Szomszéd fiú - Vhope (3/?)

Yay! Most be fogok lendülni, azt hiszem. :D 

Hoztam is egy Vhope folytatást. :3 

Az eredeti jellemekhez annyira nem ragaszkodom, lehetnek benne eltérések, mivel teljesen fiktív a történet. Nem bandás, zenés dolgokról van szó. :D

Ha valami hibát találtok, szóljatok! :3

Jó olvasást! :D

~Nana~

Felsóhajtva, a fejemet fogva sétáltam hazafelé. Iszonyat módon elfáradtam és álmos is voltam. Komolyan mondom, életem legszörnyűbb napja volt ez a mai. Nem is tudom, mikor volt ennyire pocsék napom utoljára. Vagy várjunk, de. Azt hiszem tudom. Akkor, amikor anya bejelentette, hogy olyan messzire fogunk költözni apától, amennyire csak lehet.

Megcsóváltam a fejemet, lesütött szemekkel. Alig tudtam attól a sráctól is elmenekülni az ebédszünet végén már. Nem engedett, és minden áron azt akarta, hogy lógjak el vele. Persze, nem vagyok szent, nem lett volna igazából ellenemre a lógás. Jó tanuló vagyok. Vagyis, az előző sulimban majdnem évfolyam első voltam és úgy, hogy borzasztóan rossz is voltam, de csak a normál határok keretein belül. Nagyon durva dolgokat soha nem csináltam, a lógástól eltekintve. Nem szemtelenkedtem a tanáraimmal, sosem néztem őket hülyének, vagy nem néztem le őket, szóval, rossz fiú sem voltam, de angyalka sem. Benne voltam a rosszban, nem is kellett nagyon győzködni, hogy egy-két csínyben részt vegyek, de mellette próbáltam azért teljesíteni és tanulgatni. Szóval, egy szó, mint száz, nem lett volna ellenemre az a lógás, csak hát úgy, hogy most jöttem ebbe az iskolába, kétlem, hogy jó ötlet lenne ellógnom. Nem akarok annyira rossz benyomást kelteni egyik tanáromban sem, hogy aztán a suli végeztéig szívasson. Nem, ezt nem akarom.

Szerencsémre, mikor átkarolta a nyakamat és az oldalához húzott, jó szorosan, akkor jött velünk szembe két évfolyamtársa azt hiszem. Lányok voltak, csinosak, szépek és flörtölni próbáltak Hoseokkal. Bár, úgy tűnt, ő nem nagyon akarja, de udvariasságból válaszolgatott nekik, beszélgetett velük, széles mosollyal. Láttam az ajkai sarkán a meg-meg rángást. De mikor végleg lekötötték a figyelmét már inkább a bosszantással, nagy nehezen kibontakoztam a keze szorításából és hátrálva eloldalogtam. Mikor nem vett észre és nem nézett utánam, akkor szabályosan elszaladtam órára.

Bár, az sem kelt túl jó fényt rám, hogy már az első nap beverték a képemet. Ah! Ki van csattanva a szám is, teljesen. Mit mondok anyának? „

Bocsi, anyu, én tényleg nem akartam, csak egy srácot kezdtek el piszkálni és nem tudtam megállni, hogy ne segítsek neki!”

Vajon elhinné? Mondjuk, tudja, hogy segítőkész vagyok és elég, hogy is mondjam? Szeretem a kicsiket, na. Nem a nagyon kicsiket, hanem… de, a nagyon kicsiket is. Igaz, én is gyerek vagyok még, de annyira szeretem az elveszett kisgyerekeket, vagy azokat, akik olyan gyámoltalanok. Nem tudom megállni, hogy ne védjem meg őket. Jungkook is olyan elveszettnek tűnt. Igazából, inkább olyannak, aki meg volt szeppenve. Mellette viszont valahogy éreztem, hogy csak egy társaság kellene neki és kibontakozna. Akkor egyáltalán nem lenne ilyen szelíd és elveszett. Úgy látszik rajta, szinte láttam a fején a kis szarvacskákat, amiket csak elő kellett volna csalogatni.

Mondjuk, én nem fogom előcsalogatni, mert lehet, hogy több károm származik belőle. De aranyos, kedves srácnak tűnik – a láthatatlan, aprócska szarvakat eltekintve, amiket csak elő kellene csalogatni.

