YoonKook/SugaKook - Mondd el! (16)

Ohgod. :D :D Ilyen későn még szerintem nem frissítettem. xD Ennek az az oka, hogy rengeteget dolgozom és mikor hazaérek este, már annyira sincs energiám, hogy egyek egy jót, de a melóhelyen sincs időm rá, mert elhalmoznak mindennel - utálnak engem nagyon. (Ma reggel bepótoltam az étel és alváshiányt bőven. :"D)

DE! Itt a folytatás és remélem, hogy egy kicsit felszabadulok majd a hétvégére és akkor elhalmozlak majd titeket mindenfélével. (Reményeim szerint.)

Hibák biztos vannak benne, mert most nem volt időm átnézni, de amint hazaérek majd, átfutom gyorsan és javítok, amit tudok. :D Amit észreveszek, vagy ha szóltok nekem, milyen hibák vannak benne~~~ 

Biztos szedetlen egy kicsit és nem a legjobb. De már nem bírtam a lelkiismeretemmel, hogy azóta sem csináltam semmit. :c 

Jó olvasást! ^^

~Nana~

Nagyon nehezen ment el a nap. Ráadásul egész álló nap éreztem magamon Yoongi tekintetét, ami nem könnyített azon, hogy megfelelően tudjak teljesíteni a kamerák előtt, vagy épp a hangfelvételen, amin persze, végig hibáztam. Nagyon késő volt már, mikor sikerült összehozni. Persze, mondták, hogy szívesen elhalasztanák holnapra, de sajnos azt nem lehet, ugyanis belekezdünk a klip forgatásba és igyekezni kell, mert alig állunk valahol és az időpont már ki van tűzve és tartani kell magunkat hozzá.

Ráadásul, ha visszagondolok, mi történt volna, ha Hoseok nem nyit be, összeszorul a gyomrom és a mellkasom is furcsán kezd sajogni. Annyira tudtam, hogy ha akkor perpillanat Hoseok nem kiabál be, hogy igyekezzek már, biztos, hogy Yoongi megcsókolt volna. És akkor biztos, hogy minden elhatározásom, logikus elgondolásom a süllyesztőbe került volna.

Lehet, hogy hülyének tűnök azért a gondolatokért, tényekért és miértekért, amiket felállítottam magamban, de én tudom, hogy nem vagyok az. Nem a kapcsolattól félek, nem attól, hogy tapasztalatlan vagyok és nem kezelném a helyzetet. Én csak tudom, hogy a titkolózásból semmi jó sem sül ki. Ha esetleg balul megy minden, akkor pedig a banda végét vetné az önzőségünk. Rettegtem, mi lenne velem nélkülük. Egyszerűen féltem, remegtem a félelemtől, ha arra gondoltam, hogy ez a pici lépés mindent tönkretehet. A barátságunkról nem is beszélve. Biztos elfogadnák, tudom, hogy nem problémáznának rajta, de feszültséget biztosan keltene, hiszen csak férfiakkal vagyunk együtt. Nem hiszem, hogy boldogan néznék, ahogy mi faljuk egymást, vagy mosolyogva hallgatnák, hogy mi éppen a szoba csendjében mit művelünk.

Csak féltem. Ennyi az egész.

Mikor visszaértünk a dormba, mindenki hatalmasat nyújtózott. Felsóhajtva vettem le magamról a cipőmet és a sapkámat, majd lesütött szemekkel a konyhába indultam, hogy igyak valamit. Pocsékul éreztem magam.

- Minden rendben? Olyan rosszul ment a felvétel. - Hallottam a hátam mögül Namjoon hangját. Felvont szemöldökkel hátrafordultam, ásványvizes üveggel a kezemben. - Nem szokott ilyen gond lenni veled. Minden rendben? - kérdezte, miközben megborzolta a hajamat.

- Persze – sóhajtottam esetlenül, majd elhúzódva tőle, a szekrényhez igyekeztem, hogy kivegyek belőle egy üvegpoharat, azzal a szándékkal, hogy ürességét kiszorítom a buborékos vízzel.

