Butterfly (BTS)

Cím: Butterfly

Alkotó: Nana  

Hossz: ?

Besorolás: +12 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd, bromance

Összefoglalás: 

Hozzáfűzés: (Régi fici, nagyon régi.)

Egyedül volt a sötét szobája magányos csendjében. Szinte fúrta, marta a lelkét a magány, miközben egyetlen szál liliomvirágot nézett maga előtt, ami a padlón hevert, magányosan, elhagyatottan.

Nyelnie kellett egy nagyot, ahogy visszagondolt mindenre, amik történtek.

Fájt neki. Magányosnak érezte magát, és elveszettnek, de ki ne lenne az, ha elveszíti a számára legfontosabbat? Azt, amiben örömét lelki. Amiért él… amiért képes létezni, és érezni, túlélni a mindennapok monotonságát, és szürkeségét, ami bekebelezi, elnyelné, de abban a fontos dologban megtalálta azt, ami kirántotta őt a sötét minden napokból, és most az eltűnt. Elrepült tőle messzire, akár csak egy pillangó.

Felsóhajtott, majd lassan felkelt az ágyáról, és lassú, komótos léptekkel a liliomvirághoz lépett. Fogalma sincs, hogyan, és mikor került oda. Csak ott volt. Mintha lilásan-rózsaszínesen világított volna körülötte.

Apró mosoly kúszott az ajkaira, miközben lehunyta a szemeit és halovány sóhajjal hajolt le a padlóhoz, majd vette fel a liliomvirágot, a mellkasához helyezve, pont oda, ahol a szíve dobogott, olyan hevesen, hogy majd' kiszakadt a mellkasából, bordáinak sűrű ketrecéből.

Hat szirom volt a liliomon.

Pontosan hat szirom…

...

- Ne szaladj ilyen gyorsan! - Namjoon úgy rohant Jin után, mintha soha nem tudná utol érni. Mögöttük Taehyung hangosan kacagott rajtuk, és perdült meg néha a saját tengelye körül, mintha felhőtlen boldogság lenne úrrá a testén, nem tudva ezt szabályozni. Igen, vicces volt a helyzet. Jin ugyanis csúnyán megviccelte Namjoont, és bizony-bizony, ezért büntetést érdemelne, hiába ő a legidősebb a baráti köreikben.

- Akkor kapj el! - Jin kuncogva szaladt a sínek között, Namjoon pedig gyorsítani próbált a lábai mozgásán, hogy mihamarabb utol érje a pimasz fiút, de valamiért Jin sokkal sebesebb tempóban rohant, mint ő maga.

- Nem kellene itt lennünk, azt hiszem. Túl sok itt a sín, meg nem tudom. Ha elüt egy vonat valakit? - Hoseok próbált a rohanó fiúkkal lépést tartani, de szédelgett, nem érezte jól magát, hiszen tompa volt az agya, zúgott a vére, és állandóan száraznak érezte rózsaszínes nyelvét és pirosas ajkait.
Mindenki tudta, mit tesz magával. Próbálták lebeszélni, próbáltak előle el is zárni mindent, de a végére rájöttek, hogy bármit tesznek, elkerülhetetlen lesz az, hogy ne nyúljon egy-egy anyaghoz.

Csak remélték, hogy nem fogja őt elvinni egy sem. Megakadályozni nem tudták. Próbálták elfogadni, megérteni, és reménykedtek, hogy minden rendben lesz vele.

- Á! Ide! - Jimin vigyorogva felkapaszkodott az egyik vagon vékonyka, rozsdás létrájára, majd gyors mozdulatokkal kezdett el felmászni rá. Mindenki figyelmen kívül hagyta szegény Hoseok jó szándékú megszólalását, ő ezt viszont nem vette a szívére, csak egy szusszantással túrt selymes tincsei közé, megeresztve egy-egy sóhajt, figyelve, ahogy a többiek szórakoznak.
Jimin a tetejére érve, szinte már felugrott. Taehyung vérszemet kapva követte, és akkor már Jungkook sem tudta megállni, hogy ne így tegyen. Nevetgélve mászott fel ő is a vonatra, majd annak szilárd tetején lökdösni kezdték egymást, nem törődve azzal, hogy onnan bárki le eshet. Játszottak. Aránylag szolidan, de csak addig, míg fel nem értek a többiek is, hogy együtt rohanjanak a vagonok tetején, ugrálva.

