Szomszéd fiú - Vhope (4/?)

Nana elemében van, úgyhogy hozott egy folytatást. :D 

Most kivételesen nincs nagy monológ, mert ahw, fáradt vagyok. ><

Mint mindig, ha valami hibát találtok benne, szóljatok! *-*

Jó olvasást! :3

~Nana~

- Ízlik? - kérdeztem, mikor az asztalnál ültünk. Szélesen mosolyogva bólintott.

- Igen, nagyon finom! Olyan jó benne a citrom íze, hogy ah! Anyával kell süttetnem, ellopom a receptjét! - nevetett, a sütibe harapva, mire szélesen elvigyorodtam, ahogy néztem a majszolását. Olyan jó ízűen evett, hogy nem bírtam ki, muszáj voltam magamnak is vágni egy-két szeletet és enni belőle.

Olyan jó ízűen falatozta a sütit, hogy megkívántam. Mikor a szájába vette, azok a hümmögések, arckifejezés. Egyszerűen megkívántam.

NEM! Nem őt! Isten ments! A sütit! - A gondolatra elvörösödtem és nagyot nyelve néztem magam elé, majd újra rávezettem a tekintetemet. Még jó, hogy nem őt. Egy férfi. Egy pasi. Egy hímnemű egyed, ahogy én is. Érdekes lenne, ha őt kívántam volna meg a süti helyett.

- Ah! Köszönöm! Isteni volt – nyögte, a hasán kör-körös mozdulatokat leírva a tenyerével, jelezve, hogy tényleg megtelt a pocakja.

- Nem kérsz még? Van egy csomó. Anyával ketten úgysem tud… várj! Csomagolok el nektek, a húgod biztos örülne neki! - mondtam, felcsillanó szemekkel. Kikerekedtek a szemei, és rögtön maga elé vette a kézfejét, jelezvén, hogy tiltakozna.

- Dehogy! Nem kell! Ugyan! Hé! Hallasz? - Már vettem is elő a dobozkát, miután nagy nehezen előhalásztam a szekrény mélyéről. Mintha cukrász lenne a szakmám, úgy vágtam fel a sütiket gondosan, hogy szépek maradjanak és helyeztem őket a dobozkába. - Hé! TaeTae! - nyögte, mire hirtelen ledermedtem és megálltam a mozdulataimban.

Aprót mosolyogtam. Jól esett, hogy így hívott. Mintha már barátok lennénk. Persze, egy barátsághoz talán több kell, mint egy segítő kéz és pár sütemény. Nem lekenyerezni akarom a sütikkel, amúgy. Csak láttam, hogy milyen jó ízűen eszik és nem tudom, hogy mennyire vannak leharcolva anyagilag. Lehet, hogy… igazából, semmi rosszat nem nézek ki, biztos van mit enniük, mert nem úgy néz ki, mintha nem. Csak… nem is tudom. Szerettem volna talán egy kis gesztussal is megköszönni, hogy átjött hozzám segíteni. Meg a suliban is megmentett. Ha nem kapja el Yang kezét, akkor biztos, hogy nagyon csúnyán megvert volna.

- TaeTae! Figyelsz te rám? - morgott, mire hátranéztem, mosolyogva.

- Átvihetem veled? - kérdeztem, a dobozkát tartva a kezemben. Elmosolyodott, kicsit tanácstalanul, jó szívűen csóválva meg a fejét, lehunyt szemekkel. Könyörgő pillákkal néztem rá.

- Hát… felőlem – nevetett. - Bár, vigyázz. Dawon imádja a fiúkat – mosolygott, szelíden. - Ha esetleg bejössz neki, biztos, hogy a nyakadon lesz! - vigyorgott, mire vállat vontam.

- Nem baj! Szeretem a gyerekeket. Nagyon édesek és megértem magam velük – mosolyogtam szélesen, mire huncut vigyor húzódott a szájára.

- Hát, elhiszem. Igazából, nem sokban különbözöl tőle szintben – vigyorgott, mire szúrósan ránéztem és a tepsibe nyúlva, a sütibe nyaláboltam az ujjaimat, és amíg saját magán nevetett, azaz a saját poénján, odamentem hozzá és nemes egyszerűséggel szétkentem az arcán a krémet. Hirtelen pattantak ki a szemei, meglepődve, nagy szemekkel pislogva. - Nyald le! - mondta teljesen komolyan, felfújt arccal.

- Még mit nem! A végén elkapnék tőled valamit. Mondjuk a kerge marha kórt – nevettem, mire eltátotta a száját.

