YoonKook/SugaKook - Hiba (12) +18

Yey! És folytatás! xD Oh yeah! 

Nem mondok semmit, mert nem tehetem.

Suga szemszög! :D

Remélem tetszeni fog mindenkinek! ^^ Erotikus tartalom van benne! (Tudom, szar lelőni a poént az elején, de ha nem írom ki, akkor... hát igen. xD Az sem jó.) Nem lett a legtartalmasabb fejezet, lassú, de biztos léptekben haladok. xD

Ha hibát találtok, szóóóóljatok! :333

Jó olvasást! ^^

~Nana~

A beszélgetés életem legkellemetlenebb eseménye volt, ahogy éreztem is az elején. Olyan könnyedén és egyszerűen állított a falhoz, ahogy még soha senki. A legborzasztóbb az egészben az volt, hogy nem tudtam, mire mit kellene reagálnom minderre, pedig elég sokat gondolkodok ahhoz, hogy mindenhez és mindenre meglegyen a megfelelő válaszom. Próbáltam minden eshetőséget felsorolni magamban, hogy biztosan ne maradjak alul és ne tudjon nekem meglepetéseket okozni. De természetesen, ez sem így történt.

Akkor, abban a helyzetben, azon kérdések után nem hogy válaszra nem jutott időm, de még arra sem, hogy megakadályozzam azt, amit meg kell! A válaszok még hagyján, fogjuk rá, hogy nem vészes és lehettek volna rosszabbak is. Lehetett volna ennél sokkal kellemetlenebb és szörnyűbb a beszélgetés. Lehetett volna követelőző, erőszakos és hisztérikus minden. De higgadt volt, nyugodt, csak frusztrált. Nem volt olyan eszméletlenül borzasztó, amilyennek képzeltem végül is, de nem is volt a legjobb. A szükséges rossz beszélgetésnek fognám fel inkább.

Csak az volt a bibi, hogy megint nem mondtam igazat. De hogyan is tehettem volna? Hogyan vallhattam volna be, hogy szeretem? És ha ő pusztán kíváncsi? Ha azért tesz mindent, mert érdekli? Nem tudtam kiigazodni sem rajta, sem rajtam. Viszont attól féltem, hogy ha bármit is megteszünk, bármit, ami indokot ad arra, hogy később, a közeljövőben minden csak rosszabb legyen, akkor minden sötétebb lesz és borúsabb, mint eddig bármi más.

Azok a kérdések annyira eltörpültek a tettek mellett. Komolyan. Semmit érőek voltak mindehhez képest. Olyan jéghegy alja. A kérdések és az én idióta válaszaim voltak a támpontok, amiből kialakultak a tettek. A tettek, amik… amiknek nem kellett volna kialakulniuk.

De végül is, mindegy, mit válaszoltam volna. Mindegy, hogy bevallottam volna-e az érzéseimet akkor, abban a szent pillanatban, vagy még súlyosabban hazudtam volna. A végkifejlet akkor sem alakult volna máshogy.

Ez mindenképpen a megtörtént események közé írható. Bármi lett volna a kérdés, és a reakció. A vágy és az akarat közé úgy hiszem, semmilyen reakció és követelőzés nem szabhat gátat. Az csak jön és ha az ember nem figyel, magával ragadja a mélybe.

Később pedig csak szenvedés az egész. Keserűség és bűntudat.

Viszont mikor megéreztem a puha, szépen, érdekesen ívelt ajkait az enyémeken, ahogy lehunyt pillákkal puszilgatta a számat, finoman, mint egy pillekönnyű csók, akkor azt hittem, megszűnik a világ létezni. Sőt! Meg is szűnt, a gondolataimmal, az elméleteimmel és a kész érvekkel együtt. Olyan érzés volt, ami egyben vágyat szít és szívet dobogtat meg. Szinte hallottam visszhangzani a fülemben a szívem heves dobogását.

Kikerekedtek a szemeim és úgy néztem Jungkookra, de gyorsan ellágyult a tekintetem. El akartam lökni, de mikor láttam, hogy szépen ívelt szemein lehunyva pihennek a pillái, amik néha-néha megremegtek, ahogy láttam, milyen piros az arca, mennyire zavarban van… úgy éreztem, nem fogom bírni. Nem fogom bírni. Úgy éreztem? Kész tény volt, hogy nem fogok tudni nemet mondani és megálljt parancsolni annak, aminek normál esetben tudnék.

- Ne haragudj… én csak… én… - Nézett fel rám. Félig nyitott szemekkel vizslatott, teljesen elkábulva az adrenalintól. Izgult, láttam rajta. Tudom, mit hisz. Hogy el fogom lökni magamtól és kiakadni, kifakadni neki.

