YoonKook/SugaKook - ... not over? (15)

Yaaay! És folytatást is hoztam most! :D

Hát, nem mondok semmit nagyon, mert hulla fáradt vagyok és még dolgoznom is kell este/éjszaka, úgyhogy próbálok sietni. De írni mindenképp akartam, úgyhogy hoztam folytatást. :3

Aztán a többit is folytatom! Csak, na. Ez a fici olyan közel áll a szívemhez már. :c 

Hibák biztos, hogy vannak benne, mert nem sok időm volt átnézni többször, csak kétszer futottam át. Ha valamit találtok, szóóóóljatok! ><

Jó olvasást! :3

~Nana~

Zavartan néztem vissza Yoongira. Olyan furcsa helyzet volt. Ahogy félig, indulásra készen álltam, ő pedig félig ülve, félig tartva magát a másik karjával a lábaival, fogta a kezemet, hogy visszatartson.

Nem beszéltem. Nem kérdeztem meg, hogy miért ne menjek, miért kellene maradnom. Csak meglepetten, nagy, kisírt szemekkel néztem rá vissza. De ő sem mondott semmit, csak nézett, mélyen a szemembe, mintha bármelyik pillanatban elveszhetne a tekintetemben.

Nem akartam vele beszélni. Nem akartam, hogy akármelyik percben vagy a közeljövőben meggondoljam magam. Nem akartam vele kezdeményezni semmi beszélgetésfélét és hagyni sem akartam neki, hogy megtehesse.

Én már azt hiszem, döntöttem.

- Lassan felvétel lesz. Ha nem találnak, dühösek lesznek rám. - Le akartam rázni magamról az ujjait, de ő görcsösebben fogta a vékonykás csuklómat. Felsóhajtottam. Inkább mély szusszantás volt, mint sóhaj.

Én tényleg nagyon szeretem. Viszont nem akarok ekkora terhet. Így is annyi van a vállunkon, így is annyi minden van, amit el kell viselnünk. Annyi ember bánt minket így is. Mi történne, ha bármikor kiderülne, mi folyhat kettőnk között? Én ezt nem akartam. Nem akartam bonyodalmat, nem akartam bajt. Én mindig próbáltam kikerülni a húzós helyzeteket és nincs szükségem rájuk.

Tudom, mit dobok el magamtól ezzel a lépéssel. Azt hiszem, tudom, mitől fosztanám meg magam és Yoongit is.

De sem a saját, sem az ő, sem a többiek életét és karrierjét nem akarom tönkretenni. Márpedig örökké nem titkolhatunk el semmit. Munkatársak és barátok közt, akikkel minden nap, szinte 0-24-ben találkozol, lehetetlen is. Nem akartam kalamajkát. Inkább elviselem a fájdalmat, inkább epekedek, inkább elviselem, hogy ez egy elérhetetlen szerelem, és soha nem fogom megkapni, amit a szívem mélyén szeretnék.

Nem akarok önző lenni. Nem akarom, hogy a többiek is bajban legyenek miattunk. Én félek. Igen, félek. Félek, hogy mi fog történni. Félek a következményektől. Félek, hogy ezután esetleg minden csak rossz irányba fordulhat.

- Meg fognak várni – mondta, teljesen elkomorodott arccal.

- De én menni szeretnék.

- Én nem szeretném, hogy elmenj. - A hangja határozott volt és hűvös. Olyan hirtelen tudta váltogatni a hangszíneit és az arckifejezését. Mikor elkapta a kezemet, akkor még gyengéd és lágy pillantásokkal kérlelt. Most inkább rideg, hűvös érzést sugallnak az éjsötét szemei. A hideg kirázott tőle és nem tudtam, hogy jó vagy rossz értelemben.

- De én szeretnék. Engedj! - Az én hangom koránt sem volt olyan határozott, mint az övé.

- Nem. Meg akarok veled beszélni mindent – sóhajtotta és egy határozott, erős mozdulattal visszarántott maga mellé. Felnyögtem, mikor a seggemre estem és szúrós pillantásokkal illettem őt a hirtelen fájdalom, majd a maradandó sajgó érzés miatt, de nem tulajdonított neki különösebb figyelmet. Lerázta magáról az erős tekintetemet.