- Te kis…! - Felállt, én pedig felvisítottam, mint egy gyerek és pattogva kezdtem el fel-alá rohangálni, hogy el ne kapjon. Természetesen, jó munkát végezve, követett és rohant utánam, legalább annyira felhőtlenül kacagva, mint én.

Fogalmam sincs, tényleg, kitalálni sem tudom, mikor váltam szöges ellentétemmé, mikor kezdtem visítva rohangálni, és mikor kezdtem úgy érezni, hogy mellette megtehetem. Talán az egyetlen ember, akivel így tudtam szórakozni, az Kikwang volt. Más előtt ritkán mutattam magamból cafatkákat, aprócska dolgokat. Hoseokkal pedig alig pár órája kezdtünk el beszélgetni és együtt dolgozni, már sikítozva szaladgálok, mint akinek elment az esze.

Jó érzés volt, kicsit kikapcsolódni, kicsit nem mogorván viselkedni, nem mereven figyelni az embereket. Jó érzés volt nevetni és felhőtlenül, kacarászva szaladgálni attól félve, mi fog történni, ha esetleg elkap.

- Áljj már meg, az Istenit! - nevette, miközben lihegve, pihegve megálltam a kiindulási pontnál, azaz az asztal egyik végén. Hoseok a másik végén volt, velem szemben állt, ugyan úgy pihegve. Szerencsénk volt szaladgálás közben, hogy annyira nem volt még berendezve a ház. Volt pár üres hely, sőt, elég sok. A bútoraink nagy része még a garázsban van, így egyszerűen tudtunk szaladgálni szobától-szobáig. - Gyere ide! Megöllek! - nevette, és végre eljutott oda, hogy az ujjaival letörölje az arcáról a krémet, majd megnyalta a vékonykás ujjait, lenyalogatva róla. - A! De fini – nyögte, megnyalva a száját, lehunyt szemekkel.

Elvigyorodtam és ezt a pillanatot használtam ki annak, hogy most elmeneküljek. Mint akit puskából lőttek, úgy kezdtem el szaladni az asztal bal oldalán. Viszont nem számítottam rá, hogy majd kinyúl értem a karjaival és elkap.

Felvisítottam, mikor elkapta a derekamat és kicsit megemelt, ahogy a hasamnál átkarolt. Ahogy felemelt, rögtön kapálózni kezdtem a lábaimmal és a kezeimet az övéire tettem.

- Tegyél le! Tegyél le! - nevettem hangosan, még a fejemet is ide-oda dobálva, de nevetve elkezdett kivinni a nappaliba. - Tegyél le! - kiáltottam nevetve, rúg-kapálva. Szerencsére nem ütöttem meg. Annyira benne voltam a játék hevében, hogy eszembe sem jutott, hogy esetleg ezzel a manőverrel sérülést is okozhatok neki.

- Dehogy teszlek! Te kis démon! - nevette és akkor hirtelen kinyílt az ajtó.

- Taehyung! Kisfiam! Ugye minden rendben?! - Anya lélek rohanva szaladt be a lakásba, majd a nappaliba. Messziről hallottam, hogy kopog a magassarkú cipője. Elvigyorodtam, Hoseok pedig nagyokat pislogott. - Ki vagy te?! Engedd el a fiamat! - Anya a táskáját levéve a válláról, mint aki vérszemet kapott, hogy engem valaki merészelhet bántani, megütötte a táskájával a vendégem fejét.
Hoseok kicsit ijedten, és megilletődve ejtett le, mire nyekkenve a földre estem, fenékkel érkezve.

- Anya! Ő csak átjött segíteni és játszottunk! Nem bántott! - mondtam, majd mielőtt újabb csapást mért volna Hoseok fejére, megfogtam a kezét. - Anya, engem nehéz bántani – mosolyogtam, szélesen. - Játszottunk csak. Ő Hoseok, a szomszéd fiú – mosolyogtam, mire anya nagy szemekkel pislogott hol rám, hol a nálam egy kicsivel magasabb fiúra. Gondolkodni kezdett, szinte hallottam, hogy anya fejében kattognak a fogaskerekek, aztán lámpa villanás a buksija felett és hirtelen elsápadt.

- Jaj! Ne haragudj! Annyira sajnálom! Nem ütöttelek meg nagyon, ugye? - kérdezte, aggódva nézve Hoseokot, aki elnevette magát, a tarkóját simítgatva az ujjaival. - Tényleg sajnálom! Csak a sikítozást hallottam és a kiabálást. Rögtön megijedtem, hogy esetleg… - Itt rám nézett, majd elhallgatott, megkönnyebbült sóhajjal, kedvesen mosolyogva.