Ezek a pillanatok segítették őket át a mindennapokon. 
Mindenkit. 
Nem csak Jint. 
Mindenkit.

...

Mély sóhajt vett a kicserepesedett, száraz ajkai között, miközben az egyik szirmot fogta az ujjaival, végig simítva rajta, finoman, lágyan, vigyázva, nehogy véletlenül letépje, vagy esetleg összenyomja. Maga sem tudta, hogy miért, de a fejébe ötlött, mikor hallotta az első hírt, az elsőt, amikor összetört a szívének egy darabja.

...

Tudta, hogy nem szabad csinálnia. Tudta, hogy nem lehet. Tudta, hogy rossz. Tudta, hogy ha ezt tovább folytatja, meg fogja ölni magát, de már nem is bánta volna. Nem akarta tovább folytatni mindazt, amit mocskos életnek gúnyolnak, holott köze sem volt hozzá. 
Igen, a fiúk vigyáztak rá, próbálták óvni őt, az érzéseit, próbálták lebeszélni a drogokról, de a próbálkozások feleslegesek voltak, az idő múltán pedig már inkább agresszívvá tette őt, és eszében sem volt lemondani a szerek okozta bódító hatásáról. 
Nem volt elég erős, hogy kibírja azt, amit ők el tudtak viselni. Ő gyenge volt és fáradt. Belefáradt az egészbe.

A drogok pedig néha napján vigaszt nyújtottak neki. Olyan vigaszt, amit senki más nem tudott volna neki megadni - hiába törődött vele hat fiú, olyan csekélyke volt az...

Lassú mozdulatokkal elvette kezét a mosdókagylóról, amin eddig támaszkodott, majd kinyitotta a tükre mellett lévő szekrényét, és kivette belőle a szokásos adagot. Lehunyta a szemeit, és kicsit hezitálva, bűntudattal a szívében az ajkaihoz emelte a markát, hogy a szájába ejtse a szereket.

Mikor odaért, lenyelte, amilyen gyorsan csak tudta, majd mély sóhajjal az ajkain visszazárta a szekrényét.

Többet vett be. Sokkal többet. Nem véletlenül.

…

- Hoseok összeesett… a hídon – Jungkook hangja remegett, ahogy a szokásos helyükön ültek.

- Még felhívott reggel, hogy keveset aludt, és ma nem fog jönni… biztos megtervezte – Taehyung hangja is úgy remegett, mint a kisebbé.

- Miért nem… miért nem éreztük meg? - Jimin az arcát a tenyereibe temette, remegő vállakkal. Jungkook odabújt hozzá, hogy átölelje, bár őt is marcangolta a sírás, de próbált túllépni saját fájdalmán, hogy törődhessen az idősebbel, támaszt nyújthasson neki.

- Jin, jól vagy? - Namjoon hangjára felfigyelve, az említett aprócskát bólintott, szelíd mosollyal száján, ami habár megjátszott volt, nem őszinte, senki nem tette szóvá.

- Nem ment ő el. Itt van még – mosolygott finoman, mire a többiek összenéztek, és inkább nem mondtak semmit.

Ráhagyták.

...

A történtekre visszagondolva, egy apró könnycsepp gördült végig az arcán, miután elhagyta a szépen ívelt, mandulavágású szemeit. Forró volt az aprócska csepp, mikor megindult, de mikor már az álla vonalához ért, már hidegnek érezte. Mint a szívét.

Finoman végig simított egy másik szirmon is, legalább annyira vigyázva rá, mint az elsőre. Hatalmasat nyelt, miközben leült az ágyára, mert attól félt, ha továbbra is állva marad, össze fog esni, lábai fel fogják mondani szolgálataikat, és erősen, keményen fog összeütközni vékony teste a padlóval.

Ő túl akarta élni. Vigyázni akart. Az emlékekre. Az egy dolog, ami már életben tartja, azok az emlékei. Azok a szép emlékek, amik egyben fájdalmasak, szívmarcangolóak, de éltetőek.

Még.

...