- Akkor… mondd – sóhajtottam –, aztán megyek, mert szerintem Jin mindjárt végez és nekem hátra van egy szám. Ne húzd az időt. - Nem akartam keményen beszélni vele, még is úgy jött ki. Nem is tudom, miért történik ez. Mármint, de, tudom. Tudom, hogy én táncoltam most vissza egy lehetőség elől és tudom is, hogy miért.

Azt nem tudom, hogy miért tart itt. Mit akar velem megbeszélni? Nyilvánvaló minden. Én ezt nem akarom. Szeretném, igen. Boldog lennék, igen. Jobban örülnék annak, ha mellette fekhetnék és kelhetnék reggel, ha együtt járnánk fagyizni, esetleg rám nevetve vagy velem viccelődne úgy, mint a többiekkel. Igen. Semmi sem változott az elejétől kezdve sem. Nem, az érzéseim nem, sőt, csak erősödtek.

Ugyan úgy szeretnék vele lenni, vele beszélgetni, vele szórakozni, eljárni ide-oda. Viszont nekünk ezt nem lehet. Mi ezt nem tehetjük meg, mert idolok vagyunk. Eleinte csak azt szerettem volna, hogy jóban legyünk legalább annyira, hogy ezek megtörténjenek. Nem gondoltam volna, a legmerészebb álmomban sem, hogy szerelmes leszek, vagy rádöbbenek, hogy minden, amit éreztem, az az erős, nagyon erős szeretet. Tényleg nem hittem volna és… mikor tudatosult bennem, mikor azon a bizonyos éjszakán oda adtunk egymást a másiknak, akkor csak erősödött, még jobban. Másnap pedig hirtelen jött a felismerés, hogy ezt be kell fejeznünk.

Igen, én kezdeményeztem. Tudom, gerinctelen dolog visszalépni az elől, amit én magam generáltam ki, szánt szándékkal.

De akkor még nem gondoltam bele semmibe. Akkor még nem tudtam azt, amit most tudok. Nem lebegtek a szemeim előtt a többiek, a karrierünk, a banda, amiért annyi erőt áldoztunk és amiért annyi fáradalmat küzdöttünk le. A könnyekről és a fájdalomról nem is beszélve. Akkor még nem volt eszemben az, ami most…

- Oké. - Frusztrált volt a hangja. Felhúzta a térdeit, majd a karjait a térdén pihentetve nyújtotta ki, összekulcsolva egymással a saját ujjait, majd mélyen felsóhajtott. - Azt hiszem, jó idő eltelt ahhoz, hogy mindent megbeszéljünk.

- Nem kell megbeszélnünk semmit – mondtam, véletlen sem pillantva rá. Nem akartam a szemeibe nézni. Nem is tudtam volna.

- Miért gondolod ezt? - kérdezte sejtelmesen. Lassan rávetettem a pillantásom és láttam, hogy egy szelíd mosoly húzódott az ajkaira, miközben lehunyta a szemeit.

Az előbb még ideges volt…

- Mert… hogy is mondjam. Szóval, én azt az estét nem bántam meg, sőt, nagyon jó volt és jól esett. Tényleg jó volt – mondtam, a fejemet a falnak döntve, ahogy hátrahajtottam azt. - De ha folytatnánk, ha tovább csinálnánk, akkor minden rosszabb lenne. A banda jövőjét, a sajátunkét nézve. Nem akarok rosszat senkinek – mondtam, lényegre törően röviden, mire felsóhajtott, mélyen.

- Igen. Tudom ezt én is. Neked sem akartam rosszat. Megrontani sem akartalak – sóhajtotta, leengedve a lábait, kinyújtva őket. Felsóhajtottam és finoman oldalra döntöttem a fejemet, hogy ránézzek.

- Annyira ártatlan nem voltam – mosolyogtam szelíden.

- Tudom. De valahogy nem tudom kiverni a fejemből, mikor 16 évesen rohangáltál, mindenféle hülye göncben, meg szarral a fejeden – sóhajtottam, a plafont kémlelve a szemével. - Tudom, hogy nem vagy már kicsi, de mindig az jut eszembe, hogy olyan tiszta vagy és ártatlan. Sajnos, ez van – vont hanyagul vállat, véletlenül sem nézve rám.

- A szüleimtől még elfogadom, de tőled érdekesen hangzik – mondtam halkan, kissé előredőlve, kíváncsian nézve rá. Kerülte a tekintetemet, nem nézett rám.

