YoonKook/SugaKook - Álom (8)

Jeee! Ma egész nap rajzoltam, úgyhogy megint éjszaka hozom a folytatást. :D

Hááát... az a szerény véleményem, hogy utálni fogtok egy kicsit. Kicsit? Kicsit nagyon. Azt hiszem. De mélyen, mélyen és nagyon, de nagyon remélem, hogy nem fogtok. :D 

Szeretlek titeket, ti is szeressetek engem. ♥♥♥ 

(Ha találtok benne valami hibát, akkor szóljatok. :) Ha nagyon szerettek, megmondhatjátok, merre találom a hibácskát~ bár ezek után álmodni sem merek róla, szerintem)

Jaj és ezt ajánlom közben hallgatni: https://www.youtube.com/watch?v=q2LSrNUxUCk - Én erre írtam végig ezt a fejezetet. TT Annyira szép ez a szám! TT

Jó olvasást! ^^

~Nana~

Mikor Yoongi berontott hozzám, azt hittem, megáll bennem az ütő. Tényleg nagyon megijedtem. Próbáltam palástolni eleinte és nem kimutatni, de a vége felé már dadogtam, mint egy kisgyerek. Főleg, mikor felém mászott. Akkor már a torkomban volt a szívem, éreztem, milyen gyorsan ver, sőt, még hallottam is. Dübörgött a fejemben és a mellkasomban is. Féltem. Azt hittem, tényleg meg fog ütni… akkor, mikor mondtam, hogy majd beszélek Namjoon hyunggal, hogy külön szobában legyünk és rávágta, hogy „Nem”, végleg azt hittem, most nagyot fogok kapni tőle. Olyat, amilyet még soha senkitől.

- M-mit nem? - kérdeztem halkan, el-el akadó lélegzettel, mire mélyen a szemeimbe nézett. Próbáltam eggyé olvadni a matraccal, ami az ágyamon pihent. Próbáltam beleolvadni, hátha eltűnhetek a szeme elől és így észrevehetetlenné is válok, de sajnos nem sikerült. Az az átkozott matrac nem akart magába szippantani, pedig örültem volna neki. Most, ebben a helyzetben, jobban örültem volna annak, mint bármi másnak.

- Nem megyünk külön szobába! - A hangja kifejezéstelen volt és érzelemmentes. Nem tudom, hogyan tud így beszélni egy ilyen helyzetben. Én szinte már remegek. Szó szerint remegek alatta. Néha-néha megmozdítottam a csuklóimat, hátha megunja egy idő után, és enged az ujjai szorításából, de még jó, hogy nem így történt. Nem tudom, miért fogott le ilyen erősen, fogalmam sincs, hogy mi ezzel a célja, vagy a terve, de komolyan kezdek már nagyon tartani tőle. Remegtem, mint a nyárfalevél és már a sírás határán voltam.

Nem azt mondanám, hogy tőle nyugtalankodok ennyire nagyon. Jiminnel is volt példa rá, hogy verekedtünk. Mondjuk, az nem véresen komoly volt, csak összebalhéztunk egy kicsit. Lelökött a földre, puffantam egy jókorát, aztán nekirontottam. Az sem hatott meg, szóval, nem félek az ilyesmiktől annyira. Inkább lelkileg terhelt meg a dolog. Ha most kezet emelne rám, tudom, hogy a büdös életben nem tudnám kiheverni. Hogy miért? Ezt sem tudom. Csak éreztem.

- Mert? - kérdeztem halkan, jobban belepréselve magam a matracba, de azt hiszem, innen már nincs tovább. Nem fogok tudni jobban belesüppedni.

- Mert nem! - sóhajtotta frusztráltan, lehunyt szemekkel.

- Na, jó! Ne szórakozz velem, oké?! Ha meg akarsz ütni, üss meg! Ha bocsánatot akarsz kérni, tedd meg! Ha nem, akkor meg ne tedd! Nekem tök mindegy, mi a büdös életet akarsz csinálni, de ha nem teszed meg, akkor mássz le rólam végre, mert már félek, érted?! Menj ki, ha nem akarsz tőlem semmit és kímélj meg egy szívrohamtól! - Határozott akartam lenni, de inkább ijedt egércincogás bújt meg a hangomban. Ha külső szemlélő lennék, biztos nevetnék a helyzeten.

