Szomszéd fiú - VHope (2)

Na, mindent sorjában, eldöntöttem. Csak ez már piszkálta a fantáziámat, úgyhogy ezt előbb megírtam. :D De mindent sorjában fogok folytatni. Muszáj lesz lassan sorrendet állítanom. xD

Itt lenne a következő fejet. ^^ 

Fáradt vagyok, mert ma kifőztem-és takarítottam magam, nincs már erőőőőőm. 

Ha hibát találtok benne, szóljatok! :33 

Jungkook azért ilyen kis nyámnyila még, mert még senki sem rontotta el, muhahahahahahaha~

Jó olvasást! :D

~Nana~

A korán kelés nem az én erősségem, abban biztos vagyok. Ráadásul, mikor keltem, anya már itthon sem volt, úgyhogy úgy elaludtam, ahogy illik. Fésülködni sem volt időm. A reggeli müzlit is csak belapátoltam, amilyen gyorsan csak tudtam, aztán botladozva öltözködtem, és a nagy cipőhúzásban el is estem, hanyatt. Bevertem a fejemet a falba és persze, halk szitkozódások közepette szaladtam ki a lakásból.

Aztán vissza kellett futnom, mert elfelejtettem az ajtót bezárni. Az utca felénél pedig eszembe jutott, hogy otthon hagytam a táskámat. Hogy lehet otthon hagyni a táskát?!

Akkor visszafutottam azért is. Természetesen, lekéstem a buszt.

A buszmegállóban ültem, az arcomat a tenyereimbe fektetve és halkan nyöszögtem. Álmos voltam, fáradt, el is aludtam, ráadásul még rendesen összekészülni sem volt időm… be kell iratkoznom, egyedül megoldanom ezt a helyzetet is, mert anya állásinterjúra ment.

Én tényleg utálok élni.

Persze, el tudom intézni ezt egyedül, nem vagyok elveszett gyerek. Végül is, már lassan 16 éves leszek, szóval, el tudok egyedül menni és elintézni az ügyes-bajos dolgaimat, csak azért még is más, ha anya is ott van. Persze, beszélt már az igazgatóval telefonon és elmondta, hogy nem tud velem eljönni, de majd bejön a suliba, és akkor minden apróságot elintéznek, addig pedig nézzék el, hogy nem ér rá, ha úgy van, mert most költöztünk ide és a többi. Amúgy be sem iratkozhatnék, szülő nélkül. Szülő nélkül esélytelen.

De iskolába járnom kell, úgyhogy anya amit tudott, elintézett. A többi az én dolgom.

Felsóhajtottam és hátradőltem a padon, lehunyt szemekkel. És vártam. És vártam… és vártam.

Azt sem tudom, milyen időközönként jön a busz. Ha most ezt lekéstem és egy óra múlva jön, akkor biztos, hogy sírógörcsöt kapok. Bár, beiratkozás, csak nem dobnak be első nap a suliba. Csak nem… igaz? Végül is, ha csak beiratkoznom kell, annyira mindegy, hogy mikorra érek oda, nem? Dehogynem. Nem kellene paráznom, sem magamat bosszantanom feleslegesen. Mindegy, mikorra érek oda. Ha délre, akkor délre. Nem gond ez. Nem hát.

Mondjuk, ha ezt tudom, legalább megfésülködtem volna. Ha tudom előre, hogy le fogom késni azt a szart, akkor inkább fésülködtem volna és elintéztem volna magam, hogy normálisan nézzek ki. De nincs kedvem fél órát sétálni és futni…

Ebben a hülye buszmegállóban még egy tábla sincs, ahová kiírnák a menetrendet! Jó, én is hülye vagyok, nem csak egy buszt kellett volna nézem.

Aish! Utálok élni!

- Csodásan kezdődik a nap… még be is van borulva… - sóhajtottam, az ég felé nézve, álmoskás, karikás szemekkel.

Tegnap sokáig voltam bent. Beszélgettem mindenkivel, mindenkinek becsületesen válaszoltam, meséltem nekik, bár, a barát témát erősen kerültem, ugyanis csak egy fiúval beszélgettem, az előtt is beégtem. Azt is csak Kikwangnak mondtam el, senki másnak. Igazából, én mindenki előtt beégek. Most is, bemegyek majd a suliba, kócosan, álmosan, leharcolt állapotban, a sok menő fiatal és gyerek mellé. Majd végig mér mindenki, halkan kuncognak… Már láttam magam előtt a gonoszkodós arcokat.

