YoonKook/SugaKook - Cipő (17)

Ayooo!

Végre, meghoztam ezt is! :D Mentségemre szóljon, hogy egy ideje elég beteg vagyok. Igazából, most sem érzem magam a helyzet magaslatán. Nem ártana egy orvos, de utálom őket.  De már nem bírtam tovább ülni a dolgok felett, úgyhogy valami értelmeset próbáltam hozni. Eddig is csak összeszedtem a régebbi dolgokat xD vagy amikhez volt erőm, hogy a blog azért ne haljon meg, amíg Nana lábadozik.

Na, nem is húzom tovább a szót! :D 

Trágár szavak előfordulnak benne, és természetesen, yaoi történet. :) 

(Ha hibát találtok, szóljatok! Elképzelhető a hiba, sőt, biztos van benne, mert nem vagyok maximálisan jól. :D)

Jó olvasást! ^^

~Nana~

Az az utolsó mondat villogott a fejemben egész nap. Meg úgy szinte minden szó, amik elhagyták az ajkait. Tudtam, hogy igaza van, és ezzel nagyon gyorsan tönkre tehetünk mindent. Ha jobban belegondolok, nem is akármennyire. De nem tehettem róla, én nem akartam tovább húzni és cincálni magunkat, ahogyan az egész kialakult helyzetet sem. Valamit akkor is muszáj lesz tennünk. Mindegy, hogy mit, valamit kénytelenek leszünk, mert ha így megy tovább, mindegy, hogy kettőnkkel mi lesz, de valamit mindenképp veszíteni fogunk és nem biztos, hogy az a „vesztés” nem lesz kihatással a többiekre.

Már mióta egy szobában voltunk, akkor is szinte minden esemény és történt dolog kihatott a banda életére, mert vagy ő viselkedett furcsán, vagy én voltam túl frusztrált, ami a többieket is bosszantotta, nem alaptalanul. Nem véletlen akartam vele megbeszélni a dolgokat a teremben. Valamit csinálnunk kell. Vagy eldöntenünk, megbeszélnünk, hogyan tovább, vagy… nem tudom, valamit! Így akkor sem mehet tovább semmi. Ha ez folytatódik, és ugyan ilyen színben, mint eddig, biztos, hogy semmi jó sem fog kisülni a dologból. A rajongók félreértik a viselkedésünket, az enyémet, az övét, felkeringenek majd a pletykák, mert rossz akarók mindig vannak… azt meg, hogy szét legyünk szedve, nem akarom.

Főleg azért nem, mert ha Jungkookot szednék szét, biztos, hogy vérengzést rendeznék.

Apró sóhajjal keltem fel az ágyamból, majd lassú léptekkel indultam el a Taehyunggal lévő közös szobájuk felé, hogy bemenjek, és megbeszéljem vele a dolgokat. Muszáj, mert a mai napi nem lett befejezve. Menekült, tisztán láttam. Persze, szóltak a felvétel miatt és ment, de úgy tűnt, hogy az egy megmentés volt számára, mert nem akart megbeszélni semmit.

Felsóhajtottam, majd lassan benyitottam, mindenféle figyelmeztetés nélkül, és mikor bedugtam a fejemet az ajtón, hirtelen elöntött a méreg és a nyugodtság is. Mérges voltam, mert Taehyunggal ölelgették egymást, sőt, Taehyung adott a hajába egy puszit és simogatta a hátát is! Megremegtem egy pillanatra, és idegesen lehunytam a szemeimet.

Nem kellene így reagálnom, én is tudom. Tudom, hogy nagyon jóban vannak és jó barátok. Ráadásul azt is tudom, hogy miattam, és a kialakult helyzet miatt Taehyungot és Jimint is nagyon erősen ignorálta és hanyagolta. Azt is valahogy kompenzálnia kellett. Attól függetlenül elöntött a méreg.

Aztán még mérges voltam magamra is, mert tudom, hogy a kisebbik miattam pityergett így. Hallottam a hangján, hogy sírt. Igen, Jungkook elég érzékeny. Könnyen sírva tud fakadni, nem is mindig palástolja. Attól függetlenül nem bírtam elviselni a gondolatot, a tudatot, hogy azokból a szép, édeskés szemeiből miattam potyognak a könnyek.

