Joker Game - Namjoon x Jungkook (2/?)

Na, Nana nagyon menő, úgyhogy hozott is folytatást. :D 

Yaoi, szóval fiú-fiú szerelem, kapcsolat! 

Trágár szavak vannak benne!

Nem fűznék hozzá úgy semmit, mert szaladok takarítani. :) 

Ha találtok benne hibát, szóljatok! ^^ (Biztos van benne. ><)

Jó olvasást! :D 

~Nana~

- Máris adom – mosolygott a fiú, kedvesen, majd a mögötte lévő italos szekrényhez lépett, így tökéletes rálátásom volt az alkatára is. Csinos volt. Bár, egy férfira biztos nem egy megfelelő szó az, hogy csinos, de akarva, akaratlanul is rögtön az jutott eszembe, mennyire csinos, és mennyire jól néz ki.

Formás volt, komolyan. Nem volt sem túl vékony, vastag főleg nem, hogy így fogalmazzak. Jól nézett ki, nagyon. Izmos volt, alakos. Ahogy nyújtózkodott a felső polcra a vodka után, láttam, milyen izmosak a combjai is. Komolyan, hatalmasat kellett nyelnem.

Nem tudom, miért gondoltam, vagy éreztem így, mikor én a nőkhöz vonzódom, azonban nem is akartam ezen sokat gondolkodni.

Jut eszembe! Nem is szabadna egyáltalán rajta gondolkodni, mert meg kell majd ölnöm.

Mikor sikerült elővadásznia a vodkát, lassan elővett egy poharat, majd eltörölgetve, kiöntötte nekem, és mosolyogva átnyújtotta. Elmosolyodva fogadtam el, felnézve a szemeibe. Olyan gyermekiesen csillogott. Mintha három éves, édes szemekbe néznék. Fogalmam sincs, hogy egy felnőtt férfinak hogyan csilloghatnak így a szemei.

- Még sosem láttam itt. Most költözött ide? - kérdezte kíváncsian, felvont szemöldökkel. Megköszörültem a torkomat.

- Egy hete, igen. Seoulból. Nem szerettem ott élni, jobbnak láttam, ha lépek valamit – mondtam, miközben könyököltem a pulton, és az ujjaim közt lazán tartottam a poharat, felnézve a fiú szemeibe. Hogy lehet ilyen a tekintete? Egy beképzelt tuskónak kellene lennie. Gazdag, a miniszterelnök fia… egyáltalán nem így kellene viselkednie. Nem ez lenne a normális.

- Ah! Átérzem! Én is onnan költöztem ide. - Csilingelt a nevetése. Ennyire még soha semmi nem lepett meg, mint ő. Gondoltam, hogy érdekes egyéniség lesz, mert a fénykép, és az adatok alapján is lehetett látni, hogy ő egy kicsit más, mint a saját rétegében lévők többsége. Na, de azt nem gondoltam, hogy ennyire!

- Hogy-hogy? - kérdeztem, kíváncsiságot tettetve.

- Csak nem volt jó. Nem éreztem ott jól magam. A gazdagok környékén éltem, mondjuk úgy, hogy az nem épp az én világom. Szeretek normálisan élni, normális emberekkel barátkozni. Nem vagyok oda a fellengzős emberekért. Főleg azokért nem, akiknek csak termett a helyzete, de nem tettek érte semmit. Nem tartom jogosnak – vont vállat, széles mosollyal. Szóval, titkolod, hogy a miniszterelnök az apád? Bár, nem csoda, nem hallani erről a fiúról sokat a tévében sem, sem máshol. Kerüli a médiát, és mindent, amit el lehet képzelni.

- Érdekes. Sokan mit meg nem tennének annak érdekében, hogy gazdagok környékén élhessenek. Sokan mit meg nem tennének azért, hogy az ölükbe pottyanjon a gazdagság, és a pénz – mosolyogtam sunyin, felnézve rá.