Halk szusszanással léptem be a lakásajtón, majd nyújtózkodtam egy nagyot. Határozottan nem akarok holnap belépni az iskola területére. Komolyan. Bevillant, hogy mi fog történni, ha esetleg azzal a sráccal összefutok, aki beverte az arcomat? Biztos, hogy hegyezi, élezi rám a fogát, és annak az esélye, hogy valaki majd megvéd, egyenlő a nullával. Nem vagyok az a fajta, akit védeni kellene, de az erőviszonyokat elnézve, én igen csak a ranglista alján állok, már nem azért. Az a srác háromszor akkora, mint én és nem! Nem kövér. Annyira izmos és annyira ki van gyúrva. Fogalmam sincs, miért állt meg, mikor Hoseok megfogta a kezét. Simán ki tudta volna ütni őt is, ha nagyon akarná, ebben biztos vagyok.

Ráadásul belegondolva, biztos, hogy Jungkook helyzetén is rontottam. Viszont akkor sem szabad hagynia, hogy terrorizálják. Ha néha meg is ütik, meg kell magát védenie. Vagy csak megmutatnia, hogy vele senki sem kekeckedhet.

Csak ahogy velem sem lesz mindig valaki és nem tudnak megvédeni, így őt sem fogom tudni én megvédeni. Meg belegondolva, hogyan is védhetném meg? Egyáltalán, várjunk csak. Miért is akarom megvédeni?

- Aish! - nyögtem, a konyhába lépve. Kinyitottam a hűtőt, és szomorkásan konstatáltam, hogy semmi ehető nincs benne. Hát persze, anya sincs itthon. Állás után néz. Gondolom, az állásinterjú után még benéz pár helyre és megnézi, hogy van-e még valahol munka.

Felszusszantottam, így hát elővettem a müzlit és a tejet, hogy azt eszek. Megint. Bár, volt bent süti is a hűtőben, amit tegnap csináltunk, de nem volt hozzá kedvem. A müzli viszont finom.

Miután sikeresen átöltöztem, visszamentem a konyhába, hogy müzlit egyet. Főzhetnék is valamit, anya biztos örülne neki. De félek, hogy ha egyedül nekiállok főzőcskézni, fel fogom gyújtani a konyhát, annak pedig biztosan nem örülne, tekintve, hogy nem rég sikerült megszereznünk a házat, ráadásul nemrég lett kész a konyha is. Inkább nem álltam neki főzni. Nem is nagyon tudok, éppen annyit, hogy ha egyedül vagyok, ne haljak éhen…

De! Amíg van müzli, addig minden jó.

Lassan leültem az asztalhoz, a tányér müzlimmel és kanalazgatni kezdtem. Nem szeretek kanállal enni. Mikor unatkozom és nagyon ráérek, akkor szoktam pálcikával enni a müzlit. Egyenként kiszedegetem és úgy falatozom, utána pedig megiszom a tejet. Ez jó fél órát vesz igénybe. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy Kikwang mindig azon nevetett, hogy képes vagyok unalomból pálcikával enni a müzlit, azon belül pedig egyenként kiszedegetni a csokigolyókat, vagy a lapos csokis müzlit, esetleg a gyümölcsdarabokat, amik aprócskára voltak vágva.

Apró mosollyal az ajkaimon néztem magam elé, a gondolataimból pedig a csengő szakított ki. Felvontam a szemöldökömet, de amikor egymás után még vagy négyszer megszólalt, nyüszögve, kelletlenül álltam fel, hogy az ajtóhoz lépjek.

Ki az ilyenkor? Én nem akarok beengedni senkit. Fel akarok menni a szobámba, valamit kezdeni a számmal, hogy anya ne kezdjen aggódni és aludni akarok. Kiélvezni még azt a pár napot, hogy nem kell belehajtanom a tanulásba. Mikre gondolok? Nem is tudnék aludni. Annyi mindent kell csinálni a házon még. Biztos örülne anya, ha pár dolgot megcsinálnék, mire hazaér.

Mondjuk, igazából, most kellene a tanulásba hajtanom, ugyanis jó egy hónapot nem jártam suliba a költözés miatt.

Dolgozzak, vagy tanuljak? Az alvás tetszik.

Kelletlenül nyitottam ajtót, de mikor megláttam magam előtt Hoseokot, megnyúlt az arcom egy pillanat alatt.

- Hali! - vigyorgott, szélesen, zsebre dugott kézzel. - Cuki a nacid - vigyorgott, szélesen, mire elvörösödtem egy pillanatra. Nem, nem fogom leütni! Nem! Nem szabad... nem szabad...

