Coffee - JiKook (7/18)

Ayooo! :D

És megint hoztam egy folytatást, mégpedig a Coffee-val. :) Nagyon-nagyon régen folytattam, úgyhogy azt hiszem, már nem ártott egy frissítés. 

Próbálok majd gyorsabban írni, és nem ennyire hanyagolni. 

Ne egyetek majd meg, kijöttem a gyakorlatból egy kicsit. xD

Nya, nem húzom a szót tovább. :D

Ha hiba van, szóljatok! ^^

Jó olvasást. :)

~Nana~

Kavarogtak benne az érzelmek. Nem tudta eldönteni, hogy Jimin egy jó ember, borzasztóan rossz múlttal, ami megváltoztatta, vagy egy rossz ember, aki semmilyen, buta indokkal szemétkedik másokkal. Bár, úgy gondolta, hogy inkább az első variációról lehet szó. Hiába nem akart a kávézóba menni vele és pont azzal a férfival eltölteni előző nap a szabadidejét, még is jól érezte magát. Legalábbis, annyira jó volt, hogy ne mondja azt, hogy ő soha többé nem megy el, ha esetleg a férfi elhívja valahová. Valószínűleg, ha Jimin megkérdezi, elmenne-e vele esetleg újra meginni egy kávét, kicsit biztosan kelletné magát, de végül igent mondana.

A kávézó furcsán üresnek tűnt. Alig volt bent vendég, pedig mindig több tucat ember pihengetett, vagy üldögél bent, most pedig sehol senki. Egy-egy fiatal ténfergett, beszélgetett itt-ott, de más nem volt. Ráadásul borult idő volt kint, úgyhogy még sötét is volt a kávézóban. A lámpák persze égtek, de az nem olyan fényt adott, mint a Napsütés. A mesterséges fény soha nem adja meg azt az érzést, amit kellene.

Borzalmasnak érezték a napot. Melankolikusnak, unalmasnak, pöttyedtnek… se munka, se ember, az idő is rossz, még takarítani sincs mit. Nem tudták lekötni magukat, és egymás társaságával sem voltak elégedettek. Sajnos a rossz idő rájuk is kihatott, nem volt egyikük sem jó kedvű. Még a mindig mosolygó és vidám Taehyung is bágyadtan nézett maga elé.

Jungkook felsóhajtott, ahogy a pultnak támaszkodott a könyökével. Taehyung unottan szuszogott mellette. Unatkoztak. Sokszor azért imádkoztak, bár kevesebb ember lenne a helyiségben, de az, hogy szinte egyáltalán nem volt bent senki, akarva-akaratlanul is frusztrálta őket.

Inkább legyen tömeg, mint hiányos.

- Unatkozom – sóhajtotta Taehyung, szenvedő arckifejezéssel, elhúzva az ajkait. Jungkook elmosolyodott a fiú reakcióján, majd megejtett egy halk sóhajt, aprócskát bólintva, jelezvén, hogy egyet ért a dologgal és valahol ő is így érez. Rettenetesen unatkozott. – Ráadásul az a baj, hogy ha nincs munka, lassan telik az idő – sóhajtotta Taehyung, szinte elfekve a pulton, ami mögött Jin ült, nyomkodva a telefonját. Ő is unta magát, és a másik kettő unalmas társaságát is, hogy végső elkeseredettségében már a telefonján kezdett el pötyögni, mivel más nem igen kötötte le a gondolatait.

- Ráadásul Jimin sincs bent – mondta Jungkook elgondolkodva, könyökölve a pulton, a tenyerével támasztva az arcát. Jin szinte rögtön felnézett rá.

- Hiányolod? - mosolygott kedvesen az idősebb, végre nem a telefonját bámulva megrögzött tekintettel.

Jungkook rögtön ránézett, majd egy fintor jelent meg az arcán, ahogy felhúzta az orrát. Még, hogy neki hiányozna a férfi. A bunkó megjegyzései, a tapló viselkedése… dehogy hiányzik neki! Az más, hogy előző nap aránylag jól érezte magát vele, de attól még bunkó és tapló marad, bármi is történjen.

- Dehogy hiányolom. Csak fura, mert minden délután itt dekkol – vont vállat Jungkook, frusztráltan. Nem nőtt a szívéhez a kérdés, és Jin tekintete sem, az biztos. Mintha az idősebb sugallná a szemeivel, hogy de, hiányzik a fiúnak Jimin, csak nem vallja be magának. Pedig erről szó sincs! Jungkook csak furcsállta, hogy a férfi nem itt dekkolt.

- Nem mindig. Vannak napok, mikor nem jön – mosolygott Taehyung kedvesen.

- Engem nem izgat. Csak furcsálltam – sóhajtotta Jungkook, vállat vonva.

