Joker Game - Namjoon x Jungkook (1/?)

Nana egyszerűen nem tud lehiggadni és elülni a fenekére három ficivel (vagy több van, amit folytatni kell? ahj). Akkor teljes az élete, ha egyszerre 1000 dolgot csinál... így hát, megint elkezdett egy ficit. 

Igazából maga a történet talán sablonosnak tűnhet, de mindig akartam egy ilyet írni. Már kiskoromban is vonzott a téma (Nana tényleg beteg elme), és most, hogy úgy rám jött az írhatnék, hosszú szünet után, bele is merek kezdeni. Szívem vágya egy nagyon hosszú, ilyen témájú irományt létrehozni. Nem tudom, miért, csak az. :D 

És ezt a tényt bizonyítja az is, hogy még külön képet is képes voltam szerkeszteni ennek a ficinek, pedig olyan lusta vagyok szerkesztgetni, ahogy illik! xD *tapstapsNana*

Na, szóból vége is! 

• Nem bandás történet! 
• Yaoi témájú, szóval fiú-fiú szerelemre, kapcsolatra lehet készülni! 
• Maga a történet +18-as lesz, de ha esetleg olyan fejezet jön, akkor kiírom mindenképpen. :) (A figyelmeztetéseket szint úgy.)

Namjoon x Jungkook páros! 

(Igen, fura páros, de én annyira szeretem őket. Meg mindenkit. Most ők jönnek. xD)

Namjoon egy bérgyilkos. Egy megkeseredett, 26 éves bérgyilkos, akinek se szíve, se lelke. Egészen addig, amíg nem találkozik az új célpontjával, akit ki kell végeznie...

Azt hiszem, ezzel már el is mondtam mindent. Nana lényegre törő és utál leírást csinálni.

Nem ragaszkodom semmihez a valóságból! Minden elrugaszkodott! Korea, maguk a fiúk, az egész világ egyaránt! xD Minden fikció! Miiiiiinden! Ez a történet egy másik dimenzióban játszódik. :D

Na, jól van, lelövöm magam. :)

Ha hibát találtok, szóljatok! ^^

Akit érdekel, annak jó olvasást! ^^

~Nana~

Kim Namjoon vagyok. 26 éves, bérgyilkos. Igen, bérgyilkos. Tudom, nem a legszebb „szakma”, ha szabad így fogalmaznom. Alvilági lény vagyok, mondhatjuk azt hiszem úgy is, hogy eladtam a lelkemet a Sátánnak és a démonainak.

Minden héten általában hétfőn kapok egy telefont, ki a következő illető, akit nekem ki kell végeznem. Általában politikusok, de megesik, hogy egy-egy könyvelő, vagy ügyvéd foga megy egyes elrontott dolgukra. Nem ritka eset az sem, mikor családanyákat, vagy gyerekeket kell megölnöm.

Természetesen, nem szívesen végzem a munkámat. Eleinte legalábbis, gyűlöltem. Mikor a könyörgő, könnyes szemekbe néztem, akkor gyűlöltem magam. Hányingerem volt magamtól, a munkámtól, a testemtől, amit rendszerint beborít a bordó, vörös testnedv. Gyűlöltem magam. Gyűlöltem kiírta komplett, egész családokat is. Egyszerűen a tudat, a gondolat, hogy egy családot irtottam ki, vagy a gyerekeket, akiket életük végéig siratják a szüleik, undorító volt.

Viszont az évek folyamán nem hatottak már meg a könnyek, a könyörgések. Eleinte bennem volt az undor, a hányinger azért, hogy képes vagyok ezt megtenni akárkivel. Viszont, ahogy teltek-múltak az évek, egyre több embert öltem meg. És minden egyes ember halálakor a lelkem egy darabja kiszakadt. Így lettem lélektelen gépezet, ami csak ölni tud. Nem mosolyog, nem érzeleg, nem szeret, nem kedvel senkit. Csak gyilkol, végzi a munkáját, amit neki szánt a sors. Vége a depressziónak, vége az önsajnálatnak, az éjszakákon át történő önmarcangolásnak.

Már nem sajnálok senkit. Nem tudnék sajnálni senkit.

A két kezemen sem tudnám megszámolni, hány ember életét oltottam ki azért, hogy megkapjam a megélhetésemhez szükséges pénzmennyiséget.