Igazából, ha nagyon akarnám, le tudnám magamról rúgni. Csak egy határozott, erőteljes mozdulat kellene és egy kis akarat. Meglendíteném a lábamat, vagy lefejelném – az mondjuk nem túl humánus módszer – és már a padlón is lenne, én pedig szabadulhatnék. Egy volt a gond. A hatalmas nagy gond, ami nem engedte, hogy ki akarjak szabadulni. Az pedig a kíváncsiság volt. Kíváncsi voltam, mit akar.

- Miért kérnék bocsánatot? - A hangja feszült volt és ideges.

- Mit tudom én! Nem tudom! Csak tippeltem. Ha nem akarsz semmit, menj el és hagyj békén… ne húzd az idegeimet. Ha meg akarsz valamit, csináld – motyogtam, lesütött szemekkel. Nem akartam tovább a kifejezéstelen, érzelemmentes szemeibe nézni, mert csak elszomorodtam tőlük. Hogy tud így nézni? Lehet, hogy csak engem tisztel meg ezzel a szemkontaktussal, kétszer nem mondom, hogy nem így van, de… fáj.

Mióta elhatároztam, hogy teszek valamit annak érdekében, hogy ne nézzen levegőnek, csak fájdalmat és feszítő érzést érzek a mellkasomban. Azóta minden olyan borús, sötét… mintha egy pillanatra sem sütne ki a Nap. Azt akartam, hogy vége legyen ennek. Ha az segít, ha attól jobb, akkor soha többé nem nézek a szemeibe, pedig annyira szépek.

Mi? Szépek? Miért gondolom, hogy szépek?

- Azt mondod, ha akarok valamit, akkor csináljam? - kérdezte, majd az egyik csuklómat elengedve, lassan az arcomhoz emelte a tenyerét. Összeszorítottam a szemeimet. Meg fog ütni… Istenem, Yoongi meg fog ütni!

Már gyűltek a könnycseppek a szemeim sarkában, pedig össze is voltak azok szorítva, de nem éreztem, hogy megütne. Helyette csak megtapintotta az arcomat. Még pár pillanatig összecsukott szemekkel nyeldestem nagyokat, de mikor percek múltán is realizáltam, hogy nem ütött meg és a keze ugyan abban a pozícióban van, felnyitottam az egyik szemhéjamat és nyelve egy nagyot, felnyitottam a másikat is.

- Azt hitted, meg foglak ütni? - kérdezte, mire lesütöttem a szemeimet. - Lehet, hogy haragszom magamra és rád is, de attól még nem foglak megütni – mondta, majd finoman megsimította az arcomat az ujjbegyeivel. Lágyak voltak, gyengédek. Úgy ért hozzám, úgy simította a bőrömet, mintha porcelánból lenne. Megremegtek az ajkaim. Azután pedig már folyamatosan remegtek, mintha vacognék, fáznék. Pedig nem. Sőt, melegem lett egy pillanat alatt.

- A-azt hittem… igen… azt hittem – mondtam halkan, szinte suttogva. Igen, jó kérdés. Miért suttogtam? Magam sem tudom. Mert féltem? Össze voltam zavarodva? Idegesített, hogy csak lefog és nem tesz semmit? Miért simogatja az arcomat? Miért ilyen gyengéd? Miért viselkedik velem úgy, mintha össze törhetnék bármelyik pillanatban?

Bár, nem áll messze a valóságtól a gondolat. Ha most valamit tenne, valami rosszat, összetörnék. Mint egy kristálypohár. Szétrobbannék, apró szilánkokra.

- Nem. Nem tenném – sóhajtotta, de nem nézett a szemeimbe. Meredt maga elé, bámult.

- Akkor… mit tennél? - kérdeztem, némi habozással. - Miért simogatod az arcomat? Ha utálunk valakit, azt nem simogatjuk, nem? Nem sírtam, nem haldoklom. Én… eressz! - mondtam már határozottan.

Mély levegőt vett és felnézett rám. Harsányan a szemeimbe nézett; olyan hosszasan, ahogyan eddig még soha. Életemben először láttam bennük mást a kifejezéstelen, nemtörődöm tekinteten kívül. Valami volt ott benne. Lágy volt. Érzékeny és… talán… bűntudat volt még benne? Mintha elég lenne egy lökés és elsírná magát.

Ijedten néztem fel rá, rémült arccal.

