Szomszéd fiú - VHope (1)

Nem bírok nyugton maradni a fenekemen és annyi, annyi ötletem van, hogy hjaj. :D

(NEM! Semmi köze a filmhez, azt hiszem. xD Még sosem láttam, de gondolom, hogy nem sok köze lesz a történethez.)

Ezt a történetet Taehyung szemszögéből fogom írni (nagyrészt, aztán ki tudja, mit hoz az élet). Nem bandás történet, a fiúk mind megjelennek és benne lesznek, de teljesen fiktív történet. :)

Taehyung édesanyja kénytelen volt elválni a férjétől, Taehyung apjától, és a lehető legmesszebbre költözni egy piciny, barátságos kis faluba, hogy új életet kezdhessenek, messze az életüket keserítő férfitól. 

Persze, a teljesen új élet kezdése nem zökkenő mentes, hiszen Taehyung haragszik az anyukájára attól függetlenül, hogy jól cselekedett. Hiányoznak a barátai, fél az új megpróbáltatásoktól, az új emberektől és tart tőle, hogy nem lesz mellette senki. A magánytól pedig még inkább fél. 

Főleg az új iskolától, ahová nap, mint nap be kell majd járnia, alkalmazkodnia kell, megtanulni a tanárok szeszélyeit, ismerkedni az osztályával, az új épülettel... 

És az sem könnyíti meg az életét, hogy rengeteget kell dolgoznia a szobáján és a házon, hogy megfelelő környezetben élhessenek. 
Emellett pedig Hoseok az új szomszédja, aki elég furcsa...

Taehyung és Hoseok páros van a főszerepben, szóval yaoi (fiú-fiú szerelem) történet lesz ez is. :) 

Trágár szavak vannak benne, határozottan! 

Több banda is szerepelni fog a történetben! Például: Beast, Mblaq, BigBang és még sokan mások. Bár, mellékszereplőként, de lesznek jelen más bandából való emberek is. :D Nem biztos, hogy az összes tag, azt majd az ihlet adja. ^^

Ha valami hibát találtok, jelezzétek nekem! :D

Jó olvasást! ^^

~Nana~

Halk sóhajjal pakoltam ki a dobozokat. Nem akartam ide költözni. Utáltam ezt az egész helyzetet. Annyira, de annyira utáltam. Haragudtam a szüleimre, magamra is, az egész világra. Én nem akartam erre a pocsék, szar helyre jönni! Új emberek, új iskola, új nehézségek, amiken előzőleg, a másik környezetemben már átrágtam magam, de itt megint kezdődhet elölről.

Elegem volt. Dühösen dobtam arrébb az egyik régi plüssjátékomat, aztán megbánva előző tettemet, felsóhajtva felálltam és érte mentem, elhúzott ajkakkal.

Lassan a kezembe vettem és lebiggyesztettem az ajkaimat. Bár, Kikwang azt mondta, hogy szünetekben meglátogat és eljön hozzám, akkor is pocsék érzés volt. Olyan ritkán van szünet. Miért kellett ilyen rohadt messze költöznünk anyával?! Persze, én megértem a döntését, de attól még haragudtam rá. Az új szobám sem tetszik. Ki kellett festenem és mivel egy barátom sincs itt, egyedül kellett megtennem, és valljuk be őszintén, nem vagyok szobafestő, úgyhogy borzalmasan béna is lett.

- TaeTae! Drága, kivinnéd a szemetet? - Anya hangjára megforgattam a szemeimet és egy halk sóhajjal és szitkozódással elindultam ki a szobámból, majd le a lépcsőn. Igazából, nem volt olyan rossz ez a ház. Kedves volt, barátságos a berendezése, aranyos volt, tényleg. Sokkal szebb és finomabb, mint az előző, de akkor is…

Mi lesz így velem?

- Itt vagyok! - léptem be a konyhába, kelletlenül, mire anya elmosolyodott és lassan a kezembe adta a szemetes zsákot.

- Jaj, annyi itt a munka! - nyögte, hátrahajolva, kicsit megroppantva a hátát, miközben rám mosolygott. - De képzeld, megtaláltam a robotgépet, úgyhogy ha végzek a konyhával ma, akkor sütök valami sütit! A kedvencedet! - kacsintott, mire kelletlenül bólintottam egyet. Aprót sóhajtott, mikor észre vette a rossz kedvemet, majd közelebb lépett hozzám és finoman megsimogatta a hajamat. El akartam húzódni, de nem tettem, csak egy picit fordítottam el a fejemet. - Haragszol rám, igaz? - kérdezte, szomorkás hangon.