Nem, akármilyen hihetetlen, nem keresek sokat. De igazából, nem is akarok. Az otthonom is elég egyszerű. Seoul egyik panelházában lakom, a hatodik emeleten. A falak halovány szürkék, nincsenek színek. Elég szegényes berendezésű, de pont elég annak, ami nekem kell. Nem jó az, ha túlzsúfolt. A szobám egyben a nappalim is. Ott dohányzom, ott eszem a reggelimet, ebédemet, ott végzem a mindennapos dolgaimat. Ott tervelem ki, kit hogyan fogok megölni. Ott állítom be a fegyvereimet, ott rendszerezem őket… mindent ott csinálok, beleérve az alvást is.

Bár, jobban belegondolva, nem is tudnám máshol rendezni a dolgaimat. Egy fürdőm van, egy konyhám, egy előszobám, egy szobám és mellé a nappali. Az a szoba pedig elég kicsi. Semmire sem jó.

A nappalimban van egy hatalmas ablak. Oda szoktam általában kiülni, nézni az embereket, a normális embereket. Akik munkába járnak, dolgoznak, nevetnek, mosolyognak… szeretnek. Olyankor mindig elgondolkodom rajta és fintorogva mosolygok, hogy na ez az, ami nekem nem jutott.

A szeretet.

Miért is érdemelne egy olyan ember szeretetet, aki már közel nyolc éve gyilkol?

Legalábbis, ezt gondoltam akkor még. Akkor, abban a pillanatban.

1019, December hatodika volt. Az ablakban ültem, és figyeltem, ahogy az emberek kabátkában, sállal az arcuk előtt szaladgálnak egy-egy busz, vagy villamos után. Figyeltem, ahogy a párok, szerelmesek fogták egymás kezét. Hányingerem volt. Undorító volt. Haragudtam a világra, magamra. Irigykedtem. Attól függetlenül, hogy nem akartam szerelmes lenni, és nem is gondolhattam a szerelemre, irigykedtem.

Talán pont azért, mert nekem nem juthatnak érzések. Nem lehet. Egyszerűen, akkor jó bérgyilkos valaki, akkor nem hal meg minden egyes áldozatával, ha kiöli a szíve-és lelke maradékát. Nem is akartam, véletlenül sem szerelembe esni, mert akkor biztos, hogy nem lennék képes újra ölni.

Ebből pedig kilépni nem lehet.

Azon az éjszakán, amikor kint ültem az ablakomban, magányosan beleszívva a bűzrudamba, amit cigarettának neveznek, megcsörrent a telefonom. Halk sóhajjal, kelletlenül emeltem ki a zsebemből, majd felvéve, a fülemhez emeltem a készüléket.

Csak ennyit mondtak: „Új munka.” - Nem is kellett több. Tudtam, hogy megint van valaki, akit meg kell ölnöm.

Mély sóhajjal az ajkaimon készülődtem össze, hogy akkor, vágjunk bele. Talán fél óra sem telt el, már ott is voltam a „főnökömnél”. Amint benyitottam az ajtón, beléptem rajta, majd a lábamat hátrafelé lendítve, berúgtam a falapot, és kelletlenül néztem rá.

Gyűlöltem őt is.

Igazából, mindent, és mindenkit gyűlöltem.

- Kit kell eltennem láb alól? - kérdeztem mély sóhajjal, ahogy leültem az asztal előtti bőrfotelbe, ami hangos nyöszörgéssel adta meg magát a súlyom alatt, besüppedve. Gyűlölöm ezt a szart is.

- Ő lenne az. - Egy fényképet tolt előre, felém az asztalon. Felsóhajtottam, majd a kezembe véve, megnéztem a fotót. Elmosolyodtam, gunyorosan, majd megcsóváltam a fejemet.

- Egy gyerek? Ennyi? - kérdeztem, felnézve rá.

- Nem egyszerű eset. Viszont, a megbízó rengeteg pénzt ígért érte – sóhajtotta, összefonva az ujjait az asztalon, a falapon tartva kézfejeit. Felnéztem rá, felvont szemöldökkel.

- Miért nem egyszerű eset? - kérdeztem érdeklődve, figyelve a gyermekies, édes mosolyú arcot. Tényleg az volt, hiába nem voltak bennem különösebb érzések. Szép volt a mosolya, csillogott a szeme az élettől, és a szeretettől. Nem tudom, honnan szerezték ezt a fényképet, de előnyös a fiúról. - Miért? - kérdeztem újra, a munkaadómra nézve.

- Ő a miniszterelnök fia – mondta, mély sóhajjal. - Úgyhogy, ez egy kemény meló – mondta, megnyalva az ajkait. Felvontam a szemöldökömet.

- Ilyen fiatal kölyke van? - kérdeztem, ránézve.