- Tudod, így nem tudok neked segíteni – sóhajtotta, a hajába túrva, frusztráltan. - Már idejét sem tudom, mióta vagy ilyen… bocs a kifejezését, búval baszott. Ez nem tesz jót. Neked sem, nekünk sem és a rajongóknak sem. Lehet, hogy nem tudnék segíteni, de legalább kiöntenéd valakinek a lelkedet. Minden könnyebb lenne utána – mondta, miközben leült az asztalhoz. Lassan kortyoltam bele a vízbe, lehunyt szemekkel. Nem akartam én beszélni semmiről. Miről beszéljek? Arról, hogy végre boldog lehetnék, de azért, mert félek a véleményektől, vagy a következményektől, nem merek lépni?

Mondjam azt, hogy eddig Yoongi szórakozott velem, most én vele, pedig egyáltalán nem akarom? Én lennék az utolsó, aki szándékosan szórakozik valakivel, ezt szerintem minden tag tudja, vagy barátok, ismerősök. Akik tényleg ismernek. Mondanom kellene neki, hogy beleszerettem Yoongiba, csak félek tőle, Hoseoktól és a többiektől, mit szólnak hozzá? Nem beszélve a nyilvánosságról, ha nem tudunk gátat szabni a pillantásoknak vagy az érintéseknek?

Nem. Biztos nem fogom neki elmondani.

- Nincs semmi bajom, hidd el – nevettem halkan. - Egyszerűen csak kiveszi minden energiámat az új album, a készülődés. Kevesebbet alszunk, mint általában. Ráadásul bánt a lelkiismeret, hogy ma miattam értünk haza ilyen későn – mondtam halkan, az órára pislantva fél szemmel. - Láttam, hogy Hoseok picit neheztel rám miatta – motyogtam, lesütött szemekkel.

- Dehogy – mosolygott Namjoon, megtámasztva a fejét a tenyerében, ahogy az asztalra könyökölt. - Szimplán csak fáradt, de biztos, hogy nem haragszik rád. Ő nehezen haragszik, te is tudod. De ha haragszik is, biztos megbékél és másnap majd neki lesz lelkiismereti kérdés, hogy azért haragudott, mert rossz napod volt. Biztos nem problémázik ezen – mosolygott, felpillantva rám.

- Remélem – motyogtam, visszatéve az üveget a hűtőbe.

- Biztos – mosolygott szelíden, mire egy aprócskát bólintottam, majd megköszörülve a torkomat, lassan elindultam ki a konyhából, hogy elmeneküljek a további faggatás elől.

Szívesen elmondtam volna neki, de épp az a lényege az egésznek, hogy senki nem tudhat arról, hogy mi forog köztünk, bennem és benne. Nem mondhatom el csak úgy bárkinek. Nem lehet. Mit szólnának hozzá? Nem akarom látni a tekintetüket és a pillantásokat. Nem akarom, hogy fintorral nézzenek rám, vagy rá. Vagy rosszallóan, fejet csóválva, mérgesen. El akarom ezt kerülni… én szeretem őket. Nem akarok csalódást okozni nekik, sem plusz problémát.

Majd elfelejtik, hogy ebben az időszakban rossz cipőben voltam. Igen, előbb-utóbb biztos, hogy el fogják felejteni és megy majd minden tovább. Yoongi pedig úgy is ilyen mufurc szokott lenni, főleg, ha fáradt.

Mondjuk, a mai kirohanása Taehyung felé elég erős volt. Pedig szegény, semmi rosszat nem tett. Akkor, abban a fél órában jobban sajnáltam, mint bármikor. Olyan elveszett volt és annyira rosszul esett neki, amit Yoongi a fejéhez vágott, csak azért, mert rajtam csüngött.