- Nem vészes – mondtam, oldalra nézve, nem is figyelve a reakcióját.

- Tudom, hogy haragszol. Valószínűleg, ennyi idősen én is haragudnék a helyedben. De egyszer megérted, hogy meg kellett tennem ezt a lépést. Ha a városban maradunk, vagy ott apádnál, akkor… - A szavába vágtam.

- Tudom, anya, tudom. El kellett válnotok, nem működött, apa verte értem az asztalt, a piszkos trükkjeit is bevetette, tudom. Nem vagyok buta, csak… mindegy – mondtam, lesütött szemekkel.

- Tudom, hogy hiányoznak a barátaid, Tae, de lesznek újak. Talán jobbak, mint a régiek! - mosolygott, megsimogatva a hajamat, majd a fülemre csúsztak az ujjai, aztán az arcomra. - Téged mindenki szeretett ott is. Itt miért ne történne ez? Annyira édes gyerek vagy, tudom, hogy megállod a helyedet itt is – mosolygott, mire felsóhajtottam.

- És ha nem? - néztem rá félszegen, kicsit félve.

- Tudom, hogy de – mosolygott, mire felsóhajtottam, majd megköszörültem a torkomat. Meglengettem előtte a szemetet, hogy vinném, ő pedig elengedett egy biztató mosollyal, hogy vigyem csak.

Lassan elhúzódtam tőle és elindultam ki a lakásból. Mikor kiértem, a teraszon lévő pár lépcsőfokon lesétálva a szemeteshez vettem az irányt, majd felnyitva annak a tetejét, lassan ledobtam a kukába a zsákot és lehajtva a nagy „doboz” tetejét, rákönyököltem és kelletlenül bámultam magam elé.

Utálom. Az egészet. Azt is, hogy haragszom anyára, egyben pedig sajnálom is. Utálom, hogy magányos vagyok és egyedül tengetem a napjaimat. Ráadásul holnap kezdenem kell az új iskolában és nem, hogy energiám, kedvem sincs. Egész héten dolgoztam… jó, persze, anya is, ráadásul ő munkák után jár.

Fel sem tűnt, hogy a szomszédban lévő fiút bámulom már jó ideje – bár, nem szánt szándékkal. A fiú rám nézett, felvont szemöldökkel, majd szélesen elvigyorodott. Felvontam a szemöldökömet és zavartan oldalra néztem, mikor leesett, hogy nem ő bámul engem, hanem én teszem ezt, elég feltűnően. Pedig nem is őt bámultam, én csak gondolkodtam.

A hátamat a kukának döntöttem és úgy néztem az utcára, durcásan, még haragtartóan figyelve a környéket. Bár, egész szép volt. Sok fa volt, az út nem aszfalt, hanem földút volt, ami olyan édessé tette a környezetet. Rendben volt tartva minden és azt hiszem, a városért felelő emberek tényleg ügyeltek arra, hogy minden barátságos legyen. A házak is aranyosak voltak.

Jobban tetszett ez a kis község, vagy falu, vagy minek nevezzem, mint a nagy város. Nyugodtság volt, béke… de én a városi élethez szoktam hozzá, nem ehhez! Nekem furcsa, hogy nem dudálnak az autók, hogy friss a levegő, hogy nem járkálnak buszok percenként, vagy villamosok, esetleg vonatok. Olyan furcsa a gondolat, hogy reggel hatkor kell majd kelnem, hogy a közeli városba mehessek suliba. Eddig egy köpésre volt tőlem. Felültem a metróra és nagyon durván fél óra utazással be is értem a padok közé.

Nekem furcsa ez az egész… szokatlan és kétlem, hogy bármikor hozzá tudnék szokni.

- Szeva'! Hoseok vagyok! - A hátam mögüli hang kedvesen csengett, viszont nem akartam megfordulni, csak jobban dőltem a szemetesnek, pufogva. Nem fogok beszélgetni senkivel! Sem új barátokat szerezni, nekem a régiek kellenek!

Viszont, hiba volt ennyire erősen nekidőlni a szemetesnek, ugyanis az hirtelen imbolyogni kezdett, és egy bosszús mozdulattal hanyatt dobta magát a súlyomtól, aminek következtében én is ugyan ezt tettem, mert nem tudtam magam megtartani.