- Akkor is ez van – sóhajtotta, mire egy aprócskát bólintottam. Felhúztam magamhoz a térdeimet és rájuk hajtva a fejemet, finoman átkaroltam a lábaimat a karjaimmal, magam elé nézve, mélyen sóhajtozva. - Szóval, azt mondod, hogy nem érdemes bármibe is belekezdeni, vagy bármit kezdenünk magunkkal? - kérdezte, miközben hanyagul felém döntötte a fejét és rám nézett, felvont szemöldökkel.

Lesütöttem a szemeimet, majd mélyen felsóhajtottam és idegesen megnyaltam az ajkaimat.

- Szerintem nem érdemes. Mármint, én tartok tőle, hogy mindent elrontanánk. Akár csak testileg vagyunk együtt, akár lelkileg… - A szavamba vágott.

- Ilyet ki mondott? - nevetett, mire hirtelen, mintha villám csapott volna a mellkasomba, ijedten ránéztem. - Hm? - Kuncogott szórakozottan, kedves tekintettel figyelve a reakcióimat. - Barátság sem lehet? - nevetgélt halkan, a hajába simítva.

- Hát… az… szóval… én… - Nem tudtam, mit kellene mondanom. Megköszörültem a torkomat és kicsit megrázva magam és a gondolataimat, fél szemmel rásandítottam. - Szerintem az nem lenne működő képes. Mármint én tudom, hogy vonzódsz hozzám, én is hozzád, én… igazából… többet is érzek – sóhajtottam, a torkomban dobogó szívvel.

Összevonta a szemöldökét és gondterhelt arccal nézett rám, miközben előre dőlt, hogy teljes rálátást nyújthasson az arcomra. Hirtelen elvörösödtem, egy szempillantás alatt.

- Többet érzel? - kérdezte, alig hallható hangon.

- Igen, többet! - Ideges volt a hangom és próbáltam rá minél dühösebben nézni. - Szerinted miért feküdtem le veled? Annyira azért nem voltam kíváncsi a dologra, hogy egy pasi alá feküdjek az első alk… - Yoongi ijedten nézett az ajtó felé és mikor odanéztem, láttam, hogy Taehyung áll ott, hatalmas szemekkel. - Basszus – súgtam, teljesen elfehéredett arccal.

- Te jössz – mondta, rám nézve, megköszörülve a torkát. - Siess, mert várnak – mondta, a tarkóját simítgatva az ujjaival, kerülve a pillantásaimat, aztán egy határozott mozdulattal elfordult tőlünk és eloldalgott az ajtóból. Zavartan és döbbenten.

Felnyöszörögtem és a homlokomat a tenyereimbe temettem, frusztráltan szuszogva.

Ennyit arról, hogy nem kezdek semmibe, mert kiderül. Már most derült ki valami! Mióta állhatott az ajtóban, döbbenten nézve minket? Mióta?

- Ez ciki volt – sóhajtott Yoongi frusztráltan, miközben feltápászkodott a földről.

- Az volt – mondtam halkan, követve a példáját. - Mióta volt az ajtóban? - kérdeztem, félve nézve Yoongira. Vállat vont.

- Nem tudom. Nem figyeltem, csak egy szuszogásra lettem figyelmes. Fogalmam sincs – mondta, mire megcsóváltam a fejemet és a homlokomat masszírozva az ujjaimmal, elindultam kifelé.

Gondoltam rá, hogy Taehyunggal beszélek és valahogy, valamivel kivédem magam, de mivel tudnám? Ha hallotta, akkor annyira felesleges. Csak rontanék a helyzeten. Meg aztán, elég, ha csak pár másodpercet állt ott. Bőven hallott azt hiszem, mindent. Főleg az arcából ítélve és abból, hogy végigfuttatta rajtunk a szemeit.

Biztos, hogy hallotta. A lényeget biztos. Miért nem tudok burkoltan fogalmazni, mikor tudom, hogy bármikor, bárki, bárhová benyithat? Nem csak itt, a dormban is, mert megbeszéltük már régen, hogy nincsenek titkok.

Ellenben, mi Yoongival folyamatosan titkolózunk.

- Várj! - A csuklómra mart újra.

