YoonKook/SugaKook - Többség dönt (18/18) ~End~

Hú, gyerekek, én annyira nagyon tanácstalan vagyok, hogy nagyon.

Nem tudom, hogy ez most egy boldog befejezés-e, vagy a bonyodalmak kezdete. xDD Még nem döntöttem el, de lehet, hogy egy szakaszt itt most lezárok, 18 fejezettel. Ha úgy lesz kedvem és annyira a szívemhez nőtt a fici, biztos, hogy ez másik szakasszal még folytatni fogom, de biztos nem mostanában. 

Egyenlőre itt most the end. :D Egy résznek biztos. :) Ez olyan kis boldog, vidám befejezés, azt hiszem, úgyhogy itt érdemes lezárni egy részt. Szerintem tovább fogom írni, csak más hangulatban, talán. 

Na, elég a szóból. :D Itt a folytatás (befejezés, vagy minek nevezzem). 

Ha hibát találtok, szóóljatok! ^^ (Biztos, hogy van benne, mert nagyon fáradt vagyok átnézni még egyszer! ><)

Jó olvasást! :D

~Nana~

Mozdulatlanul ültem a konyhaasztalnál. Mikor Yoongi nagy nehezen összeszedte magát, és engem is, szólt a többieknek, hogy lenne valami, amit meg kellene beszélni, így közösen, mindenki együtt. Senki nem értette igazán, mi lehet az a fontos dolog, kivéve Taehyung. De ő lapított is. Nem mondott semmit, csak a konyhába sétált.
Namjoon talán örült egy kicsit, hogy végre, valamelyikünk kinyitja a száját és szinte egy mindent tudó mosoly játszott az ajkain. Gondolom, sejtette, hogy egymással vannak problémáink. Azaz, ez nem is igazán probléma. Nem is tudom, minek mondhatnám. Fogalmam sincs… nem probléma, nem is kellemetlenség, nem is baj, hanem… egy állapot. Igen, egy állapot, amit nem tudunk hová tenni. Kívánjuk egymást, akarjuk egymást, valószínűleg szeretjük is egymást, és mind a ketten túl hülyék vagyunk ahhoz, hogy bármit tudjunk kezdeni a kialakult helyzettel, amit mind a ketten elszúrtunk.

Mert ha akkor nem csókolom meg és nem erőszakoskodom, akkor biztos nem történt volna minden úgy, ahogy alakult. Akkor lehet, hogy csak nyüszögnék, és nyávognék Taehyung vagy Jimin nyakán, vagy… nem is tudom, mi lenne.

Felsóhajtottam, mikor mindenki a konyhában ült. Kellemetlen volt és kényelmetlen a helyzet. Nem tudtam, mit kellene mondanom, hogyan kellene kezdeményeznem a beszélgetést. Csak ültem a konyhaasztalnál, feszengve, mereven, mint egy darab fa, és meredten bámultam magam elé, lesütött szemekkel.

Yoongi mellettem ült és biztatóan megsimogatta a hátamat. Hiába, hyung, én biztos, hogy nem fogok beszélni. Még is, mit mondjak? Én nem akarom bevallani mindenki előtt, hogy kívánom és kedvelem. Szeretem. Még engem is sokkolt, mert mindig a lányok iránt érdeklődtem, mindig egy-egy lányról ábrándoztam. Soha nem fordult velő elem még az, hogy egy férfiról álmodozzak, vagy egy férfi után vágyakozzak. Féltem bevallani. Nem is akartam bevallani.

- Miről lenne szó? - kérdezte Namjoon, felvont szemöldökkel, biztatóan mosolyogva felénk. Hát, ha megtudja, miről van szó, biztos nem fog ilyen kedvesen, édesen mosolyogni felénk, erre a nyakamat teszem. Most jelenleg csak örül, mert végre kinyitjuk a szánkat. De ha megtudja, mi a valós ok, amiért ennyire fasírtban vagyok, és amiért rontjuk a banda hangulatát is, ki fog akadni. Vagy ha kiakadni nem is, de abban szentül meg vagyok győződve, hogy dühös lesz, tanácstalan és ideges. Az lenne a normális, ha így reagálni. Csak leader. Ez pedig veszélyeztet mindent…

