Egyszer volt, hol nem volt... (Jungkook) +18

Hát, most egy egész érdekes történetet hoztam. Ezt még körül-belül, plusz-minusz, egy éve írtam. Ezt akartam beadni vizsgamunkának, illusztrációkkal együtt, végül letettem róla. (Elég macerás lett volna a történetet illetően és hát, volt még pár személyes probléma pár emberrel emiatt.)

Jungkookról szól, nem yaoi történet, egyszemélyes. Végig az róla szó. 

Igazából, nem ő lett volna az eredeti főszereplő, hanem egy saját karakter, de mivel nem vizsgamunka és nem is adom ki (:D :D :D), így átírtam a nevét. Vele el tudom ezt képzelni.

Noha, nem yaoi történet, figyelmeztetések azért vannak benne!

• +18-as!
• Vér!
• Ijesztő! Rémisztő!
• Lidércek-szellemek!
• Trágár beszédek előfordulhatnak benne!
• Lelkileg talán megterhelő lehet!
• (Kicsit horrorisztikus)
• (Nana elég beteg elme, yes)

A kép, amit kitettem itt fentre, az saját. Könyvborítónak készült még az elején, végül nem tartottam túl jónak, így elvetettem. (Aztán vele együtt az egészet. :D)

A többi kép is saját, én rajzoltam őket, illusztrációnak. (Mivel ez egy kis könyvecske lett volna.)

Nem, nem fényezem magam - nem is lenne mire, mert ezek a rajzok elég bugyuták és nem valami jók xDDD -, félreértés ne essék! Egyszerűen csak hasznát veszem, ha már megcsináltam. xD Valamire felhasználom, ne tengődjenek csak így, a semmiben. :D

Na, befogtam. :)

Jó olvasást! ^^

~Nana~

Egyszer volt, hol nem volt

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal, kedves fiú, akinek a fantáziája vetekedhetett volna bárkiével. Amikor tehette, álmodozott. Akár otthon, az ágyban fekve, akár az iskolában, a pad mögött ülve, kinézve az ablakon, az elé táruló tájra, ahol fák sorakoztak, futballpálya, kosárpalánk egy állványon és padok szerte-szét, amiken a lány osztálytársai vagy iskolatársai tudtak cseverészni, csiripelni. Viszont az udvaron őt nem mindig ez a látvány fogadta. A kosárpalánkot, az állvánnyal együtt egy hatalmas kígyónak látta, aki épp arra készül, hogy felfalhassa a labdát, ami felé repül. A labdát pedig vagy süteménynek látta vagy pedig egy osztálytársának, aki már sokadik alkalommal bántotta őt. Attól függött a látványvilága, hogy éppen milyen kedvében volt. Ha boldog volt és képes volt arra, hogy lássa sütni a Napot, valami vicceset képzelt bele az elé táruló világba.

De ha szomorú és bánatos volt, minden olyasmit elképzelt, amit egy tizenéves fiúnak nem lett volna szabad, vagy nem lett volna helyénvaló. Hiszen egy gyermek ne a rosszat lássa mindenben, hanem a szépet és a jót.

A fák, amik felé magasodtak, sűrűn öltötték fel az ork, vagy valami természetfeletti lény álarcát. Izgatottan nézte az elé táruló jeleneteket, mikor egy sárkány megküzd egy orkkal vagy egy trollal. A sárkány védte őt és az iskolát is. Bár, sokan rombolni szerették volna, felgyújtani vagy csak beszélni arról, hogy milyen jó is lehetne, ha az egyik tanáruk leesne a lépcsőn. Gonosz dolgok voltak ezek a beszélgetések.

De ő úgy gondolt az iskolára, mint menedékre. Menedékre az otthon félelmeitől, szorongásaitól. Az iskolában, a barátai között, a tanárai mellett néha-néha menedékre talált, az elől, ami elől otthon folyton menekült. Megállás nélkül. Ott, abban az épületben megfeledkezhetett arról, ami az ágyában, a szobájában fojtogatta. Ott megfeledkezhetett arról, hogy senki nem hisz neki, hiszen az iskolában nem beszélt azokról, amik történtek vele az otthonában. Ott nem vonta kétségbe senki a szavát.

Ott nem kellett félnie semmitől. A sárkánya megvédte. De amikor visszatért az otthonába, a sárkány hirtelen eltűnt, és a fiú nem volt képes arra, hogy újra maga elé idézze.

Amint beért az utcájukba, beborult az ég és szinte érezte, ahogy a könnyei lefelé gördülnek az arcán, majd ahogy végig gördültek rajta, lepottyant a kabátjára. Amikor a kapujukhoz ért, szinte már remegett, és remegő ajkakkal nyitotta le a kilincset. Mikor pedig a házhoz ért, az ajtón már érezte a sötétséget, ami szinte megdermesztette a szívét. Összepréselve az ajkait lépett be a házba. A lehető leggyorsabban levetette magáról a cipőjét, és a kabátját, amit a leggyorsabb mozdulatokkal tett el a cipős szekrénybe, és akasztotta fel a fogasra. Elmormolt a szüleinek egy köszönés félét, aztán fel is rohant a szobájába, ahol talán láthatja a sárkányt, kinézve az ablakon.

De az aranyszínű, fenséges sárkány, kinek szíve hatalmas volt és a legbátrabb, nem volt sehol. Sosincs sehol. Amint kiért az iskola kapuján, a sárkány eltűnt, őt pedig hatalmába kerítette a félelem. A suttogások, a morgások, a halk kaparászó hangok a padlásról. Néha hallotta a sikítást és a fröcsögést a sötétben. A takarója alá bújva.

Azt hitte, a takarója majd elrejti őt. Azt mondogatta magában, hogy a takaró láthatatlanná teszi őt, így bármi is van odafent vagy a szobájában, őt nem fogja látni és még csak érezni sem. Elbújt a fantáziája szülte világ mögé a félelmei elől. Hiszen otthon nem volt olyan menedék, ami az iskolában megadatott. Otthon, a szülei nem hittek neki. Ő tudta, hogy ezek a hangok léteznek, hogy van valami a házban, ami őt kísérti. Vagy amik kísértik. De a szülei ezt nem látták, soha nem hallották, így nem foglalkoztak vele. Betudták a fiúk hatalmas képzelőerejének az ilyesmi dolgokat.

Pedig ő nem képzelődött.

Azt mondják, hogy a gyermekek és a fiatalok fogékonyabbak a természetfeletti jelenségekre, mint a felnőttek. Sokat hallani arról, hogy a felnőttek, az idősebbek azokat a jelenségeket, amiket nem tudnak hová sorolni vagy egyszerűen csak értelmezni, arra keresnek valami kézzelfogható vagy épp bugyuta magyarázatot, hogy ne annak tűnjön, ami valójában az. Egy idő után már talán nem is érzékelik ezeket a jelenségeket. A gyermekek viszont nem ennyire kifinomultak. Nem rendelkeznek annyi élettapasztalattal, hogy ezt meg tudják tenni. Nehezen képesek azt mondani, hogy a kaparászó hangnak a padlásról biztos van valami magyarázata.

