YoonKook/SugaKook - Ne menj! (14)

Hjaaaaaaj, most jó pár napot hagytam ki magamhoz képest. Hát ilyen az, mikor dolgozik az ember. xD Fáradt vagyok, mint a dög. TT

Tuti, hogy vannak benne hibák, mert kettőig alig látok, úgyhogy szóóóóljatok, ha találtok benne valamit! >< (Biztos lesz mit. xD) És emiatt nem is túl terjedelmes. :c De igyekszem rendesen írni a fáradtság ellenére!  

Ja, és igen. Az I NEED U forgása körül játszódnak a dolgok, azért is van ennyi I NEED U-s gif/kép. Meg azért is ismétlődhet néhány. Csak ezt elfelejtettem említeni. xDDD 

Jó olvasást! ^^

~Nana~

Már jó idő eltelt azóta az este óta. Jó pár hét biztosan. Már készültünk az új albumra is, szóval… tényleg jó pár hét eltelt. Azóta is Taehyunggal vagyok egy szobában és lehet, hogy hülyén hangzik, de örülök neki.

Nem, nem bántam meg azt az estét. Tényleg nem és örülök, hogy az első alkalmam Yoongival volt, csak elbizonytalanodtam. Nem tudom, hogy akarom-e az egészet. Ha nem is szerelemből, de esetleg folytatjuk, akkor túl sok következménye lehet. A titkolózásnak, ha kiderül, a többiek előtt vagy akárki más előtt. A fanok… a szüleim. Istenem, a szüleim! Nem is tudom, mit tennék, ha rájönnének vagy megéreznék.

Tudom, ez önzőség és tudom, hogy így magamtól fosztom meg a boldogságot, mert őszintén? Nem hiszem el, hogy csak kíván. Ahogy közben rám nézett, ahogy érintett… biztos nem azért bánt úgy velem, mert az első alkalmam. Nem nő vagyok, sem egy kislány, akinek a szüzességét vette el és ezt ő is tudja. Ahogyan azt is, hogy nem kell velem sem úgy bánni, mint egy szűz kislánnyal. Így biztos voltam abban, hogy csak szimplán nem meri bevallani, mit érez. De én sem merem. Nem azért, mert viszonzatlan lesz a szerelem, hanem a következmények miatt.

Természetesen, lehet okosan titkolni és játszadozni. Ha még a bandatagok nem is akadnak ki rajta – bár, kétlem azért, hogy szó nélkül hagynák –, attól még ott vannak a szüleim. Akárhogyan is nézem… előttük nem tudnám eltitkolni, hogy egy fiúval bújok össze esténként, ráadásul én vagyok a passzív fél. El sem tudom képzelni, hogyan néznének rám. Vagy bárki más. Jó! Én tényleg, de tényleg tudom, hogy ez önzőség, de… nem tudom, tényleg akarok-e ilyen életet.

Az a gond, hogy nem csak annyiból áll az életünk, hogy egy dormban élünk és szórakozunk vagy dalokat csinálunk, esetleg felénekeljük és előadjuk. Nem, van saját életünk is, amit senki nem vesz tudomásul, de ez így van rendjén. Vagyis, nem azt mondom, hogy senki, de az esetek többségében nem gondolnak rá sokan.

Még ha a bandán belül mindenki el is fogadja, és segítenek is nekünk, attól függetlenül itt van a cégünk, ahol biztos, hogy nem néznék jó szemmel, ha bármelyik bekamerázott helységben csókolóznánk. Mert hát, sok hely be van kamerázva. Ráadásul a szüleink… akik unokát is várnak, ha már kiöregszünk a szakmából. Az hagyján, hogy a zenélés miatt időnk és lehetőségünk sincs ilyesmire, de ha kiöregszünk, sem lesz; hát az a végső kétségbeesés.