Hangos puffanással értem földet, a kukával együtt, a szomszéd srác nevetése a háttérben pedig megalázó volt. Megalázó?! Az nem is kifejezés.

Halk morgással próbáltam magam összeszedni, miközben egy fonnyadt banán héjat próbáltam kiszedni a hajamból. Nem elég, hogy felborultam a kukával, az még ki is borult… remek! Remek! Bemutatkoztál, Kim Taehyung! Fenomenális.

- Hjaj! Bocsesz! Elég vicces volt – nevette a srác, mire mérgesen felültem és ránéztem, miután sikerült kipecáznom a hajamból a rothadó banán héjat. - Most költöztetek ide, ugye? - kérdezte, széles mosollyal, a kerítés tetején támasztva a karjait, azok felől nézve rám, ahogy azokon támasztotta az állát. Nem reagáltam, csak szúrósan néztem rá. - Hű, de csúnyán nézel… - kuncogott. - Ha valamiben kell esetleg segíteni, szólj, szívesen átmegyek! - mondta, széles mosollyal.

- Nem kell segíteni! Boldogulok! - sóhajtottam, lassan felkelve a földről. Felnyöszörögtem és felállítottam a szemetesládát, majd elkezdtem bele visszapakolni az odavaló dolgokat.

- Látom, szemetes bajnok! - kuncogott, mire ránéztem, szúrósan, mint aki lassan nekiugrik és megfojtja. - Bocs. Szóval? Mi is a neved? - kérdezte, engem figyelve.

- Taehyung.

- Mi a beceneved? - kérdezte, mire megforgattam a szemeimet.

- Közöd?

- Rendben, Közöd, nekem ez is megfelel! - nevetett jó ízűen, mire felakadtak a szemeim és mélyen felsóhajtottam. Ma igazán rossz passzban vagyok, nem jókor kezd ki velem. Miért kell szemétkedni és nevetni rajtam? Jó, igen, ha valaki felborulna a kukával együtt, és egy rothadó banán figyelne a fején, én is kinevetném, nyilvánvaló, de akkor is! - Milyen morgós vagy. Mikor először láttalak, olyan kis aranyosnak tűntél – nyögte, mire idegesen felé fordultam.

- Én pedig örültem volna, ha nem is látlak! - néztem rá vissza, mérges szemekkel kémlelve. Nem akartam szemét, sem bunkó lenni vele, mert ő normálisan viszonyult hozzám. Én egyszerűen csak nem akartam beszélgetni senkivel. Jól elvagyok én magamban, és nem akarok új barátokat, új ismerősöket. Nekem a régiek kellenek. A régi életem, a régi suli, a régi barátaim…

- Hah! Ez szíven ütött! - nyögte drámaian, a szívére nyomva a tenyerét. Megforgattam a szemeimet és fújtatva elindultam a lakásba. - Hé! Miért vagy ilyen? Naaaa! - nyüszögött, de én csak kinyitottam a bejárati ajtót és bementem a lakásba, be is csukva magam után, hogy véletlen se hallgassam a szomszéd srác nyüszögő hangját.

Mikor elmentem a konyha előtt, anya kidugta a fejét rajta és a levegőbe szimatolt.

- Mi ez a szag? Neked van ilyen szagod? - kérdezte, mire mérgesen visszafordultam felé. Elnevette magát. - Mi történt, drága? - kacagott, jó ízűen.

- Ne is kérdezd – sóhajtottam, elfordulva tőle, elindulva fel a lépcsőn. Lezuhanyzom, hajat mosok és átöltözök, mert tényleg bűzlök…

Miért kellett felborulnia annak a szerencsétlen kukának? Utálok élni. Utálok, utálok, utálok élni! Elegem van!

A nyugtató zuhany, és hajmosás után az ágyba dőltem, majd a plafont kezdtem kémlelni, mély sóhajt hallatva. Igazából, bántam, hogy olyan mogorván viselkedtem a szomszéd sráccal, mert azt hiszem, nem érdemelte volna meg. Kedvesen közeledett felém, és egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki bántani akarna, vagy szánt szándékkal kinevetni a bénázásomat. Én is nevettem volna, ha valakit látok elhasalni egy kukával.

Felszusszantottam, majd lassan oldalra fordultam az ágyamban, azt követően pedig fáradtan néztem körül a szobámban – már, amit beláttam rajta.