Felsóhajtottam és megráztam a fejemet, hogy elkergessem a fejemben kuszálódó gondolatokat és bal oldalra nézzek, ahonnan a busznak kellene jönnie. Hol van már. Hol van már. Hol van már. Hol van már?!

A beiratkozás egészen gyorsan ment. Bár az igazgató hozzátette, hogy anyukám, amikor tud, hívja fel, hogy egy időpontot megbeszélhessenek találkozásra. Nem túl törvényes ez így, úgyhogy mindenképp találkozniuk kellene. Persze, felírtam az elérhetőségeket, telefonszámot – amit anya is tud, de hogy lássa, tényleg érdekel, felírogattam a biztonság kedvéért.

Elmondta, hogy a 2C-be fogok járni. Még elmondta halkan, hogy szívesen betenne az A-ba, de egyelőre nem tudják, milyenek a képességeim, az előző bizonyítvány pedig szép, de nem tudják ők maguk a képességeimet, így próbáljam ki a C-t és ha gyengének érzem, akkor szóljak. De úgy is beosztanak majd az A-ba, ha minden áron látják, hogy ügyes vagyok és szorgalmas.

Azt hiszem, nem fogunk össze veszni az osztályon. Nekem mindegy, melyikbe járok. Legyen meg az iskolám, nagyjából szép eredményekkel. Az már, hogy jó, vagy kevésbé jó osztályba járok, nem nagyon érdekel. Ilyenekből soha nem csináltam hisztit. Nem rossz az a C, tökéletesen megfelel.

Nagyjából körbe vezetett az iskolában. Megmutatta, merre van a mosdó, hol mit találok. Merre van a védőnői és az orvosi szoba, a tornaterem, a mosdók. Aztán végül az osztályom elé vitt, ahová járni fogok. Persze, az ajtó csukva volt, mert éppen órát tartottak.

- Nekem most vissza kell mennem, elég sok dolgom van. A lényeget megmutattam, az osztálytársaid pedig remélem, segíteni fognak – mondta, miközben bekopogott az ajtón. Felsóhajtottam, a torkomban dobogó szívvel.

Egy idő után kinyílt az ajtó és egy aránylag fiatal nő mosolygott vissza rám, mikor meglátott.

- Te vagy az új fiú, igaz? - mosolygott, mire bólintottam.

- Kim Taehyung – mutatkoztam be, mire egy aprócskát bólintott. Az igazgató, nem is törődve velünk tovább, elsétált, a fiatal nő pedig kedves mosollyal beinvitált az osztályterembe.

Ennyit arról, hogy csak nem dobnak be az oroszlánok közé már az első napon. Hát de. De még mennyire!

- Ő az új osztálytársatok, Kim Taehyung. Ugye? - nézett rám, hátha rosszul mondta, de bólogattam, hogy igen, ez lenne a nevem. - Hát, nem sok van vissza az órából – mondta a nő, az órára nézve. - Mmm… tudod mit? Mutatkozz be most, aztán majd az osztályfőnöki órán elmondasz mindent. Most nagyjából mondd el, mik a hobbijaid, honnan jöttél, aztán majd az osztályfőnökötökkel bővebben megbeszélitek az osztály előtt – mosolygott szélesen, mire egy aprócskát bólintottam.

- Hát, Kim Taehyung vagyok. Seoulból költöztünk vidékre az anyukámmal. Szeretek… aludni, énekelni és ilyesmik – köszörültem meg a torkomat, mire hallottam, hogy néhányan elkuncogják magukat. A fiatal kinézetű tanárnő elmosolyodott.

- És miért költöztetek vidékre? - kérdezte mosolyogva, miközben lapozgatta a tanári asztalnál a könyvet. Szerintem már tervezi, mit fog számon kérni következő órára. Annyira ismerem ezeket a mozdulatokat.

- Családi okok miatt. - Talán ez tűnt a legjobb válasznak. Nem akartam teregetni, hogy rossz a szüleim kapcsolata, és nem akartam, hogy tudják, mi a helyzet családon belül. A családi okok mindent elmond és még is semmit. Ez a legjobb megoldás, akárhogyan is nézem.