- Nos – köszörülte meg Yoongi a torkát, miután látta, hogy én nem nagyon akarok belekezdeni –, arról lenne szó… Vagyis, azt szeretnénk veletek megbeszélni, ami köztem és Jungkook között… probléma. Nem tudom, hogyan fogalmazzak. Probléma-e vagy sem, átok-e vagy áldás, fogalmam sincs, mit mondjak rá. Talán a probléma lenne a legjobb – sóhajtotta, nagy nehezen kipréselve magából a mondandóját. Megeresztettem egy aprócska sóhajt, miközben összepréselt ajkakkal néztem magam elé.

Miért kell bevallanunk mindent? Miért nem lehet elkönyvelni, hogy ez magánügy? Ehhez senkinek semmi köze. Ez a mi dolgunk és… Aish! Hogy lenne már csak a mi dolgunk? Együtt élünk öt fiúval, akik lehet, hogy nem is néznék szívesen azt, hogy mi itt nyáladzunk egymásra. Meg a banda életére is lehet fenyegetéssel, mindenre, az egészre.

Felsóhajtottam újra, miközben Namjoonra néztem, majd el is kaptam róla a tekintetemet.

- Miért nézel rám ilyen ijedten? Nem foglak megenni – mondta, meglepődött hangján. - És mi egymással a problémátok? - kérdezte, kíváncsian.

- Előbb kellett volna ezt felhoznotok – korholt meg Jin minket lágyan, mire egyszerre sóhajtottunk fel. Nem tudom, miért, úgy szerettem volna megfogni a kezét az asztal alatt. De eszembe jutott az a rengeteg, romantikus, nyálas film, így nem tettem meg. Pedig amúgy szívesen ráfogtam volna, megszorítva, hogy beszéljen ő helyettem, csak ne nekem kelljen. És hogy erősek vagyunk és minden rendben lesz.

De a sok nyálas filmre gondolva, nagyon gyorsan letettem a gondolatról. Nem azt valljuk be, hogy terhes vagyok. Még párkapcsolatban sem vagyunk, csak olyan gondjaink vannak a vágyainkkal és a viselkedésünkkel, amit nem tudunk megoldani segítség nélkül.

- Szóval, mi a gond? - kérdezte Namjoon újra, mire Yoongi nagy nehezen megköszörülte a torkát.

- Hogy is mondjam? Az a probléma, hogy én… ó, basszus, picsa se gondolná, hogy ilyen fos ezt kimondani – mondta, felnyögve.

- Mi azon fos, hogy kívánsz és szeretsz?! - akadtam fel, dühösen nézve rá. - Ez fos?! - kérdeztem, megrovóan. - De egy undok szemét vagy te! Még, hogy fos! Az érzés fos, vagy a tudat, te tapló?! - kérdeztem dühösen, aztán Yoongi elnevette magát. Zavartan néztem rá, nem értve, mi a baja, de amikor megláttam a többiek szemét és arcát, ledöbbentem. - Bocsi – motyogtam, normálisan ülve a helyemen, megköszörülve a torkomat, lesütött szemekkel.

Basszus, ez nagyon égő. Ez rohadtul égő.

- Hogy mi van? - hallottam Jimin elhaló hangját. - Te… te szereted Jungkookot? - kérdezte, elképedve. Yoongi mélyen felsóhajtott és rám nézett.

- Azt hiszem… hát, kívánni biztos kívánom – mondta határozottan, Jiminre nézve. Jimin komolyan nézett rá, már-már mérgesen.

- Lefeküdtetek úgy, hogy nem tudod, szereted-e? - kérdezte, halálosan komolyan. Beharaptam az alsó ajkamat, Yoongi pedig továbbra is kihívóan nézett rá.