Sűrűn mondta az apjának, hogy éjszaka, mikor aludni próbált, valami megint kaparászott a padláson és nem hagyta őt aludni. Az édesapja általában elnézően mosolygott, hogy biztos csak egy állatka van fent és ne is foglalkozzon vele. Próbáljon aludni.

Volt már, hogy felmentek a padlásra együtt és nem volt ott semmi. Persze, hogy senki nem hitt neki, hiszen semmi kézzelfogható magyarázat nem létezett arra, amiket ő hall. Néha, eleinte még ő sem hitte el, hogy a hangok vagy a furcsaságok hozzá szólnak. Egészen addig, amíg nem kezdték a nevén szólongatni.

Folyamatosan, állandóan suttogták a nevét.

Valamelyik éjszaka érezte, hogy valami végig simít a takaróján keresztül a testén. Megdermedt és apró könnycseppek gördültek le az arcán. Szinte rázta a zokogás, de próbálta elfojtani. Próbált nem levegőt venni, ami nehéz volt, tekintve, hogy a sírás fojtogatta.

Szentül meg volt győződve arról, hogy ezek valósak és igaziak. Fájt neki, hogy senki nem hitte el otthon. Butának nézték és azt mondták, ez az átka annak, hogy ennyire szabadjára engedte a képzeletét. Viszont ő meg tudta különböztetni, mit képzel el és mi az, amit valójában lát, érez vagy hall. A kettő között hatalmas különbség volt, amit csak ő értett. Egy kívülálló nem érthette meg őt. Így pár hónap után feladta a küzdelmet és fejet hajtott a szülei előtt. Nem erőlködött, hogy igaziak. Nem mondogatta, hogy nem tud aludni és fél. Nem szólt, hogy retteg, mikor a lakásba lép. Főleg, amikor a szobájába nyit be. Nem beszélt semmiről.

A fantáziáját viszont felhasználta fegyvernek a természetfeletti dolgok ellen. Igaz, csak őt nyugtatta meg az, amit gondolt és amivel nyugtatta magát. A tény attól még ott volt, ott lebegett a szeme előtt és kísértette őt, néha-néha megfagyasztva a szívét és a lelkét. Megrongálta azt, aminek tisztának kellett volna maradnia egészen addig, míg be nem lép a kamaszkorba és azon át a felnőtté válás időszakába.

De nyugodt volt. És számára ez volt a legfontosabb.

Képes lett arra, amire a szülei is képesek voltak.

Megmásítani, meghamisítani az elé táruló tényeket.

Viszont a szülei nem hazugság mögé bújtak.

Ők tényleg nem hallották, amit a fiúk igen.

A farkas

Jungkook…

Hirtelen megfeszült a takaró alatt, és nyelt egy hatalmasat. A szíve dübörgött a mellkasában, kalapált, a vérnyomása felszökött, szinte az egekbe.

Jungkook…

Remegni kezdett, minden porcikája reszketett a textilanyag alatt. Minden egyes hajszála.

Jungkook…

A légzése szaporodott, megremegtek az ajkai, a szemei könnyesedtek.

Jungkook…

Újra nyelt egy nagyot, és összezárta a szemeit a félelemtől, amivel automatikusan kipréselte a sarkukból a gyémántcseppeket, amik a párnájára hullottak.

Jungkook...

Összegörnyedt a paplan alatt, vacogott, a szobája hőmérséklete hirtelen lehűlt.

Jungkook…

Hallotta, hogy susog az ablaka előtt lévő függöny és a paplan alól, résnyire kidugva a fejét, látta, ahogy az öreg, vén fát megvilágítja az égen tündöklő Hold.

Jungkook…

A függöny folyamatosan lengedezett, pedig az ablak csukva volt.

Jungkook…

A fa szüntelenül mozgott a kint tomboló széltől, mintha be akarna nyúlni és elkapni őt. Gyorsan visszadugta a fejét a paplan alá és a párnájába szorította.

Jungkook…

- Hagyd abba! - kiáltotta a fiú, ökölbe szorítva az ujjait, miközben a fejét erőteljesen nyomta a párnájába. A hangja inkább volt elcsukló, egérke hang, mint erőteljes és utasító. Mivel a párnába kiáltott, szinte alig lehetett hallani a vékonyka hangját. - Te buta ordas! Ne szórakozz velem! - Hirtelen bújt ki a paplanja alól és remegő ajkakkal nézett körbe. - Hallod? Ne szórakozz velem! - kiáltotta, eleresztve szemei sarkából a hatalmas gyémánt cseppjeit.

A mellette lévő kispárnát azonnal a plafonnak dobta, majd visszaesve, a fejére esett. Dühösen kémlelte a mennyezetet és várta a farkas válaszát.

De nem jött válasz. Soha nem jött, ha „társalogni” akart a fent lakókkal. Olyankor általában elhallgattak, majd egy rövidke idő után persze, újra elkezdtek tombolni fent, kihasználva az alkalmat, hogy mindenki alszik. Még az sem zavarta őket, hogy az ágyban fekvő Jungkook mindent hallott.

- Te nekem akarod megmondani, mit csináljak? - Mély, morgó hang jött a padlásról. - Nekem te nem mondhatod meg, mit csináljak! A ház ura én vagyok! Azt csinálok, amit akarok és akkor, amikor én akarom! Nekem egy buta gyermek nem mondhatja meg, mivel töltsem el életem örökkévalóságát, amivel megátkoztak engem! - Dühös volt. A hangja morgósabbá vált, mint eddig volt, Jungkook pedig érezte, hogy talán egy hajszálon múlik az, hogy lejöjjön és széttépje a törékeny testét.

A fiú nyelt egy nagyot, majd megnyalta az ajkait és vakmerően felnézett a plafonra.

- Miért nem jössz elő? - kérdezte, halkan. Bátor akart lenni és megmutatni, hogy ő a ház ura. Nem pedig a buta és büdös ordas, aki rettegésben akarja tartani a medvével és a tigrissel együtt. Ők hárman veszélyesek voltak, és mikor előmerészkedtek és megszólaltak, mindig félt. De meg akarta tanulni azt, hogyan intse őket csendre. Úgy érezte, eljött az ő ideje.

- Ha előjönnék, megállna a szíved – kuncogott a farkas a padlásról.

- Nekem ugyan nem! Mutasd magad! Most legyél bátor! - Remegett a hangja, de erős akart lenni. Az ordas azonban csak nevetett. Nem vette őt komolyan, ahogy senki sem.

- Nyúlszívű fiúcska, aki oroszlánnak mutatja magát. Aranyos. - A farkas kuncogott, jókat mulatozott a fiún, akinek rosszul esett ez megállapítás.