- Rendben – mosolygott elnézően. Azt hiszem, többet várt volna, de én bizony, többet biztos nem mondok. Nem szoktam kiteregetni az otthoni dolgokat az iskolában. Más az otthon és más az iskola. Anyának elmesélem a sulis dolgokat, de bent nem mesélek családi dolgokról, csak jókról. - Akkor… mmm… foglalj helyet kérlek, Jimin mellett – mosolygott szélesen, belém pedig hirtelen, mintha villám csapott volna.

Rögtön a vörös haj irányába néztem és mikor megláttam, hogy a srác szélesen, mindent tudóan vigyorog, tudtam, hogy nekem végem.

Nem. Sejtettem, hogy nem bántana, mert nem eszeveszett volt a vigyora, csak alaposan végig mért. Alaposabban, mint eddig bárki.

Felsóhajtva odaléptem hozzá, majd lassan leültem mellé, magam mellé véve a táskámat. Jimin szélesen rám vigyorgott, az asztalra könyökölt, és úgy kémlelt, folyamatosan végig futtatva rajtam a tekintetét.

- Mit nézel? - dünnyögtem magam elé, mint egy sértett gyerek. Elvigyorodott és vállat vont.

- Csak érdekes, hogy ilyen fejjel be mertél jönni az oroszlánok közé – kuncogott, mire hirtelen elvörösödtem és fújtatva néztem rá inkább a táblára, és figyeltem, hogy a tanárnő mit ír rá. Nem akartam reagálni, csak figyelmen kívül akartam hagyni a szavait.

Igen, bénán keltem, igen, már rég itt lettem volna, ha azt a nyomorék buszt nem késtem volna le… és ha sikerül időben kelnem, akkor valószínűleg sokkal normálisabban néztem volna ki.

- Van beceneved? - kérdezte a srác, szinte suttogva. Felsóhajtottam és lehunytam egy pillanatra a szemeimet.

- TaeTae – mondtam, mire összevonta a szemöldökét.

- TaeTae? Cuki – kuncogott, mire megrándult a szám sarka.

- Igen. TaeTae. És nem cuki – mondtam, a táblát nézve mereven, véletlenül sem tulajdonítva neki több figyelmet. Olyan tipikus rossz fiúnak tűnt. Félig ki volt gombolva az inge, a haja tökéletesen belőve, a szemei ki voltak húzva és… nem tudom. Ránéztem és tudtam, hogy ő egy olyan fenegyerek, vagy nem is tudom, hogy is hívják ezeket.

Én visszahúzódó emberekkel voltam körbe véve. Jó, Kikwang nem volt az a tipikus visszahúzódó egyéniség, de normális volt, nem volt ilyen aurája, mint ennek a srácnak.

Nem akarok vele beszélgetni.

- Akkor örvendek, Cuki fiú – kuncogott. Megforgattam a szemeimet és fújtatva egyet, kicsit távolabb ültem tőle, jelezve, hogy hagyjon engem békén. Elnevette magát, persze, halkan, hogy a tanárnő ne hallja meg, aztán nem zaklatott tovább. Békén hagyott. Szerencsére.

A nagy szünetben felsóhajtva kavargattam magam előtt a teát, amit kaptunk. Nem szerettem az ebédszüneteket. Ilyenkor főleg utálom. Nem is akartam ide jönni… jobb lett volna, ha inkább kimegyek az udvarra, vagy valahová elhúzódok. Semmi kedvem a rengeteg ember előtt egyedül ücsörögni.

Felsóhajtottam újra, az asztalon könyökölve, tenyeremmel támasztva az arcomat, kótyagosan, elmélázva néztem magam elé, kavargatva a teát.

Haza akarok menni. Aludni akarok… vagy fetrengeni az ágyban és beszélgetni. Az is jó lenne, de nem akarok itt lenni. Unatkozom.

Újabb sóhajt hallattam, mikor körbe néztem a hatalmas teremben. Mindenki csoportosan ült össze. Minimum négy fős csoportokba, de voltak olyanok, akik tízesével ültek egy asztalnál. Némelyik az asztalon ült, valaki az ablakban, az asztal mellett. Mindenkinek úgy tűnt, hogy meg van a maga helye, a maga szokásaival és barátaival.

