YoonKook/SugaKook - Kíváncsiság (11)

Ah. Most lassabban hoztam a folytatást, bocsánat. :c Bár, nem is olyan nagy baj, mert ha visszamegyek dolgozni, akkor biztos, hogy nem fogok sűrűn írni, mert ki leszek fulladva. >< 

Mondjuk, most is ki vagyok. xD Már negyedik napja három órát aludtam össz-vissz és ohmygod. 

Hibák biztos, hogy vannak benne, de nekem már sem kapacitásom, sem agyam nincs többszor átnézni. Ha találtok benne valamit, szóóóóóóóljatok, mert Nana vak is és agya sincs most. :D 

És sajnos, mivel kihagy az agy, nem is lett a legjobb rész. xD

Jó olvasást! ^^ 

~Nana~

- Kezd csak te – mondtam halkan, lesütött szemekkel, finoman a hajamba túrva. Határozottan kezdtem, de amilyen határozott volt eleinte a viselkedésem és a hangom, legalább annyira gyorsan is halványodott el. Nem tudtam fenn tartani magamon azt az elhatározást, amit előtte. Ráadásul nem is tudtam, mit fogok mondani Yoonginak. Csak… mondanom kellett valamit. Tegyük rendbe ezt az egészet.

Nekem mindegy, hogyan, csak beszéljük meg.

- Inkább te, aztán majd utána mondom – sóhajtotta, miközben felnézett rám. Ismerem, nem fog beszélni, ha minden áron azt akarja, hogy én tegyem ezt meg.

Felsóhajtottam és lesütött szemekkel, kicsit összepréselt ajkakkal gondolkodtam, mit is kellene mondanom. Nem tudtam, mi lenne a helyes kezdés.

Mit kell mondanom?

Basszus, pedig mikor Taehyunggal, Jiminnel és Hoseokkal játszottunk, akkor totális elhatároztam, mit fogok mondani. Mostanra már mindent elfelejtettem. Szerintem azt sem tudnám megmondani ebben a szent pillanatban, hogy mikor születtem.

Pedig én tényleg tudtam még nem rég, hogy mit fogok mondani, sőt, azt is elhatároztam, hogy majd megint kiakadok neki, csak finomabban, mint a konyhában. Amolyan „Ne nézz hülyének, mert nagyon bosszantó!” kifakadást képzeltem el, de mikor ő is felült, velem szemben, törökülésben, akkor teljesen kiment a fejemből minden, amit addig szépen eldöntöttem magamban. Kiüresedett a fejem és meredten néztem magam elé, ahogy ő is.

- Hát, jó – sóhajtottam, beharapva az alsó ajkamat. Ezután pedig csak ültem és néztem magam elé, mereven, mélyen magamba temetkezve. Mit is akartam mondani? Miben is voltam olyan nagyon biztos?

Miért nem merek rá felnézni?

Mikor nagy nehezen felemeltem a tekintetemet, rásandítva, láttam a kíváncsi szemeit. Oldalra döntötte a fejét, kíváncsi szemekkel vizslatva engem, apró mosollyal a száján. Nem volt széles, sem jó kedélyű mosoly, inkább azt sugallta, hogy érdekli, mit fogok mondani.

Hát, az engem is érdekel…

- Szóval – sóhajtottam, megköszörülve a torkomat, feszengve ücsörögve az ágyon, egyik tenyeremet a térdemnek támasztva. Felsóhajtottam és megint összepréseltem az ajkaimat. Mit mondjak?

- Elkezded még ma? - Gonoszkodón kuncogott, mire villámló, szúrós tekintettel ránéztem. Mintha ő tudna beszélni, csak szórakozik velem...

- Gondolkodok, hagyjál! - sziszegtem, mély sóhajt véve ajkaim közé. Tovább mosolygott, elnézően. Bár, azért nem esett túlzásba, azt hozzá teszem. Szelíden és visszafogottan mosolygott, de jól esett, hogy akárhogyan is, de mosoly játszott az ajkain. Akármilyen célzattal is tette azt.

