YoonKook/SugaKook - Sérülések (13)

Nana gyors üzzemódba váltott, megint. :D 

Ma nem ment be a munkahelyére, mert kicsesztek vele és ő is kicseszik mindenkivel, de persze a vége az lesz, hogy Nana fog szívni. xDDDD Nana nem tud szó nélkül hagyni semmit, túl nagy a szája és az önérzete. 

Suga szemszög, ismét! De ez a kép annyira illik ide. ><

Na, lényeg a lényeg, itt a folytatás. :3 Csak, hogy ne legyen akkora a boldogság. :D 

Ha hibát találtok benne, szóljatok! ^^ (Biztos van benne, mert nyúzott vagyok.xD)

Jó olvasást! ^^

~Nana~

Nem tudtam aludni. Próbáltam álomra hajtani a fejemet, de nem sikerült. Jungkook viszont olyan békésen aludt mellettem… szinte csimpaszkodott a nyakamba, nem akart elengedni. Egy idő után viszont véget vetettem az ölelkezésnek és vigyázva, nehogy felkeltsem vagy felzargassam, kimásztam mellőle, óvatos, lassú mozdulatokkal.

A reakciója csak egy nyöszörgés volt, és összevont szemöldökkel jobban magára húzta a takarót, a kispárnámat ölelgetve magához.

Felsóhajtottam, majd előkerítve a ruháimat, a lehető leggyorsabban magamra vettem azokat, majd lassú, ráérős léptekkel kisétáltam a konyhába.

A hűtőhöz lépve, kivettem onnan az ásványvizes üveget és egy poharat teleöntve, leültem az asztalhoz és a hajamba túrtam az ujjaimat. Őszintén sírni lett volna kedvem. Főleg, mikor a pohárkára néztem, ami tele volt a buborékos vízzel. Olyan… igen, bűntudat fogott el. Erősebb volt, mint akkor, mikor megbántottam őt. Olyan erős volt, hogy azt hittem, meg fog fojtani. Mardosott és tépett belülről… minden egyes pillanatban és ha visszagondoltam az arcára, amit közben produkált…

Az a tekintet, azok az ajkak, a szemei, amikben könnyek csillogtak a gyönyörtől… ahogy megfeszült minden izma és marta a hátamat, hol a fájdalomtól, hol a vágytól. Mikor gyöngyözött a halántékán az izzadtság… egyetlen cseppecske.

Mikor megfeszült a nyakán az ere, és fel-fel akadtak a szemei. Gyönyörű volt. Tudom, nem szabadna megbánnom, tudom, hogy nem kicsi ő. Nem is ezért bántam. Már elég idős egy aktushoz, nem ezt bántam.

Hanem azt, hogy nem nekem kellett volna ezt megtennem. Egy fiatal, csinos lánnyal kellett volna ezt meglépnie, mert… mert alul is volt, nem ő dominált és tapasztalatlan ezen a téren. Mi lesz, ha nem lesz igénye másra, csak rám? Csak ebben a helyzetben? Nem akartam. Nem akartam, hogy úgy érezze, nekem kell megadnom neki mindent.

Soha, soha nem mondta, hogy vonzódna a fiúk felé, vagy hogy szeretné a fiúkat. Mindig megnézte a csinos lányokat és még azokat is, akik kevésbé voltak csinosak. Mindig kuncogott Taehyunggal, hogy melyikük a jobb és melyik lány kihez illene. A fantalálkozókon is annyira látszott, melyik lány típust szereti. Nekem ezt nem szabadott volna megtennem. Mi van, ha ezzel csak összezavartam?

Nem, tényleg nem nézem jelen esetben egy hülye kölyöknek. Csak tapasztalatlannak. És túl kíváncsinak. Jungkookot minden érdekli és mindenben a legjobb, vagy elviselhetően jobb akar lenni. Mindenhez érteni és mindent tudni szeretne. Olyan a tudásszomja, mint egy tíz éves kisgyereknek, aki még csak felfedezni készüli a körülötte forgó világot. Ezzel nincs is gond, sőt! Ez jó tulajdonság, mert semmi sem tart örökké és ezzel a tulajdonságával minden helyzetben megállhatja a helyét. Ez jó dolog.

Csak… nem nekem kellett volna ezen ágon lévő kíváncsiságát kielégítenem. Ez nem az én feladatom kellett volna, hogy legyen. Ezt nem tehettem volna meg!