Félig lehunytam a szemeimet, aztán hirtelen éreztem, hogy valaki nekem jön. Majdnem lefejeltem az tálcát magam előtt, és éreztem, hogy a nyakamba borult valami meleg. Mikor megéreztem az illatát, tudtam, hogy tea borult a nyakamba, ami végig csorgadozott a vállamon és a mellkasomon.

Szuper! Eszméletlenül jó!

- Ah! Ne! Ne haragudj… basszus! Annyira sajnálom! - Egy fiatal srác szabadkozott előttem, miközben elővett egy zsebkendőt, hogy letörölje a nyakamról a teát. A ragacsos teát. - Ne haragudj… - mondta visszahúzódóbban, várva, hozzám érhet-e vagy sem. Felsóhajtottam és megadóan megcsóváltam a fejemet.

- Hagyd, ennél szarabb napom úgysem lesz – mormogtam, kavargatva a teámat. - Mindegy, hogy kócos hajjal és tiszta ruhában ülök itt, borzalmas fejjel, vagy teásan – sóhajtottam, a teámnak szentelve a figyelmemet.

Láttam, hogy a fiatalabb fiú lesújtva áll mellettem, lesütött szemekkel, mély megbánással és megbántottsággal a tekintetében.

- Tényleg sajnálom. Nem rég jöttem ebbe a suliba, gólya vagyok és… elég… hogy mondjam, megszeppent, vagy… nem tudom. Nem ismerem itt a dolgokat. Ne haragudj – mondta, lesütött szemekkel. Elmosolyodtam, kissé barátságosabban.

Hát, legalább nem vagyok egyedül. Bár, nem gólya vagyok, de csak most jöttem ide.

Lassan kihúztam magam mellett a széket és megpaskoltam, hogy üljön le. Vidáman, kivirult arccal huppant le mellém és mintha megváltó lennék, úgy nézett rám. Aranyos. Rögtön ez a szó jutott róla eszembe. Aranyos.

- Mi a neved? - kérdeztem, felé fordulva.

- Jeon Jungkook – mosolygott, az üres bögréjét forgatva. Felsóhajtottam és lassan elé toltam a bögrét.

- Nyugodtan idd meg, nem vagyok oda a teáért. Még nem ittam bele, csak kavargattam – mosolyogtam, miközben az asztalra fektettem a karjaimat, úgy nézve rá. Csillogó szemekkel nézett vissza. - Miért nem az osztálytársaiddal vagy? - kérdeztem, figyelve az arcát és a reakcióját. Elfintorodott.

- Tele van lányokkal. Mármint! Nem zavarnak! Ne érts félre, engem… nem zavarnak a lányok – köszörülte meg a torkát. - Csak… nem tudom. Nem hiszem, hogy tudnék velük beszélgetni. A fiúk is furcsák, olyan nagyképűek, meg nem tudom – mondta halkan, lesütött szemekkel. - Köszönöm a teát. Pedig nem érdemelném meg – motyogta.

- Nyugodtan, nekem nem kell – vontam vállat mosolyogva. - Amúgy miért vagy ilyen félénk? Talán bántottak? - kérdeztem, mire hirtelen megdermedt.

- N-nem… cs-csak… - A szavába vágtam. Pedig bántották. Annyira tudom, hogy bántották. Attól, hogy gólya, nem lehet ennyire félénk.

- Ki volt? - pislogtam, nagy szemekkel. Megrázta a fejét, szinte rögtön. - Új vagyok én is, biztos nem ismerem. Ne aggódj, nem fogok borsot törni az orrod alá, csak érdekel – mosolyogtam, mire aprót sóhajtott.

- Yang. Végzős - motyogta, lesütött szemekkel. - Véletlenül neki mentem még egy hónapja a folyosón. Azóta folyamatosan szekál. De már megszoktam, igazából – mosolygott, mire zavartan elmosolyodtam.

- De ne szokd meg, hogy szekál. Állj ki magadért, különben megkeseríti az életed. Ha meg a többiek látják, hogy hagyod magad, az még rosszabb. Ezt nem szabad. Védd meg magad, állj ki magadért és üss vissza – mondtam, mire elnevette magát, halkan. - Mi ilyen vicces? - mormogtam.