Újabb sóhajt vettem és egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy átgondoljam, mit fogok a tudtára adni. Viszont semmi, de semmi nem jutott eszembe azon kívül, hogy megbántott és hogy ne szórakozzon velem. Komolyan semmi más nem járt a fejemben, pedig a fiúknál mindent el tudtam dönteni, gondolkodni és tudtam, hogy miről fogunk beszélgetni.

Itt, előtte ülve már semmit sem tudtam.

- Jó! Szóval – kezdtem bele újra, mély sóhajjal, frusztráltan és zavartan. Azt hittem, egy ilyen beszélgetés nem fog már nekem gondot okozni. Sokat nőtt az önbizalmam a debüt óta és sokat is változtam, de azt hiszem, nem eleget. Nem merek beszélni a csapattársammal olyan dolgokról, amik nekem rosszul esnek. Ez régen rossz. - Oké. Nem tudom, hogy miért csinálod, amit csinálsz, én komolyan nem értem, de… úgy érzem, hogy ez egyáltalán nem fair. Mármint az, hogy érezteted, hogy utálsz, de törődsz velem apránként. Aztán kijelented, tudatod velem, hogy utálsz és szakadjak le rólad. Aztán meg történik olyan, mint reggel… az a furcsa dolog – motyogtam. - Szóval, ha kitartasz az elhatározásod mellett, miszerint utálsz engem, akkor miért teszel olyan félreérthető… vagy épp zavaros… dolgokat? - Egészen határozott volt a hangom, mikor elkezdtem, de amint a végéhez értem, és eszembe jutottak a reggeli események, összeugrott a gyomrom, a szívem pedig hevesebb dobogásba kezdett.

Megint az a furcsa érzés járt át. Az a furcsa szédülés és az az érzés, mikor áthalad rajtam valami. Belém nyíllal és szétárad bennem. Az a jó, finom, meleg érzés.

Láttam a tekintetén, hogy telitalálat volt. Döbbenten nézett rám vissza, mélyen magába meredve. Te sem tudod, hogy mit mondj? Olyan jó. Az előbb bezzeg szórakoztatóan kuncogtál rajtam, hogy nem tudom elkezdeni, amit akarok.

Beszélgetni fogunk a semmiről? Az vicces lesz. Bár, már elmondtam a gondomat, az talán már nem olyan „semmi”.

- Figyelj… hát. Hogy is mondjam – köszörülte meg a torkát, megnyalva az ajkait. - Szóval, a debütkor, eleinte tényleg utáltalak… aztáááán… hát, kezdett halványodni az érzés és… azért mondtam, hogy utállak, mert furcsa érzés volt, amiért már nem annyira és azt hittem, hogy mégis, de mégsem – mondta, szedetlenül, mire összevontam a szemöldökömet. Hogy mi? Ez teljesen úgy hangzik, mintha csak nem akarta volna figyelmen kívül hagyni azt, amit a tudtára adtam, ezért adott egy semmilyen választ, hogy az valamilyennek tűnjön.

Ezt én nem tudom elhinni. Érzem, hogy nem mond igazat. Hallani a hangján.

- Hogy hiszed azt, hogy utálsz, de mégsem? - kérdeztem, hatalmasakat pislogva. Vállat vont.

- Nem tudom. Csak nem bírtalak, aztán furcsa volt, hogy halványodik az érzés és nem tudom, miért – mondta, félrepillantva rólam.

- Miért nem bírtál? - kérdeztem, ránézve, erősen szuggerálva, hátha vissza fog nézni rám. De azt hiszem, ez felesleges próbálkozás, mert nem fogja megtenni.

Ha nem ad érdemleges választ, akkor biztos, hogy hazudik és akkor biztos, hogy nem fog menekülni előlem, amíg el nem mondja az igazat. Én tiszta lapokkal játszom, ő miért nem képes rá? Miért kell őszintétlenül hozzám állnia?

- Hát, azért mert… - Láthatólag nem tudta, mit mondjon. Elmosolyodtam egy pillanatra, keserűen és zavartan.

- Nincs bennem elég swag? - Nem is tudom, hogyan jött a kérdés, de szórakoztatónak láttam és legalább elértem, hogy rám nézzen. Az a tipikus tekintet, amikor totál hülyének néz valakit. Apró fintor futott végig az ajkain, megforgatta a fejét, majd tanácstalanul meg is csóválta azt, hitetlenkedve nézve rám vissza.