- Igen. Az az egyik probléma, azóta rosszabb minden – mondta Yoongi, Jiminre nézve. Komolyan, ezek ketten szórják egymás felé a szikrákat. Nem, tudom, hogy Jimin nincs belém szerelmesedve. Tudom, hogy csak úgy kezel, mint a kisöccsét, akihez nem érhet hozzá egy pici ujj sem, mert akkor engem bántottak. Természetesen, nem teljesen így van, de tény, hogy nagyon óv és véd mindentől. Nagyon kedvel, mintha az öccse lennék. És azt hiszem, hogy az, hogy Yoongi megdöntött, nem igen tetszik neki. Főleg úgy nem, hogy nem mondtuk el, főleg úgy nem, hogy Yoongi képes hülyeségeket mondani…

Felsóhajtva rám nézett Jimin, de mikor találkozott a tekintetünk, lesütöttem a szemeimet.

- De egy perverz állat vagy, hallod! Jó, hogy nem 15 évesen basztad meg! - mondta Jimin dühösen.

- Hé! 18 évesen csak tudom, hogy mit akarok! Nem vagyok olyan kicsi. Nem megerőszakolt, én is akartam – mondtam, Jiminre nézve. Épp nyitotta volna a száját, de Taehyung meghúzta a pólóját.

- Szerintem előbb hadd mondják el Namjoonnak és Jinnek elsősorban, hogy mi a gondjuk. Aztán utána majd lerendezheted velük a problémád és azt, hogy mit miért nem mondtak el. De most nem ezen van a lényeg. Még ha nem is nagykorú, mi van akkor, ha lefeküdtek? Te nem feküdtél le senkivel még? Meg aztán… a mai világban kevés az a fiatal, aki 18 évesen még érintetlen. A többség már 15 évesen érintett – mondta halkan, kicsit segítve nekem, mire Jimin mélyen felsóhajtott.

- Az más! Jungkookieról van szó! - mondta, sértetten.

- Nem olyan ártatlan ő, hidd el nekem – morgott Yoongi, mire mérgesen az oldalába böktem, jelezve, hogy hallgasson, ha jót akar magának. Jiminnek persze, ennyi is elég volt, hogy szúrósan nézzen Yoongira. Mintha nem tudná, hogy Jimin elfogult. Nem csak velem, Taehyunggal szemben is. Velünk valamiért nagyon, de nagyon elfogult. De ez talán így van rendjén, azt hiszem.

- Oké! Elég a civódásból! - sóhajtotta Namjoon, miközben rám és Yoongira nézett, szúrósan, érdeklődően, kíváncsian és aggódóan is. Minden érzés a tekintetében volt, amitől képes vagyok azt mondani, hogy ez a beszélgetés ötlet egy hatalmas nagy marhaság volt. Valamiért most elgondolkodtam rajta, hogy ezt úgy sem fogjuk tudni megoldani vagy helyrehozni, ha megbeszéljük ezt mindenkivel.

Végül is, ha úgy döntünk, hogy mehet és szeressük egymást szabadon, nem sül ki belőle jó. Ha pedig úgy, hogy nem és felejtsük el, akkor is mindegy lesz, mert egyszerűen a vágyakozás ott lesz a szívünkben a másik iránt, és elfogadhatatlan lesz a viselkedésünk egy idő után.

Ebben a helyzetben nem létezik jó megoldás. Mikor erre pedig rádöbbentem, hirtelen, mintha egy hatalmas szilánk, vagy villámcsapás mart volna a mellkasomba, ami szétárasztotta bennem a kétséget és a félelmet.

És mindezt Namjoon tekintete hozta ki belőlem.

Mikor csendre intett minket, finoman és visszafogottan, ahogy szokta, elhallgattunk, majd felnéztünk rá. Én féltem, őszintén. Őszintén féltem. Féltem, mi fog történni, ha rossz lesz a reakciója, vagy ha megvet minket ezért. A szívem a torkomban dobogott.

- Most akkor mi van? Elejétől kérem, a végéig! - sóhajtotta Namjoon, figyelve mindkettőnket, hol rám, hol Yoongira kapva a tekintetét. - Mindent kérek – mondta halkan, rám nézve. - Nem azért, mert szemétkedni akarok. Hanem mert, ha ez így igaz és van még a háttérben valami, akkor sürgősen ki kell találnunk valamit – sóhajtotta, mélyen, mire megköszörültem a torkomat. Yoongira néztem, hogy inkább kezdje el ő, de megbökött az asztal alatt a lábával, így hát frusztráltan és mélyen felsóhajtottam, lehunyt szemekkel.