Dühösen, idegesen szelte a sötét utcákat, amik csak a lámpafénytől voltak világosak. A düh egy idő után már keserűségbe, és a hirtelen magányba csapott át. Rosszul érezte magát. Ő nem akart így összeveszni a szüleivel, nem akarta őket ott hagyni, ő csak… dühös volt rájuk. Mint mindig, most is dühös volt rájuk, de tudta, hogy ha visszamenne sem változna semmi. Gondolt rá, hogy hazamegy, hogy visszasétál, de rövides elmélkedések után mindig arra jutott, hogy mindegy lenne. Pár napig rendben mennének a dolgok, aztán elölről kezdődne az egész, mint egy francos mókuskerék, amiből nem lehet kiszállni. 
Nem akart végig játszani mindent újra, mintha mókuskerékben rohangálna egész álló nap, míg mások nevetve, gúnyosan figyelik szerencsétlen próbálkozásait azért, hogy minden jobb lehessen.

Mély sóhajjal az ajkain csóválta meg a fejét, s ennek következtében véletlenül nekiment két, nála jóval idősebb férfinak. Elég volt csak egy minutumra felemelnie íriszeit, hogy lássa: huligánok voltak. Nem olyanok, mint ő, és a barátai, ugyanis ők csak szórakoztak, de azok a férfiak, akiknek nekiment, teljesen véletlenül, mások voltak. Már csak a tekintetükből is látta.

Megfordulva gondolt rá, hogy bocsánatot kér, de nem tette.

Hiba volt.

Egy ütés itt. Egy ott. Falhoz lökés. Gyomorszájba rúgás, majd a fojtogatás. Aztán mikor már ereje sem volt ellenkezni, ott hagyták őt, közben hangosan, groteszken röhögtek nyomorán, ahogy a fiú remegő ajkairól próbálta letörölni friss vérét, ami vékony csíkban haladt végig, egészen az álla vonaláig.

Remegő szájjal, mély sóhajjal kémlelte a sikátor sötétjéből kilesve az eget. Nem látta a csillagokat, pedig szerette volna őket látni. 
Még egyszer. 
Csak egyszer.

Egy hatalmas nyelés kíséretében, nagy nehezen, több sebből vérezve ugyan, de felkelt, nem törődve a hevesen összekoccanó térdeivel, amik minden áron össze akartak csuklani. A többiekhez akart indulni, hogy elmesélje nekik a történteket. Hogy kisírja magát valakinek.

Úgy sétált ki a sikátorból, mint aki nem is látott, vagy hallott - sőt, teljes mértékben így is volt, hiszen csőlátásban indult meg a zebra felé, könnyáztatta szemekkel.
Bírta ő az ütéseket, nem arról volt szó, hogy esetleg pár férfi öklétől elsírná magát - ő is elég erős volt hozzá -, de annyira soknak érezte már. Annyira fáradt volt... 
Annyira elege volt az életből és annak sanyargatásából.

Teljesen magába volt temetkezve, fel sem tűnt neki, hogy a piros lámpa előtt indult meg. Mikor farkas szemet nézett a vele szembe futó autóval, már késő volt mozdulni.

Akkor már mindegy volt.

...

Jin nem tudta kiverni a fejéből, mikor Jimin sírva hívta fel őt, hogy azonnal menjen, mert a legfiatalabbik barátjuk kórházba került. Elütötte egy autó.

Lélekszakadva rohant a kórház felé, nem ismerve lehetetlent, ugyanis olyan érzés kerítette hatalmába, ami akkor, amikor Hoseokról hallották a hírt. Rettegett, hogy esetleg, a legfiatalabb barátjuk is...

De késő volt. Mire odaért, már csak a fejcsóválások fogadták, és Jimin és Taehyung halk zokogása, amint egymásra borulva ölelgették egymást, majd mikor Yoongi ezt meglátta, halk sóhajjal lépett oda a két fiúhoz, hogy egy hatalmas ölelésbe vonhassa mindkettőt.

Felsóhajtva megremegett, majd beharapta az alsó ajkát, s mintha minden áron túl akarna lépni a történteken, és a gondolatain, végig simított egy újabb liliomszirmon.

Nem akart rágondolni. Nem akarta…

De minden mozzanatkép jött magától.

...

Vacogva, remegve ült a hideg, hűvös kádban. Nem gondolkodott ő sem, mit tegyen, és mit ne. Nem volt tudatában annak, hogy nem szabadna. Nem lehet.