Igazából, örülnék neki, ha úgy érezne, mint én. De attól függetlenül fájna, mert mi történik, ha soha többé nem nézi a lányokat úgy, mint előtte? Vagy nem mosolyog rájuk úgy, mintha némelyiket azonnal megpuszilgatná és megölelgetné? Mi van akkor, ha mindent elferdítettem vagy összetörtem benne?

És ha csak kíváncsi volt? Akkor meg magamnak okoztam megint hatalmas galibát. Megkóstoltam a tiltott gyümölcsöt és borzalmas érzés lesz tudatosítanom magammal, hogy többé nem tehetem.

Annyira idióta vagyok. Annyira nagyon idióta vagyok.

A hajamat markolásztam az ujjaimmal, harapdálva az alsó ajkamat, meredten nézve magam előtt az üvegpoharat. Legszívesebben hozzá vágtam volna valamihez. A falhoz. Hogy úgy törjön össze, amennyire én az elmúlt órákban vagy napokban. Őszintén, ez volt a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem. Hiába volt olyan, mint egy álom… ő és az érzés is, tudtam, hogy ez egy baklövés volt.

A reggel csendesen telt. Jungkookot próbálgatta ébreszteni Taehyung. Persze, mielőtt bárki bement volna hozzá, felöltöztettem őt időben, nehogy valaki kifakadjon, mit keres az ágyamban pucéran. De annyira aludt, hogy még azt sem vette észre. Teljesen kiütöttem. Igazából, édes volt és jó érzés volt, hogy ilyen hatással voltam rá.

- Reménytelen. Úgy alszik, mint akit fejbe basztak! - nyüszögött Taehyung, mikor kijött a szobánkból, teljesen tanácstalanul.

- Akkor majd én – sóhajtott Namjoon, miközben elrugaszkodva az asztaltól, lassan felállt és elindult a szobánkban. Nem reagáltam semmit, csak kortyolgattam a kávémat, magam elé nézve. Hallottuk, hogy Jungkook nyüszít és nyöszörög és kérleli Namjoont, hogy hagyja már békén. Az persze, nem tágított… kirángatta az ágyból a kómás maknaét.

Mikor megjelentek a konyhában, Jungkook persze… sántikált. Bár, próbált normálisan lépkedni, nem igen sikerült neki. Remek, és ma fantalálkozó. Édes Istenem. És sántikál.

Nem tudtam, hogy most sírva nevessek, vagy simán sírjak, mert okoztam még valamit, ami szemet szúrhat nem is egy embernek. Azért, figyelnek ránk a rajongók. Egy aprócska sebet képesek észre venni, akár a kezünkön, vagy a testünk bármelyik szegletén, ami szabad szemmel látható. Hogy a francba ne vennék észre, hogy sántít?! Mindenki arról fog beszélni, vajon miért sántíthat…

- Hát veled mi történt? Miért sántítasz? - Jin aggódva nézett rá. Jungkook futólag rám pillantott és elvörösödve lesütötte a szemeit, mikor leült a székre, kicsit felszisszenve. Namjoon szúrás szerűen nézett rám.

Csodás. Ő biztos tudja…

- Elestem. Tegnap. Mikor játszottunk. Meghúztam a… a lábamat és azért. Mármint a combom tövét… mármint… - Egyre vörösebb volt. Igen, azt valószínűleg az esemény közben is meghúzhatta, olyan terpeszt még… nem. Nem. Eszembe sem jut. Nem. Nem is gondolok rá. Nem.

A homlokomra csúsztattam az ujjaimat. Véletlenül sem gondolok rá. Semmire. A tegnapi napból. Semmire.

- Aha… - Namjoon sejtelmesen sóhajtott és a kávéjába kortyolt, majd újra rám nézett. - Te mit tudsz erről?

- Velem játszott? - kérdeztem, mintha teljesen hülyének nézném. Megvonta a szemöldökét, majd megköszörülte a torkát.

- Én azt nem tudhatom, mit csináltok – vont vállat, majd felállt és a kávéfőzőhöz lépett. - Fiúk, legközelebb figyeljetek oda jobban. Észre fogják venni, hogy sántikál. - A hangja halk volt, de koránt sem jó kedélyű.

Biztos vagyok benne, hogy tudja, mit csináltunk. Egyszerűen tudom. Az a pillantás, az, ahogy felém szegezte a kérdést, csak erre utalt. És érzem, hogy ebből baj lesz. Nem mintha jól érezném magam. Mintha nem marna a bűntudat vagy ilyesmik, dehogy! Kell ide még az is, hogy valaki, ráadásul a leaderünk rájöjjön.