Megeresztettem egy újabb sóhajt, és megköszörültem a torkomat, hogy jelezzem, itt vagyok és dolgom lenne a maknaéval.

Taehyung rögtön felemelte a fejét, és kicsit el is vörösödött, mintha valami rosszat tett volna, majd lassan elhúzódott Jungkooktól, és finoman rám nézett. A kisebbik is követte, tekintetét hátravezette, majd mikor meglátott, rögtön a szemeit kezdte törölgetni, ahogy visszafordult Taehyung felé. Megeresztettem egy félmosolyt, majd egy szusszanással megtörtem a csendet, amit csak Jungkook szipogása töltött be.

- Beszélhetnék vele? - kérdeztem Taehyungtól, Jungkook felé biccentve a fejemmel. Aprócskát bólintott, megszeppenve.

- Persze. Amúgy is indulni akartam… a konyhába – mondta, mire elmosolyodtam. Tudom, hogy esze ágában sem volt indulni sehová, de attól még aranyos volt tőle. Nem, nem a kedvencem Taehyung, nem voltunk meg olyan hihetetlenül jól sosem, de voltak pillanatai, amikor aranyosnak gondoltam, vagy pont az ellenkezője.

- Akkor, kérlek – köszörültem meg a torkomat újra, majd lassan bólintott, aztán egy finom mozdulattal felkelt az ágyról, majd még megborzolta Jungkook haját, aki idegesen ciccegett egyet reakcióképp, és megigazítva a rakoncátlan tincseit, Taehyung elmosolyodott, majd mielőtt kiment volna, megállt az ajtóban mellettem.

- Nem sokat tudok. De azt tudom, hogy nagyon bizonytalan… ne legyél vele durva, jó? - súgta, szinte alig hallhatóan a fülembe, mire megeresztettem egy sóhajt, és ráemeltem a tekintetemet. Mikor elmosolyodott, kicsit szendén, visszanézett Jungkookra, aki még a könnyeit törölgette az arcáról és lágyan pofozgatta magát. Bár, kitalálni sem tudtam, hogy miért. - Igazából, én azt hiszem, hogy egy ilyen helyzetben nem tudnék másokkal is törődni. Olyan meglepő, hogy… érted – mondta, mire bólintottam egy aprócskát. - Mindegy, beszélgess vele, és valahogy tedd rendbe a gondolatait, mert neki nem megy – kuncogott halkan, a kisebbre nézve.

- Megpróbálom… - sóhajtottam.

- Ha már megdöngetted – mondta, mire szúrósan ránéztem. Összepréselte az ajkait és megköszörülte a torkát. - Akkor, én… azt hiszem, már megyek is… - mondta hangosabban, majd amilyen gyorsan csak tudott, ellépett mellettem úgy, hogy a lehető legtávolabb kerüljön tőlem, majd hallottam, ahogy a konyhába lépeget.

Felsóhajtottam, és egy lassúcska mozdulattal becsuktam magam mögött az ajtót. Egy ideig csak álltam a falap előtt, aminek a hátamat döntöttem, tanácstalanul. Szedjem össze a gondolatait? Tegyem rendbe? Fogalmam sincs, hogyan kellene. Őszintén nem tudom. Mit kellene tennem?

Igaza van. Mindenben szinte. Bár, nem tudom teljesen, mit gondolhat. Mindent nem tudok, amit hallottam a teremben, az bőven elég talán ahhoz, hogy tudjam, hogy ez a helyzet nagyon kellemetlen és nehéz lesz megoldást találni rá.

Nem tudtam, mit kellene mondanom neki, csak tudtam, hogy valamit tennem kell, mert ha így megy tovább, nem csak a mi, de a banda rovására is megy az egész. Talán még rosszabb és durvább helyzet alakul ki, mintha esetleg egymáséi lennénk.

Felszusszantottam, kifújva a tüdőmben rekedt levegőt és léptem a lábaimmal. Az ágyához érve egy ideig csak álltam felette, de mikor nem nézett rám, csak merengett maga elé, lassan leültem mellé és ránéztem. Nem viszonozta a tekintetemet, nem nézett vissza rám.