- Yang egy két ajtós szekrény. Jó, nem, de nagyon erős és nagyon izmos. Ha én meg akarnám ütni, valószínűleg utána kapnék olyat, hogy egy hétig nem tudok menni. Nem zavar. Végül is, nem azért vagyok itt, hogy imádjanak. Tanulni járok be – mondta, elszomorodva, mély sóhajt véve az ajkain. - Neked mi is a neved? - nézett rám, kíváncsian.

- Kim Taehyung. Hívj TaeTaenak nyugodtan – mosolyogtam, mire vidáman bólogatott, hálásan nézve rám. Tényleg nagyon aranyos. Bár, volt egy olyan érzésem, hogy ő tipikusan az angyalbőrbe bújt ördög. Csak ki kell belőle csalogatni. A tekintete, és a mozdulatai egy az egyben arra utaltak, hogy akármi csínyben részt venne, ha arról lenne szó.

- Te is hívhatsz Kookienak. Vagy aminek gondolod – mondta, kedves hangsúllyal. Aprót bólintottam, mosolyogva.

A beszélgetést egy csapódás szakította félbe, ami egyenesen szemből jött. Olyan hang volt, mintha egy tenyér csapódott volna az asztallapnak. Mikor a hang irányába néztem, felvont szemöldökkel konstatáltam magam előtt a srácot, aki Jungkookot figyeli és engem, szinte fintorogva. Mint aki mindjárt ölni fog.

- Na, barátkozol, szaros? - nevetett, Jungkookra nézve. A mellettem ülő felsóhajtott és zavartan oldalra nézett, az ajtó irányába. Megfogtam csuklóját, hogy ne merjen elszaladni. Végül vette a célzást és egy nagyot nyelve mellettem maradt. Nem szabad megijedni.

- Én barátkozom vele. Talán baj? - kérdeztem, a srácra nézve, kedves mosollyal. Végig mért az előttem lévő, és mögötte a haverjai is.

- Aha, főleg, hogy a mi asztalunknál ültök – mondta, lenéző tekintettel mérve végig.

- Hát, van ilyen. Legközelebb elülünk máshová, de jelen pillanatban mi voltunk itt előbb – mondtam, vállat vonva. Persze, koránt sem voltam ennyire bátor. Belül remegett a szívem és szerintem a lábaim is, de meg akartam mutatni Jungkooknak, hogy nem szabad senkitől ennyire megijedni és hagyni, hogy terrorizáljanak. Tudom, valószínűleg ezután engem is basztatni fognak, vagy nap, mint nap megverni, de akkor sem akartam behúzni fülem-farkam és eliszkolni. Lehet, hogy az lenne a jó megoldás, nem tudom.

De nem akartam gyáva lenni, és valamiért úgy éreztem, hogy ha most elrohanok, csak nagyobb fát teszek a tűzre. Főleg azután, hogy Jungkooknak azt mondtam, nem szabad, hogy hagyja magát. Akkor mi jogon rohannék el?

- Hogy mered, te kis nyomorék?! – sziszegte. - Szét fogom ütni a csinos pofidat, ha nem takarodsz el innen azonnal – sziszegte, mire felsóhajtottam.

- Nem fogok. Előbb voltam itt, törődj bele – vontam vállat és annyira sem volt időm, hogy kinyissam a szemeimet, vagy megmozduljak. Éreztem, hogy egy ököl az arcomba csapódik és székkel együtt estem hátra.

Felnyögtem, hanyatt feküdve a széken, a plafont bámulva. Szinte láttam magam előtt a csiripelő kismadarakat és a csillagokat. Még soha nem ütöttek meg iskolában. Ez volt az első eset, mikor suliban rám emelték a kezüket. Engem közösségben soha nem bántottak még fizikálisan. Mondjuk, lelki terrorban sem volt még részem.

- Takarodj el innen, a kis szarossal együtt, vagy mindkettőtök valagát szét fogom ütni – sziszegte a srác, és egy pillanat alatt félrelökte az asztalt, így szabad utat nyert felém.