- Na, jó! - motyogtam, majd nagy nehezen felkeltem a kényelmes matracról, és egy nyújtózkodás kíséretében odaléptem a számítógépemhez, hogy összeszerelhessem végre. Igazából, az is rátett a rossz kedvemre biztos, hogy még ezt sem csináltam meg, így nem tudok Kikivel és a többiekkel beszélgetni. Persze, felhívhatnám őket telefonon, de interneten keresztül egyszerűbb.

Úgy érzem, hogy sokat fogom használni a netet. Régebben nem nagyon gépeztem. Sőt, nem is foglalkoztatott a számítógépezés, mert nem láttam benne semmi jót. Egy-két játék volt rá feltéve, hogy mikor összeült a kis csapat, akkor játszhassunk valamivel. De ezen kívül, nem használtam semmire. Még talán a beadandókat és a házi dolgozatokat azon írtam meg, ha nyomtatott formátumban kérték. De a közösségi oldalakon sem nagyon voltam fent, sem ilyen butaságokon. Facebookon és Twitteren is csak azért voltam, hogy egy-két zenészt vagy filmszínészt kövessek, de ennyi.

Nem vagyok oda ezekért. De most muszáj leszek használni.

Mikor végeztem a gépem összerakásával, újat nyújtóztam, majd bekapcsoltam és az órára néztem. Épp bejelentkeztem volna Facebookra, mikor meghallottam anya hangját:

- Tae! Kisfiam! Segítesz nekem? - kiáltott, mire felsóhajtva, lassan ott hagytam a gépemet, és kilépve az ajtón, leszaladtam a lépcsőn, majd a konyhába igyekeztem, megállva az ajtóban. Halkan elnevettem magam a látványtól. - Na! Ne nevess! Inkább gyere és segíts! - mosolygott kelletlenül.

Igen. Anya elég alacsony és nem éri fel a polc tetejét, viszont a szék, amin áll, nem elég magas, hogy elérje a azt, amit szeretne. Lassan odaléptem hozzá, majd a derekát átkarolva, levettem a székről.

- Ezt inkább hagyd! - nevettem, majd kivettem a kezéből az edényeket. - Ezeket biztos oda akarod feltenni? Ha nem vagyok itthon, vagy ilyesmi, hogy veszed le? - kérdeztem, kíváncsian nézve rá. Elgondolkodott egy pillanatig, majd megcsóválta a fejét és legyintett egyet.

- Majd megoldom! Tedd fel, mert foglalja a helyet – mosolygott, mire bólintottam egy kicsit, aztán még egy kicsit nyújtózkodva, feltettem az összes műanyag edényt a polcok tetejére, ahol még volt hely, persze. - Azt hiszem, hogy valahogy át kellene rendeznünk ezt a konyhát – motyogta.

- Igen, valahogy úgy, hogy elérd a pultot – vigyorogtam, mire a vállamra csapott.

- Te szemtelen! - nevetett, majd lassan a dobozokhoz lépett. - Köszönöm, csak ennyi volt. - A mosolya ugyan olyan széles volt, mint mindig. Felsóhajtottam és lassan körbe néztem a konyhában. Kicsike volt, de barátságos, csak úgy, mint az egész ház. Anya egész szépen, ügyesen berendezte, és ugyan olyan otthoniasnak és kedvesnek hatott az egész, mint a többi helyiség.

Azt hiszem.

- Pihenj le most már. Szerintem ez így tökéletes. Aludd ki magad, holnap állásinterjúra kell menned – mondtam, még egy kicsit körbe nézve. Anya ügyesebb, mint én, ha ilyesmiről van szó, az biztos.

- Kialszom magam, ne aggódj. Még egy sütit összedobok gyorsan, aztán megyek is. Muszáj vagyok felavatni a konyhát! - nevetett anya, én pedig szélesen elmosolyodtam.

- Segítsek? - kérdeztem, a konyha asztalra könyökölve.

- Ha van kedved – kacsintott, mire elvigyorodtam, amilyen szélesen csak tudtam, és azzal egyidejűleg bólintottam egyet. Szerettem sütni, főleg anyával együtt.

Nem is tudom, mi lenne velem, ha apának ítélt volna a bíróság. Persze, nem lennék elveszett vele sem, mert nem. De vele nem tudtam úgy ellenni, mint anyával. Apa más volt. Szigorú, kemény és erős jellem. Merev és sosem nevetett. Amellett erőszakos is volt és nagyon akaratos. Szerettem őt is, mert az apám. De jobb nélküle, annyi szent.