Viszont, mikor végig gondolt azon, hogy Hoseok meghalt, és Jungkook is követte őt… nem. Nem tudta elviselni azt a fájdalmat, ami körbeölelte a szívét, majd belemarkolt tűhegyes karaival, kifacsarva belőle friss, vörös vérét. Mindkettejüket annyira, de annyira szerette. Annyira erős kötelék fűzte őt hozzájuk, főleg Jungkookhoz. 
Mikor a kórházban az orvos kilépett, véres köpennyel, és a fiúk zaklatták, hogy mondjon már valamit, és az csak megrázta a fejét…

Örökre a tudatába véste magát az a kép. Noha, már elég régen történt, ahhoz képest, ő nem tudta kiverni a fejéből.

Még csak el sem búcsúzhatott tőle. Sem Hoseoktól. Még csak meg sem ölelhette őket utoljára. Még emlékezett is: mielőtt Hoseok meghalt, még nevetve, kacarászva ültek a szokásos helyükön, dobálva a sült krumplikat, és vidáman, mosolyogva eszegettek, egy-egy táncot lelejtve az asztal tetején.

Tudta, hogy ezek a víg kedélyű kacagások, játékok már többé nem lesznek ugyanazok. Tudta, hogy most minden más lenne ezután. A kettejük hiánya teljesen elég volt ahhoz, hogy Jimin azt mondja, elég volt. 
Főleg Jungkook… annyira, de annyira szerette.

Könnyes szemekkel, eltorzult arccal markolta a haját, miközben idegesen csapott a másik kezével a vízbe, teljesen elkeseredetten, fájdalmas grimasszal az arcán. Nem akarta… újra látni azt a rengeteg vért…

Hoseok temetésén is…

Ő nem akart Jungkookén ott lenni. Ő nem tudta volna elviselni. Hoseok temetése is annyira, annyira nehéz volt neki. Hát még az a fiúé, aki olyan közel állt a szívéhez. Nem, nem kötötte őt hozzá szerelmi szál, csak közel állt hozzá, mintha a kisöccse lett volna, úgy óvta és vigyázta minden mozdulatát, s a tudat, hogy akkor nem tudta megvédeni, nem tudott mellette lenni, mint az őrangyala, megőrjítette.

Remegő ajkakkal, halk zokogással gondolt vissza mindenre, és elhatározásra jutott.

Ő nem akarta végig nézni a többiek halálát sem. Érezte, hogy ez egy láncreakció. Tudta, hogy ennek a vége mindenképpen ugyan az lesz. Ő érezte… mi lesz mindennek a vége.

...

Jin remegve gondolt vissza Jimin temetésére.

...

Az arcok… a tekintetek…

De nem voltak egyedül. Mindhármójuk ott volt vele. Jungkook a jobb, Jimin a bal oldalán álldogáltak, Hoseok pedig Jin előtt, széles mosollyal az ajkain.

- Te ne tedd ezt. Ígérd meg nekünk. - Hoseok félve pillantott rá.

- Igen. kérlek. - Jimin fázósan, dideregve húzta magán össze a pulóverét. Jungkook csak szorosan bújt hozzá, lehunyt szemekkel, mintha minden áron próbálná felmelegíteni barátjának fagyott, vizes testét.

...

Felsóhajtott, és jobbra-balra libbentette a fejét, megtáncoltatva ezzel rakoncátlan tincseit, miközben az ajkait harapdálva simított végig újra egy liliomszirmon.

Nem akarta, hogy az eszébe jusson ő is… Nem akarta, de elkerülhetetlen volt, hogy elméjébe ne ússzon minden egyes képkocka, ahogyan az előző három esetnél is. Mintha most minden emlékképe leperegne a szeme előtt. Mintha most mindennek vége lenne. Mintha ez lenne az utolsó napja.

De nem. 
Ő megígért valamit, amit nem fog megszegni. 
Ha törik, ha szakad, ő élni fog. 
Vigyázni fog az emlékekre…
Vigyáznia kell az emlékekre.

...

Az ágyban feküdt, mély sóhajjal kémlelve a plafont. Sokat gondolkodott, főleg Jimin halála után. Mindegyik eset megrázta, legalább ugyanannyira. Talán Hoseoké volt a legmegrázóbb, mert az volt az első, de mikor Jungkookról kérdezgetett a kórházban, akkor már tudta, hogy ő meg fog halni. Mikor Jimin, egyik napról a másikra elszomorodott, és egyszerűen képtelen volt mosolyogni, tudta, hogy nem lesz tovább. Tudta, hogy ő is végezni fog magával.