Apró sóhajjal léptem be a szobánkba, majd becsukva az ajtót, az ágyamhoz sétáltam, hatalmasat nyújtózkodva. Mikor leültem az ágyra, hogy levegyem magamról a zoknit, Taehyung komolyan nézett rám, kicsit talán szúrósan is. Mikor a lábamról épp húztam volna le a zoknit, a bokámat a térdemre fektetve, féli görnyedve és megláttam, ahogy rám pillant, megálltam a mozdulatomban. Pedig már félig lehúztam magamról a vékony textil anyagot.

De ő csak nézett, folyamatosan szuggerált. Mikor láttam utoljára ennyire komolynak…? Egy éve?

- M-mi a baj? - kérdeztem halkan, mire mélyen felsóhajtott és megköszörülte a torkát, lehunyt szemekkel. Bajt érzek. Mi baja…?

Akkor ért hirtelen a felismerés. Az a kellemetlen, szúrós felismerés. Hallotta, amit mondtam Yoonginak. Sőt! Lehet, hogy mindent tökéletesen hallott azokról, amiket egymás közt akarunk intézni.

Levert a víz és olyan sápadt lehettem, amilyen még soha. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy tizenéves kislány, akit az apja most számon kér, hogy hogyan is feküdhetett le egy huligánnal, aki az iskola és a szülők szégyene? Tényleg, komolyan így éreztem magam.

A zoknit görcsösen fogtam az ujjaim közt, a szívem hevesen dobogott és nem jutottam még el odáig, hogy azt a hülye lábra lévő alkalmatosságot levegyem a lábfejemről! Teljesen lesokkoltam és éreztem, hogy végig fut a hátamon a hideg. Teljesen levert a víz.

- Mi ez az egész? Most már tényleg tudni akarom! Ha a közeledbe megy bárki, Yoongi egyszerűen megőrül, kifordul magából! Múltkor, ahogy elhajtotta szegény Jimint a picsába, meg ma engem is! Tudod, mennyire rosszul esik? Főleg azért, mert mi tényleg szeretünk téged is és őt is! De bárki a közeledbe megy, vagy hozzád és, úgy ugrik, mint egy féltékeny anyatigris – sóhajtottam, frusztráltan, komoly arccal.

Nyelnem kellett egy nagyot és végre eljutottam odáig, hogy levehessem a lábamról a zoknit, majd zavartan fordítottam a lábaim felállásán, hogy a másik lábamról is le tudjam húzni azt a szart.

- H-hát… - Dadogtam, miközben eltávolítottam a lábamról a felesleges ruhadarabot. Nem hagyta, hogy bármit mondjak.

- Az a beszélgetés meg… amit hallottam. Ne haragudj, nem akartam hallgatózni, nem vagyok olyan. De mikor benyitottam és meghallottam, hogy társalogtok, lefagytam. Nem mozdult a lábam és ki sem és be sem tudtam menni. Onnan meg jött minden belőletek. Mi ez az egész? Mi az, hogy Yoongi nem akart megrontani? Meg hogy te többet érzel? Mióta vagytok együtt? Én miért nem tudtam róla? - kérdezte elkeseredetten, mintha a legbántóbb dolgot mondta volna el. Ami számára a legbántóbb.

- É-én… én… - Nem tudtam, mit kellene mondanom. Olyan fájdalmas volt az arca. Csalódott és fájdalmas.

- Én azt hittem, hogy barátok vagyunk. Miért nem mondtad el? Miért nem bízol bennem? Bennünk? A többiekben? - kérdezte, elszomorodva, lehajtott fejjel. Lesütöttem a szemeimet és felsóhajtottam. - Tudod, hogy milyen rossz erről úgy tudni, hogy véletlenül meghallottam? Nem, nem arról rossz tudni, hogy együtt vagytok, hanem egyszerűen csak arról, hogy nem mondjátok el nekünk. Azért vagyunk, hogy segítsünk. Meg… meg nem tudom. Ez szemét dolog! - mondta, félszegen rám nézve.

- Nem vagyunk együtt – mondtam halkan, de nem mertem a szemeibe nézni. Nem volt hozzá bátorságom, hogy a szemeibe nézzek.