- Szia – mondtam, megköszörülve a torkomat, mérgesen nézve rá. - Hogy-hogy… HÉ! Mit csinálsz?! - kiabáltam, mikor beengedte magát a lakásba, majd levette a cipőjét. - Hé! Menj ki! Nem engedtelek be! - mondtam, dühösen nézve utána. Nem zavartatta magát, beljebb sétált, miután levette a cipőjét.

- Wow! De cuki! - mondta, szélesen vigyorogva.

- Nem engedtelek be – motyogtam magam elé, majd beletörődve a sorsomba, lassan becsuktam utána az ajtót. Varázslatos. Milyen pofátlan! - Mit szeretnél? - sóhajtottam, utána lépkedve. A nappali közepén állt és körbenézett, majd mikor megállapodott rajtam a tekintete, elmosolyodott, kedvesen.

- Anya mondta, hogy jöjjek át neked segíteni. Mondta, hogy reggel anyukád elment és azóta nem jött vissza – mondta, körbe nézve újra.

- Mi vagyok én? Valami óvodás? És anyukád miért figyel minket? - kérdeztem, szúrósan nézve rá.

- Ő ilyen. Szeret másokkal foglalkozni. Nem rossz indulattal. Azt mondta, hogy 15 körül lehetsz, és elég sokat dolgoztok a házon, szóval jöjjek át és segítsek. Mikor mondtam, hogy már felajánlottam, morgott, hogy de el kell jönni – nevetett, zavartan. - Anya ilyen – mosolygott.

- Aha… - motyogtam, ránézve.

- Meg mondta, hogy nem jó az, ha egyedül vagy, mert fiatal vagy és kell a társaság. Az enyém pedig tökéletes – vigyorgott, szélesen. - Meg amúgy kérj bocsánatot! - mondta, sértetten.

- Mi? Miért kellene?! - kérdeztem, felfújt arccal, mérgesen nézve rá.

- Mert ott hagytál a lányokkal! Tudod, mennyire kétségbe voltam esve?! Miután leléceltél, nem hagytak békén! Az hagyján, teljesen rám voltak kattanva. Bújtak, dörgölőztek és mikor a többiek látták, hangosan röhögtek rajtam! Reméltem, hogy legalább te segítenél – sóhajtotta, mire elvigyorodtam, szemtelenül.

- Mi az? Nem jönnek be a csajok? - kérdeztem, halkan kuncogva, mire megforgatta a szemeit.

- Egyszer behajtom rajtad, hogy kiengesztelj – mormogott. - Mindegy, szóval! Kell valamit segíteni? - kérdezte, körbe nézve.

- Nem kell, megoldom egyedül is. - Nem néztem rá, körbe kémleltem a nappalit. Igen. Rengeteg minden van még. A bútorokat a helyükre kell tenni, lerakni a szőnyeget, felszerelni a lámpaburát, az előszobába feltenni a kabátakasztót, és ilyen apróságok. Nem olyan nagy munkák, de elég sokáig tartanak.

- De szívesen segítek. Nem csak azért jöttem, mert anya rám parancsolt. Tényleg szívesen segítek – mondta, apró mosollyal.

- De nem kell! - sóhajtottam, miközben a konyhába mentem, hogy megegyem a müzlimet. Viszont akármilyen mogorva is vagyok most, pofátlan azért nem akartam lenni. - Kérsz müzlit? - kérdeztem, ránézve, meglobogtatva előtte a müzlis dobozt.

- Nem, köszi – mondta, körbe nézve a konyhában. Vállat vontam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, befejeztem az „ebédemet”. Ő addig nézelődött, mindenfelé. Mintha felderítést csinálna. Az asztalnál ülve, kanalazva a müzlit néztem, ahogy a szekrényeket nézegetni, nagy szemekkel, a falat, a cuccokat. Nem idegesített végül is, csak egy csomóra úgy nézett, mintha nem is látott volna még ilyet. És olyan furcsa volt az arca.

- Baj van? - kérdeztem, nagy szemekkel.

- Dehogy! - nevetett, nyújtózkodva. Felsóhajtottam, majd lassan elfogyasztottam a müzlit, és azzal a lendülettel a mosogatóba is tettem az edényt. - Szóval? Mit segítsek? - kérdezte, pislogva. Elmosolyodtam és megcsóváltam a fejemet. - Meg amúgy, ha sok a munka, szívesen áthívom a többieket is. Namjoon remekül barkácsol, Jin pedig jól főz, ellát minket addig kajával – nevetett, mire megcsóváltam a fejemet, a mellkasom elé téve a tenyereimet.