- Tudom. Én pedig bármit megtennék azért, hogy velem ne így legyen – kuncogott. Felvontam a szemöldökömet, majd épp hangot adtam volna a meglepett nyugtázásomnak a hallottak után, de valaki megakadályozott abban, hogy a hang kiszaladjon a torkom szorításából:

- Ah! Jungkookie! Segíts nekem! Ez a fazon lehányt! - Egy mély, még is vinnyogós hangot hallottam a hátam mögül. Azonnal odakaptam a fejemet, persze, csak óvatosan, nehogy feltűnőek legyenek a hirtelen mozdulataim. Még a félhomályban is láttam, hogy ő Kim Taehyung, az egyik barátja, azon a fotón, amit kaptam. Gúnyosan elmosolyodtam.

Szórakozottnak tűnt.

- Megyek! Elnézést – mosolygott felém az áldozatom, bár a mondat első felét természetesen, nem nekem címezte. Biccentettem egyet, jelezvén, hogy semmi gond. A fiú rögtön kimászott a pult mögül, majd odasietett a barátjához, hogy segítsen neki, halk nevetést hallatva.

Felsóhajtva kortyolgattam a vodkámat, magam elé nézve.

Érdekes volt, úgy az egész. Az emberek többsége bármit megtenne, hogy ilyen gazdag családban éljen, mint ő. Főleg, ha csak úgy születik a családba, hogy az ölébe pottyan a híresség, pénz és a tudat, hogy bármit megtehet, mert egyszerűen ebbe született. De ő fogta magát, elköltözött, lelépett, és új életet kezdett. Nekem ezt nehéz volt megértenem és felfognom. Vajon ez egy tipikus példája annak, hogy milyen az ember, ha más közegbe születik, mint amilyenbe kellene? Bár, valamiért úgy éreztem, hogy ha más rétegbe született volna, akkor meg a másikhoz húzná a szíve.

Felszusszantottam, majd a két fiú irányába néztem. A célpontom nevetve törölgette a barátja ingéről a nem túl gusztusos váladékot, miközben egy másik srác a halál részeg klienst lassan az egyik sarokba vitte, egy pohár víz társaságában.

Nem dobják ki? Nem ki szokták dobni azt, aki jelenetet rendez vagy összehány mindent?

Rendben. Nem csak a kölyök, de itt minden más is fura. Vagy ő teszi furává az életet. Igazából, ezt is tökéletesen el tudom képzelni.

Csak az enyémet ne forgassa fel.

- Nem hiszem el! Engem valaki mindig megszívat! Miért mindig én?! Ennyire szerencsétlen vagyok?! - morgott a Taehyung nevű fiú, miközben egy ruhával törölgette magát, majd lassan a pult melletti ajtóhoz lépett, és kinyitva azt, belépett rajta, és azzal a lendülettel be is csukta maga után. - Te meg ne röhögj! - dugta ki a fejét, a kiszemeltem felé nézve, aki kuncogva lépett vissza a pult mögé, le sem reagálva, amit a barátja mondott neki, aki idő közben végleg eltűnt.

- Elnézést – mosolygott felém újra. - Kíván még valamit? - kérdezte, mire bólintottam.

- Igen, kérnék még egy pohárral – mondtam, mire egy aprót bólintott, majd felé nyújtottam a poharamat, ő pedig öntött nekem, kedves mosollyal. Annyira nem értettem. Miért mosolyog így egy vad idegenre?

Vajon mondták már neki, hogy bárki, bármikor megölheti a családi helyzete miatt? Hát, minden esetre, lehet, hogy nem ártana, ha tudna róla. Bár, nekem az a jó, ha nem tud róla. Nem is értem magam, komolyan. Minek tudna róla? Az a jó, ha nem is sejti, hogy nekem az a feladatom, hogy kinyírjam.