- Nem csak annak mutatom magam, bátor is vagyok! - mondta, miközben felállt az ágyán és megrögzötten nézte a plafont. De válasz már nem érkezett. A függöny nem lengedezett, a szobában kellemes meleg volt és a fát sem csavargatta már szél. Csend volt és nyugalom. - Látod! Te félsz, nem én! - Erőszakosan próbálta előhívni újra az ordast, aki azóta, hogy ideköltöztek, most először beszélt hozzá.

Nagyobb volt benne a kíváncsiság, mint a félelem, így próbálta valahogy előhívni, előcsalogatni. De a farkas makacs volt és már csak azért sem bújt elő, mert Jungkook annyira szerette volna. Noha Jungkook tudta, hogy ha most előjön, akkor valószínűleg meg sem tud majd szólalni, csak mekegni-makogni, remegni tudna. De annyira érdekelte, hogyan nézhet ki, hogy ezzel a ténnyel nem is igen foglalkozott.

Valahol, a szíve legmélyén tudta, hogy amiket hall és lát, nem az, aminek ő képzeli. Valahol mélyen érezte, hogy az ordas nem egy farkas és a medve sem egy nagy grizzly. Érezte, hogy a tigris az nem egy hófehér, gyönyörű, fenséges állat. Érezte, hogy a róka, amelyik ravaszan mindig akkor bújt elő, amikor már aludt és próbálta őt megviccelni, nem róka volt. Érezte, hogy az óriás pók, ami minden éjszaka kopogott a padláson, nem pók volt. Érezte, hogy minden, amit képzel, hazugság.

De megnyugtatta és ez volt a legfontosabb.

Hiszen az állatoktól a gyermekek kevésbé félnek. Főleg azok a gyermekek, akik rajonganak az állatokért.

Édes hazugságban ringatta magát, és egy idő után a hazugságot már a valóságnak hitte, és kíváncsi lett a szobája felett lakó állatokra.

A róka

Lassan öntötte bele a tejet a müzlivel teli táljába, majd mikor úgy vélte, elég volt, a tejes dobozt az asztalra tette, és lassan kezdte el kanalazni a reggelijét. Még volt iskolakezdésig bőven ideje, úgyhogy nyugodtan reggelizett.

A szülei reggel korán elmentek dolgozni, így egyedül volt a házban. A konyhában, az ablakon keresztül finoman kúszott be a reggeli napsugár, megvilágítva ezzel a helyiséget. Jungkook lágy mosollyal az ajkain majszolgatta a reggelijét és közben gondolkodott a tegnap este eseményein. Kíváncsi volt, hogy a farkas éjszaka miért nem jött elő, amikor hívta. Lehet, hogy nem is akarja őt bántani? Talán nem azért csinálja, amit csinál, mert rosszat akar. Lehet ennek más oka is. Csak arra nem tudott rájönni, hogy mi.

Lehet, abban lelki örömét, ha másokat rémisztgethet. Viszont abból mi haszna származna? Egy farkas nem abban leli örömét, ha másokat ijesztgethet. Az inkább a róka. A farkas valamit üzenni akart neki. Ha bántani akarta volna, csak egyszerűen lejött volna a padlásról és megmutatta volna, ki is az úr a házban. De nem így tett. Elrejtőzött és elhallgatott és utána éjszaka már nem történt semmi. Sem a medve, sem a tigris, sem a róka, sem a pók nem jött elő, pedig némelyik éjszaka van, hogy legalább három is megmutatkozik. Az összes soha. Olyan még nem volt, hogy egyedül csak egy jött volna elő, aztán pedig nyugodt lett volna az éjszaka.

A könyökével támaszkodott az asztalon, a tenyerébe temette az arcát, közben nézte az előtte lévő hűtőt és kevergette a táljában a müzlit. Gondolkodott rajta, hogy éjszaka felmegy a padlásra, de az ötletet gyorsan elvetette. Annyira mégsem bátor. Édesapjával is csak fényes nappal volt hajlandó felmenni. Talán azért, mert tudta, hogy nappal nyugodt a ház és nincs ott fent semmi. Félt, hogy ha éjszaka mennek fel, bajuk eshet.

Bár, ő hitt abban, hogy az állatok nem bántani akarják őt. Viszont mélyen belül még mindig érezte, hogy azok nem állatok. Félt az igazságtól. Félt, hogy ha egyszer felmegy oda, akkor minden kiderül és az, amit elképzelt, megsemmisül. Tegnap este viszont még is látni akarta a farkast. Maga sem gondolta komolyan, mikor azt mondta, hogy jöjjön elő.

Aprót sóhajtott, majd a konyhaajtó felett lévő órára pillantott és egy ütemet kihagyott a szíve, amikor meglátta az időt. Sebesen a mosogató mellett hagyta a félig müzlivel és tejjel telített tányért, a tejet gyorsan a hűtőbe tette, aztán kirohant a konyhából, fel a szobájába.

A lehető leggyorsabban a táskájára fogott és elindult volna ki a szobájából, amikor meglátta, hogy az egyik kedvenc, régi játéka a földön hevert, ami általában a szekrényben volt. Nem emlékezett rá, hogy játszott volna vele valaha. Csak régen, mikor még kisiskolás volt, akkor vette elő utoljára. Talán a tizedik születésnapja eljövetele után nem volt a kezében.

Összeráncolta a homlokát, összevonva a szemöldökét, majd mély sóhajjal lehajolt a földre, felvéve a játékot. Nézegette egy darabig, majd nyelve egy nagyot, az íróasztalára tette.

A padlásra emelte a tekintetét, majd megcsóválva a fejét. Elhagyta a szobáját és lerohanva a lépcsőn, a bejárati ajtóhoz érve rögvest felvette a cipőjét és a kabátját, azt követően pedig elsietett az iskolába. Ugyanis késésben volt. Már megint.

Időközben találkozott a sárkányával. Persze, mint minden nap, most is megkérdezte, hogy miért nem volt vele. Tegnap majdnem felfalta egy farkas. A sárkány csak megbánóan nézett rá és próbálta kimagyarázni a helyzetet, de Jungkook makacsul sétált az iskola felé, a mellkasa előtt összefont karokkal. Haragudott a sárkányra. Soha nem védte meg őt, mihelyst hazaért.

Bezzeg, mikor a kígyó majdnem felfalta az egyik tornaórán, akkor megvédte. Akkor volt benne bátorság. De mikor az utcájukba értek, a sárkány mindig eltűnt. Viszont hiába korholta ezért a szegény sárkányt. Mit tudott volna tenni Jungkook szellemeivel? Ő azok ellen kevés volt. A gonosz erőt egy képzeletbeli lény nem tudja legyőzni. Azt még szegény fiú sem győzheti le. El akarta mondani Jungkooknak az igazságot, de félt, mit szólna hozzá a fiú. Félt, hogy megint félni fog. Hiszen, mióta azt hiszi, hogy a szellemek állatok, nem tölti el a szívét annyi rettegés, mint előtte. Nyugodt volt ő is, hiába élt a gazdája hazugság szülte álomvilágban. Azt hitte, így talán biztonságban van.