Igen, ezt akartam. Tény és való, ezt akartam.

Viszont… az agyam kikapcsolt és nem láttam magam előtt semmi mást, csak azt, hogy az a fiú, az az ember, aki után epekedek, Isten tudja, hogy mióta… most itt van előttem, félig lehunyt szemekkel, finoman, lágyan remegő karokkal támaszkodva a térdemen és… folyamatosan az ajkaimat nézi zavartan és pironkodva.

Hogy volt ehhez bátorsága? Annyira zavarban van.

Nem reagáltam arra, amit mondott. Csak a tarkójára csúsztattam az ujjaimat, lágyan játszadozva a tincseivel, ráérően simítva közéjük az ujjaimat, miközben figyeltem a lehunyt pilláit. Tényleg el akarom lökni. Üvölteni, hogy fogalma sincs, mit tesz velem.

Fogalma sincs, mit tesz kettőnkkel. De teljesen kihagyott az agyam. Búcsút intett, felmondott, és a szívemre hagyta a problémát. Oldja meg. De ő nem fogja megoldani. Nem… rontani fog rajta és tudtam, hogy nem ezt kellene tennem! Tudtam, hogy mit kell csinálnom.

De nem voltam rá képes.

- Az Isten verjen meg… - sziszegtem, mire összerezzent és felkelt volna, gondolom, hogy elhagyja az aurámat. Láttam az arcán, hogy megbántódott, megremegett az alsó ajka, de nem engedtem el. Finoman megfogtam a karját, rászorítottam a felsőrészére és nemes egyszerűséggel az ágyra húztam. Mérges voltam. Mérges, mert elveszi az eszemet és mérges, mert… ennyire gyönyörű. Hogy lehet valaki ennyire szép? Hogy nézhet fel valaki ilyen ártatlan, még is, kíváncsi és vágyakozó tekintettel? Hogyan? Hogyan?

Finoman végig néztem az arcán. A hatalmas, kerek szemein, a hosszúkás szempilláin, amik meg-meg remegtek, mintha bármelyik pillanatban elsírhatná magát. Lenéztem az orrára. A szépen és kicsit szórakoztatóan ívelt nózijára. Olyan édes volt vele. Igazából az arcának minden szeglete annyira karakteres. Akármelyik részéről fel lehetne ismerni, de a legemlékeztetőbbek az ajkai voltak.

Ezer közül felismerném, melyik az övé. A szépen ívelt, cseresznye piros ajkak, amik most lágyan remegtek…

Deja vu-m volt. Hát persze. Ez már megtörtént, csak nem ilyen köntösben. Az… az teljesen más volt.

Felsóhajtottam, majd az ujjaimat az arcához nyomtam és finoman, lágyan megsimítottam őket, a szemeibe nézve. Nyelt egy nagyot és úgy kezdett el remegni, mint a nyárfalevél. Tudom, hogy tudja, hogy nem bántanám. Tudom, látom a szemeiben, hogy nem a félelemtől remeg. Az elutasítástól és attól, mit fogok most tenni.

Olyat, amit nem csak én, de ő is meg fog bánni. De nem tudtam ezen foglalkozni, egyszerűen… nem volt nálam az a gondolkodóképesség, ami eddig. Eltűnt, felszívódott. Csak a kész tény volt előttem: A szerelmem megpuszilta a számat és most alattam fekszik… és vár.

Finoman felé hajoltam, miközben lehunytam a szemeimet. Éreztem, hogy minden izma megfeszül alattam és nem mer levegőt venni.

Mikor az ajkain csak milliméterekre voltak egymástól, felnyitottam a pilláimat és… megmosolyogtam a jelenetet.

Várta a csókot. Lágyan lehunyt szemekkel várta, mikor tapadok az ajkaira. Apró mosollyal a számon, finoman hajoltam a puha, édeskés szájra, miközben az ujjaimmal újra végig simítottam az arcán, már a hófehér, porcelán bőrén pihentetve a kezem, lágyan simítgatva ujjaimmal.

Finoman ízlelgettem a puha, édeskés ajkakat, mintha a kedvenc süteményem lenne. Olyan finom íze volt. Leírhatatlan és megfogalmazhatatlan. Nem fogható igazából semmihez, ez a különleges ízvilág úgy hiszem, csak az övé, amit semmi máshoz nem lehet hasonlítani. De éjjel-nappal tudnám ízlelgetni és élvezni. Éreztem, hogy ha ezt most megkapom és következőleg már nem lehet az enyém, bele fogok halni. Nem fogok tudni a csókja nélkül élni.

