YoonKook/SugaKook - "Let me know" (9)

Nyem! Nyem váltok VMinKookra, se VMinre. :D De ez a kép illik most ide. :3 

Hát nem éjszakáztam. :c Pocsék volt a tegnapi napom, sajnos egész nap, úgyhogy nem vitt rá a lélek, hogy írjak. Azt a JiKookot is nehezen tudtam átnézni.

DE! Itt a folytatás! :D Nem mondanám ezt sem túl eseménydúsnak, ilyen lassú léptekkel haladónak mondanám. xD Nanagonoszéslassanhalad. És reméli, hogy ezzel a fejezettel sem okoz csalódást.

Jaj és jut eszembe! Ugye ez fiktív történet (hjajjóislennehanemlenneaz.igaziYoonKook...nyami), úgyhogy az interjú is az. :D Nana képzelete szárnyal. :D

(Ha valami hibát találtok benne, szóljatok és javítom! :3 Ha szerettek, elküldhetitek nekem, hol találom ♥♥♥♥♥♥)

Jó olvasást! :3

~Nana~

A nap további részében nem tudtam koncentrálni. Egyszerűen nem ment. A tévé showban is néha-néha elmosolyodtam, vagy bólogattam, mert muszáj volt, de nem voltam képes semmi másra. Zúgott a fejem, szédültem és a gyomromban és a hasamban az az érzés, ami reggel óta bosszantott, nem akart elmúlni. Befészkelte oda magát és úgy döntött, hogy ott is marad. Eleinte nem zavart, mert jó érzés is volt. Most már bosszantó, mert semmire nem tudok odafigyelni.

Mikor egy interjú közben kérdeztek valamit, akkor is csak néztem magam elé, valami mosolygás félét felvettem és bólintottam egyet. A műsorvezető meg is jegyezte, hogy úgy tűnik, ma nincs jó kedvem.

Csodás, remélem mindenki ezen fog csámcsogni.

Annyi viszont jó volt benne, hogy legalább nem zargattak tovább. Persze, tudom, hogy ezért kapok egy enyhe „ejnye-bejnyét”, mert mosolyogni kell és kedveskedni, de én nem vagyok olyan jó színész, mint Taehyung vagy Jin esetleg. Ők mindig tudnak mosolyogni, Taehyung még szórakozni is, ha a helyzet kívánja. Akkor is, ha amúgy sírni lenne kedve. Nekem ez nem megy. Ha nekem nincs kedvem beszélgetni, nem tudom magamra erőltetni, hogy beszélgetős kedvemben legyek. Ha gondolkodok és magamba mélyedek, akkor nem tudok mosolyogni, mert máson jár a fejem. Ha magányra van szükségem, akkor ki is erőszakolom azt, hogy egyedül lehessek. Akár a backstage-ben, akár a dormban, otthon, vagy bárhol máshol. Nem tudok úgy szórakozni a kamerák előtt, mint Hoseok és Taehyung, vagy Jimin. Csak akkor, ha tényleg olyan kedvem van. De nem tudom erőltetni. Ilyen téren irigyeltem őket.

Nagyon is. Mert ők is fáradtak, álmosak, nekik is vannak gondjaik, biztos vagyok benne, hogy legalább akkorák, mint nekem, ha nem nagyobbak. Viszont, mikor a kamerák elé kerülnek, egyszerűen félredobják mindet és csak az villog előttük, hogy a rajongók ennek örülnének. Nálam is ez villog, csak én más vagyok. Irigylem Jint is, amiért állandóan mosolyog és kedveskedik a videókban, vagy amikor eszik. Meg a többieket is.

Csak én vagyok analfabéta. Csak nekem nem megy, mint ebben a nyomorult tévé műsorban, amit a hátam közepére nem kívántam a reggeli incidens után.

Lopva, szinte öt percenként Yoongit néztem, aki a sorunk bal szélén ült. Még ő is mosolygott, vagy vágta a fejeket és értelmesen reagált mindenre, de én? Miért vagyok ilyen béna? Vagy őt nem hatja meg, ami történt?