- Már nem ilyen fiatal. Ez a kép középiskolában készült róla, ha jól tudom. Azt hiszem most lehet 22 éves? Nem tudom. Nem hallani róla a médiából sem. Úgy tudom, hogy a szüleitől is elköltözött már. Nem szereti a politikát.

- Na, tudsz is róla mindent? - kuncogtam, ránézve. Elmosolyodott.

- Információt kell adnom, nem? - mosolygott gunyorosan. - És ne szakíts félbe, Namjoon – sóhajtotta, lehunyt szemekkel. - Szóval, a kölyök Busanban lakik, kertes ház félében. Olyasmi. Itt vannak róla az adatok – mondta, elém nyújtva egy borítékot. - Van egy kutyája, kevés barátja van, és kapaszkodj meg, egy kocsmában dolgozik.

- Hogy mi? - Kiszakadt belőlem a röhögés. Nem tehettem róla. A miniszterelnök fia egy kocsmában dolgozik! Vajon tudják az emberek? Komolyan, a hülye parasztja azt hinné, hogy a miniszterelnök fia is kinyalt lesz, mint az apja, vagy az anyja. Gazdag, meg mit tudom én. Elég sokkolóan hatott rám, hogy egy kocsmában dolgozik.

- Igen, engem is meglepett – vont vállat, rám nézve. - Pultos a fiú. Elegáns, jól öltözött, a saját lábán áll, nem érdekli az apja, sem a pénze.

- Akkor miért is kell megölnöm? Csak érdekel – mondtam utólag, mikor láttam, hogy szúrós szemekkel illet.

- Hogy neked mindenről tudni kell – sziszegte, elfintorodva. - Azért, mert a miniszterelnök fia. Gondold el, mekkora balhé lenne abból, ha ez a szép fiú itt beadná a kulcsot – mondta, szuszogva. - Lemondás, káosz. Nem tudom, ez miért jó, de ez már nem a mi dolgunk. A lényeg az, hogy úgy kell megölnöd, Namjoon, hogy senki ne fogjon gyanút arról, hogy valaki megölte. - Komoly volt az arca, szinte villogott a szeme.

- Öngyilkosság? Az nem egyszerű… - morogtam.

- Tudom. Kapsz rá fél évet. A megbízónk azt mondta, az legyen a maximum. Több időt nem hajlandó adni rá. Először három hónapot mondott, de ahhoz, hogy a miniszterelnök fiát megölhesse bárki, rengeteg tervezés, idő és megfontoltság kell. Nem egy egyszerű dolog. Főleg úgy, hogy biztos vagyok benne, hogy apuci azért néha-néha a gyerek körmére néz és annak barátaira – mondta, mire aprócskát bólintottam. - Így lebeszéltem vele, hogy adjon fél évet. Szívesen - vigyorgott, mire elfintorodtam. 

- Igen, biztos a körmeire néz apuci – sóhajtottam, figyelmen kívül hagyva, mit meg nem tett értem, miközben a borítékot kibontva, nézegettem róla az adatokat, majd a kis képeket kezdtem nézni, és a barátairól lévő adatokat bújni. - Ennyi? Nincs több barátja? - kérdeztem, felvont szemöldökkel.

- Ők a közeli barátai. Más, akivel minden nap tartja a kapcsolatot, nincs – vont vállat, mire aprócskát bólintottam.

Egész helyes barátai vannak.

- Akkor ennyi? - kérdeztem, felvont szemöldökkel, mire bólintott egyet.

- Igen, ennyi. Van rá maximum fél éved. Közben nem kapsz más feladatot. Ezt tökéletesen kell megcsinálnod. Hiba nincs – mondta, mire megköszörültem a torkomat, jelezvén, hogy nem vagyok hülye, nem először ölök fontos embereket.

Lassan felkeltem a székből, a borítékot összezártam, visszatéve a rejtelmébe az adatokat, a kölyök fényképével együtt.

Szóval, vázoljuk a tényeket. Ideiglenesen Busanban kell laknom, ami azt hiszem, rohadt drága is lesz. Ráadásul a sráchoz közeli házat kell néznem, ugyanis nem tudok máshogy a bizalmába férkőzni, csak akkor, ha esetleg közel lakom hozzá. Elég húzós lenne naponta kilométereket utazni, vagy fél órákat sétálni, hogy utol érjem. Necces lesz és húzós.