Fenomenális napnak nézünk elébe.

De miért sántít?! Én rendesen előkészítettem, basszus. Úgy vigyáztam rá, mint egy törékeny rózsaszálra! Minden egyes rezdülését figyeltem. Jó, tény, az első ilyen alkalom, férfiak közt főleg, elég kellemetlen másnap. Még utána is adódhatnak gondok, a többi együttlétnél, de könyörgöm, én tényleg vigyáztam rá.

Vagy nem? Fájdalmat okoztam neki? Nem voltam elég figyelmes?

Rögtön Jungkookra néztem, aki meredten nézte maga előtt az asztallapot. Tudom, hogy gondolkodik, legalább olyan erősen, mint én. Viszont az arckifejezését nem láttam. Nem mutatott most magából semmit. Nem mutatta, hogy megbánta volna, sem azt, hogy örül. Nem volt vidám, sem szomorú. Csak gondolkodott. Mélyen magában merengve.

Nem kellett volna megtennem.

A fantalálkozó olyan volt, mint mindig. Vidám és jól telt. Jó volt látni a sok-sok embert, akik szeretnek minket. Minket és a zenénket is, a tevékenységeinket. Imádtam velük lenni és pár pillanatra el is felejtettem az egész kalamajkát. Az egész kellemetlenséget, amit okoztam a tegnapi éjszaka során. Mintha elvágták volna és két dimenzióban élnék. Itt minden más volt. A sok mosolygó ember, a kedves megszólalások, az izgatott arcok, a nevetgélésük, mikor valamelyik marha produkálta önmagát.

Jó volt. És néha Jungkookra sandítva láttam, hogy ő is jól érezte magát. Mosolygott és nevetgélt, de… nem úgy mosolygott a lányokra, mint előtte, ami szíven ütött és aggodalomra adott okot is. Nem volt olyan a pillantása, a mozdulatai feléjük, mint előtte.

Próbáltam nem rá figyelni, nem a reakcióit, a dolgokat nézni, de egy ilyen éjszaka után azt hiszem, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mosolygott és kedves volt, de más volt, mint lenni szokott. Tudom, hogy ő is gondolkodik és tudom, hogy ha ketten leszünk majd újra a szoba frusztráló csendjében, akkor… minden más lesz.

- Min gondolkodsz? - Jin mosolyogva nézett rám, mire rásandítottam, egy aprócska mosollyal. Nem akartam mosolyogni. Elkalandoztam és megint rossz vizekre eveztem.

- Semmiség. Csak fáradt vagyok – mondtam halkan, majd mikor egy újabb lány jött felém, azonnal magamra öltöttem a mosolyt, hogy alá írjam az albumokat.

Szívesen haza mentem volna, hogy gondolkodhassak és… és mindent rendezzek. Nem, nem akarok Jungkookkal lenni. Vagyis, de, akarok, de féltem, ha most esetleg azt mondom, hogy szeretem és legyünk egymáséi, mint a nyálas brazil szappanoperákban, abból megint csak problémák születnek, főleg úgy, hogy Namjoon sejti, mit csináltunk az éjszaka és kétlem, hogy jó fényt vetne a bandára, ha mi most párkapcsolatban lennénk.

Meg nem is mertem nagyon beleélni magam, hogy bármi esedékes lehet, ugyanis Jungkook olyan volt, mint aki a legrosszabbra készül. Tartottam tőle, hogy nem én leszek az, aki most elutasítja, hanem ő engem. Nem tudtam, mire gondoljak.

A gombóc a torkomban nagyobb volt, mint tegnap este. Mardosott a bűntudat, kételyek sokasodtak bennem és ha mindez nem lenne elég, akkor még Jungkook is furcsán viselkedik.

Lehet, hogy ő is megbánta.

Gyorsan telt a nap. Gyorsabban, mint bármikor. Nem is tudom, mikor volt egy nap ennyire gyors leforgású. Nem akartam, hogy minden gyorsított tempóban haladjon el mellettünk, vagy előttünk, de még is ez történt. A fantalálkozónak és az után elintézendő dolgoknak olyan hamar vége lett… olyan hamar otthon voltunk, hogy alig kaptam észbe.

Mikor realizáltam, hogy bizony, már a szobámban ültem, azon gondolkodtam, hogy az előbb még a fantalálkozó kellős közepén ücsörögtem vagy álldogáltam és mosolyogtam a fiatalabb-idősebb lányokra, emberekre.

Most pedig… itt ülök, vacsora után és meredten nézek magam elé.

