Trouble - HopeKook

Cím: Trouble

Alkotó: Nana  

Hossz: ?

Besorolás: +16 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd, bromance

Összefoglalás: 

Hozzáfűzés: (Régi fici, nagyon régi.)

Halk sóhajok és zihálások zavarták meg a szoba magányos csendjét.

Apró kiáltás visszhangzott a szobán belül.

A szobába beszökő, halovány Holdfény óvatosan vetítette a fal sarkaira az elnyújtott árnyékokat.

Újabb kiáltás.

S csend borult a vékony falak közé.

Lassan csúsztak le az ujjai a felette lévő felkarjáról, fel-fel akadó szemekkel, miközben óvatosan oldalra döntötte a fejét, elnyíló ajkakkal. Az idősebb mélyen felsóhajtott és a nyakába nyomta a homlokát, aprókat sóhajtozva.

Megint. Megint megtörtént.

Az idősebb lassan elfeküdt a másik mellett, miközben az előttük lévő falra vetült a pillantása, ködös, kótyagos szemekkel figyelve az ablakuk előtt lévő fa árnyékát. Lengedezett a nyári szellő, meleg volt, ő még is hűvösnek érezte.

Megint kihasználta.

A fiatalabb beharapott ajkakkal oldalra fordult és az idősebb felé fordította a tekintetét, mély sóhajjal, mellkasában feszítő, rossz érzéssel küszködve.

- Megint elmész? - kérdezte halkan, alig hallható hangon. Az idősebb csak felsóhajtott, nem mondott semmit. Lassú mozdulatokkal kelt fel mellőle és kicsit szedetlen, szétszórt mozdulatokkal kereste a ruháit. A fiatalabb nem mert beszélni, csak felült az ágyban, magára húzva a takarót, amit mindig tett ebben a kellemetlen, magányos helyzetben. - Mindig itt hagysz… - mondta halkan, már lassan megsemmisült hangján.

Ő viszont nem válaszolt. Mint mindig, ilyenkor sem válaszolt.

- Miért teszed ezt velem? - kérdezte, halk, remegő hangján. Az idősebb frusztráltan felsóhajtott és mikor hátrafordította a fejét és meglátta a fiatalabb elveszett, könnyes tekintetét, egy pillanatra megsajnálta. A fiatalabb arcán lassan végig futottak az aprócska gyémánt cseppek. Látta, ahogy csillognak…

Átfutott a fején, hogy marad és megöleli, hogy vele alhasson el, de nem akart neki hazudni.

Ő csak jött. Elvette, amit akart és távozott.

Mint mindig.

- Gyűlöllek… - A fiatalabb ajkai megremegtek, ahogy az ujjaival görcsösen szorította az előtte lévő paplant, könnyes szemekkel. Már lilás árnyalatot vettek fel a vékonykás, hűvös ujjai.

- Jól teszed. - Nem mondott mást. Ennyi volt a reakciója.

Lassan magára vette a farmernadrágját és a bő, rövid ujjú ingét. Ahogy tudta, a sötétben, tükör nélkül megigazította a haját és újra a fiatalabbra nézett.

Nem köszönt el tőle. Csak végig mérte. Végig mérte, hogy éreztesse, nem ez volt az utolsó. Mert ő újra jönni fog és újra el fogja venni azt, amit ő akar.

Végül a telefonját előhúzva a zsebéből, szemrebbenés nélkül megfordult. Megnézte az időt, majd az ajtóhoz nyúlva, lenyomta a kilincset és kilépett a szobából, hátra hagyva a másikat.

Megint.

Aki végig nézte, ahogy az idősebb kinyitja az ajtót, kilép rajta és becsukta maga után, halkan, mintha mi sem történt volna. Hallotta a cipője kopogását, ahogy elindul az előszobába. Aztán hallotta, hogy kilépett a bejárati ajtón, hangosabban becsukva maga után azt, jelezve, hogy tényleg elment.

Megint.

Lassan, a könnyektől fátyolos szemeivel nézett a Holdra, aminek a halovány fénye beszokott az ablakon át. A tavaszi szellő lágyan cirógatta a függönyt, aminek hatására az finoman, lassan lengedezett, ráérősen és nyugodtan. 

Megint összetört.

Újra és újra.