Amúgy is, egy képzeletbeli lény hogyan mondhatná el annak az egyénnek az igazságot, aki kreálta őt? Ez elég bonyolult lenne, nem? Hiszen ő azt teszi, amit Jungkook akar. Jungkook pedig azt akarta, hogy ne mondjon erről semmit.

Viszont, mikor Jungkook azt akarta, hogy védje meg, ő mégsem tette.

Az iskola semmi újat nem tartogatott Jungkook számára. Unalmas volt, mint mindig. Csak az dobta fel az unalmas, borongós napot, hogy néha, amikor kinézett az ablakon, látta, ahogy a sárkánya most ismét küzd. Aggódott is érte, de tudta, hogy a sárkány erős és úgy is győzni fog. A lángcsóvák, amiket a sárkány fújt ki a száján keresztül, majdnem fellángoltatta az iskola udvarában lévő hatalmas fákat. A trollok és az orkok ma újra megadták magukat és elmenekültek. Jungkook pedig hangosan örült tanóra alatt a sárkány győzelmének, aminek az eredménye az lett, hogy plusz házi feladatot kapott a matematika tanárnőjétől. De nem bánta. Boldog volt, mert a sárkánya ismét legyőzte a gonosz trollokat. Emellett megmentette azt a tündér királylányt is, aki már évek óta tetszett neki, és a királylány örömében szájon csókolta őt, hiszen ő irányította a sárkányt és nélküle meghalt volna.

Néha bánta, hogy mindez csak fantázia. Ha máshogy nem is, így legalább megtörtént és boldogan sétált haza. Még az sem érdekelte, hogy az utcába lépve, beborult az ég. Még az sem foglalkoztatta, hogy az ajtóhoz érve érezte, hogy a sötétség a hatalmába keríti. Túl boldog volt, hiszen ma „megcsókolta” az osztálytársa, a lány, akit szeretett. Akit tündérkirálynőnek képzelt a meséjében. Bár, csak elképzelte, de akkor is megtörtént, valamilyen úton-módon.

- Képzeld! Ma megcsókolt Emily! - kiáltott vidáman, az ágyába ejtőzve, hanyatt. - Annyira puha volt a szája, mint a vattacukor! És az íze, mint a méz! Finom volt és kellemes! És azért kaptam a csókot, mert megvédte őt a sárkányom! Annyira jó volt! El sem tudjátok hinni, milyen jó érzés - sóhajtotta, oldalra fordulva. Persze, az állatok nem válaszoltak. Ilyenkor sem és máskor sem – kivéve tegnap éjszaka.

Noha, félt tőlük, de szerette velük megosztani a jó élményeit. Tudta, hogy vannak és léteznek. A szüleit úgysem érdekelte volna ez az esemény, főleg, hogy nem történt meg, csak a képzeletében. Tény, az állatokat sem érdekli, de mivel ők nem csóválták a fejüket és nem sóhajtottak lemondóan, így volt bátorsága ahhoz, hogy elmondja nekik.

Rettegett tőlük, még is, bízott bennük annyira, hogy az édes titkait megossza velük. Nappal szerette őket. Éjszaka pedig minden más lett.

Amint eljött az este, eltűnt a Nap, átvéve a helyét a Hold. Jungkook ágyba bújt, a paplanja alá, majd lehunyva a szemeit, mosolyogva próbált elaludni. A mai nap különleges volt. Próbált arra koncentrálni, hogy szépeket álmodjon. Legalább annyira szép dolgokat, mint amiket látott ma maga előtt. Szerette volna, ha az álmai édesek lesznek, mint a mai csókja.

De az álmát újra megzavarták. Viszont ez más volt, mint a többi.

Lefekvés után pár órával hallott egy koppanást a szobájából. Felriadt, majd felült az ágyában és hatalmasra nyílt szemekkel nézett körbe, a paplanja korcát szorongatva maga előtt.

- Ki vagy? - súgta maga elé, hátha kap választ. De azt nem kapott, csak egy halk kuncogást. Megremegett, mikor a kuncogás a füle mögül szólt. Oda akarta fordítani a fejét, a nevetés felé, de nem merte megtenni.

- A rémálmod – kuncogott, majd hallotta, ahogy elsuhant a füle mellett és leborította az íróasztalról a kedvenc játékát. Jungkook megremegett és nézte, ahogy a játék magától kezd el mozogni. Mintha valaki mozgatta volna, akár csak a marionett bábút. Ijesztő volt a látvány. Sok mindent hallott és élt meg, de ilyesmiben, ehhez foghatóban még egyszer sem volt része.

- Nekem nincsenek rémálmaim! Menj innen! - Jungkook próbálta elhessegetni azt, aki szórakozott vele. Érezte, hogy ez a róka lesz. Belegondolva, egyedül a róka szokott kuncogni és fura hangokat hallatni, hogy ezzel őt halálra rémítse. Néha még sikít is, a hatás kedvéért.

- Akkor a lidérced vagyok. Így már jobb? - Újabb kuncogás.

- Lidérceim sincsenek! Csak állatok a padlásomon! - mondta határozottan, kihúzva a mellkasát. A rókától nem volt annyi félni valója, mint a farkastól, vagy a tigristől. A farkas a legrémisztőbb. Tőle rettegett. A tigristől is, persze, de ő ritkán jött elő. Talán hetente egyszer. A medve csak morgott, nem csinált mást. A pók pedig csak kopog.

A farkas viszont morog és bömböl egész éjszaka. Tőle még az árnyékok is rettegnek.

- Jaj, annyira naiv vagy! - kuncogott a róka, majd megállt Jungkook előtt. Jungkook nem látta, hogy a rókának nem róka alakja volt. Hosszú, nyúlánk karjai, zöld szemei voltak. A haja fekete volt és hosszú, ami a fejére, a nyakára és a hátára tapadt. Sárgás szín színezte meg a bőrét; éles fogaival és hegyes karmaival pedig bármikor fel tudta volna hasítani a fiú hasát, hogy elvérezzen – persze, neki esze ágában sem volt bántani a fiút. Nem akart neki rosszat. A fiú érezte maga előtt a rókát, és azt, hogy néha rálehel. Elfintorodott, amikor a róka lehelete megcsapta az orrát, a feje szinte zölddé, majd vörössé vált. Az a bűz. Nem volt hozzá hasonló. Szinte marta az orrát és arra késztette, hogy öklendezzen.

- Miért vagyok naiv? - kérdezte Jungkook, rendületlenül nézve maga elé, közben pedig próbálta magát emlékeztetni arra, hogy ne az orrán vegyen levegőt. Tudta, hogy a róka előtte van.

- Miért, nem vagy az? Állatok a padláson? Tudod te, mik vagyunk? Magadra haragítod azt, kit farkasnak hiszel! A helyedben csak suttognék és csendben lapulnék a takaróm alatt! - A róka halkan válaszolt, miközben ujjait a fiú vállára tette.