Viszont, nem tudtam belegondolni, mit teszek most. Csak lassan, lágyan lesimítottam az ujjaimmal az arcáról a nyakára, majd onnan finoman a kulcscsontjaira csúsztak az ujjaim, amit a válla követett. Hirtelen megremegett alattam és egy halk sóhajt hallatott volna, de én kihasználva azt az értékes alkalmat, hogy elnyitotta mézédes ajkait, közéjük toltam a nyelvemet. Hirtelen megdermedt, mikor nyelvemmel térképeztem fel szája belsejét. Tudom, furcsa neki. Tudom, hogy soha nem csókolózott még senkivel és tudom, mennyire megdöbbentő egy nyelv a szájban.

Próbáltam finoman rávezetni, hogy ez a világ legjobb dolga és tudta. Tudta, mert alig pár pillanat alatt ellágyult a karjaimban és finoman átkarolva a nyakamat, jobban húzott magához, miközben felhúzta a lábait, hogy jobban közéjük férhessek. És én boldogan tettem. Szinte már rajta feküdtem, éppen hogy tartottam csak magam a jobb karommal, hogy azért ne legyek teljesen rajta, mert… érezni, amit.

A nyelvemmel érzékien, romantikusan jártam be a szája belsejét, vad, még is lágy táncra hívva a nyelvét. Először nem akarta elfogadni csókunk keringőjét. Azt hiszem, meg volt szeppenve még hozzá. De erőszakos voltam, csak annyira, hogy fogadja el, mert sokkal jobb, ha együtt csináljuk és nem csak én egyedül.

Egy idő után ugyan, de értette a célzást. Lassan és apró mozdulatokkal kezdte el mozgatni a nyelvét ő is, bátortalanul, kicsit félénken tolva át az ajkaim közé a saját nyelvét. A csókba mosolyogtam. Annyira édes volt.

Nagyon ügyetlen volt a csók. Tényleg. Borzasztóan ügyetlen, de a világ legédesebb, legaranyosabb, legszebb csókja volt az, amit ekkor tőle kaptam. Ennél szebbet és tökéletesebbet elképzelni sem tudok, annak ellenére sem, mennyire ügyetlen és félénk volt. Mert mindettől függetlenül… éreztem benne valamit. Valamit, amit nem tudtam megfogalmazni, amit nem tudtam megérteni. Olyan vággyal csókolt, mintha ez lenne az utolsó. Úgy ölelte a nyakamat, mintha tőlem függene az élete, úgy bújt az ölelésembe, úgy bújt hozzám, mintha eddig csak erre várt volna és én nem adtam ezt meg neki.

Olyan volt az a csók, mintha a fájdalmat és a szeretetet, oda adást és a vágyakozást írta volna le vele. Az apró körök, amiket leírt a nyelvével a számban, kutatva az enyém után, csak erre akart utalni.

Emellett az édes, ügyetlen és szép csók mellett pedig úgy éreztem, hogy megszűnt a világ létezni. Csak mi voltunk, semmi más. Csak mi… nem létezett rajtunk kívül. Sem az ágy, sem az ajtó, sem a szoba hűvös, zárt börtöne, sem a többiek a másik szobában mellettünk, és a többi még arrébb. Semmi nem létezett. Olyan volt, mint egy édes álom. A legédesebb…

Az ő édes csókjával. Az ügyetlen, édes csókjával…

Nem tudtam mit tenni. Nem bírtam magammal. Nem tudtam ellenállni. Nem tudtam magam leállítani, nem tudtam nemet mondani. Az a hevesség, ahogy kapaszkodott belém, az a csók, ami könyörgött, hogy ne engedjem el. Azok a remegő ajkak, amik bármikor elhalóan görbültek volna lefelé, ha most itt hagyom… az a tekintet, ami kérlelt, hogy ne álljunk meg. Szinte könyörgött nekem, hogy szeressem.

Igen. Hogy szeressem. És én megtettem. Én szerettem.

A bátortalan csókját lassan, de biztosan váltotta fel az én erőteljes, vágyakozó és romantikus csókom. Hevesen, vadul csókoltam, megmutatva neki, milyen az, ha vágyakozva csókolják. Élvezettel bújt a karjaimba, élvezve minden egyes mozzanatát ajkaimnak és nyelvemnek.

Az ujjaim lassan barangolták be a felsőtestét, mikor nagy nehezen az ágyra tudtam nyomni őt. Felsóhajtott, a szám közé és megremegett, ahogy ujjbegyeimet végig húztam mellkasán, majd az alhasán is. Finoman vezettem le ujjaimat a felsőtestén, minden egyes szegletét bejárva a textil anyagon keresztül. Nem hagytam ki egy aprócska helyet sem.