Bár, fogalmam sincs, miért fél év. Egyszerű a képlet. Megnézem magamnak azt a kocsmát, megtudom, általában mikor van bent, úgy szerényen, vagy kifigyelem. Maximum legyen ez három-négy nap. Utána pedig beszélgetésbe elegyedek vele, a bizalmába férkőzöm, elhitetem vele, mennyire bírom, aztán az öngyilkosság.

Hm. Egyszerű, mint egy matek példa.

Lehamisítom a kézírását, perfekt módon. Esetleg begépelem, ha semmi esetben nem megy, írok egy búcsúlevelet, ami a szüleinek és a barátainak szól. Esetleg okozok neki jó pár lelki problémát úgy, hogy nem is én okozom.

Az eset pedig még könnyebb. Egyszerűen úgy, hogy senki nem tud róla, elhívom a vízparthoz inni. Telenyomok esetleg egy pohárra való whiskyt altatóval, egyéb dolgokkal, lehetőleg úgy, hogy ne érezze. Azt majd valahogy kitalálom. Aztán miután már kimúlt, vagy elájult, hazaviszem, befektetem az ágyába és probléma megoldva.

De ha ez esetleg bonyolult lenne, az altatók íze miatt, amit még részeg állapotban is ki lehet érezni az italból, akkor megoldom másképp. Vannak gyógynövényes altatók, amik megtalálhatóak bármiben. Elég egy olyan teával megitatnom, hogy elkábuljon, aztán miután megvolt, megvágom az ereit, esetleg felkötöm.

Ez még a jövő zenéje. De a fejemben már hat, hét variáció is elkészült. Attól függ majd minden, milyen életet él. Ha kiegyensúlyozott, akkor nehéz lesz az öngyilkosságot megoldanom.

De nem létezik lehetetlen, az én esetemben pedig főleg.

Mindent elterveztem, alig pár nap alatt. Busan nem tetszett. Szép város, tényleg, jó környék, jó hely. Tele fiatalokkal, idősekkel, kedvesek az emberek, ha úgy nézem és mindenki érdekes szemmel figyelt. Ami nem tetszett, ugyanis a környékbeliek nem ismertek és nem tudták hová tenni, mit keresek itt. Bosszantott a dolog, de hát, van ilyen. Viszont emiatt csúsztam egy hetet. Nem akartam feltűnést kelteni, és hirtelen legyeskedni a miniszterelnök fia körül.

Abban az egy hétben tervezgettem. Áttanulmányoztam a fiú adatait ezerszer, és még többször, ugyanakkor a barátaiét is.

Az egyik Kim Taehyung volt, akivel egy műszakban dolgozik. Elvileg vele tartja a leginkább a kapcsolatot. Szoros barátságban vannak, együtt szoktak eljárni iszogatni is, sőt, Taehyung sűrűn a házánál van, van, hogy ott is alszik. Nekem sejtésem volt arról, hogy apuci bérelte fel a gyerkőc megfigyelésére.

Jó, kegyetlen az élet, de egy elnök fia ne számítson túl jó barátokra. Mindenkinek hátsó szándéka van. Ez a kölyök pedig nekem ismerős valahonnan.

A másik, akivel nagyon szoros kapcsolatot táplál, az Park Jimin. Együtt jártak középiskolába, jó barátok. Ő Busanban is élt, csak Seoulban tanult, aztán mikor végzett, visszaköltözött Busanba. Ő nem a kocsmában dolgozik. Egy hotelben recepciós. Benne semmi félőt nem találtam. Ritkán is van a kölyök közelében, és fenyegetést sem láttam a képei és adatai alapján.

A harmadik, akivel barátságban van, bár nem olyan szorosan, mint a többiekkel, az Kim SeokJin. A kocsmában dolgozik ő is, de ő felszolgáló, nem pultos. Semmi extra. Néha segít a srácnak, és beszélgetnek, együtt buliznak. De benne sem láttam semmi fenyegetőt.

De ki tudja, miből lesz a cserebogár, ugyebár.

A negyedik fiúcska az Jung Hoseok. Ő Taehyung testvére. Akarva, akaratlanul is barátságban van a kölyökkel, ugyanis Taehyung miatt sűrűn találkoznak. Semmi fenyegetés. Busan másik felében lakik, ritkán találkozik a kölyökkel és nem szoros a kapcsolatok.

Az ötödik fiúcska pedig Min Yoongi. Ő szoros kapcsolatban áll Jiminnel. Ahogy kivettem, párkapcsolatban vannak. Nem, nem ítélem el őket, amúgy is leszarom az egészet. Viszont sokszor buliznak együtt, vagy vannak a kölyök lakásában, mivel egy párkapcsolatban él a két srác. Úgyhogy vele is kell vigyáznom.