Az őszintét megvallva, nem tűnik túl intelligensnek. Nem, még nem beszélgettem vele, hogy ezt leszűrjem, de annyira egyszerűnek tűnik. Nem butának, meg nem is hülyének – igazából, biztos vagyok benne, hogy tanult ember, elnézve a családját -, inkább csak olyan egyszerűnek. Egyszerű mozdulatokkal, egyszerű reakciókkal, egyszerű gondolkodásmóddal. Nem hiszem, hogy sok gondom lenne vele.

Olyasminek tűnik, aki egy-két kedves szóra ugrik, segítőkésznek látom, aranyosnak, kedvesnek, mosolygósnak. Szinte tudtam, hogy ha előadom a sztorimat, amit otthon költöttem át a családomról, biztos, hogy segítőkész lesz és a nyakamon fog maradni. Onnantól pedig már egyszerű a dolog. Ennek viszont örültem. Ha egy igazi, gazdag paraszt lenne, nehezen tudnék a közelébe férkőzni. A gazdag, tapló stílusú emberek nem nagyon szeretnek barátkozni, tapasztalataim alapján. Jobb szeretik a távolságot az olyasféléktől, mint én.

Ez a srác viszont annyira egyszerű, mint az 1x1.

Nem lesz nehéz dolgom, ebben biztos voltam. Nem adok három-négy napot, már az ölembe fog hullani, és imádni fog. Barátkozósnak tűnik, különben nem kérdezgette volna, hogy most költöztem-e ide. Biztos vagyok benne, hogy nyitott, nem zárkózott típus. Elég szociális, és meggyőződésem, hogy nagyon társasági lény és függ is az emberek társaságától.

Emberek tanulmányozásával kellene foglalkoznom. Ez a „szakma” kitanít mindenre.

Túl könnyű dolgom lesz vele. Mire kaptam fél évet? Nem adok egy hónapot, vagy két hetet és már véghez is viszem a feladatot. Már csak azt kellene tökéletesítenem, hogyan fogom megoldani, hogy ne is nyomozzanak az ügy érdekében, mert nyilvánvaló az öngyilkosság.

Azt sajnos kihagytam a számításból, hogy mivel a miniszterelnök fia, ezért biztos, hogy keményen fognak nyomozni a halál eset után. Végül is, melyik miniszterelnök az, aki annyiban hagyja, hogy a fia öngyilkos lett? A lapok és az újságok, újságírók is szét fogják szedni.

Ha már csak azt nézzük, hogy általában az öngyilkosságok nagy részében családi háttér vonul, akkor biztos, hogy nem fogja apuci vagy anyuci annyiban hagyni. Szét szednék őket a sajtók, és a bulvárlapok. Rossz szülők, rossz anya, rossz apa… ejnye-bejnye, miniszterelnök úr. Nem figyelt oda a fiára, a lelkiállapotára, biztos szörnyű dolgok történtek, jönnek majd az újságírók által kreált hazugságok, meg egyéb cukiságok.

Mellette, ha ennyire életvidám fiúcska, ki gondolná, hogy öngyilkos lett? Senki. Valamit sürgősen ki kell találnom, mert ha lebukok, azzal sokat veszítek. Sokat? Mindenemet.

- Jó estét! - mosolyogva fordult egy másik vendéghez, majd megkérdezte, mit adhat, és a szokásos. Én pedig közben figyeltem, mert a munkámmal jár az egyének megfigyelése is.

Nem szabad elfelejtenem, hogy ez egy munkahely. Lehet, hogy megkövetelik tőle ezt a viselkedést, és ezt a stílust. Lehet, hogy kint, a való életben teljesen más. Viszont ahhoz, hogy ezt megtudjam, sajnos meg kell várnom a műszakja végét.

Addigra még majd kitalálom, mi lesz az indokom a bámészkodásra. Nem akarok berúgni, így többet nem fogok már inni, csak az íze kedvéért, meg ha már kocsmában vagyok, nem hagyhatom ki. Ez idő alatt megfigyelem a célpontomat, a mozdulatait, tanulmányozom egy kicsit, közben pedig gondolkodom a kifogásomon, miért maradtam zárásig. Már, ha megkérdezi. De valamiért úgy érzem, nem fogja érdekelni különösebben, miért maradok addig.