- Hülye. Nem – sóhajtott. - Talán azt nem bírtam, hogy… nem tudom! Csak nem voltál szimpatikus, ennyi – szusszantott, idegesen lehunyt szemekkel. - Ennyire ne legyél kíváncsi – mormogott.

- De hát, az vagyok. Meg már bocs, de ha valaki utál, érdekel, hogy legalább miért utál! Téged is érdekelne – sóhajtottam, összeszűkített szemekkel.

- Én leszarnám! - Nemes egyszerűséggel vont vállat, a tipikus, nem törődöm arckifejezéssel. Komolyan, ha még egyszer ilyen arckifejezést produkál felém, neki fogok ugrani. Ez frusztráló és teljesen lehangoló! Elmegy az ember kedve attól, hogy bármit is kezdjen a helyzettel. Mintha ez neki így tökéletes lenne!

Pedig tudom, hogy nem az, mert látszik rajta, hogy neki sem jó az a körülmény, ami kialakult kettőnk közt. Nem vagyok én hülye! Gyerek vagyok, tinédzser, de nem vak!

Ezt így mondhattam volna neki is. Ilyeneket miért nem mondok ki?

- Gondolom – mormogtam, majd visszanéztem rá, aztán felsóhajtottam. Tipikus nemtörődöm arckifejezése volt, bennem pedig tényleg kezdett már felmenni a pumpa. Ne álljon így hozzá a dolgokhoz! Ezt meg kell beszélni, mert Namjoon is aggódik, Jin is, a többiektől meg ne is beszéljünk. Jimin majd' belehal abba, hogy szomorú vagyok, Taehyung pedig szint úgy. Ha ezt tovább csináljuk, mindenkinek fejtörést és lelki fájdalmat okozunk. De ő, mint mindig, leszarja ezt is! - És a reggeli? Az mi volt? - Muszáj volt megkérdeznem. Meg aztán, hátha erre értelmes választ ad, nem olyan semmilyen reakciót. Hátha ez kicsit jobban is fogja érdekelni. Hátha produkál valami hozzáállást, amitől nem megy fel a vérnyomásom az egekbe.

Viszont amikor felnéztem rá és megláttam az arckifejezését és a tekintetét, meglepődtem. Teljesen meg volt merevedve, és úgy nézett maga elé, mint aki teljesen falhoz lett állítva.

Szó szerint ledermedt és megnyalta a száját idegességében.

- Olyan fasza kérdéseid vannak…

- Tudom – mosolyogtam, majd komolyan néztem vissza rá. - Szóval? A Reggeli az miért volt? - kérdeztem, halványan, lágyan döntve oldalra a fejemet, kíváncsian nézve rá. Érdekel, mit fog válaszolni.

Persze, a műsor közben felállítottam magamban az elméletet, miszerint szeret, de… nem tudom. Annyira nem tűnik most olyannak. Reggel olyan volt, mintha majd meghalna attól, hogy meg akar csókolni. Most olyan volt, mintha idegesítené a közelségem.

Yoongi tényleg egy rejtély, és úgy éreztem, soha nem fogom tudni megfejteni. Soha nem lesz velem őszinte. De miért nem az? Annyira tudom, hogy most is csak hazudott. Látszik, hogy nem őszinte velem. A falhoz kellene állítanom, hogy ne hazudozzon. De nem tudtam, hogyan kellene meglépnem ezt.

Simán menjek csak oda, hogy Min Yoongi, állíts magadon? Azt nem tehetem, főleg nem azután, ahogy beszéltem vele, mert az csak olaj lenne a tűzre. Így is elég sok veszekedésünk volt az utóbbi időben, nem akartam újabbat generálni.

Felsóhajtott, frusztráltan, és meg-meg rezzenő ajakrántással. Ideges.

- Jó. Oké. Kívánlak – mondta, rám nézve, mire szabályosan kikerekedtek a szemeim. Hogy mi? Mit mondott? - Azért… azért voltam olyan, amilyen, mert kívánlak! - sóhajtotta, mérgesen nézve rám.