De hát, ott simogatta az arcomat és egy pillanatra, egy röpke pillanatra tényleg azt hittem, hogy meg fog csókolni. Utána pedig az az érzés… az elmondhatatlan. Egy szép álomnak tűnt az egész, pedig minden egyes mozzanat megtörtént.

Tessék, megint megremegett a gyomrom és érzem a pillangókat repkedni. Ha most nem nézne minket nem tudom, hány ezer ember, akkor biztos, hogy hisztérikusan felcsattannék, oda mennék Yoongihoz és bokán rúgnám, mint egy sértett gyerek, aki nem kapott csokit. Aztán angolosan távoznék.

Miért rúgnám bokán?

Egy: Figyelmen kívül hagyott. Észre sem vette, hogy létezek, csak néha köszönt reggelente, de volt, hogy azt is kihagyta, mert vagy nem tűnt fel neki, hogy nekimentem kómásan, vagy szimplán csak elment mellettem, mert csak a maknaéba ütközött bele.

Kettő: Miután egy szobába kerültünk, kedveskedett, aranyos volt, ideig-óráig, és néha, egy-egy pillanatra elkapta az a „törődjünk a kicsikkel” mozgalom. Aztán utána kijelenti, hogy utál és szálljak le róla! Oké, jó, tény, nem szó-szerint történt ez, de ha azt nézzük, valami ilyesmi volt, akárhogyan is fejezem ki magam. A lényege ez. Utál és szálljak le róla, ne csesztessem tovább, mert nem bír elviselni.

Három: Miután ez megtörtént! Másnap, mit ad Isten, leteper az ágyban, mint valami pszichopata és simogatja az arcomat, gyengéden, úgy, ahogy soha senki… ráadásul még valamiért úgy éreztem, hogy meg is csókolna.

Aztán itt meg tud produkálni is valamit, mintha nem is hatották volna meg a reggeli események.

Teljesen összezavart. Nem tudom, mit gondoljak, mit higgyek. Nem tudom, mit miért csinál. De ha elkapnám, hogy oké, most beszélgessünk, mert igazán ránk férne egy alapos társalgás, akkor biztos, hogy valami gyenge, hülye kifogással odébb állna. Mert ismerem. Ha ő valamiről nem akar beszélni, nem is fog.

- Szóval. Szeretnénk, ha pár szóban jellemeznétek az albumaitokat… A Danger… - Nem figyeltem a műsorvezetőre, de összevontam a szemöldökömet egy pillanatra. Sajnos Jin pont rám nézett és a könyökével oldalba bökött. Valószínűleg azért, hogy ne nézzek így, mert félre fogják érteni.

Rögtön lesütöttem a szemeimet és próbáltam magamban gondolkodni, kifejezéstelen arccal.

Várjunk csak. Várjunk…

Az agyamban zakatoltak a gondolatok, cikáztak össze-vissza, hol összezavarva, hol kitisztítva egy-két foszlányt a fejemben. Bár, a tisztaság az ritkább alkalom volt bennem, főleg az utóbbi időben, de… nem tudtam nem gondolkodni. Yoongi viselkedése annyira furcsa és bosszantó, hogy nem lehet rajta nem agyalni egész nap. Vagy egész héten. Esetleg a nap minden percében, állandóan, még álmomban is. Nem lehet túl lépni rajta egy legyintéssel.

Így belegondolva, mostanában Yoongi egész sok olyan szöveget ír, ami szerelmes szöveg. Egy csomót félredob, de múltkor is elolvastam az egyiket, amit a próbateremben hagyott. Akkor gyorsan eltűnt a stúdióban, még csak át sem öltözött, és az is szerelmes szöveg volt. Nem az a csöpögős, nyálas szöveg, csak érzelemkifejtős.

Mikor még… jó pár hete? Kerestem a fülhallgatómat, amit oda adtam Jiminnek… aztán az a fülhallgató úgy eltűnt, mint a kámfor. Szerintem Taehyungnál kötött ki és nem figyeltek rá, én nem tudom. Mindegy is, a kedvenc fülesem volt… jó, tényleg mindegy!