Miért én? Miért nem ő?

- H-hát… hol is kezdjem – motyogtam magam elé, az alsó ajkam belsejét harapdálva idegességemben. - Én hát… oké! - mondtam halkan, határozottan, hogy megembereljem magam. Márpedig, őszintén és úgy fogom elmondani, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Őszintén és határozottan, nem ismerve lehetetlent. Bevallok mindent, szégyenkezés nélkül. Már nincs ok a szégyenkezésre. Végül is, a lényeget már mindenki tudja. Csak az apróságok számítanak jelen esetben.

- Szóval? - kérdezte halkabban Jin, noszogatva. A hangja kedves volt és bizalmat sugárzott. Szinte sugallotta, hogy ne féljek semmitől, ne aggódjunk semmin, mert ők így is szeretni fognak minket. Ő legalábbis, biztos. Ezt tudtam is. Jin egy angyal. Ő mindig az volt.

- Igazából, ha mindent tudni akartok, akkor beletartozik az is, hogy én provokáltam Yoongit részben. Engem csak idegesített, hogy nem is vesz rólam tudomást, és bármit, akármit csinálok, mindig került. Azt akartam, hogy figyeljen rám – sóhajtottam, vissza emlékezve az elmúlt napokra. Istenem, mintha évekkel ezelőtt lett volna az a nap, hogy egy szobába kerültünk… komolyan. - És mikor összeestem, és segített, akkor jó érzésem volt és kicsit bátrabban viselkedtem vele. A stúdióba akartam vele menni, zenélni. Nem engedte, és másnap kellett tovább bent maradnom, pótlás céljából. Hát, belebotlottam a stúdió termébe… nem véletlenül – motyogtam, zavartan. - Utána Yoongi kijött, és látta, hogy hallgatóztam. Akkor durva volt velem, azt mondta, hogy utál. Egy ideig akkor fasírtban voltunk és azután reggel vesztünk össze, mikor Jin hyung és TaeTae hyung kint voltak. Akkor akartál azt hiszem betörni az ajtón – motyogtam. Namjoon helyeselve bólogatott, jelezvén, hogy igen, erre emlékszik. - U-utána feküdtünk le – súgtam, magam elé. - Aznap pocsékul voltam, és eldöntöttem, hogy ennek vége. Este pedig „elkaptam”. És nem úgy sikerültek a dolgok, mint terveztem… - sóhajtottam mélyen, lehunyt szemekkel. - Aztán megijedtem, kétségbe estem, utána, beszéltünk, Hobi hyung akkor tört ránk, aztán Taehyungnak kisírtam magam, Yoongi bejött, beszéltünk és most itt vagyunk – hadartam el, amilyen gyorsan csak lehetett.

Namjoon megköszörülte a torkát, láthatóan sokkolták az információk sokasága, ahogyan mindenki mást is. Egyedül Taehyung ült az asztalnál úgy, hogy nem lehetett látni az arcán a hirtelen meglepettséget, és a döbbent arckifejezést. Rajta kívül mindenki szótlanul ült jó pár percig, végül Yoongi mély sóhajjal megszólalt:

- Már a debüt óta, vagy már előtte vonzódtam Jungkookhoz. Azért maradtam tőle távol, maximum a kameráknál szórakoztam vele, de akkor sem túl sűrűn. Próbáltam figyelni minden mozdulatomra, nehogy félreérthető legyen neki, esetleg nehogy bárki leszűrjön valamit. Nem is akartam közel kerülni hozzá. Aztán mikor egy szobába kerültünk, minden összecsuklott magamban – sóhajtotta, lehunyt szemekkel. - Nem akartam megtenni, nem akartam vele tenni semmit és ezt a beszélgetést is el akartam kerülni, de már nem tudok rajta változtatni – sóhajtotta, Namjoonra nézve. Megköszörülte a torkát, majd mélyen felsóhajtott és Yoongira nézett.