- Mennyit tud Taehyung? - kérdeztem, hogy megtörjem a csendet. Tudom, nem a legjobb kérdés egy ilyen helyzetben, de valahol el kell kezdeni és nem akarok rögtön a közepébe vágni. Valami bevezető kellett.

- Azt hiszem, mindent elmondtam neki – sóhajtotta, felhúzva a térdeit, hátát nekidöntve a falnak, úgy nézve rám, megtörten.

- Hogy reagált? - kérdeztem, kíváncsian nézve rá. A jelenetet és a helyzetet nézve, nem volt rossz vagy durva a reakciója, de muszáj voltam megkérdezni. Kicsit talán játszottam a dologgal. Csak ne kelljen rögtön arról beszélnem, ami a valós gond.

- Dühös volt. De azért, mert nem mondtunk senkinek semmit – mondta halkan, lesütött szemekkel, kicsit elszomorodva.

- Hát, ilyenről nehéz bárkinek beszélni – sóhajtottam, nekidöntve a hátamat a falnak, majd oldalra döntöttem a fejemet és úgy néztem rá. Olyan megtört volt. Nem depressziósnak tűnt, csak megtörtnek és elveszettnek. Bágyadtnak… fáradtnak. Néha-néha megremegtek az ajkai, beharapta az alsót és a tekintete leírhatatlan volt, elmondhatatlan. Minden bennük volt. Mindent le tudtam róluk olvasni.

Belém hasított egy pillanatra a lelkiismeret-furdalás. Valahogy ezt rendbe kell hoznom.

- Tudom. Nekem sem ment – mondtam, elkapva róla a tekintetemet és helyette inkább a plafont kezdtem kémlelni, hátha találok rajta valamit, amivel leköthetem a szememet, de a fehér árnyalaton kívül semmit nem láttam rajta. Egy foltot sem, egy pöttyöt sem, amit fixírozhatnék, úgyhogy csak meredten bámultam a plafonra. Hosszú, kínos csend után végül megtörtem azt, és mély levegőt véve, beszélni kezdtem: - Tudom, hogy mi a véleményed a dologról. Igazából, erőltetni én sem akarom azt, ami valószínűleg soha nem fog menni. Viszont valamit muszáj csinálnunk, mert ha ez így megy tovább, akkor nagyobb bajt okozunk, mint azzal, ha szeretnénk egymást – mondtam halkan, továbbra is kerülve az arckifejezését és a megtört tekintetét.

- Tudom. Igazából, míg TaeTae hyunggal beszélgettem, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy kérjünk segítséget Namjoon hyungtól, vagy Jin hyungtól, de eszembe jutott, hogy megoszlóak lennének a vélemények. Szinte tudom, hogy Jin hyungnak nem lenne ellenére, Namjoon hyung pedig biztos, hogy dühös lenne – motyogtam, lesütött szemekkel.

- Nem hiszem, amúgy – mosolyogtam, elgondolkodva.

- Hm? Miért nem? - kérdezte halkan, kicsit élénkebben.

- Mert akármi gondunk volt, sosem volt velünk kőszívű. Emlékszel, mikor Taehyung randizott egy volt barátnőjével? Abból sem volt nagy balhé, pedig mi tartottuk a hátunkat a menedzsernek. Mennyit hazudtunk… és Namjoon sem mondta azt, hogy biztos, hogy nem. Szóval kétlem, hogy annyira dühös lenne. Ő csak azért aggódna, mert ha esetleg gondok adódnak, az kihat mindenkire. Nem azzal lenne gondja, hogy mi… együtt – sóhajtottam, félig lehunyt szemekkel. - A következményektől félne, és most nem a nyilvánosságra gondolok – mondtam halkan, finoman oldalra fordítva a fejemet, ránézve.

Annyira megöleltem volna. Szinte égetett a vágy, hogy magamhoz húzzam és addig öleljem és csókoljam, ameddig csak lehet.

- Lehet – motyogta, halkan.

- Amúgy meg, együtt élünk. Ha egyszer lefeküdtünk, többször is meg fog történni, maximum úgy, hogy esetleg mindkettőnk hadakozik, aztán egyszer kiborul a liszt és akkor mindennek vége lesz. Cérna szakadás, mint nálam a múltkor. Ezt nem fogjuk tudni elkerülni – sóhajtottam kissé megtörten, újra nézve.