- Dehogy! Nincs annyi munka, meg nem akarok befogni senkit, meg… meg nem is ismersz, miért segítenél? Velük együtt? - kérdeztem, mire szélesen elmosolyodott.

- Mert olyan kis elveszett vagy és nagyon cuki! - vigyorgott szélesen, megcsípve az arcomat hüvelyk-és mutató ujjával.

Félreismer. Nagyon durván félreismer. Aki elveszett és cuki, az Jungkook. Én nem. Egyáltalán nem. Nekem nagyon nagy a szám és írtó idióta tudok lenni, csak egyedül minek? Az társaságban jó. Egyszer kapjon el az öt perc, soha nem állok le.

Mondjuk, honnan tudná. Nem ismer még. Még?

- Nem vagyok cuki – morogtam, elhúzva tőle a fejemet, mire szélesebben elvigyorodott. - De ha ennyire akarsz segíteni és ennyire erősködsz, akkor – gondolkodtam el, körbe nézve – mondjuk pár dolognak anya biztos örülne. Pár polcot fel kellene rakni a falra, a ruhafogast az előszobába, szőnyeget letenni a nappaliba, kimosni és felrakni a függönyöket – gondolkodtam el, a plafont nézve. - A függönyöknek azért örülne, mert ő elég alacsony és fél a létrán – mosolyogtam, zavartan.

- Yeah! Úgyis unatkoznék, mert büntetésben vagyok – mormogott, miközben a nappaliba sétáltunk.

- Mert? - néztem rá, kérdően, nagy szemekkel.

- Hát, van egy húgom. 6 éves – mosolygott. - Imádom amúgy, nagyon édes! Kis tündér! Főleg, mikor fel van copfozva a haja – kuncogott, miközben én a szerszámos ládát kezdtem el keresgélni, mert fogalmam sem volt róla, anya hová rakta. - De rettenetesen naiv. Nagyon naiv! És én meg gonosz – nevetett. - Valamelyik este pedig durván megvicceltem. Jó, mondjuk, tényleg durva volt. Tudod, van ilyen maszk féleségem. Az a sikoly maszk. Éjszaka belopóztam a szobájába, zseblámpa az arcom alá, amin a maszk volt és kiabáltam. Szegény, annyira megijedt, sírva rohant anyához a szobába. Alig lehetett megnyugtatni. Úgyhogy büntetésben vagyok – sóhajtotta, mire elnevettem magam.

- De szemét vagy. Szegény gyerek – nevettem, miközben leültem a földre, meglelve a dobozt. Magam elé vette, terpeszbe nyitottam a lábaimat és keresgélni kezdtem a dobozban. Csavarokat és csavarhúzót kerestem, meg azt a kütyüt. Tipli is kell. - Csóri. Miért vagy ilyen gonosz? - nevettem, felnézve rá.

- Hidd el, hogy spontán jön! Múltkor ott aludtunk Yoongiéknál. Yoongi amúgy elég gazdag fiúcska, sűrűn van egyedül otthon, a szülei üzleti útra mennek, meg ilyesmik, és olyankor át szoktunk menni hozzá, hogy egyedül azért ne legyen. Abban a hatalmas házban egyedül… még a hideg is kiráz a gondolatra. És hetente három alkalommal biztos totál egyedül van. A nővére már rég elköltözött otthonról, csak egy kutyája van – mosolygott. - Mindegy, szóval, múltkor ott aludtunk nála. Jimin és Yoongi videó játékoztak, Jin valami kaját csinált Namjoonnal, én meg ott unatkoztam egyedül. Úgyhogy, kihasználva, hogy senki nem figyel, belopóztam a konyhába, kiloptam a lisztet, kerestem egy vödröt és feltettem az ajtóra, hogy mikor kinyitják, ráboruljon valakire. Igazából Namjoonnak csináltam, mert előtte összevesztünk – nevetett. - De sajnos, szerencsétlen Jin nyitotta ki az ajtót és csupa liszt lett. Ne tudd meg, mennyire mérges volt. Kergetett a házban, minden-minden csupa liszt volt – hangosan kacagott, ahogy mesélte. - Yoongi meg agybajt kapott, kiabált, ordított, hogy ki fog tiltani a házból, mert nehéz összetakarítani és rohadjak meg és utál és gyűlöl. Namjoon, meg Jimin a földön fetrengve röhögtek. Szegény Jin, sosem felejtem el, mikor ráborult a liszt! - nevetett hangosan. - Ledermedt, állt egy helyben percekig, síri csend volt, aztán mikor Jimin visítva elkezdett röhögni, senki nem tudta megállni – kuncogott, a hasát fogva.