- Az most lényegtelen. Lefeküdtetek, kerülgetitek egymást, és te szereted, ahogy hallottam. Miért nem mondtad el? Tudod, hogy Jimint is mennyire bántja, hogy nem mondasz neki semmit? Meg engem is? Tudod, hogy a többieknek mennyire fáj, hogy hallgattok mindenről? Egy pici nyafogás sem hagyja el a szádat. Még csak az sem, hogy a tököd tele van az élettel. Annyit nyüszögtél régen… minden hülyeséggel megtaláltál mindenkit. Miért némultál meg? Főleg egy ilyen komoly dologban! Engem nem zavar, ha ti együtt vagytok, vagy dugtok, vagy tudom is én, mit csináltok – mondta halkan, frusztráltan a hajába túrva, majd végig simított az ujjaival a tarkóján. - A többieket sem zavarná… tény, hogy Namjoon nem örülne neki, de szerintem csak annyit mondana, hogy vigyázzatok és csendben szeressétek egymást, de… de tudod mennyire rossz ez így? Annyira aggódunk és mikor… mikor hallottam, tudod, hogy milyen dühös voltam, hogy nem voltál képes beszélni? Meg Yoongi sem? Tudod, milyen rossz? - kérdezte, már könnyes szemekkel. Beharaptam az alsó ajkamat. Teljesen le voltam forrázva. Nem tudtam, mit kellene mondanom… vagy tennem. Csak ültem az ágyamon, mint egy rakás szerencsétlenség és néztem Taehyung könnyes szemeit. - Tudod mennyire pocsék, hogy nem foglalkozol velünk? Teljesen elszeparálod magad tőlünk! Tudod, mennyire hiányzol? Nekem és Jiminnek? A többieknek? Mindenkinek? Olyan vagy, mint… mint egy nem is tudom! Teljesen… kifordultál magadból – mondta, remegő ajkakkal. Nyeltem egy nagyot és lesütöttem a szemeimet, oldalra pillantva a pilláim alól.

El akartam kerülni minden rosszat. Én tényleg próbáltam arra törekedni, hogy ne okozzak fájdalmat senkinek. Hogy megkíméljek mindenkit. Hogy senki ne csalódjon bennem, senki ne nézzen rám furcsán vagy megvetően. Meg akartam kímélni Yoongit, a többieket és persze magamat is a rossz érzésektől és a cselekedetektől.

Erre? Itt ül velem szemben Taehyung, könnyes, csalódott szemekkel figyelve engem. Érzem, mennyire bántja az egész. Érzem rajta, a szemein, a mozdulatain, a lényén, mennyire fáj neki az egész.

Én nem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli… őt és Jimint. Tényleg nem gondoltam volna.

Lassú mozdulatokkal, lelkiismeret-furdalással léptem oda hozzá, majd leülve mellé, lassan hozzábújtam és átöleltem, szorosan bújva hozzá, erősen ölelve a vállait.

- Ne haragudj rám… ne haragudj – motyogtam, szorosan ölelgetve, egyben préselődve hozzá, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valami nagyon rosszon.

- De! De haragszom! Egy barátnak nem így kell megtudnia a hozzá közel álló emberek piszkos kis titkait! Te mit tennél a helyemben? Tudod, mennyire rosszul esik? Főleg, hogy emiatt vagy képes marcangolni magad, hanyagolni minket, de nem csak te! Ő is! Egyszerűen… annyira… annyira! Annyira… áh! - Nyögte, elfordítva tőlem a fejét. Jobban bújtam hozzá, már lassan könnyesedő szemekkel.

- Ne haragudj. Én csak nem akartam rosszat, sem neked, sem a többieknek. Én csak… én csak… nekem… - A szavamba vágott és finoman eltolt magától, elnyelve a könnyeit.