Szóval, még pár hete, amikor a fülhallgatómat kerestem, a szobájukba mentem keresgélni - félve, hátha Yoongi észreveszi, hogy az ágya körül ólálkodok és megöl –, és akkor is láttam egy csomó szövegrészt félrepakolgatva, félredobálva, némelyik össze is volt gyűrve. Olyasmik voltak, mint a Let me know. Ahhoz hasonlóak. Természetesen, nem ugyan azt írta le mindegyikben, csak annyira voltak érzelmesek.

Frusztráltan felsóhajtottam és egy ici-picit előredőlve láttam, hogy Yoongi figyeli a műsorvezetőt, mikor az felhozta a Let me know számot. Ő csak bólogatott néha-néha. Nem akart róla beszélni. Miért nem? Ő írta.

- Mit gondoltál a szám írása közben? Talán szerelmes vagy? - A műsorvezető szavaira felfigyeltem és rögtön, villámcsapás szerűen néztem Yoongira, figyelve a reakcióját. Idegesen mozgolódott a székben és gondolkodott a válaszadáson.

- Hát, mindenkinek van valami az életében, ami után epekedik. Esetleg személy, vagy tárgy, az mindegy – mondta, megköszörülve a torkát. - Lehet az a személy az én ágyam is, ha azt nézzük – mondta mély sóhajjal. Hirtelen hangos kacagás, mindenki felől, egyedül én nem nevettem.

Hát ez elég béna volt.

De a reakciója. Ezek a szavak, ez a viselkedés.

Kész. Az agyam megint kattogó üzemmódba kezdett és mikor rám jött a felismerés, nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Fogalmam sincs, hogy az a sírás az hisztérikus lett volna, vagy a nevetés az a tipikus „ez nem lehet igaz” lett volna. Fogalmam sincs. Természetesen, egyiket sem tettem meg, érdekes is lenne.

Hihetetlen! Ez az egész. Yoongi szerelmes! Lehet, hogy kölyök vagyok és sokat kell még érnem. Lehet, hogy még nem tudom, mit miért és hogyan tesznek az emberek bizonyos esetekben. Tudom, hogy gyerek vagyok még és nem tudok úgy gondolkodni vagy viselkedni, mint a többiek, mert sok feladathoz még nem nőttem fel, amit ők könnyedén teljesítenek. Nekem azok csak véres verejtékkel sikerülnek, vagy akkor sem sikerülnek, de legalább tettem egy próbát.

Tudom, hogy még sokat kell tanulnom, az emberekről, a reakciókról, a viselkedésekről, mindenről, mert borzasztóan tapasztalatlan vagyok. Főleg azután, hogy fiatalon kerültem bele ebbe az egész katyvaszba. Amit persze, nem bántam, de más, ha pár nálam idősebb férfi „nevelget” a tinédzser éveimben, mint a saját szüleim.

Egy percre sem bántam meg semmit, továbbra sem, de más, mindenképpen.

Viszont! Annak ellenére, hogy gyerek vagyok és fiatal, kölyök, tinédzser, kinek hogyan tetszik, hülye azért nem vagyok. Vak sem. Átlátszó. A ma reggeli eset után ez a beszélgetés, kérdés és válasz annyira átlátszó volt, mint az üvegajtó. Kristálytiszta volt előttem minden.

Kit nézünk levegőnek? Kivel nem törődünk, kit nem veszünk észre? Hát aki ellen védekezni akarunk, esetek többségében. Vagy akit tényleg utálunk. De tudom, kizárt, hogy Yoongi engem annyira utálna azután, hogy a reggeli veszekedés közben láttam az arcán a mély fájdalmat és megbántottságot. Nagyon biztos vagyok benne, hogy nem utál ő annyira, mint amennyire el szeretné adni azt nekem.

Ráadásul, amikor az ágyban felém mászott! Azok a pillantások, azok az érintések, az a tekintet, amivel végig vizslatta az arcomat. Az ujjbegyeinek finom mozdulatai az arccsontomon és az ajkaimon. Az az elmélázó arckifejezés, ami szomorkás volt és szeretetteljes is egyben. Mikor az ajkaimat nézte, amin pár pillanatig végig simított a mutatóujjával…

Yoongi, te engem tényleg ennyire hülyének nézel? Ennyire, de ennyire nagyon? Szerinted tényleg ekkora sötét elme lennék? Nem vagyok az!