- Hagyd! Ő csak engem védene, ne üsd meg többször! Üss akkor inkább engem, ő csak… - Egy határozott mozdulattal ellökte Jungkookot, aki fenékre esett, egy halk nyögés kíséretében. A srác határozottan tartott felém és az inggalléromra fogva, felemelt, amire egy halk nyögést hallattam. Nagyon féltem. Tényleg nagyon féltem, de akkor sem akartam megfutamodni és kimutatni sem, hogy lassan összeszarom magam. Sokkal nagyobb volt nálam és izmosabb is. De állni fogom a tekintetét és az ütéseket is, mert muszáj.

- Meg foglak ölni, érted? - sziszegte a srác, a szemembe nézve. Felsóhajtottam és megvontam a vállamat.

- Tudod, elég ciki, hogy itt éled ki, hogy otthon el vagy nyomva. Tudod, azok szoktak erőszakosan viselkedni az iskolában, vagy a munkahelyen, akiket otthon bántalmaznak vagy lelkileg terrorizálnak. Esetleg kisebbségi komplexusa van az egyénnek, és ezért kezd ki a kicsikkel. Kíváncsi vagyok, neked melyik… - Nem tudtam végig mondani, mert lendült a keze. Összeszorítottam a szemeimet, de a várva várt ütés nem érkezett. Helyette pár ciccegő hang jött hol jobb-hol bal oldalról.

- Hé, hagyd már! Ma jött! - Felnyitottam a szempillámat, de gyorsan össze is zártam őket. - Hagyd már. Inkább menj, húzd vissza az asztalt és szórakozzatok. Ezeket meg hagyd rám, jó? - A „megmentőnk” hangja annyira ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani. Csak ismerős volt.

Lassan felnyitottam a szemeimet, de meg is bántam, mert rögtön találkozott a tekintetem az előttem lévő srácéval, aki dühös szemekkel végig mérve, ellökött magától. Persze, nem finomkodott. A székre estem, hangos puffanással, majd felnyöszögve odébb vánszorogtam, így a földre kerültem. Jungkook teljesen elsápadt és talán a keze is remegett, miközben lesütött szemekkel nézett maga elé.

- Legközelebb nem úszod meg, azt garantálom! De te sem – sziszegte, a mellettem ülőre nézve, aki megeresztett egy reszketeg sóhajt. Adta Isten, eltűnt a fenyegető veszély.

Legalábbis, az egyik fele...

- Jól vagytok? - Felnéztem, és mikor megláttam a tegnapi szomszéd srácot, én sápadtam el, nem Jungkook. - Ó! Te?! - vigyorgott szélesen. A sápadtságom vörösödésbe csapott át.

- Legközelebb, ha lehet, inkább menjetek el. Nem akarok magamnak plusz bajt – sóhajtotta egy szőke hajú srác, a tarkóját simítgatva az ujjaival. - Namjoon vagyok, ő pedig Hoseok – sóhajtotta. Igen. Őt ismerem… előtte égtem be olyan brutális módon tegnap, a kukával. Természetesen, nem állt szándékomban hangosan kimondani.

- Köszönjük – sóhajtottam, majd lassan felálltam és Jungkook kezéért nyúlva, felhúztam őt is, aki még mindig ijedten nézett maga elé.

- De édes! - Hirtelen, mintha ellöktek volna Jungkooktól. Bosszúsan néztem oldalra, kicsit sértetten is. Jimin volt az, a padtársam és épp Jungkook arcát kémlelte, aki már tőle volt megszeppenve, nem a történtektől. - Atya világ! Rapmon, látod ezt?! De cuki feje van! Úúúú! Hazaviszlek és zsebre raklak! - vigyorgott, Jungkook arcát molesztálva az ujjaival.

- Ne! Ne rakj zsebre, én nem bírom a bezártságot! - mondta a fiatalabbik, hátrálva egyet.

A fejemet csóválva, apró sóhajjal néztem az órára. Még volt negyed óra a szünetből. Nem akarom állva tölteni. Nem mintha nem ülnék egész álló nap, de akkor is jobb ülve szenvedni, mint állva. Főleg, hogy a padtársam most lefoglalta az egyetlen embert, akivel beszélgetést próbáltam kezdeményezni a mai nap folyamán.