- Nem érdekel. Most elmondod, hogy mi ez az egész! Elmondod, hogy mi történt, honnan indult, mi a vége, mik járnak a fejedben! Elmondasz mindent, mert ha nem, akkor biztos, hogy nem barátok vagyunk! - mondta, mire mélyen felsóhajtottam, lesütött szemekkel. - A barátok megosztják egymással a gondjaikat, gondolataikat. Ha te nem teszed ezt, akkor nem tartasz a barátodnak senkit. Szerinted egy barát nem fogadja el, ha a másik a saját neméhez vonzódik?! Ezen múlna egy barátság? Vagy miért hallgattál? - kérdezte, teljesen összetörve. - Mondd el, kérlek… - Lassan felnéztem rá, félve és bűntudattal a szemeimben.

Felsóhajtottam és nyelnem kellett egy nagyot. Tudtam, ha most nem beszélek, akkor elveszítem. Akkor biztos, hogy minden bizalmát elveszíti velem szemben és csak visszasírhatom a régi szép időket, mikor mindent megosztottam vele vagy a többiekkel. Tudtam, hogy ha nem nyitom ki a számat és vallok be neki mindent, sosem lesz minden újra a régi.

Bár, valószínűleg így sem lesz már az.

- Én… hát… - Megköszörültem a torkomat, törökülésben ülve előtte, félszegen, félve nézve fel rá, de mikor rám nézett, mélyen a szemeimbe, rögtön lesütöttem a tekintetemet, beharapva az alsó ajkamat. - Én… eleinte csak bosszantott, hogy hyung nem figyel rám. Idegesített és eldöntöttem, hogy bármi úton-módon, de elérem, hogy figyeljen rám. Viszont az egész balul sült el. Mármint… vele akartam menni a stúdióba, kicsit fontoskodni akartam, talán. Visszautasított, hogy utál, mikor a stúdiónál hallgatóztam, mit csinál – sóhajtottam, az ujjaimat tördelve. - Aztán utána nem is nagyon foglalkoztunk egymással. Vagy nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam. Akkor voltam ultrán letörve, és azt követően pedig történt az az incidens, mikor reggel veszekedtünk. Akkor ott voltál, Jin épp főzött – motyogtam, felnézve rá, mire bólintott egyet. Halk sóhajjal próbáltam összeszedetten folytatni: - Akkor bementem a szobánkba, dühösen és hisztériázva, ő pedig utánam jött… és… az ágyra szorított. Olyan volt, mint aki meg akarna ütni, de nem tette. Helyette simogatta az arcomat, az ajkaimat – mondtam, már remegve, de magam sem tudtam, miért remegtem. Talán a megkönnyebbülés, hogy valakinek elmondhatom végre. Hogy valaki kihúzta belőlem. Hogy valakinek sikerült elérnie, hogy szóra nyissam a számat. - És… és utána… minden olyan szedetlen volt, zavart, és rájöttem, hogy én sokkal többet érzek iránta. Mást, mint kellene. És… és minden jött magától. Egyik este beszélgettünk, vagy is talán agresszív véleménycsere volt, nem tudom. Számon kértem talán… fogalmam sincs! És… akkor lefeküdtünk – mondtam, már remegő ajkakkal. - Másnap pedig megijedtem. Én nem bántam meg, csak megrémültem – súgtam, remegő ajkakkal. - Féltem, mi lesz, ha megtudjátok, mit szóltok majd hozzá, ha kiderül! Ha tovább megyünk és nyilvánosságra hozza valaki, mert ezt nem lehet titkolni sok ideig és… csak elbizonytalanodtam. Nem akartam elmondani senkinek, mert féltem, hogy mi fog történni. A következmények, az a rengeteg rossz, ami az eszembe jutott. A szüleim, ha megtudják, a rajongók, ti… Megijedtem – mondtam, megsemmisülten nézve fel rá, könnyes szemekkel. - Nem akartam átverni senkit. Sem hanyagolni titeket. Én tényleg nem akartam azt, hogy így érezzetek. Én csak el voltam foglalva a gondolataimmal, mindennel, ami történt és... és rossz… az egész. Akarom is és nem is. Én nem akarok több gondot, sem problémát, és tudom, hogy ez az egész azzal járna. Nem akarom… és még is akarom… Össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit kellene tennem. Félek dönteni, és félek a következményektől. Félek, ha bármi kiderül, vége mindennek. A bandának, nekünk, a barátságunknak, mindenkivel… én… nem akarom… - mondtam, és ezután már gátat sem tudtam szabni a könnyeimnek. Elsírtam magam, a tenyereimbe temetve az arcomat.