- Mik vagytok? - Jungkook suttogott, remegett a hangja és félt. Az eddigi bátorságnak és rendületlen akaratnak már nyoma sem volt. Még egy halovány sem.

- A lidérceid – kuncogott a róka, majd hirtelen nevetve eltűnt. A nevetése már a padlásról visszhangzott, pár másodpercig. A fiú nem érezte már a büdös leheletét. Nem érezte azt, hogy ő itt lenne. Nem érezte az auráját, ami körbe ölelte az előbb. Semmit sem érzett a rókából.

Viszont a válla fájt és azonnal odakapott a hideg ujjaival. Apró sóhajjal felkelt az ágyáról, majd sietős léptekkel az éjjeli lámpájához sétált és felkapcsolta, amilyen gyorsan csak tudta. A válláról lecsúsztatta a vékony ruhadarabot és mikor meglátta a kéznyomot, elfehéredett. Vörös volt, és lila, szinte a bőrébe égett.

Amivel eddig hitegette magát, most lassan szertefoszlani készült.

A medve

A fürdőszobába rohant, miután meglátta a kezén a lenyomatot. A csapnál próbálta lesikálni. Szappannal, tusfürdővel és szivaccsal is próbálkozott, de akárhogy próbálta, nem jött le. Ott maradt a bőrén. Még csak el sem halványult.

Kétségbeesetten nézett körbe, majd a fejét lehajtva, megtámaszkodott a mosdókagyló szélén és apró könnycseppek jelentek meg a szemeiben. A róka mindig is ilyen gonosz volt, mindig halálra rémítette. De ez most más volt, eddig még soha nem jött elő. Eddig egyikük sem válaszolt neki vagy rémisztgette őt közvetlen közelről.

És miért kéznyom lett a vállán, mikor a rókának mancsa van? Ez ijesztette meg a legjobban. Lehet, hogy még sem róka? Hanem valami más? A gondolatra hányingere lett és szédülni kezdett. Kezdett rajta eluralkodni a pánik, de próbálta magát kontrollálni. Mély levegőt vett, majd szuszogva fújta ki a tüdejében rekedt oxigént. Relaxált, amennyire tudott, hogy ne essen pánikba. Akármennyire próbált nem megijedni és pánikolni, akármennyire próbálta kontrollálni a mozdulatait és a gondolatait, nehéznek bizonyult. Egyre hevesebben dobogott a szíve. Egyre gyorsabban zúgott az ereiben a vére. A fülében hallotta azt az idegesítő, irritáló sípoló hangot. Valami még talán a nyakát is szorongatta, szinte marta.

Nyelt egy nagyot és összepréselte az ajkait, erősen a mosdókagyló szélébe markolva, szorosan összezárt szempillákkal.

Miután a fürdőszobában - sikertelenül járt a kézlenyomat eltüntetését illetően -, lekapcsolta a villanyt, majd a szobájába ment, ahol az ágyba bújt, a takarója alá. Még a fejét sem dugta ki rajta, annyira félt.

Már nem tudott volna elaludni, akkor sem, ha nagyon próbálkozott volna. Azt nem tudta, holnap hogyan fog eljutni az iskolába, hiszen ha éjszaka nem alszik, fáradt lesz. Ha pedig elalszik esetleg valamelyik óráján, akkor intőt kap vagy valamilyen büntetést, azt pedig végképp nem akarta.

De nem jött álom a szemeire.

Ahelyett viszont mély, dörmögő hangot hallott. Megremegett a paplan alatt újra és a szemei már könnyesedtek is. Tudta, hogy ez a medve lesz, de nem akart róla tudomást venni, nem akarta hallani. El akart aludni. Átrohanni a szülei szobájába, bebújni közéjük és sírni nekik, hogy védjék meg és segítsenek neki. De hiába menne oda és kérlelné őket. Az édesanyja aludna tovább, az édesapja pedig átmenne a szobájába, ágyba bújtatná őt, majd elmenne, hogy próbáljon meg aludni. Utána folytatódna az egész ugyan úgy, ahogy eddig is ment. Nem hisznek neki.

- Magadra haragítottad azt, akit farkasnak hiszel! Ostoba, buta kölyök! - A medve dörmögött a mély hangján, Jungkook pedig remegett a paplanja alatt.

- Nem direkt volt - suttogta erőtlenül.

- Nem direkt? Nem direkt? - A medve kacagott, kinevette őt. Jungkook arca elvörösödött a szégyentől és a félelemtől is. Persze, ő elviselt mindent, de azt nem, ha kinevették. Túl sűrűn kacagtak rajta és azokon a dolgokon, amiket mondott vagy gondolt. Rendszeresen gonoszkodtak vele. Nehogy egy buta medve nevesse ki! Elég volt az, amit nap, mint nap kapott. - Ne nevettess, fiú! El akartad őt hallgattatni! A ház urát! Mondd csak, hogy volt ehhez merszed? Még nekem sincs hozzá bátorságom! Te pedig csettintésre meg akartad mutatni, hogy te vagy a ház ura? Milyen édes. Milyen szánni való!

- Nem vagyok szánni való! - Jungkook pillanatok alatt előbújt a takaró alól és dühösen, szinte szikrázó szemekkel nézett a padlás felé.

- Felmerészeled emelni a hangodat velem szemben? Mondd csak, nem félsz?!

- Nem félek! Tőled nem! Csak dörmögsz, mint egy hatalmas medve! De a medvék mézet esznek és szamócát! - mondta, továbbra is a mennyezetre szegezve a tekintetét. A medve elnevette magát és hirtelen a semmiből megrepedt a mennyezet. Apró törmelékek hullottak a padlóra és a fiú ágyára. Remélte, hogy a szülei fel fognak ébredni a felfordulásra és ezekre a hangokra, de nem így történt. Hiába várt, nem nyitott be hozzá egyikük sem.

Jungkook ijedten bújt az ágya háttámlájához a törmelékek elől, és remegő ajkakkal figyelte, ahogy a mennyezet kettényílt. Lassan, rettegve nézett fel az ágya felé és látta az egyik aprócska szögről lelógni az álomcsapdáját, amit ő maga csinált. Épp azért, hogy a rémálmait elűzze. De az álomcsapda sem a rémálmokat, sem a lidérceit nem akarta elűzni. A figyelmét, amit eddig, egy rövid ideig az álomcsapdájának szentelt, most elvonták a felé közeledő léptek.

- Szóval egy medvének hiszel?

- Igen. Talán nem vagy az? - kérdezte halkan, remegő hangon, maga elé nézve.