A ruhák olyan gyorsan kerültek le rólunk, amilyen gyorsan csak lehetett. Végleg kihagyott az eszem. Nem voltam képes ép elméjűen gondolkodni. Nem voltam képes belátni, hogy amit most teszünk, az lesz a legnagyobb hibánk, amit együtt elkövethetünk.

Hajtott a vérem. A vágy, a szenvedély, azok a tekintetek, amikkel ostromolta a szívem. Azok a halk sóhajok, a mozzanatai, ahogy oldalra döntötte a fejét, félig lehunyt szemekkel, elnyíló ajkakkal. Annyira gyönyörű volt. Annyira szép volt. Mint egy festmény. Egy gyönyörű festmény, amiben életem végig gyönyörködni tudnék. Mint egy álom… Szebb volt, mint bárki és bármi más. Szebbet nála el sem tudnék képzelni.

A piroskás arca, ami a szenvedélytől izzott, ahogy néha-néha az alkarját az ajkai elé emelte, finoman megharapva azt, hogy ne adjon ki hangos hangokat, ügyelve, nehogy bárki benyisson. A csapzott tincsei a hajába hullottak, rakoncátlanul és olyan szétesetten, amilyen én voltam közben.

Gombóc volt a torkomban.

Hiába volt életem legszebb és legjobb élménye, hiába volt a legjobb és legcsodálatosabb, amit valah átéltem. Hiába elevenítettem meg az álmaimat, amik nem voltak ennyire gyönyörűek, mint a valóság… hiába olvadtunk össze, hiába perzselt és égetett minket a szenvedély. Hiába váltunk eggyé.

A gombóc a torkomban nőtt. Mikor az ujjai, a rövidkés körmei a vállamba martak, akkor főleg. Mikor láttam, hogy hátrafeszíti a fejét a fájdalomtól, majd az azután következő hirtelen gyönyörtől… a gombóc azt hittem, meg fog fojtani. Ki tudtam zárni magamból, sikerült csak rá és erre a varázslatos pillanatra figyelnem.

De mikor véget ért, mikor hallottam el elhaló hangját, a megfeszülő izmait láttam magam előtt, azokat a szemeket, amik fel-fel akadtak… és amikor velem is végzett, együtt lépve be a gyönyör kapuba… és elfekve mellette, hozzám bújt… akkor a gombóc még nagyobb lett. Olyan hatalmas volt, hogy azt hittem, megfulladok.

Halkan zihálva bújt hozzám, a nyakamba hajtva a fejét, finoman, meg-meg remegve, a mellkasomon pihentetve az ujjait. Apró sóhajt hallattam, miközben az állam a feje búbjához ért. Pihegett és szuszogott, és egy idő után hallottam, hogy a légzése beáll és egyenletesen véve a levegőt, éreztem, hogy elaludt.

A gombóc pedig akkorra nőtte ki magát. De nem tettem semmit. Nem másztam ki mellőle. Nem lett volna hozzá erőm. Nem tudtam volna megtenni. Csak lendítettem a szabad karomat, majd magunkra húztam a takarót és mély sóhajjal öleltem át a takaró alatt a meztelen vállait, jobban magamhoz húzva.

- Annyira sajnálom, Jungkook… annyira, de annyira… - súgtam, lehunyt szemekkel. De ő csak mélyen szuszogott tovább. Édesen álmodott. Én pedig elvettem azt, amit meg akartam védeni.

Bemocskoltam. Bepiszkítottam. Én! Nem az, akire tényleg szüksége lett volna. Nem egy fiatal lány, akivel meg tudja tenni azt, amire szüksége van. Nem. Velem tette ezt meg.

Elvettem azt, amit meg akartam védeni. Amit… óvni akartam, dédelgetni, vigyázni rá. Nem, nem hibáztatom őt, mert lehet, hogy ez volt a célja. Nem látok a fejébe, de én fájdalmat éreztem.

Hiába volt a csókja édesebb és a legszebb pillanat, amit eddig megéltem. Hiába szerettem őt most úgy, mint még soha senkit. Mardosott a bűntudat.

Csak azt reméltem, hogy ha sikerül elaludnom, akkor soha nem fogunk felébredni. Akkor nem kell szembesülnöm reggel, hogy mit csináltam. Mit csináltunk.

Akkor nem kellene éreznem, hogy mennyire szorítja a mellkasomat valami… valami megfogalmazhatatlan, ismeretlen érzés, ami megfojtani készül.