Elfogott a méreg, és az izgatottság is egyben. Mérges voltam, mert szórakozik velem. Akarva, akaratlanul, de azt teszi. Egyben hülyének is néz. Mit gondolt? Mit hitt? Hogy nem fogok rájönni? Nem fogom látni a nagy dolgokban azokat a pici apróságokat, amiket megenged magának? Hogy majd elsiklok felettük? Engem túlságosan érdekel ő maga ahhoz, hogy ezeken a dolgokon csak úgy átcsússzak.

De akkor már azt is értem, hogy miért volt reggel az események után szomorú és elesett. Olyan volt, mint aki élete legnagyobb hibáját követte el. Értem már, hogy miért.

Az interjú többi részére nem figyeltem. Teljesen magamba voltam temetkezve. Kattogott az agyam, a fejemben a gondolatok egyre többek lettek és néha már úgy érzem, hogy ki is fognak csordulni. Zúgott a fejem végig, és a hasamban, a gyomromban az érzés még erősebb lett. Szédültem, de nem a rossz szédülés volt. Inkább az a fajta, amikor elgondolkodik az ember és már nem tud mit reagálni rá a szervezete. Nem is tudom, ez lehet, hogy bugyután hangzik, nem mondom kétszer sem, hogy nem így van.

- Köszönjük szépen, hogy itt voltatok! - A műsorvezető hangja vidám volt. - Jungkookie, nem ártana, ha többet pihennél! - nevetett, mire zavartan elmosolyodtam és bocsánatot kérve, finoman meghajoltam ülő helyzetemben. Persze, a nézők azok kuncogtak és nyüszögtek egyben.

A műsor végeztével persze, kaptam az osztást. Legközelebb figyeljek oda. Legközelebb ne legyek olyan, mint aki depressziós. Legközelebb ne mélyedjek el magamban ennyire, mert a rossz akarók soha nem alszanak. Meg amúgy is, az ilyen műsorokban oda kell figyelni. Főleg, mert az albumokban mindenki keze munkája benne van szinte és ha a munkásságunkról van szó, azt illik kommentálni is.

De hallgattam, mikor Namjoon sóhajtozva mondogatta nekem, hogy próbáljak legközelebb kicsit figyelni, mert sok mindent kérdezett a műsorvezető tőlem, amire vagy egy bólintás volt a válasz, vagy egy mosolyfoszlány, ami ilyen kérdések közben nem megengedett. Amúgy sem lenne az, nem hogy egy Idolnak.

Tudtam én, hogy igaza van, hogyne tudnám. Viszont abban a helyzetben nem tudtam mit csinálni. Főleg, mikor Yoongi azt a semmilyen választ adta a műsorvezetőnek. Akkor végképp elpattant bennem minden és eszem nem mondott megálljt. Sőt! Annyit gondolkodtam, annyit következtettem és kattogtam, hogy már belefájdult a fejem.

- Igen. Nem volt szép, az tény! - Jimin hátrafordult a kisbuszban. Előttem ült. - Mi a baj veled mostanában? Annyira furcsa vagy – mondta halkan, az ülésre téve a karjait, úgy nézve le rám, a kezén támasztva az állát.

- Fordulj előre. Ha fékez a busz és hirtelen megáll, hátraesel – mondtam, mély sóhajjal.

- Dehogy! - mosolygott.

- Igen! Szerintem is furcsa vagy! - Taehyung is csatlakozott, aki Jimin mellett ült. - Yoongi hyung miatt? Reggel is veszekedtetek. Miért? - kérdezte, halkan, nehogy Yoongi meghallja. Bár, ő aludt most a busz másik oldalán. Felsóhajtottam és lesütöttem a szemeimet. - Tudtam! Ő a bajod – mondta halkan.