Egyszerűen csak elbizonytalanodtam. Nem a saját és az ő érzéseiben, mert hiába mondja, több van, mint előadja. Nem a legjobb színész, sajnos. Nekem nem tud hazudni, túl jól ismerem én ahhoz. A tények és a következmények miatt bizonytalanodtam el. Nem olyan egyszerű ez. Félek, hogy hatalmas bajt csinálunk és mérlegelni kell. Ha esetleg egy párt fogunk alkotni, vagy az ő gondolkodás módjával csak „ágyban barátkozunk”, az szép és jó. Boldogság, szeretet, enyelgés, nyáltenger, minden egyéb, ami fontos egy ilyesmihez. Vidámság és boldogság lenne, nagyrészt.

De mellette itt van a banda… ami az életünk, a barátunk, a munkánk, az otthonunk… egy szóval mindenünk. Nekem legalábbis, a Bangtan az életem. Nem tudom, mi lenne, ha vége lenne. Nem találnám a helyemet a világban, ebben biztos vagyok.

És itt jön a gond. A szerelem vagy a Bangtan? Nehéz kérdés. Nagyon nehéz kérdés. Mert számolnom kell azzal, hogy ha kiderül, akkor végünk van. Ha mást nem, annyian biztos elpártolnak tőlünk, vagy zaklatni fognak minket, hogy abba hagyjuk, mert elég volt. Nem akartam tönkre tenni a többiek életét sem azért, mert én szerelmes vagyok és vágyom valakire, aki történetesen egy nálam idősebb bandatag.

Választanom kell, mérlegelni, gondolkodni. Eldönteni, mi a fontosabb. De mindig arra jutok, hogy szerelmes bármikor lehetek még. Viszont ilyen munka-csapattársakat, akik egyben barátok is… ilyen lehetőségeket, ilyen… szeretetet lehet, hogy máshol nem kapnék.

Kétségbeejtő.

Természetesen, semmi garancia nincs rá, hogy kiderülhet a dolog, mert miért derülne ki, ha ügyesen és okosan játszunk? De akkor meg ott van az, hogy mi történik, ha ezzel a banda életét rontjuk? A légkört, a szórakozást. Mi félrevonulunk és kimaradunk mindenből, mert egymást bújjuk? Minden ilyen dolog aggasztott.

Meg… meg mi van akkor, ha esetleg a többiek úgy érzik, hogy nem is fontosak nekünk, mert mi mindig együtt vagyunk? Ezt sem akartam. Mondjuk, ez sem biztos, hogy megtörténne. Nem tudom, mennyire lennénk összenőve, ha ilyesmiről lenne szó.

Mindenesetre, döntenem kellett. Kompromisszumokat kellett magamban létrehoznom, eshetőségeket, tényeket és érveket-ellenérveket felállítanom ahhoz, hogy döntésre jussak. Sajnos, ez nem megy egyről a kettőre. Ehhez idő kell.

Mi a fontosabb?

Az életem, amiért élek, vagy az, hogy szerethessek és valaki viszont?

- Ahj! Annyira mennék már aludni! - vinnyogott Taehyung, miközben mellém huppant. Törökülésben ültem, nyomkodtam a telefonomat. Épp a hangfelvételt csináltuk. Majd én Jimin után jövök, úgyhogy még ráérek. Még csak most ment be, van egy kis időm.

- Én ma kialudtam magam – mosolyogtam, szórakozva a telefonommal.

- Jó neked. Én nem – mormogott, miközben elfeküdt úgy, hogy az ölemben legyen a feje és úgy nézett fel rám, a hatalmas szemeivel. Felvontam a szemöldökömet, megemelve a telefonomat, hogy ránézzek. Rögtön elnevettem magam. Taehyung tényleg aranyos.

- Nem vagy kicsit pofátlan? - nevettem, tanácstalanul nézve el az egyik sarokba, hogy elforgassam a szemeimet, de akkor láttam meg Yoongi pillantásait. Mint aki ölni készülne, és mikor követtem a tekintete vonalát, láttam, hogy Taehyungot figyeli szúrós, dühös szemekkel.

Lefagyott az arcomról a mosoly, és megköszörültem a torkomat.

- Hyung… nyomod a… ott. Mássz el – mondtam, kicsit meglökdösve, mert ahogy elnéztem Yoongi arcát, egy perc és biztos, hogy Taehyunghoz naponta ki fogunk járni egy temetőbe, zokogva. - Hyung!