- De gonosz vagy – nevettem. - Jin az a magas fiú, ugye? A barna hajú – mondtam, mire nevetve bólogatott. - Szegény! - nevettem, miközben sikerült összeszednem mindent ahhoz, hogy fel tudjuk tenni a falra a polcot. - És sikerült elkapnia? - kérdeztem, vigyorogva.

- Nem! Hál' Istennek! - kuncogott. - Namjoon elkapta a derekánál és bevitte a fürdőbe, hogy ne lisztezzen tovább mindent. - Hangosan nevetett, én pedig a fejemet csóváltam. Hihetetlen. Hogy lehet valaki ilyen gonosz? Bár, azt hiszem, inkább csak szórakozott. Yoseobra emlékeztetett egy pillanatra, csak ő állandóan a vicceivel fárasztott minket. De legalább ennyire volt szórakozott ő is.

Már jó egy órája polcokat szereltünk, és mesélt magukról, nagyon vicces sztorikat. Komolyan, nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam némelyiken. Mindig szegény Jint viccelték meg. Azon röhögtem a legnagyobbat, mikor egy hatalmas műanyag pókot tettek a takarójára, aztán lelocsolták vízzel és az ágy alá bújtak. Aztán Jin felébredt és mikor meglátta a pókot, sikítva rohant ki a szobából.

Már komolyan, kezdtem megsajnálni. Olyan gonoszak vele. De ahogy elhallgattam, Jin örült a heccelésnek, utólag. Igazából, ha engem viccelnének meg ilyesmikkel, én is biztos örülnék. Olyan jó érzés, hogy valaki törődik velem és megviccelget.

- És te? A barátaid? Mesélj valamit te is – mosolygott, miközben tartotta a tolómérőt, hogy be tudjam jelölni, hogy egyenes legyen a polc. Elmosolyodtam, mikor sikerült, aztán odaigazította a polcot a helyére, majd ahol úgy gondoltam, hogy megfelelő lesz, pöttyöket rajzoltam, hogy oda tegyük be a tipliket, a csavarokkal.

- Hát, ők messze vannak. Vannak, persze, de nagyon messze – mondtam, elszomorodva.

- Nagyon? - kérdezte, kissé elszomorodva.

- Igen. Csak szünetekben tudunk találkozni – mondtam, halk sóhajjal. - Jelenleg magányos farkas vagyok – mosolyogtam, miközben sikerült kifúrnom a falat.

- Miért kellett amúgy ide költöznötök? Vagy miért költöztetek ide? Jimin azt mondta, Seoulból jöttetek. Hogy-hogy ideköltöztetek? Az Isten háta mögé? - kérdezte, felvont szemöldökkel. Felsóhajtottam, majd betettem a tiplit a lyukba, aztán fogtam a csavart és próbáltam belenyomni, majd belekalapáltam.

- Hát, nagyon rossz volt a szüleim házassága. Apa ügyvéd volt – mosolyogtam zavartan. - Igazából, nekem nem volt vele sok bajom, mert nem is láttam szinte. De állandóan csalta anyát, mindenféle ügyfelével – sóhajtottam, zavartan. - Rengeteget veszekedtek és előfordult párszor, hogy kezet emelt anyára. Rám soha, amúgy. Soha nem ütött meg, nem is beszélt velem nagyon, igazából. De anyát elég sűrűn felpofozta és mindig akkor, mikor számon kérte őt, hogy hol volt. Aztán anya megelégelte és válópert indított – mondtam, apró mosollyal. - Aztán nagy balhé volt azon, kinél legyek. Apa piszkos trükkökkel akart megtartani és egy hajszálon múlott, hogy anyánál helyeztek el. Ha anya nem tudta volna bizonyítani, hogy apa párszor megütötte, biztos, hogy apánál lettem volna elhelyezve, mert nagy benyomása van ilyen dolgokra ugye – mondtam, miközben a polcot a helyére illesztettük. - És anya úgy döntött, hogy akkor minél messzebb, még véletlenül se tudjon zaklatni minket, vagy elvinni engem. Először Seoulhoz közeli kis városba költöztünk. Anya akkor épp elment munkát keresni, egyedül voltam otthon és apa el akart rángatni az akkori otthonomból. Megfogta a kezemet és kiráncigált az ajtón, én pedig kiabáltam és üvöltöttem, csapkodtam a kezét, hogy engedjen el. A szomszédnéni hívta ki a rendőrséget, mert jelenetet rendeztem. Ha nem tettem volna, biztos elvitt volna, és valamit összehordott volna, amivel bemocskolja anyát, hogy nála helyezzenek el – mondtam, ő pedig elképedve állt mellettem, hatalmas szemekkel nézve.