Hoseok megköszörülte a torkát és újra rám nézett.

- Dehogy! Nem bántanám. Segíteni jöttem át. Azaz, anya szólt, hogy jó lenne, ha áttolnám a seggem, mert csak ön van itt, és a fia. Apa is szívesen jönne segíteni, csak éjjel-nappal dolgozik, így nincs rá lehetősége – mosolygott kedvesen. Anya teljesen meghatódva nézett Hoseokra. Még talán egy kicsit könnyesedett is a szeme.

- Nagyon kedves tőled, köszönjük. És azt is köszönöm, hogy Taehyung nem volt egyedül – mosolygott szélesen. Lelkiismeret-furdalása volt, hogy nekirontott. Ismerem anyát. Ez az arc, ez az arckifejezés. Bántotta, hogy nekiesett. De nem tudtam hibáztatni érte. Apa rengetegszer próbált elrángatni már mindenhonnan. Iskolákból, ideiglenes otthonainkból… szóval, megértettem a félelmét. Anyára soha nem is tudnék haragudni, azt hiszem.

- Ugyan – mosolygott Hoseok, kedvesen, kicsit zavartan.

- Összeütök valami gyors vacsit, mit szóltok? Voltam boltban, vettem pár finomságot! Megvárod, igaz? - kérdezte Hoseokot, nagy mosollyal. - Kiengesztelésképp, amiért megütöttelek – mondta anya, kicsit lesütött szemekkel.

- Semmi gond, tényleg! Megértem! Ha esetleg a húgommal valaki így szórakozna és visítozna, én nem csak megütöttem volna – mosolygott, szélesen.

- Akkor megvárod a vacsit! Remek! - mosolygott anya szélesen és már el is tűnt a konyhában. Hoseok elmosolyodott, fejcsóválva, mosolyogva nézve rám. Elvigyorodtam, vállat vonva.

- Most már nem úszod meg – vigyorogtam.

- Nem baj – kacsintott, nyújtózva egy nagyot. - Mit szólnál, ha addig folytatnánk a munkát? Még sok minden van itt és nem sokat haladtunk. Elbeszélgettük és játszottuk az időt – mondta, újat nyújtózkodva.

- De nem gond amúgy, biztos? Elég fáradtnak nézel ki – mondtam halkan, mire felsóhajtott, rám kacsintva.

- Dehogy gond! Munkára fel! - vigyorgott, majd a kanapén árválkodó csavarhúzóért nyúlt és a kezébe véve, egy egyszerű mozdulattal a levegőbe emelte. Elmosolyodtam újra és bólintva egyet, kimentünk az előszobába, hogy feltegyük a fogasokat, amiket eredetileg is terveztünk, csak elszórakoztuk az időt.

Lassan leültem a fogasok elé, hogy kiválogathassam, melyik illik ide és melyik nem. Halvány bézs színű volt a fal, úgyhogy a színeseket nem akartam feltenni, azok nagyon csúnyák voltak. Viszont az a halovány barna színű fa anyag nagyon szép volt. Az volt az egyedüli gond, hogy kevés volt belőle, így meg kellett keresnem a társait, hogy aztán a falécre fúrjuk őket és úgy fel a falra. Nem volt egyszerű kikeresgélni a fogasokat abból a hatalmas dobozból.

- Amúgy, anyukád azt hitte, apád jött érted? - kérdezte halkan, szinte suttogva.

- Vagy egy embere – mosolyogtam zavartan. - Anya nagyon fél, hogy egyszer arra fog hazajönni, hogy engem elraboltak. Az a baj, hogy apa nagyon tehetős, nagyon gazdag. El tudná intézni, hogy esetleg Európába utazzunk, vagy Amerikába – sóhajtottam. - És senki nem keresne minket – mondtam halkabban, elszoruló torokkal. - Nem szoktam ezen gondolkodni, igazából én szeretem apát, mert csak az apám. Ha ő nem lenne, én sem lennék – mondtam, felnézve rá.

- És… nem is tudtok csinálni valamit ellene? Mármint, örökké bujkálni nem lehet. - Halk volt a hangja és kicsit talán aggódó is.

