lassan leült a földre, a fiú sírja elé, majd felnyitotta a könyv első oldalát.

- Tudom. Elkéstem vele, de felolvasom neked, jó? - mosolygott maga elé, miközben szomorkás, bágyadt tekintettel végig simított a könyv első oldalán. - Hát akkor… - Elmosolyodott egy pillanatra.

A kis fadarabra nézett maga előtt, amire a fiú neve volt vésve. Megcsóválta a fejét, haloványan.

- … Hatéves koromban egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és Igaz Történetek volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt… - Kezdte el a mesét, halk hangján.

Néha, olvasás közben el-el csuklott a hangja, mert akaratlanul is mindig eszébe jutott, hogy egyszer sem olvasta fel a fiúnak. És most hiába olvassa… ő nem hallja.

Ez még sajnos, a lelkiismeretén sem segített, pedig reménykedett benne, hogy így lesz. De nem… haladt a mesével, olvasta, néha elszomorodva, néha hatalmas beleéléssel, de a szívében a fájdalom ugyan úgy ott maradt.

Mesélés közben mindig eszébe jutott, hogy bárcsak ne találta volna meg a romok között, Jinnel együtt!

Bárcsak ne ismerte volna meg!

Bárcsak ne jött volna a Földre!

Bárcsak meg tudna volna állítani őt!

Bárcsak lett volna elég ereje, hogy megállítsa...

*~o~*

- Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. Ugyanaz a táj, mint az előző lapon, de még egyszer lerajzoltam, hogy jól lássátok. Itt jelent meg a Földön, s aztán itt tűnt el róla a kis herceg. Tanulmányozzátok figyelmesen, hogy biztosan ráismerjetek, ha egyszer Afrikában utaztok, a sivatagban. S ha netalán arra visz az utatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranyhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött... - Yoongi el-el csukló hanggal fejezte be a mesét, mélyeket sóhajtva, összeszorítva a szemeit, mikor végzett.

Lassan összecsukta a könyvet, ami recsegve adta meg magát, hogy össze lehessek csukni a lapjait, majd maga mellé tette, és próbálta minden könnyét elfojtani.

Mélyen felsóhajtott, majd mikor felnyitotta a szemeit, kikerekedtek azok és a könnyei elapadtak, egy szempillantás alatt.

Hatalmas szemekkel figyelte, hogy az aprócska kis mimóza az orrán pihen, a pici kis tűivel, gombocskákkal a végén tapadva az orrára, majd mikor feltűnt a lilás kis lénynek, hogy Yoongi őt figyeli, gyorsan, cikázva az arcához tapadt, szinte hozzá bújt, dörgölőzött a hideg bőrhöz.

- El se hiszem! - Yoongi elnevette magát, miközben ujjai közé fogta a pici lényt, a két tenyerében tartva. Az aprócska mimóza szerű lényecske ott pihent a tenyerén, a kis gombocskáival simogatta a bőrét, és kicsit mintha pattogott is volna. - Nem haltál meg. Itt vagy… - mosolygott Yoongi, az arcához közel fogva a picike lényt.

V odabújt hozzá, szorosan az arcához dörgölőzött, hogy megköszönhesse, hogy végighallatta a mesét.

- Velem maradsz, igaz? - kérdezte Yoongi halkan, simogatva a kis tűcskéket a mimózán. De persze, nem tudott reagálni, csak bújt hozzá, amennyire csak tudott.

A tenyerébe fogta a picike lényt, majd elindult a kolóniájuk felé, fejvesztve.

- Fiúk! Fiúk! Ásót! Azonnal! De Gyorsan! - kiáltott, a kezében tartva a számára legfontosabb dolgot a világon, aki bújt a tenyerébe, élvezve a férfi érintéseit.

Abban a pillanatban jutott eszébe Jungkook kérdése.

„Számodra mi a legfontosabb dolog a világon?” - Elmosolyodott, majd mikor beért a többiekhez, lassan kinyitotta a tenyerét és V-re nézett.

Ő a legfontosabb dolog a világon.