- Azt tudom. Tudom – mondta, átölelve a lábait a karjaival, szorosan magához húzva. - Amúgy érdekes, hogy egy férfival feküdtem le először – mosolygott zavartan, kicsit vidámabban. - És pont veled…

- Mi baj velem? - morogtam. - Mi az, hogy pont velem? - morogtam, ránézve. Játékosan vigyorodott el.

- Hát, igazából csak furcsa, hogy én voltam alul. Mármint, magasabb is vagyok. - Szúrósan néztem rá. - Meg kicsit izmosabb is, meg a te arcod olyan baba arc – vigyorgott, szemtelenül.

- Arra akarsz célozni ezzel, hogy nem vagyok elég férfias? - morogtam, mire elnevette magát.

- Hát, ha álló helyzetben akarnál megcsókolni, felajánlanám a sámlit – kuncogott, kicsit vidámabban, mire mérgesen megfogtam egy párnát és fejbe kólintottam vele. Elkuncogta magát, odébb húzódva tőlem. - Csak furcsa, na! - mosolygott, aranyosan. - Igazából, ha elképzellek, elvonatkoztatva attól az estétől, olyan nehéz téged elképzelni felül. Olyan szép arcod van – mosolygott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez hirtelen egy mellbe vágás, vagy egy bók. De mivel ilyen édesen mosolygott, betudtam annak, hogy bókolni próbált, csak nagyon hülyén és bugyután megfogalmazva.

- Mielőtt esetleg megsértődnék, mert a férfiasságom van fitogtatva, váltsunk gyorsan témát, mit szólsz? - vicsorogtam rá, mire újra elnevette magát, a hajába túrva. - Amúgy meg, hiába nézel ki, vagy tűnsz férfiasabbnak, a viselkedésedről rögtön lerí, hogy te pont nem domináns fél vagy – nyújtottam ki a nyelvemet játékosan.

- Ez nem igaz! - csattant fel rögtön. - Én tudok dominálni!

- Honnan tudod? Domináltál valaha? - vigyorogtam, huncutul. Elvörösödött egy pillanatra.

- Hát… - Itt elgondolkodott egy pillanatra. - Hát, még nem. De tudom, hogy menne! - sóhajtotta, felfújva az arcát. - Igen is menne! - szuszogott. - Amúgy is, ha lánnyal lennék együtt, én lennék a domináns, mindenképp – mormogott.

- Dehogyis! Honnan veszed? - nevettem. - Attól még, hogy te rakod be a farkad, nem leszel domináns. Nem ettől függ a dolog. Lehet dominálni valaki felett úgy is, hogy nem te vagy az aktív fél, hogy így mondjam – mondtam, felé nézve, mire elgondolkodott egy pillanatra.

Nem is tudom, miért ő volt alul, komolyan…

A gondolatra elmosolyodtam és megcsóváltam a fejemet. Hiába akarja azt mutatni a fanoknak, nekünk és mindenki másnak, hogy mennyire felnőtt és mennyire más, mint régen volt. Ugyan az. Ugyan az a Jungkook, csak kicsit más kiadásban. De ilyenkor ugyan olyan, mint régen. És még rengeteg helyzetben. Kicsit érettebben gondolkodik, kicsit felnőttesebb, kicsit felelősségtudatosabban gondolkodik, de ugyan az, mint volt.

Azt hiszem, csak azt unta meg, hogy állandóan cukinak gondolják, és meg akarja mutatni, hogy ő tud férfias lenni. Csak ez egy kicsit máshogy jön ki néhány embernél.

De tehet akármit, azt hiszem, ő akkor is édes marad. Nekem legalábbis, biztos az marad. Szerintem még akkor is, ha már 30 éves lesz.

- Értem – mondta, mélyen elgondolkodva. Elmosolyodtam, és megborzoltam a haját. - Elkanyarodtunk a témától, amúgy – köszörülte meg a torkát.

- Te kanyarítottad el – vontam vállat, elhúzva az ajkaimat, mire megforgatta a szemeit.