Hiába említette volna meg a többieknek, nem tudtak volna tenni semmit. Legalábbis, ezzel próbálta magát vigasztalni. Hiába szólt volna, nem tudtak volna segíteni, de valahol a szíve mélyén tudta, hogy ez nem így volt. Lehetett volna tenni valamit annak érdekében, hogy Jimin nevessen velük. A többiekről fogalma sem volt, de Jiminen érezte…

Mély szusszantást vett ajkainak aprócska résén keresztül, majd ült fel frusztráltan, és túrt rózsaszínes tincseibe, miközben egy öngyújtót forgatott másik kezében, az ujjai között. Néha-néha meggyújtotta, nézte az aprócska lángot, elmélázva, melankolikus tekintettel figyelve a lángcsóvát.

Aztán minden jött magától hirtelen. Elege volt. A bűntudatból, az önmarcangolásból, abból, hogy segíthetett volna, mégsem tette. Abból, hogy már hárman közülük elmentek.
Elege volt.

Dühösen, agresszívan fogta meg a benzinnel teli kannát - amit még nemrég kért Namjoontól a motorjához -, majd egy határozott, és erős mozdulattal szétlocsolta a szobájában, az ágyával kezdve.

Gyűlölt itt élni. 
Gyűlölte az életét, az egész helyzetet. 
A többiekét, azokét, akik elmentek, és itt hagyták őket.

Velük akart lenni. Tudni akarta, jól vannak-e.

Apró sóhajjal, finoman a kezébe fogott egy kósza papírdarabot, majd az öngyújtójával meggyújtva, gyors mozdulattal az ágyára dobta, az pedig rögtön lángba borult. A láng pedig egyre gyorsabban terjedt szét körülötte.

Yoongi felsóhajtott és megkönnyebbülten elmosolyodott.

Megérdemli a szenvedést is. Mert ilyenekre gondol. Mert itt hagyja a többieket, önző módon.

Megérdemli. - Legalábbis, ezt gondolta.

...

Jin szemeiből szüntelenül potyogtak a könnyek. Már annyira nehezen viselte az értesítéseket. Mindig ő tudta meg legutoljára a haláleseteket… vagy a közös megbeszélésen. Annyira nem bírta elviselni, és annyira… annyira furcsa volt, hogy körülötte ott volt mindenki.

Őt körül vette Hoseok, Jungkook, Jimin, és Yoongi is… de NamJoon, és Taehyung nem látta őket. Maga sem tudta, hogy miért. Ők… nem látták a halott barátaikat. Néha elszomorította Jint, de egy idő után hozzászokott, s már nem is beszélt a négy fiúról.

Tudta, hogy nem az elméjével van baj. Ő csak tudta, hogy itt maradtak vigyázni rá, rájuk.

Végig simított az ötödik szirmon, és ha lehet, még jobban elszorult a torka.

...

- Persze! Ah… a szokásos. Igen – mosolygott Namjoon, miközben az egyik autóba „pumpálta” a benzint. A telefont közben a füléhez tartotta, hogy tudjon Jinnel megfelelően kommunikálni. - Uram! Itt tilos a dohányzás! - mondta határozottan, miközben egy részeg, arra kószáló férfire szólt.

- Nem veszélyes? Mármint… te dohányzol? - kérdezte Jin aggódva, ugyanis nem teljesen értette Namjoon szavait, csak a lényeget szűrte le, ami jelen esetben a dohányzás volt.

- Dehogy! - Namjoon nevetve zárta le az autó benzintartályának a kicsi sapkáját. - Egy részeg fószer az – sóhajtotta, miközben várt, hogy a tulajdonos visszaérjen a kis boltból.

- Helyes. Ha bajod esne neked is… nem bírnám ki – mondta Jin halkan a vonal túloldalán.

- Ha bajom esne, neked túl kell élned, rendben?

- Miért mondasz ilyet?! Ne szórakozz velem! - Jin hangja, mintha dühösen hangzott volna, de Namjoon csak lerendezte egy halk sóhajjal.

Neki sem volt könnyű elviselni a fiúk halálát. Nem tudta, és nem is akarta magát túltenni rajta. Nem ment volna neki… minden olyan volt, mint egy filmben, egy megrendezett képkocka folyamatosan jelenetei.
Egy borzalmas film.

- Uram! Tilos a dohányzás! Egy benzinkúton van! - Namjoon hangja már dühösebben csengett. - Hol van már ez a tök is? – morgott, miközben a bolt felé pislogott.