- Ne már! Olyan kényelmes – nyüszített, már lehunyva a szemeit. - Mindenki a dolgán van, unatkozom és neked jó illatod van! Kérlek! Hadd maradjak! - nyafogott, én pedig felsóhajtottam és oldalra néztem. Yoongi kitartóan figyelte Taehyung minden apró mozzanatát, és láttam, hogy mikor Taehyung mosolygott, akkor megrándult a szája sarka.

Ideges.

Tudom, nincs köztünk semmi. Tudom, nem vagyunk egy pár. Tudom, nem vagyunk egymáshoz láncolva. Tudom, nem jogos, hogy így néz. Tudom! Tudom! Tudom! De nem akartam Taehyungot sem megölni és… valamilyen szinten azért megértem a reakciót. Egy pár hete alatta feküdtem egy forró éjszakán, és én voltam az, aki szorgalmazta, hogy ne beszéljünk sűrűn. Így főleg megértem.

- Hyung, kérlek – sóhajtottam, frusztráltabban. Épp szóra nyitotta volna a dús, vöröskés ajkait, mire Yoongi a szava kezdetébe vágott:

- Nem hallottad?! Mássz már le róla! Megkért, nem?! - Yoongi hangja hűvös volt, nem volt dühös, sem mérges hangzású, de épp annyira rideg és kemény volt, hogy Taehyungban és bennem is megfagyjon a vér. Az ölemben fészkelődő Tae felült lassan és Yoongira nézett.

- Neked mi bajod mostanában? Úgy már jó régóta. Ha Jungkookhoz érek, vagy a közelébe megyek, te biztos, hogy mondasz vagy csinálsz valamit. Nincs hozzád láncolva és nem is értem, mi bajod. Nem bántom – mondta Taehyung, tanácstalanul. - Múltkor Jimint is totál kiosztottad, mikor csak játszottak. Olyan, mintha… - Taehyung, ki ne mondd! Ki ne mondd! - … mintha féltékeny lennél – mondta, elgondolkodva. Elkerekedtek a szemeim, megforgattam őket és szúrósan Yoongira néztem.

Remek.

- Nem! Nem vagyok féltékeny! Féltékeny a tököm! - morgott a nem létező bajsza alatt. - Csak hallom, hogy már egy jó ideje kérlel téged, hogy mássz ki az öléből, de te csak azért sem! Nem szép dolog – sóhajtotta, majd a fejét hátradöntötte a fotel háttámlájának és lehunyta a szemeit, mintha nem is érdekelné a dolog tovább.

- Jó. Visszafekszem – vont vállat Taehyung, mire Yoongi szemei kipattantak és ránézett, mikor TaeTae feje megint az ölemben landolt.

- De basszus, nem érted, hogy nem akarja, hogy ott tehénkedj?! Mit nem vágsz ezen?! Tudtam, hogy hülye vagy, de azt nem, hogy sötét és buta is! Értetlen! - sziszegte, mire Taehyung felült, mérgesen és megbántódva.

- Te… te… - Megremegett Taehyung keze, de mivel Yoongi idősebb volt nála és tudta, hol a határ, csak nyelt egy nagyot, lehunyt szemekkel. - Szevasztok – morgott dühösen, miközben felállt és megbántódva elindult a mosdó felé.

Megcsóváltam a fejemet és Yoongira néztem, összeszűkült szemekkel.

- Ezt most muszáj volt? Tudod mennyire rosszul esett neki? - kérdeztem, mire elfintorodva nézett Taehyung felé, aki már régen itt hagyott minket.

- Leszarom.

- Borzalmas vagy. Egyszerűen… áh! - sziszegtem, majd letettem a telefonomat magam mellé és feltápászkodva a kanapéról, elindultam Taehyung után, hogy valamelyest megbékítsem. Bár, nem az én dolgom lett volna, részben az én hibám, hogy ez történt. Ha nem kezdem el mondogatni, hogy másszon ki az ölemből, akkor lehet, hogy Yoongi nem reagált volna neki ennyire ingerülten. Sőt, lehet, hogy egyáltalán nem is szólt volna hozzá, csak szuggerálta volna a szúrós pillantásaival.