- Szóval? Mit csináljunk? - kérdezte halkan, félszegen rám nézve. - Ha sehogy sem jó, melyik rossz a jobbik rossz döntés? - kérdezte, mély sóhajjal.

- Szerintem szedjük össze magunkat. Üljünk le mindenkivel egy asztalhoz és beszéljük meg a dolgot. Tudom, rohadtul kellemetlen lesz, tudom, nagyon-nagyon pocsék érzés lesz, mert biztos, hogy Jimin meg fog ölni a szemeivel – sóhajtotta.

- Igen… valószínű – nevetett Jungkook, rám pislogva. - Szerintem egy darabig utálni fog téged – vigyorgott.

- Te sem voltál szent! Majd megmondom neki, hogy az édes kis Jungkookie letámadott. El fogja hinni, nem? – morogtam, mire elnevette magát, játékosan vállat vonva, jelezve, hogy nem tudja. De az inkább olyasmi sugallatot adott, hogy biztos, hogy nem fogja nekem elhinni. Szusszantottam egyet, megcsóválva a fejemet. - Szóval, szerintem üljünk össze. Az sem fair, hogy Taehyung mindent tud, a többiek pedig semmit. Ha kiderül, hogy neki bezzeg mindent elmondtunk, abból megint nagy félreértés lesz és harag. Ezt jobb lenne elkerülni – szuszogtam. - Úgyhogy szerintem ma üljünk össze és egy komoly beszélgetést kellene tartanunk.

- Őszintén? Pocsékul hangzik – sóhajtotta, felhúzott térdekkel.

- Igen, pocsékul hangzik. De Namjoon a leader. Mi nem dönthetünk. Vagyis, de, nekünk kellene döntenünk, de ez a dolog kihat a bandára ugye. Ő reálisabban gondolkodik talán, mert nem elfogult. Vagy hogy mondjam? Ő biztos tudja, hogy helyes lenne-e vagy sem. A dolog… érted? - kérdeztem, rá pislantva.

- Nem, baszd ki, hülye vagyok! - morgott.

- Ne káromkodj – mormogtam.

- Miért ne? Lassan nagykorú vagyok – mondta, felhúzott orral.

- Csak korban, Jungkook, csak korban – nyugtáztam, mire összevonta a szemöldökét.

- Hé! - nyögte, vállon csapva, mire elnevettem magamat, vigyorogva nézve rá.

Azt hiszem, ezek a pillanatok örökre az elmémbe vésődtek. Mintha semmi gondunk nem lenne. Olyan idilli volt és emlékezetes. Bár, vörösek voltak a szemei, és az orra hegye az ezelőtti sírástól. Látszottak a nyomai és még fognak is egy pár óráig. Nem volt annyira felhőtlen a hangulat, de az előző napok eseményeire visszatekintve, talán mióta megalakult ez a banda, ez volt az első olyan beszélgetésünk, amiben kicsit szórakoztunk. Szívmelengető volt és abban a pillanatban azt hittem, és meggyőződésem volt arról, hogy akármilyen úton-módon, de helyre tudjuk hozni ezt az egész kialakult helyzetet, amit részben én rontottam el.

Igen, az a beszélgetés nagyon kellemetlen lesz, nekem és neki is. Talán kellemetlenebb, mintha a szüleinknek vallanánk be gyerekként, hogy megbuktunk, vagy valami rosszat csináltunk. Ahhoz hasonló lesz, azt hiszem, csak sokkal kellemetlenebb és hosszadalmasabb. De azt hiszem, hogy utána minden jobb lesz.

Egyrészt, ezt egyedül, ketten nem tudnánk már megoldani. Másrészt pedig nem hozhatunk olyan döntést, ami kihat a banda és a többiek életére úgy, hogy velük nem lett megbeszélve, vagy nem lett megkérdezve, mit gondolnak róla.

Együtt élünk, együtt éneklünk, rappelünk, együtt írjuk a dalokat, együtt állunk ki a színpadra, egy csapat vagyunk, egy cipőt hordunk. Együtt kell döntést hoznunk, akár ilyen, akár olyan témában. Akármennyire tűnik úgy, hogy ez magán ügy, nem. Ez nem az. Sajnos, akkor lenne magán ügy, ha nem élnénk együtt másik öt fiúval és nem egy zenebandát alkotnánk.