- Nem, kölyök. Nem vagyok medve. De édes, hogy ezt gondolod! - dörmögte, miközben felmászott az ágyára, ami nyikorogni kezdett, minden egyes mozdulatnál. Mikor a medve elérte a fiút, megállt előtte, így a nyikorgás és a paplan rezdülése is befejeződött. Ő valamivel csúnyább volt, mint a róka. A szíve helyén egy hatalmas lyuk volt, a bőre zöld volt és pikkelyes, szinte már omlásnak indult. Az egyik szeme hiányzott, annak a helyén tályog volt, a másik szeme vörösen izzott és a szembogara sötét árnyalatot tudhatott a magáénak. A karmai rövidek, viszont élesebben csillogtak, mint a rókáé. Ha Jungkook látta volna, valószínűleg a félelemtől eszméletlenül terült volna el az ágyában. Talán nem is jelentett volna ez gondot, tekintve, hátha elszenderülne az elméje, hogy másnap reggel az iskolába indulhasson.

- Akkor mi vagy? - kérdezte, suttogva. Ugyan senki nem tartózkodott rajtuk kívül a kicsi szobában, még is úgy érezte, hogy suttognia kell. Talán a félelemtől, ami a hatalmába kerítette őt. A medve aurájától, ami belengte a környezetét.

- Az, akit álmaidban sem akarsz viszont látni. Ott úszkálok a szívedben, a lelkedben. Abból lakmározok. Az éltet. - Kuncogott és lassan kiöltötte a nyelvét és végignyalt a remegő fiú arcán. Jungkook elfehéredett és felnyüszített. Undorodva próbált elfordulni a medvétől. - A félelem szaga az, ami erőt ad nekem. Hiába hiszed, hogy állatok vagyunk. Hiába nyugtatod magad azzal, hogy nem vagyunk mások, mint állatok. Buta, ostoba állatok. Attól még félsz és rettegsz. Azt hiszed, te ostoba, hogy azért, mert elképzeled, hogy medve vagyok, nem foglak bántani? Annyira naiv.

- Hagyj békén – szuszogta erőtlenül Jungkook, összeszorított szemekkel. Noha, amúgy sem látta a medvét, így nyomatékosította, hogy nem is akarja látni. Félt attól, ami elé tárulhat.

- Ne aggódj, nem bántalak. Hiszen, ha meghalsz, miből fogok lakmározni? - kacagott, miközben érdes ujjaival végig simított a fiú pirosas színű arcán. - Ugyan. Nekem is érdekem, hogy te életben maradj és a többieknek is, hidd el. Rémisztünk, hogy éljünk. Te pedig félsz, mert ez a normális reakció a jelenségekre – vigyorgott, villogtatva az egy szemét.

- Anyáék miért nem félnek? - kérdezte, remegő testtel.

- Azért, mert a felnőttek kevésbé fogékonyak erre. A gyermekek pedig annyira hisznek az ilyen dolgokban, hogy képesek érezni a jelenlétünket, tudod? A gyermekek buták, de finomak. Ízletesebbek, mint egy-egy felnőtt, akik elhiszik, hogy mi vagyunk – súgta az arcára, amit újra megnyalt hófehér nyelvével, amit vér borított. Jungkook arcán pedig lassan csillogott és csordogált a medve vére. Azonban ezt ő nem vette észre azonnal. Csak egy idő után kapott az arcához, hogy letörölje a furcsa nedvet. Mikor látta a Hold fényében megcsillanni az ujjait, megremegtek az ajkai. Félt.

- És ha én nem hiszek bennetek? - kérdezte, egérke vékony hangon, mire a medve elnevette magát, aztán elengedte a fiút. Elhúzódott tőle, majd elindult fel a padlásra.

- Mivel tudod, hogy vagyunk és létezünk, mindig is fogsz bennünk hinni – nevetett, aztán a nevetése elhalkult és eltűnt, mint ő maga.

Jungkook elveszetten feküdt hanyatt az ágyában. A szíve kalapált, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. Remegett, minden ízében és próbálta felfogni az elhangzottakat. Nem akarta, hogy kiderüljön, kik is ők. Nem akarta, mert félt. Rettegett.

El akarta ezt felejteni. Eltüntetni, megszüntetni. Remélte, hogy ez egy rémálom, de tudta, hogy nem az. Megcsípte a karját, hátha felébred, de nem így történt. Továbbra sem tudott elaludni.

És tartott attól, hogy nem a medve volt ma az utolsó látogatója.

A tigris

Jungkook jól sejtette. Nem a medve volt éjszaka az utolsó, aki meglátogatta őt. Hallotta a halk lépteket, a finom mozdulatokat. Csendes volt, szinte hangtalan. Csak úgy vette észre, hogy felé sétált, hogy hegyezte a füleit, amennyire csak tudta. A légvétele mellett csak a halk lépteket hallotta. Tudta, hogy ő melyik. De nem mert megszólalni, csak fülelt és várt. Figyelte, hátha ő megmutatja magát. Bár, egyáltalán nem akarta, hogy felfedje a valóját a tigris. De hátha ő nem olyan, mint a medve vagy a róka.

De tévedett. Óriásit tévedett.

A léptek elhalkultak és tudta, hogy a tigris megállt az ágya mellett. Nem mert rákérdezni, hogy ő-e a tigris, mert félt, hogy őt is felhergeli legalább annyira, mint a farkast vagy a medvét. Végül is, a róka nem volt annyira rémisztő, csak az, amit maga után hagyott. De az vérfagyasztó volt.

- Meg sem szólalsz? - A tigris hangja valamivel lágyabb volt, mint a medvéé, de legalább annyira mély. Valamivel kellemesebben hangzott, pedig tudta, hogy a tigris veszélyesebb, mint a medve. A legveszélyesebb a farkas. Úgy vélte, ő nem fog eljönni. Valamiért érezte, hogy a farkas ma nem fogja magát megmutatni.

- Nem merek – vallotta be őszintén, mire a tigris elmosolyodott, bár ezt Jungkook nem láthatta. Hallotta őket, a mozdulatukat, a lépteiket, de arra már nem volt képes, hogy lássa is őket. Látni csak akkor tudná, ha tudatosítaná magában, mik is ők. Addig, amíg állatoknak hiszi őket, nem lesz képes arra, hogy meglássa, mit is rejt az álarcuk, amiket ő aggatott rájuk, csak, hogy magát nyugtassa.

A tigris elmosolyodott Jungkook őszinte válaszán. Nem volt olyan vakmerő vele szemben, mint a farkassal vagy eleinte a medvével.

- Tudod, ha fele ennyire lettél volna visszafogott előző éjszaka, akkor most a medve nem lett volna ennyire kegyetlen, velem együtt.

- Te bántani fogsz? - Jungkook hangja remegett és halovány volt. Szinte sugallta, hogy előre fél a választól. Szinte tudta, hogy a tigris most megteszi azt, amit a róka, és a medve nem. Ugyanis ők hangos robajjal jöttek elő, nem zavartatva magukat. Azonban a tigris túlságosan is csendes volt és visszafogott. Ezért érezte, hogy ő nem csak rémiszteni jött.

- Egy kicsit. Legközelebb ne tégy olyat, amit megbánsz. Gondold át, mit teszel.