Arra lettem figyelmes, hogy nyílik az ajtó és Jungkook sántikál be rajta. Mikor becsukta maga mögött a merev falapot, felsóhajtott és az ágyán foglalt helyet. Látszott az arcán, mennyire örül, hogy végre puhára ülhet.

Nem mondott semmit. Csak nézett maga elé, babrálva az ujjaival, amik az ölében pihentek. Láttam, hogy akar mondani valamit, mégsem tette. Így én törtem meg a csendet.

- A tegnapi… - Felnézett rám rögtön. Elveszetten és… volt még valami a tekintetében, amiről nem tudtam megállapítani, mi lehet az. Csak… ott volt, csillogott benne. - Sajnálom a tegnapit – mondtam halkan, mire lesütötte a szemeit hirtelen és felsóhajtott. - Nem kellett volna megtennem – mondtam, a hajamba túrva az ujjaimmal, mély sóhajjal. Nem válaszolt semmit, csak nézett maga elé. - Jobb, ha többször nem ismételjük meg és… szólni fogok Namjoonnak, hogy… új szobába kerüljünk. Azaz, hogy új szobabeosztás legyen. Jobb, ha esetleg Taehyunggal vagy… Hoseokkal vagy egy szobában – sóhajtottam, mire lehunyta a szemeit.

Nem mondott semmit. Csak lehunyt szemekkel ült maga előtt, néha-néha beharapva az alsó ajkát. Miért nem mond semmit? Miért nem beszél? Miért nem hord el minden szemétládának, mikor lefeküdtem vele?

Jó, tény, ő sem volt szent, ő csókolt meg. De… biztos, hogy nem ezt várta. Biztos vagyok benne, hogy nem erre várt akkor.

- Miért nem mondasz semmit? - kérdeztem, mire megcsóválta a fejét.

- Nem tudok mit mondani – mondta halkan, törökülésben ülve, tovább játszadozva az ujjaival, maga elé nézve, szomorkásan, elmélázva.

- Megbántad? - kérdeztem, mire felsóhajtott. Most már biztos. Megbánta a történteket.

- Szóljunk… hogy külön szobában legyünk. Nekem… gondolkodnom kell – mondta halkan, megsemmisülten, de továbbra sem nézett fel rám. - Túl zavaros minden. Minden, amit teszel, amit én teszek. Összezavar és… jobb lenne külön szobában, távol egymástól egy kicsit – mondta halkan, de a szemembe nem nézett, továbbra sem.

Felsóhajtottam és a hajammal szórakoztam az ujjaimmal továbbra is. Nem tudtam hirtelen, mire gondoljak. De… nem is akartam mire gondolni. Most nem akartam.

- Rendben. Szólni fogok – sóhajtottam. - Most szólok – mondtam felsóhajtva, miközben felkeltem az ágyról, ő pedig egy aprócskát bólintott. - Miért nem mondod ki, ha megbántad? Nem fogsz vele megbántani, sem megsérteni – mondtam, mikor már az ajtónál álltam.

Fájt így látnom, persze. Nem akartam neki semmi rosszat. Tényleg nem. Nem akartam, hogy én legyek az első. Nem akartam, hogy ez bizonytalan dologból adódóan történjen meg vele először. De nem tudom már visszacsinálni. Nem tudom nem megtörténtté nyilvánítani, mert megtettük.

De nem válaszolt, csak nézett maga elé továbbra is. Nézte az előtte lévő padlót, mereven, ledermedten.

Lesütöttem a szemeimet és egy pillanatra le is hunytam őket, majd újabb sóhajt vettem ajkaim közé és lenyomtam a kilincset, hogy kilépjek az ajtón és elrendezzem, amit már rég el kellett volna. Sőt, nem is szabadott volna egy szobába kerülnünk. Hiba volt… hiba volt, hogy egy szobába osztottak be minket és hibáztunk, mikor nem tettünk az ellen, hogy ne történjen meg semmi visszafordíthatatlan.

Persze, nagy részt én vagyok a hibás. Ezzel is tisztában vagyok. De mit tenni már nem tudok. Ha el is mondanám neki, hogy szeretem, mindegy lenne.

Az egyetlen, amit tehetek, hogy ne okozzunk még nagyobb fájdalmat és sérüléseket egymásnak, az az, hogy elintézem a külön szobába kerülést.

Tudom, hogy most olyan sérülést okoztam a szívében, ami már nem fog begyógyulni neki. És tudom, hogy a sajátomban is olyan sérülések keletkeztek, amiken már a hegesedés sem fog segíteni.