- Persze – kuncogott Jin, miközben nyújtózott egy nagyot, a telefont szorongatva a bal kezében. - Hát, gyerekek, ez egy ilyen pocsék nap lesz, azt hiszem. Kétlem, hogy a maradék pár órában jönne még valaki – mondta halkan Jin, körbe nézve a helyiségben, ami szinte kongott az ürességtől. Taehyung újra elhúzta a száját, nyüszítve egy nagyot.

- Unatkozom – nyögte, elnyújtva a szót.

- Ne nyafogj ennyit. Holnap jobb lesz – mosolygott Jin kedvesen, halk sóhajjal. Jungkook elmosolyodott, ahogy nézte a két fiút. Szeretett itt dolgozni. Amilyen rosszul kezdődött felszolgálóként az első napja, annyira a szívéhez nőtt a hely. Eleinte érdekesnek, kicsit talán bosszantónak találta Taehyungot is, de kezdte megkedvelni, és rájött, hogy a fiú nagyon-nagyon meleg szívű és nagyon kedves.

Tegnap egy anyuka és egy kislány léptek be az étterembe. A kislány lába el volt törve. Taehyung annyira megsajnálta a pici lányt, hogy vett neki egy sütit. Meghívta, mert a kislány játszani akart, de nem tudott. Jungkook pedig mosolyogva nézte, ahogy a fiú játszadozik a kislánnyal. Biztos volt benne, hogy nagyon szereti a gyerekeket. Bár, valahogy úgy érezte, ez azért lehetséges, mert a munkatársa is eléggé gyermeteg szívű. Mint egy nagyra nőtt gyerek.

És azon az unalmas napon pont jól jött volna a szórakozottsága. De még ő is szenvedett az unalomtól és a bágyadtságtól, ami körbelengte őket, és nem is tudtak megszabadulni a megfáradt légkörtől. Rájuk telepedett, mint valami pióca.

És sajnos azt ezt követő napok is így teltek. Unalmas volt minden. Bágyadt hangulat, letörtség… unalom. Ráadásul Jimin sem járt a kávézóba, Jungkook pedig nem tudta hová tenni a dolgot. Persze, másnapra már elég sokan betévedtek a helyiségbe, de Jimin sem aznap, sem másnap, sem azt követő nap nem ment be.

Jungkook gondolt rá, hogy elkéri a férfi számát valakitől és felhívja, hogy miért nem jön. De elég bugyután vette volna ki magát a dolog, ha ő felhív egy majdhogynem ismeretlen férfit, miért nem megy be a kávézóba. Biztos dolga van, és nem ér rá. Amúgy sincs semmi köze ahhoz, hogy Jimin mit tesz és mit nem tesz a szabadidejében.

Akármennyire is égette a vágy, hogy felhívja a férfit, elkérve Jintől a számát, nem tette meg. Csak várta minden nap. Fogalma sem volt róla, mikor kezdte el várni, vagy mikor kezdett neki hiányozni a férfi, de így történt.

Egy hét után már szabályosan hiányzott neki. Talán még aggódott is érte. Talán. Egy halovány jelét mutatta a szíve afelé, hogy igen is aggódik/érdekli, mi történhetett a férfival. Viszont bátorsága és büszkesége sem volt még akkor ahhoz, hogy elkérje a számát és felhívja. Még a végén Jin azt hinné, hiányzik neki. Ami igazából, nyilvánvaló tény lett volna, de nem akarta megengedni magának, hogy esetleg furcsán nézzenek rá, vagy valami olyasmi tűnjön fel másoknak, amit csak a magáénak akart tudni.

Így csak várt. Néha idegesen, néha dühösen, néha aggódva, de várt, hátha a férfi végre betéved a kávézóba.

És merte ajánlani a vörös hajú démonnak, hogy nem azért nem ment be, mert megcsalta őket, és egy másik kávézóba kezdett el járni.

Viszont másfél héttel később már véglegesen megunta a dolgot.

- Elkérhetem Jimin számát? - sóhajtotta a fiatalabb, Jin előtt állva. Épp lejárt a műszak, és már zárni készültek. Jungkook egész nap azon gondolkodott, hogy ha Jimin akkor sem lép be a kávézóba, akkor bizony, a műszak végeztével elkéri a férfi számát Jintől. Remélte, hogy Jimin belép majd az ajtón… nagyon remélte. De nem így történt, úgyhogy, mivel megfogadta magában, hogy akkor nincs más választás, elkéri azt a bizonyos számot, kénytelen volt meg is tenni azt.

Jin mindent tudó mosollyal aprócskát bólintott, majd elővéve a készülékét, elkezdte benne keresni a barátja számát.