- Nem sok mindent tehetünk. Tehetős, rengeteg pénze van. Azt csinál szinte, amit akar, amíg az nem ütközik törvénybe. Bár, ha elrabol, törvénybe ütközik, de biztos, hogy csinálna valamit, hogy hivatalossá tegye. Onnantól minden veszve van – mondtam, miközben válogattam a fogasokat.

- De miért vagy ennyire fontos neki? Mármint, oké, a fia vagy, meg minden, de meg tudna látogatni néha. Miért akar minden áron elhurcolni? - kérdezte, felvont szemöldökkel.

- Nem tudom. Tényleg fogalmam sincs. Néha olyan az egész, mintha valami alvilági élete lenne – nevettem halkan. - És valami kulcs lennék valamihez – vigyorogtam. - Ne gondolkodj ezen, én sem szoktam, csak ilyen hülyeségeket gyártani magamban. Apa ilyen ember. Idegesíti, hogy elvesztette anyát és engem is. Idegesíti, hogy elvesztette a családja és mit gondolnak róla az emberek. Mintakép volt szinte, mindenki számára. Gondold el, mit gondolhatnak róla – mosolyogtam, mire lassan bólogatni kezdett, egyetértően.

- Szerintem van a dologban más is – motyogott, lesütve a pilláit, zavartan pillantva oldalra.

- Lehet. De nem nagyon érdekel. Maradjon távol tőlünk és kész – vontam vállat, megeresztve egy aprócska sóhajt. Miért osztok meg vele ennyi mindent? Szokásom beszélni, persze, elég sokat is beszélek ismerősöknek, barátoknak. Nagyon sokat! De annyira furcsa, hogy a családi helyzetemről már tud, holott nem is nagyon ismerjük egymást. Igazából, azelőtt, hogy átjött volna és elkezdtünk volna beszélgetni, még bunkón is viselkedtem vele. A felismerésre kicsit belém hasított a lelkiismeret-furdalás. Visszagondolva a szemetes jelenetre és a sulira, ahogy ott hagytam, lebiggyesztettem az ajkaimat. Tényleg elég tahó voltam vele. - Ez az! Meg van a fogas! - vigyorogtam, mikor sikeresen kiszakadtam a gondolataimból, ahogy megtaláltam a keresett tárgyat. Szelíden elmosolyodott, és egy aprócskát kacsintva bólintott egyet, majd lassan megropogtattam az ujjaimat, és újra neki kezdtünk a barkácsolásnak.

Az új elfoglaltságunkkal törődve, nem is nagyon beszélgettünk a fogasok és a polcok feltétele közben. Néha rám nézett, vigyorogva, amit ugyan úgy egy vigyorral nyugtáztam. Nem váltottunk szót különösebben.

Egyre szimpatikusabb volt. Úgy éreztem, hogy meg akarom ismerni. Olyan szelídnek tűnt, még is egy hiperaktív, szeleburdi srácnak. Azok alapján, amiket elmesélt, szinte biztos voltam benne, hogy több szeleburdiság és aktívság van benne, mint amit most mutat. Azt hiszem, valami olyasmi lehet, amit akkor mutatott magából, amikor visítva rohangáltam.

Istenem, visszagondolva arra a jelenetre, elvörösödtem. Nem szoktam én idegenekkel így viselkedni. Nem is értem, hogy jutott eszembe, hogy elkezdek rohangálni fel-alá a lakásban. A gondolatra elmosolyodtam és finoman, lágyan csóváltam meg a fejemet.

Ezt Kikwangnak mindenképpen el kell mesélnem. Hangosan fog majd nevetni. Le kellett volna videózni, ahogy pattogva rohangálok, visítva, mint egy elmebeteg. Azt hiszem, vicces lehetett külső szemlélőként. Igazából, nem is csodálom, hogy Hoseok utánam rohant. Én sem tudtam volna megállni, ha valaki kiáltozva, visítozva szaladgált volna a lakásban…

Mindenképp el fogom ezt mesélni Kikwangnak. Biztos örülni is fog, hogy végre van valaki, akivel szórakoztam.

Hihetetlenül gyorsan elszaladt az idő. A garázsból pár kisebb bútort ki is pakoltunk, és a helyére raktuk. Például a nappaliba a dohányzó asztalt, a tévéhez való kis szekrényt, amire rátettük a tévét is. Behoztuk a hifi hangfalakat, és persze, ha már behoztuk, tesztelni is kellett valahogy. Zenét kapcsoltunk, táncoltunk, mint akiknek elment a maradék esze is. Őszintén, eszméletlenül jó érzés volt.