Csak remélni merem, hogy Taehyung elmegy, és kettesben tudok maradni a célpontommal. Nem nagyon ismerkednék össze a barátaival, ha nem muszáj. A közeli barátokkal vigyázni kell. Főleg, ha tudják, hogy ki ő, és honnan származik. Elnézve a fiúcskát, biztos, hogy nem gyanakodna rám, mik lehetnek a szándékaim felé, de a barátai biztos, hogy igen.

Ha a srác megkedvel, gondolni sem fog rá, hogy milyen okból kifolyólag „barátkozom” vele, de az nem garancia, hogy a barátai is így fognak gondolkodni. Sőt, tapasztalatok alapján, ők már rögtön kiszúrják majd, hogy valami nem stimmel. Ezt mindenképpen kerülnöm kell.

Nehéz ez a meló, még amellett, hogy szar is. Az ember azt hinné, hogy csak gyilkolásznak a bérgyilkosok. Idióta marhák, akik nem értenek máshoz, csak a gyilkoláshoz és a hidegvérű emberöléshez. Pedig ez nem így van. Rengeteg gondolkodást, taktikát igényel, jó logikát és tiszta elmélet felállítást.

Igazából, annak, aki valami komoly főiskola tanulmányt akarna folytatni, biztos, hogy ajánlanám a pár éves bérgyilkossági életet. Rögtön kiderülne, mennyi intelligenciája, logikája és felépítése van a gondolkodás módját illetően.

Persze, ez nem lenne törvényes. Viszont biztos hatásos lenne.

Elég unalmas volt a következő pár óra. A srác sürgött-forgott, ahogy ment az éjszaka, ahogy nyúlt az idő, úgy lett több vendég, és mindet mosolyogva, kedvesen szolgálta ki, csillogó szemekkel. Lehet ezt a munkát szeretni? Nagyon olyan, mintha imádna itt dolgozni. Hihetetlen. Én tuti megdöglenék egy ilyen helyen, ennyi részeg állattal és részeg leánykával, akik azt sem tudják, mi a helyzet. Bár, ahogy elnéztem a fiút, bosszantotta egy-két részeg tinédzser, ahogy flörtölni próbálnak vele. De jó kisfiú módjára, kedvesen beszélt velük, elnéző volt. Nekem nem menne. Leütném őket, abban biztos vagyok.

De ettől izgalmas az élet. Mindenki más, más viselkedéssel, más gondolkodással, más reakcióval és véleménnyel. Ha ugyanazok lennénk, unalmas lenne minden.

- Bocsánat, de zárunk – zökkentett ki egy hang a gondolkodásomból, mire felnéztem a gyermekiesen csillogó szempárba. Hogy csilloghat így valakinek a szeme? Ránéztem, mélyen a szemeibe, és olyan hihetetlen érzés kerített a hatalmába. Nem szoktam érzelegni, nem szoktam elérzékenyülni, ilyen főleg nem szokott eszembe jutni, mint most…

De sajnáltam, hogy meg kell ölnöm. Soha, még soha nem jutott eszembe ez az egy mondat. Talán még az elején, egy-két anya és gyerek gyilkosság közben, vagy után, de azon kívül soha. Viszont ahogy felnéztem a szemeibe és láttam, hogy mosolyog az éjsötét, csillogó szemeivel és mosolyra húzza a vöröslő, szépen ívelt ajkait, belém hasított az érzés. Sajnáltam. Sajnáltam, mert át fogom verni. Sajnáltam, mert el fogom vele hitetni, hogy bennem bízhat. Sajnáltam, mert nem tett semmit, amiért ezt érdemelné.

Legalábbis, tudtommal nem tett semmit.