Bár, lényegtelen. Yoongi akkor is túl ment egy határon. Mindenki tudja, hogy Taehyung nem sötét és nem buta. Ő csak a fanok miatt szórakozik, mert neki jól áll, ha produkálja magát és ha nem így tenne, hiányozna mindenkinek.

De merem állítani, hogy messze intelligensebb annál, amit mutat. Jóval… bőven! Sokkal több mindent tud dolgokról, mint én és sokkal érettebb a gondolkodása is. Egyszerűen ő csak játszik azért, mert szereti csinálni és jól esik neki, hogy egy-egy rajongónk napját felvillanyozza a hülyeségével.

Megértem, hogy miért esett ennyire rosszul neki, amit Yoongi mondott. Én biztos, hogy nem tudtam volna elfojtani azt, amit ő. Nem lettem volna rá képes.

Jó időbe telt, míg Taehyungot sikerült sikerült megbékítenem. Persze, nehezen fogadta az indokokat, miszerint Yoongi nem akart rosszat, csak fáradt mostanában az album miatt. Tudom, hogy nem volt jó kifogás, de mit mondhattam volna? Nem akartam rosszat neki sem és Yoonginak sem. Nem mondhattam semmi meggondolatlant…

De még így is sokat tettem. Yoongi jelen esetben nem érdemelte volna meg, hogy beszéljek Taehyunggal, nehogy harag legyen a dologból. Bár, azt hiszem, sokat így sem tudtam tenni az ügy érdekében. Csak annyit, hogy TaeTae ne legyen egész nap szomorkás és bágyadt.

Mikor visszaértem, Jimin már ott ült, így ijedten néztem hol jobbra-hol balra, aztán elrohantam a felvétel helyszínére. Oda érve rögtön morgott mindenki, hogy mindenhol kerestek és tartsam be az időt, mert tovább maradunk, ha nem végzünk. Fejcsóválva, sűrű bocsánatkérések közepette léptem be a szobába, majd a dalszöveget a kezembe véve, felsóhajtottam és a mikrofon elé álltam, a felhallgatóval a fejemen.

Pocsékul ment. Iszonyatosan rosszul ment. Már nem tudtam, mit csináljak. Próbáltam kiénekelni a hangokat, de egyszerűen nem ment. Nem is értettem, ennyi még nem szokott gondot jelenteni. Sőt! Semmi gondot nem szokott jelenteni. Ideges voltam és frusztrált. Azt hittem, felrobbanok.

Miért nem megy?!

Már dühösen fogtam neki a fogalmam sincs, hányadik próbálkozáson és amikor az üvegfal mögött megint intettek a fejével, hogy nem lesz jó, már könnyesedtek a szemeim. Nem, nem rájuk voltam dühös, hanem magamra. Magamra, de rohadtul. Mert ezzel megint mindenki feltartok. Nekem ezekkel nem szokott gondom lenni! Eleinte igen, volt problémám az énekléssel, de ahogy telt-múlt az idő, minden jobb lett. És most… most nem megy. Egy hülye hangot nem tudok kiénekelni. Nem tudom eltalálni azt a dallamot, ami ehhez a számhoz kell és ez nagyon idegesített, mert tudtam nagyon jól, mit és hogyan kell kiénekelnem! Erre? Nem megy.

Az a legdühítőbb az egészben, hogy nem is nehéz, amit ki kell énekelnem. De nem tudom megütni, eltalálni azt a dallamot, amit kell. Megőrülök, komolyan.

- Előre hívjuk Jint, addig pihenj egyet, mit szólsz? A többit felvettük, ez az egy dal van vissza. Pihenj egy fél órát és majd gyere vissza! - Nem akartak bántani, tudom én is, de akkor is rosszul esett.

Felsóhajtva letettem a papírt, amin a nevem volt, majd dühösen és könnyes szemekkel kitrappoltam a teremből, egyenesen a többiek felé igyekezve. Sajnos mindenki ott ült, és mikor megláttak a könnyes szemeimet és a dühtől vöröskés árnyalatú arcomat, meglepetten néztek rám.