- Szeretnéd tudni, mit tennék most legszívesebben? - Persze, hogy szeretném tudni. Ha már rettegésben vagyok nézzük csak… körül-belül tíz perce, akkor az a minimum, hogy megmutatja, mit szeretne tenni velem. Bár, nem tudom, mi lehet az, ha nem megütni akar. Végül is, azt nem így jelentené be az ember. Talán bocsánatot kérne? Nem. Nem hiszem. Biztos nem kérne bocsánatot. Végül is, végzetes hibát ő sem követett el.

- Igen. Jó lenne, ha tudatnád velem – mondtam halkan, megnyalva a kicserepesedett ajkaimat. Érdekelt, kíváncsi voltam. Viszont egyben aggódtam és szorongtam is attól, mit akarhat. Mihez kellene ennyit várni? Már olyan régóta itt vagyunk, ebben a helyzetben.

Lehunyta egy pillanatra a szemhéjait.

Nem mondott semmit. Nem pazarolta az idejét a szavakra. Csak rám nézett, azokkal a gyengéd, lágy pillantásokkal, s ujjbegyeivel újra végig cirógatta az arcomat. Finoman húzta végig az ujjait az arccsontomon, mintha attól félne, hogy éles és meg fogja vágni. Mintha pillangók mászkálnának rajtam, úgy cirógatott végig. Bele tudtam volna bújni az érintésébe. Még soha nem tett ilyet velem. Még soha nem nézett így rám. Még soha nem voltunk ilyen helyzetben.

Az ujjaival lassan, bizonytalanul haladt végig az arccsontomon, le az orrom felé. Nyelnem kellett egy nagyot és mikor a mutatóujja lágyan végig simult az alsó ajkamon, megdermedtem. Nem voltam képes megmozdulni. Feküdtem az ágyban, a matracon, a lepedő és a paplan közt, mint egy darab fa. Megfordult a fejemben, hogy ellököm. Lelököm magamról, ordítozni kezdek vele, hogy még is, mi a jó Istent képzel magáról. Vagy lelököm magamról és kirontva az ajtón, a fürdőbe sietek és megmosom az arcomat, mert sokkot kaptam.

Egyiket sem valósítottam meg, természetesen. Csak néztem fel rá, hatalmas, riadt szemekkel, remegve. Ő pedig… tovább cirógatta mutatóujjával az alsó ajkamat. Nem mertem megszólalni. Nem mertem megtenni azt, hogy kinyitom az ajkaimat és beszédre bátorítom magam. Tudtam, hogy valószínűleg nem bánná. Attól tartottam, hogy ha megteszem, azt, amit fent felsoroltam vagy azt, amit most gondoltam, akkor soha többé nem fogom megtudni, mire készült. Akkor ez a pillanat örökre az a tipikus „ha megtörtént volna...” marad. Ezt nem akartam. Bármi is következik, én tudni akarom.

Mutatóujjával lassan elszakadt az alsó ajkamtól és lassú, óvatos, apró mozdulatokkal húzta le az ujjait az állam felé. Ajkain apró mosoly játszott. Olyan álmodozó mosoly. Mintha nem is itt lenne. Mintha valahol máshol járna. Szemeivel üresen bámulta az ujját és a bőrömet, amit éppen érintett. Szerettem volna megkérdezni, hogy akkor most mi fog történni, de türelmes voltam. Vártam. Dermedten, feszülő izmokkal, aprókat remegve vártam, mi fog következni.

Halkan felsóhajtott és lassan felnézett rám. Nyelnem kellett egy nagyot újra. Ki volt száradva a szám, az ajkaimról inkább nem is beszélek. Mintha vattát nyeldestem volna egészen eddig. A szívem még mindig őrült tempóban vert. A gyomrom szinte másodpercenként bukfencezett egy hatalmasat és… a pillangók a hasamban elszabadultak. Minden egyes pillanatban repült az egyik. Nem is paplanon és ágyban, hanem tollpihéken feküdtem – legalábbis, pár percre úgy tűnt.

És mikor Yoongi azzal a lágy, kedves tekintetével illetett engem… akkor már nem is akartam elszabadulni.

Egyszerűen, nem elég rá az a pár szó, hogy lágy, vagy kedves, vagy édes. Nem. Ezek csak hasonlítanak ahhoz, amilyen volt. Ezekkel a szavakkal csak nagyjából körbe lehet írni. Talán sikerül eltalálni, milyen is lehetett. De több volt annál a pár kifejezésnél. Sokkal több. Mintha megfordult volna benne valami és hosszú percekre a szöges ellentétévé vált volna. A kemény, erős, tiszteletet parancsoló Yoongiból egy érzékeny és szeretetteljes Yoongi lett.