- Oh, bocsánat, elméláztam – köszörültem meg a torkomat, majd elővéve a tárcámat, kifizettem a vodkát. Érdekes, hogy nem zaklatott vele. Meglepett, hogy nem kérdezte egyszer sem, hogy fizetni nem kellene-e.

- Semmi gond – mosolygott, majd visszaadva az aprót, lassan nyújtózott egy nagyot, aztán a pult alá nyúlt és elővette a kabátját. Elmosolyodva figyeltem, ahogy magára vette.

- Csak te vagy itt? - kérdeztem, tegeződve, mire meglepetten nézett rám, kicsit megilletődve is.

- Igen. A munkatársamnak előbb el kellett mennie. - Kedvesen beszélt, és még mindig mosolygott. Hogy tud ennyit mosolyogni valaki?

- Miért? - kérdeztem, miközben összehúztam magamon a bőrkabátot.

- A nővére dolgozni megy – mosolygott kedvesen –, és neki kell óvodába vinnie a kislányát. Még hazamegy, megfürdik, csinál valamit enni a kislánynak, aztán elviszi oviba – mondta, miközben összehúzta magán a kabátot. Hümmögve bólogattam. Szóval Taehyung bébicsősz, másodállásban.

- Sűrűn kell rá vigyáznia? - kérdeztem, mire meglepetten nézett rám újra. Valószínűleg nem tudta hová tenni a kérdéseimet, de egy idő után megint elmosolyodott, elővéve a kulcsokat.

Nekem viszont fontos kérdés volt. Egy ember kilőve mellőle. Ugyanis, ha szabadidejében egy gyerekkel foglalkozik, nem fogja észrevenni, hogy a barátja körül ólálkodok. Ez pedig nekem roppant mód jól jön.

- Igen, most elég rossz neki. A nővére férje sajnos elég messze kapott munkát. Még két hétig ingázni fog szegény TaeTae – nevetett, miközben elindult az ajtó felé. Én komolyan nem értem, miért van ilyen jó kedve. Hajnali négy van, fáradtnak kellene lennie. Tény, elég álmoskásnak tűnik, de én nem tudnék nevetni, ha hajnali négyig kellene dolgoznom minden nap. Biztos belehalnék ilyen munkaidőbe…

- Nem irigylem – mosolyogtam, miközben kiléptünk a kocsma ajtaján. Lassan bezárta az ajtókat, majd ásított egy hatalmasat, a kezét a szája elé téve. Még a szemei is bekönnyesedtek a hatalmas ásítás közben. Akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra a látvány. Mint egy gyerek…

- Én sem. Biztos belehalnék – nevetett. - Mmm… merre lakik? - kérdezte, kicsit szorongva.

- Arra – mutattam a jobb irányba, mire rögtön felvillanyozódva mosolygott.

- Én is! - Nocsak? Velem akarsz hazamenni? Őszintén elmosolyodtam, ránézve. Mintha némán kérlelt volna, hogy menjünk együtt hazafelé. Komolyan. Szinte sugallta felém a tekintete és az arckifejezése, hogy ne hagyjam most egyedül.

Igazam volt. Tényleg függhet az emberek társaságától. Nem fél, hogy esetleg rossz ember vagyok, és leütöm séta közben? Ezek szerint, ha ismeretlenül így néz rám, és kérlel, hogy menjünk együtt, némán, akkor nagyon bizalmas személy. Ezek szerint még nem is nagyon verték át.

Nem örülök, hogy az első átverése én leszek. Talán élete utolsó átverése is.

- Akkor, mehetünk akár együtt is – mondtam, mire bólintott egy nagyot, kedves mosollyal. - Nyugodtan tegezz amúgy. Nem lehetek sokkal idősebb nálad – mondtam, mikor mellém lépett. Bólintott egyet, ásítva egy nagyot újra.

Hát, olyan sem sűrűn fordult elő még, hogy a célpontjaim kezdeményeztek nálam és nem nekem kellett hajtanom, hogy elfogadjanak.

Ez így túl egyszerű lesz.