- Ez most egy kicsit hirtelen ért – szuszogta, nagyokat pislogva maga elé, teljesen döbbenten. - Nem… nem tudom, mit mondjak. Őszintén, fogalmam sincs – mondta, a hajába túrva, kissé előre dőlve. - Nem is gondoltam volna, hogy ti… - mondta halkan, ránk nézve. Hol rám, hol Yoongira. Mindketten rögtön lesütöttük a szemünket. - Igazából Hoseokról és Taehyungról elképzeltem volna – mondta halkan, mire az említettek egymásra néztek és elnevették magukat, legyintve egyet. - De rólatok nem – szuszogta.

- Én sem – mondta halkan Jin, tanácstalanul nézve ránk. - Annyira… különbözőek vagytok – mondta halkan, végigmérve mindkettőnket. Már, amit az asztal lapja nem rejtett el belőlünk.

- Ez nehéz kérdés. - Namjoon hangja halk volt, és legalább annyira tanácstalan is. - Nem mondhatom, hogy nem tehettek úgy, ahogyan éreztek. Nem mondhatom, hogy ennek semmi esélye és soha többé egymásra sem nézhettek, nem is tehetem meg. Egyszerűen elképzelhetetlen lenne, hogy én megmondjam, mit tegyetek és mit nem, ami bennetek van. Ezek érzések, ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Azt sem mondhatom, hogy akkor boruljatok össze és szeressétek egymást, mert itt vagyunk mind az öten és nem tudom, ki mennyire szeretné hallgatni, mit csináltok éjszaka. Persze, ez lehet, hogy nem kellemes, biztos nem esik jól, hogy ezt mondom, de ez az igazság. Engem személy szerint nem zavarna, mert maximum zenét hallgatok, na bumm. Attól még a csapattársaink és a barátaink vagytok – sóhajtotta, újra a hajába túrva, tanácstalanul nézve ránk. - Viszont a banda jövőjének egyik véglet sem tesz jót. - A hangja elhalkult a végére és lehunyta a szemeit, kissé idegesen.

- Miért? - Taehyung helyettem kérdezte meg, amit gondoltam és épp ki szerettem volna mondani.

- Tudom, nem a jövő a fontos, de számolnunk kell vele. Ha nem engednek az érzéseknek, a vágyaknak, hanem ellenszegülnek annak, ami bennük van, az feszültséget szül. Nem is akármekkorát! Én nehezen viselném, ha az, aki után epekedek, minden nap velem van, és nem érhetek hozzá, főleg úgy, hogy tudom, ő is így érez. Ez feszültté, idegessé teszi az embert, a teljesítményére is bélyeget nyom – mondta, mély hangon. - Viszont! A másik véglet: Ha esetleg engednek az érzéseknek, a vágyaknak, ha teszik, amit a szívük diktál, akkor fenn áll az esélye annak, hogy az előbb-utóbb ki is fog derülni egy-egy lopott érintésből, amiket kontrollálni sem lehet. Az pedig hosszútávon, ha valaki nagyon ügyes és nagyon okos, és szagot fog, az a végét jelenti. Ahogy az előző véglet is. - Meredten bámult maga elé, tanácstalanul.

Lesütöttem a szemeimet és mélyen felsóhajtottam. Én tényleg nem akartam ennyi problémát, sem fejtörést okozni sem neki, sem a többieknek. Az viszont jól esik, nagyon jól esik, hogy nem ítél el, elvonatkoztat attól, hogy két férfi szerelméről, vágyáról van szó. Egy pillanatra sem jelent meg a tekintetében az undor, vagy a lenézés. Nagyon jó érzés volt. Legszívesebben megölelgettem volna, ahogy a többieket is, hogy ennyire szeretnek minket.

Mert ez tényleg szeretet.

- Szerintem megér nekik egy próbát – mosolygott Hoseok, miközben ránéztem. - Ha azt nézzük, úgy sem fogják tudni kibírni, hogy ne érjenek egymáshoz, vagy ne szeressék egymást. Ezt kérni és elvárni sem lehet. A szerelem mindent legyőz! - nyögte, széles vigyorral.

- Ezt ne vicceld el! Ezek komoly dolgok! - sóhajtotta Namjoon, idegesen.