Szeretetteljes. Igen. Így nézett. De miért szemlél így engem? Mikor utál? Miért figyel engem, miért figyeli minden rezdülésemet? Miért olyan az egész, mintha egy álomban lennénk? Mintha mindkettőnket valami hatalmas, fekete űr venné körül, apró csillagokkal, amik ragyognak, csillognak és suttognak felénk, de nem tudom, mit, csak suttognak. Lehet, hogy nem is suttogás volt, hanem halk dallam. Ringató dal, amitől az ember elkábul vagy elalszik. Talán Yoongi dúdolt? Nem tudom, de csodálatos volt. Mint egy álom, amiből az ember soha nem akar felébredni. Én sem akartam. Örökre aludni akarok, ha ez álom.

Néha ebben az álomban, hatalmas űrben fel-fel bukkant pár pirosas-lilás árnyalat, amik bársonyra és selyemre hasonlítottak. Úgy éreztem, hogy azok az árnyalatok, a bársony és a selyemre hasonlító anyagok körbeölelnek minket, mint a szalagok, amikkel körbefogunk valamit, annak érdekében, hogy összetartsa azt a bizonyos dolgot. Mintha minket is össze akarnának tartani azok a szalagok.

Szinte láttam magam előtt, ahogy összefonódnak az ő és az én testem körül, szorosan. Mint egy álom… egy érdekes, furcsa álom.

Mintha valami drog hatásától szenvednék. Nem tudtam semmire figyelni, csak Yoongi gyengéd ujjaira, a finom cirógatásokra és azokra az édes, kedves pillantásokra, amikkel illetett engem. Arra a csillagokkal teli űrre, ami körbevett minket, a tollpihékkel, a selyemmel és a bársonnyal. Az ölelő, finom, meleg érzése, ami áradt belőle, amitől úgy éreztem, hogy menten elolvadok.

Aztán hirtelen összetört minden. Megszűntek a tollpihék, megszűnt a csillaggal teli űr. Megszűnt az a mindenség, ami erre a rövidke időre körbeölelt minket. Nem vigyázott ránk eléggé.

- Sajnálom. Ne haragudj rám. Jóvá fogom tenni. - Hangja halk volt, talán egy kicsit remegtek is a hangszálai, ahogy elhagyták a torkát. Lesütöttem a szemeimet, mikor felkelt rólam és mellém ült, a homlokára csúsztatva az ujjait.

Lassan felültem és törökülésben foglalva helyet a matracon, lehunytam a szemeimet és beharaptam az alsó ajkamat.

Végig úgy éreztem, mintha meg akarna csókolni. Az az érzés…

- Nem haragszom. Felejtsük el… én is… sajnálom. A viselkedésemet – mondtam halkan és lassú mozdulatokkal, szétszórtan felkeltem az ágyról. Könnyűnek éreztem magam. Mint egy tollpihe. Nem is éreztem magam alatt a padlót. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, azt hiszem. Túlizgultam magam.

- Semmi baj… érthető volt. Azaz, jogos. Igen… jogos volt. - Olyan halk volt, hogy alig értettem.

Meg akartam kérdezni, mi volt ez. Mik voltak azok a simítások, azok az érintések, az a tekintet, az a nézés, az a viselkedés, az a minden, ami történt. Mi volt ez az egész?

Mielőtt kimentem volna a szobából, felé fordultam. Meg akartam kérdezni. Tudni akartam, hogy mi volt ez. Utál vagy sem? Ha igen, ne szórakozzon velem! Ha nem, akkor meg minek mondta, hogy utál?

Már szóra nyitottam volna a számat, de mikor láttam, hogy csak ül az ágy szélén, a könyökét a térdeinek nyomva, előre görnyedve, maga elé bámulva, lógatva a kézfejét… elakadt a szavam. Csak néztem őt, mintha meg lennék babonázva.

Szomorú volt. Ugyan azt láttam, mint azelőtti éjszaka. A veszekedésünk előtti éjszakán. Mikor az az aprócska csepp kicsordult az egyik szeméből. Ugyan az az arc, az az arckifejezés, ami akkor volt. Ugyan az. Csak a helyzet más.

Ez egy őrült helyzet.

- Yoongi… - Felnézett rám, mély sóhajjal. Próbált olyan lenni, mint minden alkalommal, de most az egyszer, az életben egyszer átláttam rajta. Lehet, hogy utoljára, de sikerült. Kérdőn nézett rám, megsemmisülve.