- Hé! Miért nézel így rám?! Arról én tehetek?! - kérdeztem, majdhogynem felháborodva. - Ne nézz így rám! Nem én tehetek róla, hogy kívánsz! - mondtam, majd elpillantottam róla. Kíván? Mi van? Hirtelen lesütöttem a szemeimet és zavartan, elvörösödve néztem magam elé. - Mármint… a testemet kívánod… mint…? - kérdeztem, mire frusztráltan a hajába túrt.

- Aha. - Ennyi volt csak a reakciója, de nekem bőven elég volt, hogy teljesen elvörösödjek. Eddig is piroskás volt az arcom, mióta kijelentette, hogy kíván, de most fülig vörösödtem. - Viszont! Soha nem történhet semmi, mert csapattársak vagyunk, munkatársak és férfiak is – mondta, mire félszegen bólintottam.

- Nem mondod? - kérdeztem halkan, paprika vörös arccal. Felsóhajtott, és bosszúsan, hosszasan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt, aztán… hosszú-hosszú percekig csak ültünk az ágyunkon, magunk elé bámulva.

Végül is, elég hihető, amit mondott. Ha talán megkívánnék egy embert, akit eleinte utáltam, lehet, hogy én is furcsán viselkednék. Bár, nem tudom. Ez akkor is érdekesen hangzik. Mondjuk, végül is, nem az lett, amit én gondoltam, de hasonló. Csak nem érzelmileg kötődik hozzám, hanem… testileg, ami elég… elég zavarba ejtő.

Jó! Tudom, hogy… tudom, hogy ez furcsa, de… nem… nem is tudom.

- Azért voltam ilyen, hogy megakadályozzuk az esetleges előforduló hibákat, amiket el tudunk követni – sóhajtotta, lehunyt szemekkel. - Csak ezzel több hibát halmoztam el, de eszem ágában sem volt megtenni, vagy ilyen dolgokat elkövetni ellened, elhiheted.

- Miért hiba az, ha lefekszünk? Mármint ne értsd félre, mert ne, csak érdekel! - A hangom olyan halk és gyenge volt, mint a harmat. Érdekelt a válasza, érdekelt, miért gondolja azt, hogy ha megteszünk valamit, ami szexuális dolog, akkor… annak a következményei rosszak lehetnek.

- Vajon? Még kiskorú vagy! - mondta, villogó szemekkel nézve rám.

- Ne nézz már taknyos kölyöknek, kérlek! Lassan nagykorú leszek – néztem rá, megforgatott szemekkel. - Amúgy meg, a fiatalok 80%-a lefekszik valakivel 15-16 évesen. Nehogy már én 18 évesen kicsi legyek hozzá – szuszogtam.

- Az más!

- Semmivel sem másabb! - morogtam.

- De! Az teljesen más! Azok ribancok vagy…

- Az unokatestvérem akkor ribanc? - vontam fel a szemöldökömet, mire elharapta, amit mondani szeretett volna.

- Nem.

- Akkor?! - kérdeztem, mérgesen felcsattanva.

- Jungkook, figyelj, maximum te azért lehetsz így a dologgal, mert kíváncsi vagy. Kíváncsi, de nem tőlem kell megkapnod az első élményeket, érted? Egy más valakitől, esetleg egy lánytól, vagy tudja a tököm, mitől, de nem tőlem! Érzelmi kötődések nélkül főleg nem, mert csak neked fájna! - sóhajtotta, a homlokát masszírozva. - Figyelj, hagyjuk ezt a témát, jó?

- Nem! Ne hagyjuk! - mondtam, felcsattanva, mérgesen nézve rá. - Miért nézel gyereknek? Miért nézel egy buta, ostoba kölyöknek, mikor nem vagyok az?! Miért hiszed, hogy minden, amit te, vagy a többiek tesztek, az nekem idegen és kozmikus? Nem, nem az! Tudom, hogy mi az a szex, könyörgöm! És… - A szavamba vágott.

- És tudod, hogy a férfiak hogyan csinálják? - kérdezte, felvont szemöldökkel.

- Azt… azt konkrétan nem, de… de most nem is ezen van a lényeg! Én csak… - A szavamba vágva felsóhajtott.