- Yoongi, sietnem kell – sóhajtottam, miközben megfordultam, hogy felé nézzek.

- Mit érzel irántam? - kérdezte, miközben közelebb lépett hozzám. Lesütöttem a szemeimet és összepréseltem az ajkaimat. - Nem menekülsz, amíg el nem mondod. Lehet, hogy Taehyung érkezése kivédett volna a válaszadás elől, de én mindenféleképpen szeretném hallani és nem hagylak futni. Mit érzel? - kérdezte, mire felsóhajtottam és az a bal karomat kezdtem el görcsösen simítani.

Igazából, eszembe sem jutott meglógni, de most, hogy megemlítette, az lett volna a legjobb. Mihamarabb kirohanni a teremből.

Szeretnék megint visszatáncolni, most a válaszadás elől. De mi veszteni valóm van? Eldöntöttem, hogy köztünk nem lesz semmi. Semmi, de semmi. Minél messzebb vagyunk egymástól, annál jobb mindenkinek. Főleg most, hogy Taehyung hallotta, amit mondtam.

Ráadásul vele vagyok egy szobában. Ha nekem szegezi a kérdést, hogy mi is van kettőnk között, mit fogok neki válaszolni?

- Oké. Jó. Eleinte tényleg csak azt akartam, hogy barátok legyünk és észrevegyél, mert irritált, hogy tudomást sem veszel rólam és bármit teszek, te átnézel rajtam. Untam és elegem volt belőle. Azért kezdtelek finoman piszkálni és apránként közelebb jutni hozzád. Aztán a viták, aztán… ráébredtem, hogy… sokat érzek. Hasonló a szeretethez, csak több annál – mondtam, kerülgetve a konkrét választ, mire elmosolyodott, sejtelmesen. - Aztán történt az az eset éjszaka… aztán ennyi. Megyek! - mondtam, hogy elrohanhassak előle. Ha Taehyung nem nyit be, gondolkodás nélkül kimondtam volna, mennyire szeretem.

Így már más volt. Nagyon más…

- Szeretsz engem? - kérdezte. Rá akartam nézni, de nem mertem. Magam sem tudom, hogy miért, csak nem mertem. Lehet, hogy inkább nem akartam. Féltem attól, hogy ő is elmondja, hogy ő is viszont szeret vagy figyelmen kívül hagyja. Féltem. Én csak el akartam innen menni. El, a stúdióba, felénekelni azt a számot és hazamenni!

Igen, menekülni akarok, mielőtt rosszabbra fordulna minden.

- Süket vagy talán? - sóhajtottam idegesen, bosszús hangon. Nem kaptam tőle semmi reakciót, hosszas várakozás után sem, így próbáltam kihúzni a csuklómat az ujjai szorításából, viszont nem engedte. Egy erős mozdulattal maga felé fordított és az ajtóhoz lökött. Hatalmas szemekkel néztem rá, mikor az egyik tenyere a jobb, a másik tenyere a bal oldalamon pihent, szorosan tartva a falapot.

A szemei tányér méretűekre nőttek, mikor a szemeibe néztem és próbáltam minél hátrább kerülni tőle, de nem sikerült, persze…

- Nem, nem vagyok süket, Jungkook – nézett mélyen a szemeimbe. Akartam sóhajtani, mély levegőt venni, vagy nyelni egy nagyot, de annyira le voltam döbbenve, annyira erősen vert a szívem és annyira izgultam, mi fog történni, hogy nem mertem tenni semmit. Csak álltam előtte, mint egy darab fa, próbálva kerülni a szemkontaktus bármilyen formáját.

- Nem tudom, mire készülsz, de nem teheted meg. Semmit. Az lenne a legjobb, ha most elengednél és… - A szavamba vágott.

- Nem.

- Deja-vum van – súgtam, lehunyt szemekkel, oldalra fordítva a fejemet, hogy véletlenül se tudjak ránézni.

- Nekem is. - Éreztem a hangján, hogy mosolyog. - Jungkook, figyelj, én… - Felnyitottam az egyik szememet, de továbbra sem néztem rá. Csak hallgattam. Aztán azon gondolkodtam, bár becsukhatnám a füleimet, hogy ne halljak semmit, mert ha meghallom azt az egy, vagy pár szócskát, félek, hogy minden, minden, amin addig járt a fejem, eltűnik. Nem fogok félni a többiek miatt, sem a pletykák, sem a balhék miatt.