- Ha?! Mi történt? - Jimin rögtön rá nézett, hatalmas szemekkel. Taehyung persze, elkezdte mesélni neki, én addig kinéztem az ablakon. Hiába mondtam volna, hogy TaeTae, maradj csendben, ne pletykálkodj. Felesleges lenne, mert együtt élünk, minden kiderül előbb-utóbb. A lakótársaid előtt nehezen lehetnek titkaid, főleg, ha egy ilyen veszekedést egy konyhában intézel el, ami a nappali után a legforgalmasabb hely, ahová közösen ültök be.

Figyeltem az utcákat, a várost, a hatalmas házakat, az embereket, ahogy sétálnak, igyekezve vagy az iskolába, vagy a munkahelyre. Vagy onnan mennek haza. Mindenki rohant. A házak és a villanyoszlopok pedig szinte egybe olvadtak, elhajlottak, ahogy haladt a kisbusz a dormunk felé. Fáradt voltam. Túl sok mindenen gondolkodtam a műsor alatt… és már nem is voltam biztos abban, hogy tényleg úgy van és az van, ahogyan gondoltam azt. Egy hirtelen előbukkanó kis reményfoszlány volt talán, amit ideig-óráig tápláltam magamban, de semmi bizonyíték nincs rá, hogy Yoongi tényleg azért lenne furcsa velem. Lehet, hogy csak… nem tudom. De más nem jut eszembe a dologgal kapcsolatban. Lehet, hogy nem is kellene ezen gondolkodnom. Miért próbáljak én bármit is tenni, ha őt az egész nem érdekli? Miért erőlködjek, ha ő nem teszi?

Lehet, hogy ki kellene zárnom őt a gondolataimból, a gyomromból, a mellkasomból.

Talán össze kellene gyűrnöm egy papírgalacsinba és eldobnom.

Lehet, hogy le kellene írnom a dolgokat és eldobnom, messzire, amennyire messzire csak lehet. Sok helyen olvastam és hallottam, hogy ez néha segíthet a gondokban. Mármint, abban, hogy megszabaduljunk tőlük. Lehet, hogy ezt kellene tennem. Kiírni magamból mindent és messzire eldobni, vagy elégetni, és talán megkönnyebbülnék.

- Azta! Te komolyan így beszéltél vele? Mi van veled? - Jimin zavartan nézett rám. Vállat vontam, miközben tovább bámultam ki az ablakon. - Nem szeretem, ha ilyen szomorú vagy – mondta halkan és felém nyúlt a kezével. Mikor a hajamhoz értek az ujjai, felnéztem rá, mély sóhajjal. - Tényleg nem áll jól neked a szomorkodás. A mosolygás és a nevetés inkább – mondta, mire Taehyung is egyetértően kezdett bólogatni.

- Aludj ma velünk! Felvidítunk! - mondta TaeTae, vigyorogva. - Mit szólsz? Megnézünk valami jó kis horrort… - Jimin a szavába vágott.

- Mi?! Biztos, hogy nem! - morgott, szikrázó szemekkel figyelve a barátunkat.

- Mert? Jungkook szereti és én is! - mondta, vállat vonva. - Azt nézünk, amit a többség akar – öltötte ki a nyelvét és mikor meglátta Jimin arcát, elnevette magát, vállon boxolva. Aztán felvillanyozottan, csillogó szemekkel felém fordult. - Szóval, mit gond… - Hirtelen a busz fékezett, majd olyan hirtelen meg is állt, és mindketten úgy borultak hanyatt, ahogy azt illik.

Hatalmas puffanás, majd hangos vinnyogás és nyöszörgés. Elnevettem magam és lassan felálltam, hogy az ülésükre támaszkodva megnézzem, egyben vannak-e.

A látvány mindent megért. Olyan hangosan nevettem, amilyen hangosan azóta nem, hogy Yoongival egy szobába kerültünk.

Egy röpke pillanatra, sőt, sok röpke pillanatra el is felejtettem, hogy mennyi mindenen járt a fejem és mennyi minden fájt az elmúlt napokban.

Talán tényleg igaz, hogy ha problémánk van, akkor az egyedüli emberek, akik segíteni tudnak, azok vagy a szüleink, vagy a barátaink.

Ezek ketten pedig főnyeremények, az biztos.