Nagy szenvedések árán beszenvedtük a lakásba az egyik szekrényt is. Ahogy elnéztem, ő sem a legerősebb, és én sem vagyok valami izompacsirta. Úgyhogy rengeteget szenvedtünk és fél méterenként megálltunk pihegni és egymáson nevetni, mert vicces volt mindkettőnk arckifejezése.

Végül körül-belül fél óra szenvedése árán beszenvedtük a nappaliba a hatalmas bútort, majd a padlón pihegtünk, hanyatt fekve, kitárt kezekkel és lábakkal, teljesen kiterülve.

- Ez nehéz volt – sóhajtotta, pihegve.

- Nem érzem a kezem – nyögtem.

- Én a lábam – nyüszítette, majd mikor egymásra néztünk, kirobbant belőlünk a nevetés újra. Én fogalmam sincs, honnan volt ennyi energiája, de lassan felkelt és mondta, hogy akkor most pakoljunk tovább.

Elég sokáig kellett könyörögnie, mondjuk. Vicces. Ő segít és még ő neki kell könyörögnie, hogy mozduljak már meg. Szórakoztató volt.

Én tényleg jól éreztem magam a közelében. Jobban, mint bármikor, bárkivel.

Hihetetlenül gyorsan elment az idő. Már vacsoráztunk, beszélgettünk anyával, nevetgéltünk, anya össze-vissza kérdezgette a suliról, a szüleiről, persze, csak finoman, érdeklődve. De Hoseok úgy tűnt, vidáman válaszolt.

Olyan furcsa érzésem volt közben. Valamiért, olyan… nem is tudom. Talán túl tökéletesnek tűnik minden? Igen. Biztos vagyok benne, hogy valami nincs rendben. Vagy hogy valami rossz fog történni. Mikor ilyen érzésem van, mikor ennyire idilli és szép, jó minden, olyankor mindig jön valami, amiből nehéz felállni.

Nem nagyon beszéltem a vacsora közben, csak nézelődtem magam elé, mosolyogtam Hoseokon és anyán, ahogy beszélgettek, közben pedig gondolkodtam és próbáltam nem a gondolataimba temetkezni. Nehezen ment. Mindenféle eszembe jutott, ami történhet.

Attól féltem, hogy… valahogy hirtelen belém ütött, hogy mi lesz akkor, ha apa kideríti, hol lakunk és elvisz majd, mert egyedül leszek itthon holnap.

A gondolatra nyelnem kellett egy nagyot és egy nyugtalan, mély sóhajjal próbáltam magamban tisztázni, hogy nincs mitől félnem. Szimplán azért ilyen jó a hangulat, és azért kedveltem meg Hoseokot, mert… mert nem tudom.

Túl furcsa volt, hogy ennyire meg akart kedvelni. Túl furcsa volt az is, hogy ennyire közeledett felém… minden olyan furcsa volt.

Taehyung, túl sokat gondolkodsz.

Mikor végeztünk a vacsorával, lassan megfogtam a kis dobozt, amikor Hoseok indulni készült és vele együtt léptem ki a lakás ajtaján, majd nyújtóztam egy nagyot, a süteménnyel teli dobozt tartva az ujjaim között.

- Miért voltál olyan csendben? - kérdezte, érdeklődve, ahogy haladtunk a lakásuk felé.

- Hát, őszintén? - kuncogtam. - Csak furcsa, hogy ilyen gyorsan elkezdtem veled beszélgetni. Távolságtartó vagyok, általában – mondtam, lépkedve mellette.

- Feltűnt – mosolygott, szélesen. - De nem jó az, ha távolságtartó vagy. Csomó mindenről lemaradsz. Ha hülyének is néznek, mert közeledsz, annyi baj legyen – mosolygott. - Sok mindenről lemaradsz így – mondta, mikor felmentünk a lépcsőn. Amikor felértünk, lassan a kezébe nyomtam a dobozt.

- Hát akkor… elköszönök – mosolyogtam, mire felvonta a szemöldökét.

- Nem jössz be? Mondjuk, nem olyan szép a lakásunk, mint a tiétek, mert az így is gyönyörű. De azt hiszem, aranyos. Anya biztos örülne neked. Mondta, hogy nagyon helyes arcod van és nagyon aranyosnak tűnsz – mosolygott, miközben az ajtó felé nézett.

- Elég késő van és… - Egy pillanatra elszomorodott és mikor megláttam a szomorkás szemeit, megeresztettem egy halk sóhajt. - Végül is, egy percnyire lakom. De csak pár percre maradok! - mondtam, mire szélesen elvigyorodott, bólogatva, majd lassan kinyitva az ajtót, belépett a küszöbön és húzott maga után.