- Az igen – mondta, alig hallhatóan.

- Igen. Apa nagyon szemét tud lenni – sóhajtottam. - Úgyhogy, muszáj volt ilyen messzire jönnünk – mondtam halkan, majd mikor végeztünk a polc felrakásával, diadalittasan néztem a polcra. Egész szép lett.

- De miért ilyen? El sem tudnám képzelni, milyen pocsék lehet konkrétan apa nélkül lenni – mondta halkan, nagy szemekkel, mélyen elgondolkodva. - Apa játszott velem mindig, mikor kicsi voltam. Dobálgatott, meg rengeteget birkózunk a mai napig. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy… érted – súgta. Elmosolyodtam és bólintottam egyet.

- Megszoktam. Nem nagyon érdekel. Anya szeret, próbál nekem mindent megadni, amit lehet – mosolyogtam.

- Igen, aranyosnak tűnik – mosolygott.

- És neked a családod? - kérdeztem, mikor az előszobába mentem, hogy felrakjuk a fogasokat. Persze, követett, a szerszámokat a kezében tartva.

- Hát, nekem normális családom van. Apa-anya dolgozik, a húgom oviba jár, jövőre sulizik – vigyorgott. - Egyedül annyi a rossz, hogy hát, túl sok pénzünk nincs. Igazából, elég szegényesek vagyunk anyagilag, de nem szokott érdekelni minket. Nagyon szoros a családi kapcsolatunk és nagyon családias a légkör – mosolygott. - Meg nekem sikerül felfognom, hogy nincs erre, nincs arra pénzünk. A húgomnak szenvedés még. Ő még nem érti, hogy nem tudjuk megvenni neki a játékot, mert nincs rá pénzünk. Örülünk, ha a számlákat feladjuk, vagy nekem a sulihoz a cuccokat megvesszük – sóhajtott. - De ezen kívül nagyon szeretem a családomat. A kedvencem az, mikor esetleg mindenki otthon van este, és együtt tévézünk a nappaliban, összebújva – mosolygott szélesen, mire elmosolyodtam.

- Biztos jó lehet – mondtam, apró mosollyal.

- Sosem volt részed ilyesmiben? - kérdezte, felvont szemöldökkel.

- Nem nagyon. Jó, igaz, pénzben nem kell szűkölködnünk, mert apának is küldenie kell utánam a pénzt, ami elég sok. Anya meg dolgozni fog, meg régen is elég sok pénzünk volt. Nem vészesen sok, gazdagnak sem mondanám a szüleimet, de mindig volt pénzünk mindenre – sóhajtottam. - Viszont soha nem volt családias légkör. Csak akkor, ha anyával egyedül voltunk. Meg most olyan. Tegnap sütöttünk, például. Az elég családias volt – mosolyogtam, mire ő is megeresztett egy mosolyt. - Tényleg, kérsz? - kérdeztem, izgatottan.

- Nem, köszi! - nevetett.

- Müzlit sem kértél. Minek szerénykedsz? Tudod, illetlenség nem elfogadni vendégségben, ha valamivel kínálnak! - mosolyogtam. 

- Mi? Tényleg? - kérdezte, elnyúlt arccal. 

- Bizony! Úgyhogy gyere, kóstold meg! Azzal jóvá teszed az illetlenséged – vigyorogtam, miközben felkeltem a földről, amin épp a fogasokat próbáltam kiválasztani, melyik legyen, mert elég sok van. Mikor sikerült felkelnem, elkapva a csuklóját, a konyhába húztam magam után, hogy megkóstolja a sütit.

Mikor kezdtem vele felhőtlenül beszélgetni? És mikor kezdett szimpatikus lenni számomra?