Nem tudtam, mit mondjak. Kérdezzem meg, mi nyomja a lelkét? Mondjam, hogy a bocsánatkérés volt az egész lényege? De azt mondta, nem kér bocsánatot, nem? Vagy rosszul emlékszem? Basszus, nem is emlékszem a történtekre! Csak arra, mikor letámadt és azt mondta, hogy „Nem”. Utána… nem is figyeltem arra, mit mondott. Csak az az álomszerű kép maradt meg, vele. Az a csodálatos érzés.

- Igen? - kérdezte, mélyen.

- Csak azt szeretném kérdezni, hogy miért… - Hangos puffanás, dörömbölés. Az ajtóra néztem rögtön.

- Yoongi, az Isten verjen meg! Itt dörömbölünk már húsz perce és még kurvára senki nem nyitotta ki az ajtót, de nem is reagált senki! Ha bármi történt Jungkookkal, én esküszöm, hogy megbánod! Nem tudom, mi a kurva Isten történt, de jó lenne, ha valaki csiripelne! - Namjoon kiabált és szinte már láttam magam előtt az arcát, mennyire dühös. Yoongira néztem egy pillanatra, kérdőn, hogy kinyissam-e. Bólintott egy aprót, a hajába túrva, ideges sóhaj kíséretében.

Lesütött szemekkel, összepréselt ajkakkal az ajtóhoz léptem és elfordítva benne a zárat, kinyitottam Namjoon előtt, aki majdnem rám esett a lendülettől. Meglepetten, nagy szemekkel konstatálta, hogy semmi bajom nem történt. Azon kívül, hogy megijedtem és… és olyan furcsán éreztem magam. Bár, az az érzés azóta is itt van. A pillangók, a tollpihék. Csak a lényeg nincs meg.

Az a dolog, ami körbe ölelt minket abban a pillanatban.

- Végre! Mi volt itt? - morgott, mire lesütöttem a szemeimet.

- Bocsánatot kért. Én is tőle – motyogtam, miközben elindultam a fürdőszobába, bizonytalan léptekkel. Namjoon mondott még valamit, de nem figyeltem rá. Nem is akartam. Nekem kellett a fürdőszoba. Muszáj volt bemennem.

Amint elértem, rögtön becsuktam magam mögött az ajtót és a csaphoz rohantam. Oda érve a csaphoz, megnyitottam a jéghideg vizet és a tenyeremet a vízsugár alá nyomva, rögtön az arcomra locsoltam a víztömeget. A dolgom végeztével mélyen felsóhajtottam és hagytam, hogy csobogjon a víz. Ezeket a mozdulatokat újra és újra megismételtem, hogy végre elmúljon az a furcsa érzés, amitől szédültem és liftezett a gyomrom. Miért olyan a fürdőszoba köve is, mintha tollpihékből lenne? Miért olyan, mintha lebegnék? Mintha a pillangók a gyomromban segítenének a lebegésben. Igen, bután hangzik, de ilyen volt.

Megráztam a fejemet és mélyeket szusszantottam, lehunyt szemekkel, hagyva, hogy csöpögjön az arcomról a víz és hagyva, hogy a mosdókagylóban lefolyjon a víz, amit kieresztett magából a csap, szinte sugárban.

Vissza akarok menni. Oda. Mikor rám nézett… mikor simogatott és érintett. Azt akarom, hogy újra megtegye. Azt akarom, hogy megöleljen. Hogy törődjön velem. Az ölelésébe akarok simulni és azt akarom, hogy ő is így érezzen. Azt akarom, hogy ölelésembe bújjon, hogy… a támasza legyek neki, hogy… hogy… törődjek vele.

Az a tekintet, amivel engem figyelt. Azok a lágy, szerető pillantások. Azok az érintések. Mintha bármitől meg akarna óvni, mintha akkor attól tartott volna, hogy összeroppanok. Az a mosoly. Az az édes mosoly…

Az ajkai… azok a rózsaszín árnyalatban pompázó, fénylő, csillogó ajkak. Én azt akarom, hogy… hogy… hogy azok az ajkak…

Hirtelen rám tört a szédülés és vele együtt a felismerés. Úgy éreztem, hogy belecsapott a mellkasomba egy villám. Valami erőteljes, durva dolog, ami szétáradt bennem, kisimult, majd könnyűvé vált, legalább annyira, mint a tollpihéim. Ellazultam és meredten, elnyíló ajkakkal néztem a csobogó vizet, ködös tekintettel.

Szerelmes vagyok.