- De mit tehetnék? Ti ijesztgettek engem! Bolondot csináltok belőlem! Miattatok nevetnek ki a szüleim! Miattatok nem hisznek nekem soha, semmiben! Még is, mit tehetnék? - kérdezte kétségbeesetten, mire a tigris elmosolyodott. - Sőt, még belőlem is éltek! Ezek után ne merjek hangot emelni ellenetek? Ez, ez, nem igazságos! - fakadt ki, hatalmas könnyekkel a szemeiben.

- Az élet igazságtalan, ezt majd te is meg fogod tanulni. Nem mi tehetünk arról, hogy érzel minket. Nem mi tehetünk arról, hogy tudod, hogy létezünk, és hogy ezt el is fecsegted. Magadnak köszönheted, hogy a szüleid nem hisznek neked. Persze, annak is, hogy mindenben mást látsz. Emily megcsókolt, igaz? A képzeletedben. A sárkányod nem védett meg tőlünk soha. A kígyó, a trollok, az orkok. Csodálod, hogy nem hiszik el szegény szüleid a sok mese után azt, hogy mi itt vagyunk? Akkor mi a helyzet, ha minket is csak kitaláltál?

- Hiszen ti léteztek! - szipogta Jungkook, megadva magát.

- Így van. De ők ezt nem tudhatják. - A tigris határozott volt. Nem hatották meg Jungkook könnyei. Jungkook nem is azért sírt, hogy esetleg a tigris megsajnálja, és ne bántsa őt. Csak nem értette, hogy miért kap büntetést, hiszen ő csak meg akarta magát védeni a farkastól. Nem gondolta volna, hogy ennek ára is lesz. Ráadásul a tigris őt hibáztatta, amiért a szülei nem hittek neki. Fájt neki.

- Ez nem igazságos!

- Mint mondottam az előbb is, az élet igazságtalan.

- Akkor én nem akarok élni! - Jungkook pityeregve ölelte át a felhúzott térdeit, majd azokra nyomta a homlokát és eleresztette az újra előtörő gyémánt cseppeket.

- Dehogynem akarsz élni. Hiszen még gyermek vagy – mondta a tigris, mire Jungkook csak erőteljesebben pityergett. Próbált nem sírni hangosan, csak halkan, azonban ez nehéznek bizonyult. Halkan nem lehet sírni. - Viszont, akkor is meg kell, hogy büntesselek.

- Fájni fog, igaz? - kérdezte Jungkook, felemelve a fejét, kisírt szemekkel nézve a tigrisre. A tigrisnek nem volt bűze. Nem olyan volt, mint a medve vagy a róka. Bár annál veszélyesebb. A tigrisnek hatalmas agyarai voltak, hófehér volt a bőre, apró tollakkal díszítve. A szarvai kicsik voltak és szürkék. Nem voltak rajta olyan rémisztő jelek, mint az előző kettőn. Ő tisztának tűnt.

- Igen. De nem kibírhatatlan és talán tanulsz belőle – mondta, majd lassan Jungkook homlokához hajolt, de a fiú csak a leheletéből érezte, hogy az ajkai közel vannak az ő bőréhez. A tigris egy ideig csak nézte a fiú fekete haját, érezte, mennyire fél. Érezte a fájdalmat a szívében. Sajnálta, hogy ezt át kell élnie, hiszen úgy vélte, elég neki az, amik éjszakánként történtek.

De az, hogy szembe szállt az urukkal, megbocsáthatatlan volt. Mivel Jungkook beengedte őket a szívébe, már nem lett volna képes arra, hogy kizárja őket. Csendre inteni pedig nem lehet egyiküket sem. Főleg nem azt, akit farkasnak hitt.

Lassan a kék ajkait Jungkook homlokához nyomta, megcsókolva a bőrét. A fiúban hirtelen szétáradt a forróság, mintha perzselték volna a bőrét. Felsikoltott és a fejéhez kapott. Remegtek az ujjai, ahogy görcsösen a hajába mart és eleredtek a könnyei a fájdalomból. Mintha belül égett volna, marcangolta valami. Tépkedte, apró darabokra és loptak is a tépett darabkákból. Mintha keselyük szedték volna szét a mellkasában dübörgő szívét cafatokra, amiket lassan kezdtek el felfalni.

Aztán a tigris olyan hirtelen és váratlanul tűnt el, mint az előtte lévő kettő. A fiú pedig erőtlenül főlt el az ágyán. Pihegve és még néha-néha megremegve sóhajtozott, ködös szemekkel nézve maga elé. A szülei rögtön felébredtek a sikításra és édesanyja, amint a szobájába rohant, a karjaiba zárta a fiút és kisimította az izzadt tincseit a szeméből. Jungkook fáradt, ködös szemekkel nézett édesanyjára, halkan pihegve. A fiatal nőnek azonnal feltűnt, hogy a szobában a szokottnál nagyobb a felfordulás, de a fiú édesapja letudta annyival, hogy biztos rémálma volt vagy alva járt és szétpakolt. Az anya ezt nehezen tudta elhinni, de férje unszolására lassan elfektette a fiát az ágyban, majd homlokon csókolta. Megrémült, amikor meghallotta sikítani.

- Anya - súgta Jungkook erőtlenül, könnyes szemekkel nézve édesanyjára. A fiatal nő rögtön megfordult az ajtóban, majd ránézett.

- Igen, Kicsim? - Aggóda nézett a fia szemeibe, aki lassan a paplan alá bújt.

- Szólsz a sárkányomnak, hogy védjen meg? - kérdezte halkan, könnyes szemekkel.

- Szólok - mosolygott édesanyja elnézően, aztán férjét követve, visszasétált vele a hálószobájukba, de végig hegyezte a füleit. Ha újra hall valamit a fia szobájából, nem hagyja magára.

A pók

- Jungkook! Jungkook! - A fiú lassan, lustán felnyitotta a szemeit, de aztán erőtlenül le is hunyta őket. Fáradt volt és álmos. Fájt a feje és betegnek érezte magát. Fázott, egyben melege is volt. Pihenni akart. Aludni a fáradalmakra, de a suttogás, a szólongatás nem hagyta. - Jungkook! - Valaki végig simított az arcán, mire lassan, résnyire kinyitotta a szemeit, de nem látott maga előtt senkit.

- Anya? - kérdezte halkan, erőtlenül.

- Nem, nem édesanyád vagyok – mondta a hang tulajdonosa, végig simítva a fiú arcán újra. - Én vagyok ma az utolsó.

- Te is bántani fogsz? - Jungkook szívét elöntötte a kétségbeesés, hogy újra olyasvalamit kell átélnie, amit a tigris adott neki. De már kevésbé félt, mint az elején. Tudta, hogy el fog jönni hozzá a pók is, akit fekete özvegynek képzelt el mindig. Hosszú lábakkal és picike testtel.

- Nem, én nem foglak bántani. Tudod, a vezérünket nagyon feldühítetted a viselkedéseddel – mondta a pók halkan, cirógatva Jungkook arcát. Ő sajnálta a fiút, hiszen nem tehetett arról, hogy elege lett. Teljesen normálisan reagált mindenre.