Féltem, hogy bele fogok ugrani a mély vízbe, gondolkodás nélkül, mert ha kimondja azt, amit gondolok, vége a spekulációk fogságának, vége a találgatásnak. Akkor kész tények elé leszek állítva és lehet, hogy a kész tények elég erősek lesznek ahhoz, hogy meggondoljam magam és úgy érezzem, hogy minden ellenére is érdemes azt tennünk, amit nem lehetne.

És féltem attól is, hogy azt mondja, hogy ő nem érez semmit.

Viszont nem tudta végig mondani.

- Jungkook, igyekezz már! Még hátravagyunk mi is! - Hoseok mérgesen dübögött be az ajtón. Yoongi szemei hirtelen felakadtak a méregtől, de mielőtt kiosztotta volna Hoseokot, hirtelen az ajakira tettem a tenyeremet, nehogy bármit mondjon.

- Rohanok! Megyek! Egy perc! - mondtam hangosan, majd ahogy tudtam, ügyesen kibújtam Yoongi karjai alól, majd mikor láttam, hogy kevésbé dühös, elvettem az ujjaimat is az ajkai elől. Megcsóválta a fejét és mély sóhajt vett a száján.

- Röhej, hogy valaki mindig megzavar – sziszegte.

- Az a röhej, hogy olyankor akarod megbeszélni a számodra fontos dolgokat, amikor dolgozunk, vagy épp nem lehetünk magányosak – mondtam, frusztráltan, miközben a kilincsre fogtam. - Nem az ő hibájuk, hanem a tiéd!

- Végül is, jogos. De a beszélgetésnek akkor sincs vége. És ne viselkedj így velem, Jungkook, mert nem áll jól. Úgy viselkedsz, mintha tőrt fogtam volna a nyakadhoz, hogy tedd meg, amit nem kellene – mondta, mire hirtelen megdermedtem.

- Én csak tisztes távot tartok tőled és fogok is, mert nem csak magamra gondolok – néztem rá szúrósan, mire értetlenül nézett rám vissza, elgondolkodva.

- Hogy mi van?

- Az előbb mondtam el, ne idegesíts már! Figyeltél re rám?! - Csattantam fel dühösen, tanácstalanul kémlelve az arckifejezését. Szóra nyitotta volna a száját, de Hoseok újra bekopogott.

- Jeon Jungkook! Az Isten…. Keresztbe, gyere már! - Szinte hallottam és éreztem, hogy a falapnak feszül az egész testében. Idegesen és dühösen csóváltam meg a fejemet, szúrós pillantásokkal illetve Yoongit.

Ráfogtam a kilincsre, elhatározva, hogy kinyitom az ajtót, és kilépek rajta.

- A beszélgetésnek, és másnak sincs itt még nincs vége, ugye tudod? - sóhajtotta, mire félszegen ránéztem.

- De. Mindenki érdeke, hogy itt legyen a vége. Nem csak magunkra kell gondolnunk. Van rajtunk kívül még öt ember – mondtam, lenyomva a hideg fémet. - Én senki életét nem fogom tönkretenni! - sóhajtottam frusztráltan, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kiléptem az ajtón és be is csuktam magam után, finoman nekitámaszkodva.

- Huh? Minek nincs vége? Mi volt ez? - kérdezte Hoseok, előttem állva.

- Mindegy. Ne törődj vele – mondtam halkan, nyelve egy nagyot, miközben elindultam a stúdió felé.

Olyan lassú voltam. Mintha ólomból lettek volna a lábaim. Mintha a szívem lassulna. Mintha egy kicsit megtört volna…

De ez a helyes. Helyesen tettem. Igen. Jól tettem és jól döntöttem. Elfelejtjük egymást. Ő is engem, én is őt, azt az éjszakát, a baklövésemet, amiért majd bocsánatot fogok kérni tőle. Nem, nem azt bántam, hogy megtörtént. Azt bántam, hogy úgy történt meg, hogy nem gondoltam rá, mik következhetnek utána.

Miért érzem magam teljesen összezavartnak, mikor eldöntöttem, mit választottam és Yoongi tudtára is adtam?

Miért éreztem úgy magam, mintha kusza és zavaros lenne körülöttem minden…?