Annyiból bántam csak, hogy anyával vagyok, hogy ha apánál maradok, a barátaimmal lehetnék. Ellentétes érzéseim voltak, de… hiszek anyában, hogy jó lesz ez így. Csak… hiányzik a régi életem, a régi szobám, a sok-sok ember. Féltem, hogy itt rossz lesz.

De mindig nehéz új életet kezdeni.

- Ne piszkálj! Igen, alacsony vagyok, de te pedig egy létra, fiam! - mormogott játékosan, miközben az ujján lévő krémet az orromra kente. Elnevette magam és lassan az orrom hegyéhez nyúlva, leszedtem róla a krémet, már amennyire tudtam, és lenyaltam az ujjamról. - Finom? - kérdezte, kedves mosollyal.

- Aww! Isteni! - nyögtem vigyorogva. Az edényhez sétáltam és ahogy volt, belenyúltam, egy csomót kiszedve az ujjammal.

- Na! Elmész innen! - nevetett, a fakanállal finoman rácsapva a kezemre, mire szórakozottan elvigyorodtam és elfogyasztottam az ujjaimról a krémet. - Szemtelen kölyke! - mosolygott, a fejét csóválva, bekeverve a tésztát.

Sokkal nyugodtabb minden apa nélkül. Anya annyira felszabadult. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen sűrűn nevetni és mosolyogni.

Kicsit furdalt a lelkiismeret, hogy még így is haragszom rá, amiért eljöttünk, de remélem, hogy ez a rossz érzés és a kicsike harag előbb-utóbb elmúlik, amit iránta érzek. Tudom, hogy jól döntött és így a leghelyesebb.

Csak hiányzik minden.

A sütés végeztével nyújtózva ültem le a számítógépem elé, majd az egeret mozgatva lassan kifényesedett a monitor és beléptem a leghíresebb közösségi oldalra, majd az üzenetekre kattintva, keserűen elmosolyodtam. Mennyi, de mennyi üzenet…

„Na, mi a helyzet?”

„Milyen az új lakhelyed? Paraszt gyerek! Hahahaha”

„Milyen a suli? Nem bántanak ugye?! Csak egy szó és szétverünk ám mindenkit!”

„Vannak már barátaid? Ugye beszélgetsz pár emberrel? Ugye nem vagy magányos?”

„Taehyuuuung! Írj vissza!”

„Tudjuk, hogy nem erősséged a gépezés, de kérlek, írjál már vissza!”

„Becsajoztál már? Vagy pasizol? Hahaha! Bocsi, nem tudtam kihagyni!”

„Föld hívja Alient, Föld hívja Alient, válaszolj!”

„Anyukád jól van? És te? Minden okés?”

„Milyen az új szobád? Mindenképp fotózd le, meg azt is, ahol laktok! Annyira kíváncsi vagyok”

„Ha nem válaszolsz, lemegyek és seggbe rúglak”

„Baszdki, ugye van neted?!”

„TAEHYUNG”

„Milyen az új osztályod? Jársz egyáltalán már suliba?”

„Hahóóóóóóóó……….”

„A fene enne meg, írj már vissza!”

„Képzeld, ma találkoztam apukáddal, egy nővel volt… undorító! Gyorsan túl lépett rajtatok. Bár, nem is tudom, mit vártam. Hogy bírtátok ki mellette? Na mindegy. Hogy vagy? Mi a helyzet? Ugye minden rendben? Nem is látom, hogy fent lettél volna. Aggódom ám. Hívtalak volna, de elvették a telefonom, mert magas volt a számlám (ne nevess ki!). Ugye nem bánt téged senki? Remélem vannak már barátaid! Tudom, mennyire kis nyuszi tudsz lenni, de barátkozz! Aztán mesélj el nekem mindent! Ja és ha el akarod küldeni az üzenetedet (amit melegen ajánlom, hogy megírj), akkor csak nyomj egy entert, mielőtt keresnéd a gombot, hová kell kattintani, hogy elküldd!”

Elmosolyodtam és megcsóváltam a fejemet és akarva-akaratlanul is könnyesedtek a szemeim, elszorult a torkom és sajgó érzés költözött be a mellkasomba, ahogy az üzeneteket olvastam. Főleg az utolsót, mert azt Kikwang írta.

Soha nem fogok ilyen jó barátokat találni…