- Akkor miért jöttél? - Nem értette, hogy a pók miért jött el hozzá, ha nem büntetni akarja azért, mert szembeszállt a farkassal, a vezérükkel. A ház urával, akinek senki nem mondhatott ellent. De fáradt volt ahhoz, hogy gondolkodjon. Fáradt volt ahhoz, hogy megerőltesse az elméjét, hátha ki tudja találni magától, mit is akarhat a pók.

- Nem mindegyikünk gonosz. Az, akit farkasnak hiszel, ő a vezérünk. Régóta itt él ebben a házban és eddig mindenkit elrémített, egyedül te bírtad ki ennyi ideig. Ő nagyon konok és makacs. Nem szállhat vele szembe senki. Ezért nem tudta elviselni, hogy te csendre intetted. Nem engedheti meg magának egy olyan hatalmas lény, mint ő, hogy egy apró fiúcska megmondja neki, mit tehet és mit nem. - A beszédje közben folyamatosan, lágyan cirógatta Jungkook haját. A hangja legalább annyira volt kellemes és lágy, mint az érintése. Finom mozdulatai voltak, kecsesek. Hosszú hófehér haja a vállára hullott, vörös szemeivel bánatosan nézte az előtte fekvő fiút. Törékeny, vékonyka testét szinte egy csapással össze lehetett volna törni. Rajta semmi félelmetes nem volt. Az arca is olyan szép volt, mintha porcelánból készítették volna a gondos, ügyes kezek.

- De mit tehetnék? - Szomorú volt még mindig. Nem mondhat ellent. Tűrnie kell, amit vele tesznek? Miért kellene eltűrnie mindezt? Mert ő a ház ura? A pók viszont ezt a kérdést figyelmen kívül hagyta.

- Az, akit rókának hiszel, játékos. Gonosznak tűnik, de van benne némi jóság is. Ijesztő a külseje, de van szíve és ő nem lett volna képes téged bántani. Éjszaka a szobádban játszott, én pedig figyeltem rá, hogy ne csapjon zajt és hogy úgy hidd, hogy nem jött le hozzád. Szeret téged megrémiszteni, de csak azért, hogy felhívja magára a figyelmedet.

- És az, hogy megérintett? Ott maradt a nyoma – motyogta Jungkook, lebiggyesztett ajkakkal.

- Nem direkt csinálta, hidd el nekem. Holnapra el fog múlni, meglátod. Nem lesz nyoma, de majd elmondom neki, hogy legközelebb ne tegye ezt, mert fáj neked – mosolygott a pók, kedvesen. - Azért akart rád rémiszteni, mikor előbújt, hogy foglalkozz vele. Ugyanis ő nagyon magányos és nagyon szeretne játszani valakivel, de bárkihez is közeledne, mindenki félne tőle. Ő egy elveszett lélek. Itt rekedt a házban, miután meghalt. A farkas el akarta üldözni, de én nem hagytam. Befogadtam őt, hogy ne legyen magányos.

- Itt rekedt a házban? - Jungkook felemelte a fejét, és bágyadtan nézett a pók felé. Csak a mozdulataiból érezte, melyik oldalán is lehet.

- Igen. A medve talán a leggonoszabb valamennyiünk közül. Ő mohó és abból él, ha valaki fél. Ártó lény, vele vigyáznod kell. Őt és a farkast ne haragítsd magadra. Ha bántani akarnak és rád ijeszteni, próbálj szépre gondolni. Olyasmire, amit ma csináltál az iskolában.

- Ez segít? - Jungkook a pók érintésébe bújt, a lágy cirógatásokba.

- Remélem.

- És a tigris?

- A tigris egy fenséges lény. Ő a farkas segédje. Jószívű és bátor, kifinomult és érzéki. Sajnálta, hogy meg kellett téged büntetnie, de nem volt más választása. Ő tőle nem kell félned. Nem fog neked fájdalmat okozni, csak akkor, ha csúnyán beszélsz vele vagy épp olyasvalamit teszel, mint tegnap éjszaka. Önszántából nem fog ártani neked. Akkor, ha megérdemled, akkor igen. - A pók szüntelenül simogatta Jungkook haját, nyugtatva, hátha álomba tudja ringatni őt. Szép álmokat szeretett volna neki adni az éjszaka fáradalmai után.

- És te? - A pók elmosolyodott az ártatlan kérdést hallva. Lágyan nézett az ágyban fekvő fiúra.

- Én leszek a te sárkányod. Ha olyan történik, mint ma, én eljövök és segítek neked. Meggyógyítalak, mint most.

- Akkor te jó vagy? - Jungkook lehunyta a szemeit, érezte, hogy lassan elálmosodik. Ragadtak le a szemei és már alig hallotta azt, amit a pók mondott.

- Én se vagyok jó, csak kevésbé gonosz. Megkedveltelek és megsajnáltalak, mert a farkas erős büntetéssel küldte ide a tigrist. Jó pár hónapig lázasan feküdtél volna itt vagy egy kórházban, kómába estél volna talán. De hamar meggyógyulsz, ettől nem kell tartanod. - A pók ki akarta mondani, kik ők, de félt, hogy akkor Jungkook számára láthatóak lesznek. A rókától és a medvétől rettegne, a farkastól főleg. A tigris nem volt olyan elrettentő, mint az előző három, és ő sem. De meg akarta hagyni a fiút abban a tudatban, hogy ők állatok, még ha Jungkook ő maga is tudta tudat alatt, hogy nem azok.

- És mik vagytok ti? - Jungkook utolsó kérdését tette fel. A pók elmosolyodott.

- Állatok vagyunk, Jungkook. Állatok, akik néha zargatnak téged. Érdemes félned a farkastól, a tigristől és a medvétől, hogy ne okozzon neked akkora fájdalmat a hirtelenség, mint most. De ha felnősz, talán el fogunk tűnni, és emlékek maradunk. De szeretném, ha rám úgy gondolnál, mint egy szép emlékre, és ne aggódj, én mindig megvédelek téged, amíg érzel engem. Amíg hallod a lábaim kopogását, nem kell tartanod semmitől, csak ne csinálj butaságot, rendben? – súgta a fiú fülébe, majd lassan szájon csókolta a fiút, hogy meggyógyíthassa és megmenthesse a fiút a rá váró, kínzó, szenvedő hetektől.

Jungkook kótyagos szemekkel nézett maga elé, és egy pillanatra látta az ajkainál a kékes fényt, ami megvilágított előtte egy arcot. Vörös szemeket látott, gyönyörű, hófehér bőrrel, fehér hajjal. De halványan rajzolódtak ki előtte a formák, és alig pár pillanattal később mély álomba szenderült.

- Álmodj szépeket – súgta a pók utoljára a fülébe, majd még megsimogatta a fiú haját újra, aztán ő is eltűnt, mint a társai.