Minden fiúcskával ki kell jönnöm, ha jót akarok magamnak. Minden fiúnál el kell intéznem, hogy egyik se gyanakodjon, ami nem egyszerű. Ugyanis, ha az egyik megismer, elkerülhetetlen, hogy megismerjen a másik is.

Ezért ebben az egy hétben munkát is kerestem. Egy virágárusnak dolgozok. Igen, egy bérgyilkos virágkötőnek áll. De akármi is van, akármit is gondol akárki, egy virágárusról ki gondolná, hogy bérgyilkos? Senki. Egy kedves mosolyú férfi, aki szép masnikat köt a rózsákra, vagy választja ki őket az idős, aranyos nénikéknek, vagy fiúknak, akik a randevúkra visznek egyet-egyet. Azt hiszem, ez kellőképpen megfelelő álca.

Ha pedig feljön a szó a szüleimről, bánkódva, szomorúan előadom, hogy meghaltak egy autóbalesetben. Na bumm! Ki tudna utána nézni, tényleg így történt-e? Még magam sem tudom, mert árvaházban nevelkedtem.

Ha iskoláról kérdeznek, elmondom, hogy belekezdtem egy egyetembe, de abba kellett hagynom pénz szűkében. Részben ezért költöztem ide, Busanba, másrészt pedig azért, mert párkapcsolatban éltem, és annyira fasírtba került minden, hogy kénytelen voltam lépni.

Szinte minden készen állt arra, hogy neki kezdjek a munkának. Mindent kiterveltem magamban, mindent elhatároztam és eldöntöttem. Tanulmányoztam azt a fényképet is a kölyökről, mindent átnéztem. 

Így is indultam a kocsmába.

December 14. volt aznap, amikor kinyitottam a kocsma ajtót, és beléptem az épületbe. Azonnal megcsapott a cigifüst, és az alkohol mámorossága. Elfintorodtam. Persze, dohányzom én is, inni is szoktam, de józan állapotomban nem esett jól. A dohányfüsttel még nem is volt különösebb problémám, de az alkohol szagával igen. Ráadásul ez a sok részeg ember…

De most komolyan! Egy srác, egy huszonéves srác, akinek a segge alá teremtettek a szülei mindent, ráadásul még politikusok is, sőt, miniszterelnök az apja, mi a kénköves büdös Istent keres egy kocsmában? Komolyan, mélyen elgondolkodtatott. Mi lehetett annyira szar az életében, hogy ide költözött Busanba, hogy pont egy kocsmában helyezkedjen el?! Nem értettem. Felfogni sem tudtam.

Viszont, amikor leültem a pultra, és elmélázva néztem magam elé, majd megszólított ő, egy pillanatra mindent elfelejtettem:

- Jó estét! Mit adhatok? - És felnéztem rá. Mintha villám csapott volna belém. Egy pillanatra megdermedtem, ahogy a félhomályban felemeltem a tekintetemet, és megláttam.

A fiú kedvesen mosolygott, édes mosoly játszott az ajkain, a szemei csillogtak, akárcsak a fényképen. Gyermekies, édes csillogás volt bennük. Az arcán piros pozsgás volt, de csak visszafogottan, nem volt lányos hatású. A fülében fülbevalók díszelegtek, mintha azok jeleznék, hogy bizony-bizony, nem olyan jó fiú ő, mint elsőre látszik.

A haja kicsit kócosnak tűnt, még is fésült volt és nem elhanyagolt. Lilásan csillogott, nem az eredeti hajszínében pompázott. Ápolt volt, és fényes, csillogó. Illett az arcához ez a szín.

Az ing hanyagul, még is rendezetten simult a mellkasára és a vállaira. Öröm volt végig nézni rajta. Szinte láttam, ahogy az aprócska, gondos izmok kirajzolódnak rajta, még is, mindent gondosan elrejtett a textil anyag a kíváncsi, vizslató szemek elől.

Komolyan mondom, nem szokásom férfiakat, fiúkat végig mérni, de őt megérte. És amikor újra felnéztem az éjsötét szemeibe, és az zavartságot, játékosságot tükrözött, mintha nekem abban a pillanatban végem lett volna.

- Elnézést – mosolygott játékosan, rám nézve. - Jeon Jungkook – mosolygott, bemutatkozva. Bár, nem tudom, miért tette meg, de elmosolyodtam, ahogy mélyen a szemeibe néztem.

És nekem ezt a „tündért” kell megölnöm.

- Kim Namjoon, és egy vodkát kérek.

Azon a napon ment tönkre az életem.