- Szerintem is megér egy próbát nekik. Végül is, nézzük csak azt, amit Hobi hyung mondott. Nem fogják tudná magukat gátolni. A kamerák előtt hiszem, hogy menni fog nekik, ha eddig ment Yoongi hyungnak is. De a magánéletben ez más. Itt a dormban, ahol csak ketten vagyunk, megint más. Hogy a menedzsernek ne tűnjön fel, Jungkook maradhat a szobámban és néha esetleg cserélünk – mosolygott Taehyung, kedvesen.

- Nem lenne jó ötlet hazudni a menedzsernek – sóhajtotta Namjoon, idegesen a hajába túrva. - Képes lenne mindenki hazudni? - kérdezte, mire mindannyiunk elgondolkodott, lesütött szemekkel.

- Én simán – mosolygott Hoseok, vállat vonva.

- Én is – értett egyet Taehyung. Hálásan néztem rájuk, a tekintetembe adva minden szeretetemet. Namjoon felszusszantott. Jinre nézett.

- Nekem is menni fog, azt hiszem. Igazából, én azt sem tudom, itt miről volt szó. Semmiről sem tudok – mosolygott szélesen, kedvesen nézve ránk. Megremegtek az ajkaim. Namjoon Jiminre nézett, aki mélyen felsóhajtott, ránk nézve, kissé szúrósan.

- Én elég kedves természet vagyok, ezt mindenki tudja. De Yoongi nem Jungkookhoz való! Jungkookhoz valaki olyan való, aki tud vigyázni rá, Yoongi pedig nem olyan! - mondta, elkeseredetten. - Egyáltalán nem. Mennyit bántotta pár nap alatt? Sokat! - mormogott, Yoongi hyungra nézve. - De ha a többség úgy dönt, és ha Jungkooknak ez így rendben van és ő Yoongit szeretné, akkor én is tartom a számat – szuszogta, mély sóhajjal.

- Akkor, a többség döntött – Namjoon megeresztett egy mély, frusztrált sóhajt. - De! Kikötéseim vannak. Szabályok is lesznek. Nem lesz fenékig habos a dolog, ezután sem – nézett ránk komolyan. Mindketten hevesen bólogattunk, még Yoongi sem ellenkezett. - Minket nem zavar, ha szeretitek egymást, tényleg nem. De a konyhában a perverzkedések, a simik és a szemmel erőszakolások tabuk lesznek! Evés közben, ha nem bírjátok, egymásra se nézzetek – sóhajtotta. - Nappali ugyan úgy tabu, ha egyedül hagytok, csak nyugodtan. De ha valaki más is ott van, akkor hanyagoljátok a perverz megnyilvánulásokat. Puszik, apró simik rendben vannak, nem zavar senkit. Egymás szájába ne másszatok, és lehetőleg ne előttünk… értitek – köszörülte meg a torkát, kicsit zavartan. Hevesen bólogattunk mind a ketten.

- A nyilvánossággal nagyon, de nagyon vigyázzatok! - mondta Jin, halkabban. - Nem tudódhat ki, véletlenül sem! Az mindennek a végét jelenti. Ha pedig valami gondotok van, osszátok meg velünk! Interjúk közben, máshol sem, egymásra se nézzetek inkább. Nagyon kell vigyázni – mondta, a szemeinkbe nézve.

- Köszönjük – súgtam, aprócska mosollyal, hálásan nézve rájuk. Mindannyiukra.

- Ne köszönd. Lehet, hogy életünk legnagyobb hibáját követtük most el, közösen – mondta halkan Namjoon, apró mosollyal. - De hiszek benne, hogy nem lesz gond. Ha a szabályokat betartjátok.

- Majd kérem papírra is írni, ami nyilvánvaló – mondta Yoongi, vállvonással. A lábába rúgtam, mérgesen nézve rá. - Most mi van? - mormogott.

- Nem, hogy örülnél, seggfej – morogtam.

- De kinyílt valakinek a csipája! Hol marad a hyung?! Mi az, hogy seggfej?! Mi ez a káromkodás?! - nézett rám, hatalmas szemekkel.

- Kár volt megdöngetned! - visított Hoseok, az asztalra csapva, hangosan röhögve. Taehyungból is kiszaladt a nevetés, és én is vigyorogva néztem rá, kacsintva egyet.

Mintha ezernyi tonnás súlytól szabadultam volna meg. Hálás voltam, mindenkinek. Nagyon.