Nem reagáltam. Mivel mindenki itt van és még rajtunk kívül is vannak jó páran a cégen belülről, tovább sétáltam, dühösen és idegesen.

Egy üres szobában ültem le a földre és kinyújtva a lábaimat, felsóhajtva döntöttem a fejemet a falnak, a plafont figyelve a tekintetemmel.

Miért nem ment? Nekem ez tényleg ritkán okoz gondot. Ma mintha elfelejtettem volna énekelni. Dühítő volt és… bosszantó. Bármikor rágondoltam, elkapott a sírás és már visszafojtani sem tudtam, pedig szerettem volna. Csak előtört. 

Nem elég, hogy milyen gondjaim vannak az érzéseimmel, azzal, hogy mit kellene csinálnom, kezdenem a helyzettel, ami Yoongi és köztem kialakult, még énekelni sem tudok! Nem elég, hogy el kell döntenem, mi a fontosabb az életemben, mire van szükségem, még... még ez sem megy. 

Elveszettnek, semmire kellőnek és haszontalannak éreztem magam. A saját dolgaimban sem tudok dönteni, nem tudok magammal dűlőre jutni és még mellé a hibák is, amiket az utóbbi időben halmozok magam körül. Kezdtem tényleg nagyon besokkalni. Próbáltam nem mutatni a többieknek az elmúlt hetekben semmit, csak csendben nyeltem és kizártam a gondjaimat, de egyre nehezebb volt és talán ez hat ki a teljesítményemre. 

Nem tudtam, mit tegyek. Tanácstalan voltam. Egyedül képtelen vagyok dönteni... De ki más dönthetne helyettem? Senki. 

Egy hirtelen pillanatban el akartam tűnni. Csak megszűnni létezni. Csak egy kicsit elveszni. Egy egészen picikét... 

Halkan pityeregtem. Inkább csak csordogáltak a szemeimből a könnyek. A düh és a stressz miatt. Persze, lélekben is megérintett, de inkább a méreg az, ami beleszólt a pityergésbe.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó, így rögtön megtörölgettem a szemeimet a pulcsim ujjával és az ajtóra vetve a tekintetemet, láttam, hogy Yoongi dugja be rajta a fejét.

- Hé… minden rendben? - kérdezte, halk sóhajjal.

- Nem. Semmi nincs rendben. Hagyjál – mondtam, mély sóhajjal, lehunyva a szemeimet.

- Nem ment a felvétel? - kérdezte és hallottam, hogy becsukta maga mögött az ajtót, majd pár pillanat után hallottam a halk lépteit, aztán csak éreztem, hogy helyet foglal mellettem. És éreztem, hogy engem néz. Szuggerált…

- Nem ment. - Nem néztem rá, csak tördeltem az ujjaimat a lábaim között, lehunyt szemekkel.

- Melyik szám nem ment? - kérdezte, mire felsóhajtottam.

- Az I NEED U – motyogtam, oldalra döntve a fejemet, direkt kerülve a tekintetét.

- Hát… nem értek annyira az énekléshez, nem tudok énekelni – hallottam a hangján, hogy felsóhajt a mondandója közben. - De már egyszer felénekeltétek, akkor ment. Meg nem tűnt valami nehéznek a részed... – mondta, mire idegesen megrándult a kezem.

- Azért jöttél, hogy bosszants?! Tudom, hogy nem nehéz, jó?! - Dühösen néztem rá, szinte remegő kezekkel, ő pedig elmosolyodott.

- Stresszes vagy.

- Te meg szemét! - sziszegtem és fel akartam állni, de hirtelen elkapta a csuklómat, én pedig rögtön, reflex szerűen, bosszúsan néztem vissza rá.

- Ne menj. Kérlek – mondta, mire felvontam a szemöldökömet. Hirtelen elfelejtettem, hogy ezelőtt még pár másodperccel miért voltam annyira dühös, csalódott és elkeseredett, amennyire. Nem tudtam visszagondolni rá, előhívni a friss emlékeimet. Csak… néztem Yoongi elveszett tekintetét. - Kérlek. - Legalább annyira lehetett elveszve, mint amennyire én voltam pát pillanattal a történtek előtt.