De szerintem Jimin nem lesz rá nézve fenyegető, úgyhogy nem védem meg. Hátha megkedvelik egymást. Legalább lesznek barátai.

- Hallod! Menő volt, ahogy Yangnak bedumáltál! Én sem csináltam volna jobban! - Egy alacsonyabb srác veregetett hátba. Rózsaszínes-szőkés, kopott (vagy is, olyasmi) volt a haja és olyan vékonykásak, mégis formásak voltak az ajkai. Zavartan néztem rá, elhúzódva tőle egy kicsit.

- Tény, elég menő volt! - A szomszéd fiú végig mért, kedves mosollyal. Túl sok ember. Túl sok ember vesz körül. Mikor lett ennyi ember körülöttem? Nézzük csak…

Mellettem, kicsit távolabb, Jimin piszkálja Jungkookot, előttem van a magas szőke, akit Namjoonnak hívnak, mellette áll a szomszéd srác, aki emlékeim szerint Hoseok, a másik oldalamon az volt, aki hátba veregetett, és Namjoon háta mögül egy barna hajú fiú kukucskál, nagy szemekkel.

Igen, ez már tömeg. Az én számomra tömeg, mert nem ismerem őket.

Miért állnak körbe?

Miért érzem úgy, hogy egyik bajból a másikba ugrottam?

- Jimin, hagyd már békén azt a szerencsétlent, mindjárt sírva fakad! - sóhajtotta a barna hajú fiú, oda lépve a pároshoz.

- Dehogy sír, az előbb nevetett! De nézd meg, milyen édes feje van! Meg lehetne enni! Cukorból van, ebben biztos vagyok!

- Nem vagyok cukorból! - Jungkook arca vörös volt és kissé bosszús.

- Jimin, hagyd már… - A srácok elfordultak tőlem, és a padtársamat figyelték. Én pedig úgy éreztem, nekem itt és most kell kereket oldanom, ha nem akarom, hogy kérdezgessenek, vagy ők hagyjanak itt, ami megint kellemetlen lenne.

A lehető leghalkabban indultam el, majd a tömegbe sétálva, szinte összegörnyedve baktattam a sorok között, hátha nem vesznek észre. Az ajtóhoz érve, amilyen gyorsan csak tudtam, kiiszkoltam rajta. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor a folyosóhoz értem.

Most már több okom is van, hogy ne lépjek be többé a hatalmas helyiségbe.

- Hová sietsz? - kérdezte valaki a hátam mögül, nagyon, nagyon közel hozzám. A hirtelen kérdéstől és hangforrástól megrémültem, mint aki szellemet látott. Ijedten fordultam hátra, teljesen elsápadva. - Ne rohanj így és ne nézz így rám! - kuncogott. - Nem foglak megenni. Bár, tény, hogy szép arcod van – mosolygott, rám nézve. - Banán fiú! - nevetgélt. Elkerekedtek a szemeim és zavartan néztem oldalra.

- Órára kell mennem – köszörültem meg a torkom, elindulva, de elkapta a csuklómat.

- Dehogy kell! Van még egy csomó idő az óra kezdetéig – kacsintott.

- De én időben ott akarok lenni – sóhajtottam.

- Tuti nem kerültél még be a naplóba. Használd ki, hogy ma még lóghatsz. Amúgy is jobban jársz, ha mellettem lógsz és nem egyedül. Yang fenni fogja rád a fogát, elhiheted – vigyorgott, mire mélyen felsóhajtottam, lesütött szemekkel.

- Nem baj. Nem fogok lógni! Az első napjaimon biztos, hogy nem. Nem fogok rossz benyomást kelteni a tanáraim felé! – sóhajtottam, a menekülő útvonalat tervelve magamban. Ez teljesen más, mint az előző helyzet bent. Itt tényleg menekülni kellene, ott… ott is azt kellett volna tennem, mondjuk. De ez más helyzet! Teljesen más!

- Na! Olyan mindegy, hogy most lógsz, vagy pár hónap múlva, nem? - Szinte az arcomba mászott az övével, amitől rögtön hátrébb dőltem, és nagy szemekkel néztem vissza az övéibe. - Tegnap is olyan gyorsan eltűntél! Engem érdekelsz és most bizony, nem menekülsz! - vigyorgott, szélesen.