- Hogy-hogy fel akarod hívni? - mosolygott Jin szélesen, miközben keresgélt.

- Nála hagytam valamit. Nem nagy dolog – vont vállat Jungkook, frusztráltan, mély sóhajjal. Persze, sejtette, hogy ezt Jin nem fogja elhinni.

- És ennyi ideig ráért? - nézett fel rá hirtelen az idősebb, mindent tudó mosollyal.

- Add már! - nyögte a fiatalabb, toporzékolva. Egyszerűen nem tudta, mi olyan nagy dolog van abban, hogy most elkérte a férfi számát. Elkérhette volna akármikor, bármi miatt! Nincs ebben semmi nagy dolog…

Legalábbis, ő úgy érezte. Hiába érezte úgy, igen is, nagy dolog volt ahhoz képest, hogy szenvedélyesen gyűlöli a vörös hajú férfit, már a kezdetektől fogva.

- De akaratos vagy – nevetett Jin, jó ízűen. - Tessék – mosolygott, Jungkook elé tartva a telefonját. A fiatalabb felszusszantott, majd előkapva a sajátját, gyorsan, kicsit agresszívan, és pötyögte be a készülékbe a számot, hogy azzal a lendülettel el is mentse azt.

Miért is menti el? Nem akar ő Jimintől semmit, azon kívül, hogy megkérdezné, mi a fene van vele.

- Köszönöm – szusszantott Jungkook, zsebre téve a telefonját. Jin elmosolyodott, haloványan vállat vonva, miközben leemelte a kabátját az akasztóról, felkapva azt a felsőtestére.

Persze, Jungkook sejtette, hogy nem kellene ennyire titkolnia, hogy esetleg aggódik a vörös hajú férfiért, vagy érdekli, hogy miért nem látogatta meg őket majdnem egy hétig, de magának sem nagyon akarta bevallania, nem hogy az idősebb munkatársának. Aki persze, nem volt butácska. Sejtette ő, hogy valami ilyesmiről lehet szó, és nem arról, amit a fiatalabb próbált neki beadni.

Ráadásul azt sem mondta, mit hagyott ott a férfinél.

- Akkor holnap – kacsintott Jin, miközben integetve elköszönt a fiatalabbtól, aki mosollyal az ajkain biccentett egyet, köszönésképp.

Mély sóhajt vett az ajkaira, majd amikor sikerült felöltöznie, halkan felsóhajtott. Elég hűvöskés volt már kint az idő, a borult időszak miatt főleg. Hideg volt, ha lement a Nap, így muszáj volt még sálat is felvennie, nehogy véletlenül megfázzon. Még az hagyján, ha az iskolába nem tud bemenni, de ha dolgozni sem, az más a végső tragédia.

Lassú léptekkel szelte a kivilágított utcákat. Látta maga előtt a leheletét, és mosolyogva figyelte, hogy az eggyé válik a levegővel. Figyelte a narancssárgás hatású világítást, a házak tömbjéből kiszűrődő fényeket, az autók lámpáit, ahogy azok aránylag gyorsan elhaladtak a mellette lévő út testen.

Szeretett este vagy éjszaka sétálni. Olyan meghittnek, békésnek gondolta. Főleg, ha a hó is szitálni kezdett. De a hóeséshez még korán volt.

Mélyen felsóhajtott, a sáljába dugva az orrát, majd lassan a zsebébe nyúlt, hogy kiemelje onnan a telefonját. Mikor sikerült neki, lebiggyesztette egy pillanatra az ajkait, mert rögtön Jimin száma lebegett ott a kijelzőn.

Először még meggondolta magát, miszerint nem hívja fel a férfit. Minek is zaklatná őt, főleg már este nyolckor? Minek hívná fel? Lehet, hogy szimplán nincs ideje bemenni kávézni. Azért egy elég híres ember… ráadásul cége is van. Nem töltheti minden délutánját egy kávézóban, nem?

Jungkook viszont kíváncsi volt. Legalább annyira, mint egy kisgyerek, és nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán baj történt, vagy „megcsalja” őket.

Mély sóhajt kipréselve az ajkain, megnyomta a telefonja kijelzőjén az adott számot, majd a füléhez emelte a készüléket, továbbra is sétálva, félig lehunyt szemekkel, frusztrált légvételeket véve a száján át.

A telefon sokáig kicsöngött, végül beleszólt egy hang, ami talán Jiminé lehetett.

- Igen, tessék? Park Jimin – mondta színtelen hangon. Jungkook először megijedt, így kinyomta a számot.

Halkan szuszogott.

- Minek nyomtam ki? - sziszegte maga elé, dühösen, vörös arccal. Mintha épp randevúra akarná hívni, vagy bevallani neki, hogy szereti, holott szó sem volt ilyesmiről.