- Megjöttem! Átjött TaeTae is! - mondta hangosan, miközben levette a cipőjét. Lassan én is így tettem, majd zavartan néztem Hoseokra.

- Hobi! - Egy copfos hajú, édes kislány rohant felé, egy babával a kezében, de mikor meglátott, megtorpant. Hatalmas, boci szemekkel nézett rám. Hoseok elvigyorodott.

- Ő itt Taehyung – mosolygott, rám mutatva. - Köszönj neki – mondta, leguggolva a testvére mellé, aki megszeppenve nézett rám, végig mérve. Mosolyogva néztem le rá, integetve egyet felé.

- Szia – mondtam, követve Hoseok példáját és leguggoltam. A kislány egy kicsit zavartan a bátya lába mellé lépett, és félig el is bújt, úgy nézett felém, végig mérve, folyamatosan. Lebiggyesztettem az ajkaimat. - Szomorú leszek, ha nem köszönsz – mondtam, szomorkásan nézve rá, lebiggyesztett szájjal.

Kicsit elpirult.

- Bejön neked a fickó, te kis huncut? - nevetett Hoseok, miközben megcsípte a húga oldalát, aki még vörösebb lett.

- Neeeeem… - mondta elnyújtva, lenézve a földre, kicsit táncolva a lábaival. Elvigyorodtam. Hihetetlenül édes.

Igazából, alig láttam a családból és a lakásból valamit. De már most körbejárt az az idilli, otthonos érzés, ami elszorította a torkomat. Mert nekem ilyesmiben soha nem volt részem. Jó érzés volt ilyet tapasztalni.

Egyik barátomnál sem volt olyan légkör, mint itt Hoseok szüleinél. Szinte mindent bejárt a szeretet és az odaadás. Elszorult a torkom, folyamatosan.

- Szia! Ó! Szia! - mosolygott az anyukája, mikor észrevett engem is. Egy tányért fogott a kezében, kifelé kuksolt a konyha ajtón. - Gyertek beljebb! DaDa, köszönj a fiúnak! - mondta, elnéző mosollyal Hoseok édesanyja. A kislányra néztem, kérlelően.

- Szia – mondta halkan, egérke hangján, majd amint kimondta, hátat fordított és elszaladt. Hoseok halkan felnevetett.

- Bejössz neki, tuti! Tetszel neki! Kis huncut kislány – nevetett, az anyukája felé sétálva. Mikor odaért hozzá, adott egy puszit az arcára, az anyukája pedig elmosolyodott rajta. - Gyere már, ne az ajtóban ácsorogj! - mondta, integetve nekem, mire zavartan, a dobozzal a kezemben elindultam felé.

A konyhába érve láttam, hogy az anyukája folytatja a mosogatást, miközben Hoseok nyújtózott egy nagyot.

- Izé… hát… hoztam sütit. Anyával ketten csináltuk tegnap. Csokis-citromos… ilyen minden féleséges – mosolyogtam, figyelve a fiatalnak tűnő nő arcát. Mikor rám nézett, szinte felragyogott a tekintete.

- Köszönjük! Nagyon édes tőletek – mosolygott, szélesen.

- Ugyan! Mi köszönjük a segítséget. Ha Hoseok nem jön át, biztos nem lenne meg ennyi minden – mondtam halkan, kicsit zavarban, mire az említett fiú kihúzta a mellkasát.

- Na, így mondd legközelebb, hogy lusta vagyok! - húzta fel az orrát, mire az anyukája apró sóhajjal ránézett.

- Ha végre kitakarítod a szobádat és be lehet majd jutni, nem leszel lusta – mondta, apró mosollyal.

- Anya! Én egy művész vagyok! Tudod! A művészek és a zsenik a káoszban igazodnak ki! Ergo! Zseni vagyok és egy életművész! Miért nehéz megérteni? - nyögte, drámaian. Az anyukája közömbösen ránézett.

- Nem művész vagy te, fiam, hanem hülye. A kettő nem ugyanaz – mondta, belőlem pedig akarva-akaratlanul kiszaladt a röhögés. Hangosan nevettem, a hasamat fogva.

- Anya! Ne már! - nyögte Hoseok, sértetten. Hangosabban nevettem, az ajtófélfának döntve a hátamat.

Azt hiszem, sűrűn fogok átjönni ide.