Egy kis idő után éreztem, hogy Taehyung lassan átöleli a vállaimat és magához húzott, szorosan, miközben az állát a fejem búbjára nyomta. Ekkor pedig felerősödött a sírás. Hangosan zokogtam, görcsösen markolva ujjaimmal a pólóját.

Azt hiszem, most az elfojtott hetek könnyeit engedtem ki, a fáradt gőzzel együtt. Azt engedtem ki, amit hetekig elnyeltem, mert el akartam.

Jó érzés volt egy kicsit megkönnyebbülni.

- Ne aggódj, jó? - kérdezte halkan, mély sóhajjal. - Megoldunk mindent. Segítek neked, jó? - kérdezte, cirógatva a hátamat, a gerincem mentén. - Yoongi akar tőled valamit? Komolyat? - kérdezte halkan, simogatva a hátamat.

- Egyszer biztos vagyok benne, hogy igen, máskor teljesen elbizonytalanodok. Nem akarok ezzel sem foglalkozni… Semmivel! Én felejteni akarok, nem akarok semmit… - sírtam, markolva a pólóját.

Éreztem, hogy mosolyog.

- Ezt csak azért mondod, mert most itt vagyok, és kisírhatod magad. Meglátod, ha kisírod magad és kiöntöd a lelkedet, a terhet, ami nyomja, teljesen máshogy állsz majd a dologhoz – mondta, a hajamba puszilva.

- Nem! Nem fogok… nem akarok vele beszélni sem, mert félek, hogy meggondolom magam és azt fogom mondani, hogy kezdjünk magunkkal valamit! Én nem akarok tönkretenni semmit. Sem a bandát, sem… sem a karrierünket. Ezzel simán kinyírhatunk mindent… - pityeregtem, a homlokomat teljesen a mellkasába nyomva.

- Pedig mindent máshogy fogsz látni. Össze vagy zavarodva, mert elfojtottál magadban mindent és azok sokasodtak, egyre sűrűbb lett a fejedben és a lelkedben is minden és összegubancolódtak a dolgok benned. Meglátod majd, hogy miután egy részét kidobtad magadból, könnyebben fogsz tudni gondolkodni. Ezután minden más lesz, meglátod majd – mondta, újra a hajamba puszilva. - A banda miatt pedig ne aggódj. Azért vagyunk egy család, hogy mindent megoldjunk. Akár közös, akár egyéni gond. Te elhiszed, hogy Jin, Namjoon, Hoseok, Jimin és én nem törődnénk veletek, a gondotokkal? Attól, hogy… hát, hogy… vonzódtok egymáshoz, nem azt jelenti, hogy megutálunk. Nem fogunk feloszlani… és kiderülni sem fog, mert tennénk róla, hogy ne tudja senki.

- De ha esetleg viszont szeret, és egyszer szakítunk? És fasírt lesz minden? És borzalmas lesz a légkör? - sírtam, remegve.

- Túlgondolod egy kicsit, nem? - nevetett halkan, ölelgetve. - Miért a jövőn problémázol, mikor a jelen gondjait kellene megoldanod? Nem mindegy, mit hoz a jövő? Az olyan messze van. Azzal foglalkozz, ami most jelenleg okoz fejtörést, és ami most nyomja a lelkedet. Ha később az lesz a gond, később azzal törődsz majd – mondta, simogatva a hátamat. - Az élet egyszerű, ha nem bonyolítja túl az ember, tudod?

Nem reagáltam rá semmit. Csak bújtam hozzá, mint egy elveszett kiscica és próbáltam ledobni azt a mérhetetlen nagy, terhelő súlyt a vállamról.

Reméltem, hogy úgy lesz, ahogy mondta és… és ezután minden más lesz.