- Figyelj, ez a téma egyre kellemetlenebb. Nem akarok sérüléseket okozni sem benned, sem magamban. Csak hagyjuk ezt az egészet! Most már tudod, hogy nem utállak, viszonyuljunk úgy egymáshoz, ahogy sikerül a dolgok ellenére. Felejtsd el ezt a beszélgetést, csak maradjon meg benned az, hogy nem utállak veszettül! Attól még nem kell puszi-pajtásoknak lennünk, mert szeretni sem szeretlek – mondta, mire aprót szusszantottam. - Maradj tőlem távol!

- Magadban miért okoznál sérülést? - kérdeztem, kíváncsian, érdeklődően figyelve az arckifejezését, mintha a többi szavát nem is hallottam volna. Pedig hallottam, de hallani sem akartam attól, hogy maradjak tőle távol.

Ha ő nem is, én szeretem őt. Nem akarok tőle távol maradni.

- Nem tudom! Jungkook, hagyd ezt abba! - sóhajtotta, már meg-meg feszülő izmokkal. Megnyaltam a számat egy pillanatra, idegességemben. - Ne legyél ennyire kíváncsi! Se rám, se a szexre! Azaz, a férfiak közti szexre ne legyél kíváncsi! Rám főleg ne, mert csalódni fogsz! - mondta, de nem nézett rám. Elmosolyodtam, és lassan felkeltem az ágyról, majd elindultam felé hosszan elnyújtott léptekkel, lassan, hogy még meg tudjam magam gondolni.

De nem így történt. Nem akartam magam meggondolni.

Mikor hosszas idő után oda értem hozzá, leguggoltam elé, és figyeltem az arcát, nagy, kíváncsi szemekkel, finoman oldalra biccentett fejjel.

- De engem érdekel! Nem csak ez, hanem… az is, hogy… hogy… - Csak néztem fel rá, mint egy kisgyerek, aki áhítozik a hőn vágyott plüss állatára.

Nem tudtam gondolkodni. Mikor azt mondta, hogy kíván, akkor olyan furcsa érzés járt át. Megremegett a gyomrom, intenzívebb volt az a köd, ami eddig is az agyamon volt, csak halványan. Akkor úgy éreztem, hogy ez egész fejemet beborítja.

Jobban örültem volna, ha viszont szeret engem, de őszintén? Ebben a helyzetben már az is boldoggá tesz, hogy nem utál.

- Ne nézz így… ne nézz így rám… - Dühösnek tűnt, frusztráltnak és egyben kétségbeesettnek, mint aki menekülne, de sem ereje nem volt hozzá, sem menekülési útvonala nem volt az adott szituációban.

- Én csak… engem csak érdekel a… - Be akartam fejezni, gyorsan, de helyette dadogtam, mint egy kisgyerek és néztem fel rá, csillogó, boci szemekkel.

Az az idegesség, ami eddig rajtam ült, teljesen eltűnt. Köddé vált. Sőt, minden más zavaró, rosszalló érzés. Csak az a köd volt rajtam. Rózsaszín köd? Ezt nevezik annak? Lehetséges. Biztos vagyok benne, hogy ez az.

- A mi? - kérdezte, lehunyt, meg-meg rebbenő szempillákkal. Egyre dühösebb. De valahogy… egyáltalán nem tudott érdekelni.

- Reggel óta az jár a fejemben… az, hogy… milyen lehet… veled csókolózni – mondtam halkan, felnézve rá. Hirtelen megdermedt, teljesen, de a szemeit nem nyitotta fel. Láttam, hogy a karjain és a nyakán is megfeszülnek az izmok, de mielőtt bármit is tehetett volna, lassan a térdeire támaszkodtam, finoman helyezve rájuk a tenyeremet, és kicsit feltolva magam hozzá, finoman az ajkaira tapasztottam az enyémeket, félig lehunyt szemekkel.

Én megcsókoltam Yoongit. Őszintén nem tudom, hogy volt ehhez bátorságom, őszintén nem tudom, miért nem járt az agyamban semmi más, csak az ajkai és a reggeli, édes pillantások, amiket felém küldött. Nem tudom, hogy volt bátorságom megtenni ezt vele.

De reggel ő is letámadt. A semmiből. És… kíváncsi voltam.

És nem bántam meg. Akármit fog reagálni, nem fogom megbánni, hogy megtettem. Most tényleg határozott és elszánt voltam.