Idegesen elfintorodott, és erőt véve magán, elfelejtve az előzőleg cselekedett butaságát, újra megnyomta a gombot.

A telefont rögtön felvette Jimin a másik vonalon.

- Igen, tessék?! Park Jimin! - A hangja mérgesnek tűnt, és Jungkook sejtette, hogy ha esetleg megint kinyomja, és újra hívja, következő alkalommal Jimin talán agyvérzést kap. - Beleszólna?! - sziszegte Jimin, idegesen.

- Jungkook vagyok – sóhajtotta a fiatalabb, a torkában dobogó szívvel. Miért izgult? - Csak nem láttunk bent egy hete, és én kaptam a feladatot, hogy felhívjalak – füllentette, szinte szemrebbenés nélkül. A hangja viszont remegett, és ezt Jimin sem hagyta figyelmen kívül.

Félmosolyra húzódtak a férfi ajkai, miközben az asztalán lévő teásbögrére fogott az ujjaival, hogy felemelve azt, az ajkaihoz emelje, hogy belekortyolhasson.

- Igen, elég sok a dolgom. Most egy új kifutón dolgozunk, meg aztán, kollekció, jön az idény. Nem sok időm van. A nappalokat is bent töltöm, van, hogy az éjszakát is – mondta a férfi, apró mosollyal. - Igen, oda tedd le, kérlek, mindjárt átfutom. - Jungkook tudta, hogy ezt a mondatot nem neki intézte.

- Óh! Értem – szuszogta a fiatalabb, elgondolkodva. - Azt hittem, hogy baj történt, vagy megcsalsz minket.

- Megcsallak titeket? Mi? - Jimin gúnyosan nevetett, még a fejét is megcsóválta, bár, ezt a fiatalabb természetesen nem látta.

- Másik kávézóba jársz. Mármint csak én hittem azt – motyogta Jungkook, kicsit határozottabban, ugyanis úgy hitte, túl kedvesen csengett a hangja eddig.

Pedig nem. Nem kedvesen csengett, szabályosan remegett.

- Dehogy. Évek óta oda járok – mosolygott Jimin, miközben keresztbe tette a lábait, majd a tollával játszva az ujjai közt, hátradőlt a bőrhuzattal borított székében, a plafont nézve.

- Tudom – vont vállat Jungkook, kicsit hanyagul.

- De ha ennyire hiányzom, feljöhetsz hozzám az irodába! - Hallotta Jimin hangján az incselkedést. Jungkook arca rögtön fintorba futott, kicsit mérgesen sóhajtva. - A plázát gondolom, ismered. Egyenesen tovább kell menni, arra, ahol van a szobor, aztán a hatodik utcánál lefordulni balra. Azt követően pedig elsétálni a park felé. Azon, ha átvágsz, rögtön látni fogod a céget – vigyorgott Jimin, lehunyt szemekkel.

- Mit gondolsz? Be nem megyek! - sziszegte Jungkook, mérgesen nézve maga elé.

- Várlak! - kuncogott Jimin szemtelenül, nem sokkal később pedig ki is nyomta a telefont. A fiatalabb fiú elemelte a fülétől a készüléket, és mérgesen, vörös fejjel nézte a sötét kijelzőt, majd halkan felsóhajtott, és zsebre téve a telefonját, a sáljába dugta az arcát az orráig, morgolódva sétálva.

Még, hogy menjen be. Ő ugyan nem fog bemenni ahhoz a taplóhoz. Örült neki, hogy egy héti nyugalom volt…

Jó, az azért túlzás, mert végül is, hiányolta az idősebbet. Nem hiába hívta fel.

Viszont, ha nem megy be, Jimin esetleg mondatja azt, hogy nem volt hozzá bátorsága. Jungkooknak, amint eszébe jutott ez a hirtelen ötlet, felmordult és megfordult saját tengelye körül, hogy a pláza felé vegye az útját.

Lehet, hogy érdekelte Jimin. Lehet, igen, lehet, hogy sokat gondolt rá a beszélgetésük után. Lehet, hogy egy kicsit meg akarta ismerni.

Az is lehet, hogy egy kicsit helyesnek is tartotta.

Az is lehet, hogy már hiányzott neki a bunkó viselkedés is. 

Ha bosszantotta is Jimin, az biztos, hogy amíg rá gondolt, sem unatkozott legalább. 

- El sem hiszem. Elmegyek a cégébe, az irodájába, az oroszlán barlangjába… - morgolódott a sáljába, sietősebben lépkedve a pláza felé. Persze, nem fog ott sokáig időzni, ugyan is neki másnap reggel iskolába kell mennie. De egy próbát megér.

Végül is, mit veszít azzal, ha elmegy?