- Letegyem? - kérdezte Jin, elmélázva.

- Nem, nem kell, jó ez így. Amúgy is csak unatkoznék – sóhajtotta Namjoon, majd mikor észrevette, hogy a férfi továbbra sem hallgat rá, idegesen felsóhajtott. - Várj, visszahívlak mindjárt, öt perc! - Nem várta meg Jin reakcióját, csak elindult a szabálytalankodó férfi felé, ugyanis rossz érzése volt, ráadásul egy benzinkúton voltak, és ott életveszélyes lehet akár egyetlen, égő cigarettacsikk is.

Érezte, hogy nem kellene oda mennie. Valahol mélyen érezte, hogy ha most odamegy, valószínűleg vége lesz még egy szakasznak, de akkor perpillanat nem tudott erre gondolni. Csak mérges volt, hogy a férfi nem hajlandó rá hallgatni, megfogadni a szavát és annak szerint cselekedni.

Mikor odaért, és újból rászólt, heves vita alakult ki köztük. Namjoon visszafogottan, és értelmesen próbálta elmagyarázni a férfinak, hogy ez miért tilos, a pasas azonban dühösen vágott le a benzines földre egy-két papírpénzt, hogy elhallgattassa Namjoont, mert neki van pénze, azt tesz, amit akar.

A vita egyre hevesebb volt köztük, és a férfi gondolkodás nélkül, mintha szánt szándékkal tette volna, eldobta a cigit kettejük közé.

Az pedig a pénz kötegre esett, ami már magába szívta a benzint…

...

Jin halk sóhajjal húzta szét a függönyt, ami eddig gátolta, hogy a Nap éles, fényes sugarai bevilágítsák sötét szobáját. Mikor meglátta, milyen ragyogó idő volt odakint, elmosolyodott, és lehunyta hosszú szempilláit, amik lágyan terültek szét arccsontjain.

Menni akart.

Gyors mozdulattal állt fel az ágyról, majd vette magára a pulcsiját, s zavartan, szétszórtan húzta fel a lábaira a cipőjét, hogy kisiessen az autójához.

Az autóhoz, amiben olyan sok időt töltöttek el együtt… az az autó, ami szinte minden titkukat tudta. Annyi mindent csináltak ott. Hányszor aludtak ott álmatlan éjszakákon...

Zaklatottan, és frusztráltan indította el a motort, miközben pár fotót tett le az anyósülésre, amellett pedig a liliomot, amin újra végig simított, ködös szemekkel.

Miért hat szirom van?

...

Sétálnia kellett. Csak erre tudott gondolni.

Frusztráltan, idegesen szelte az utcákat hosszú lábaival, hatalmasakat nyelve, néha-néha összeszorítva a szemeit, ökölbe szorítva ujjait is. Annyira gyűlölte az apját. Egyszerűen egy… egy undorító, alkoholista szemétláda volt, aki folyamatosan bántotta őket. Annyira gyűlölte, hogy nem tehetett ez ellen semmit, és még az sem segít a helyzetén, hogy egyedül Jin maradt vele.

Igen. A többiek halála rontott mindenen. Az egészen. Minden egyre, és egyre rosszabb lett, egyre sötétebb, szürkébb... kilátástalanabb.

A gyász, és a fájdalom keveredett a dühvel, a mérhetetlen bosszúvággyal, ami már régóta marcangolta őt. Nem tudta, mit kellene tennie. Főleg, hogy otthon hagyta egy másik családtagját, akit most valószínűleg…

Hirtelen, mintha a villám csapott volna belé, megfordult, s visszaindult a lakásukhoz, eleinte ráérősen, komótosan, majd ahogy egyre inkább gondolt bele, mik történhetnek otthonukban, úgy szedte lábait, és kezdett el szaladni a kihalt, sivár utcákon. Ott hagyta őt. Nem gondolkodott, és nem is foglalkozott semmivel, csak ott hagyta. A felismerés pedig borzalmas volt. A félelem átjárta a testét, ahogy egyre gyorsabban szedte a lábait, már-már rohanva a házuk felé, kétségbeesetten, rettegve, remélve, reménykedve, hogy nem lesz semmi gond, holott a szíve mélyén tudta, nagyobb baj lesz, mint valaha.

Ahogy odaért, és bekukucskált az ajtón, látta, hogy az apja éppen felpofozza az édesanyját. A családtagja fájdalmas nyöszörgéssel a falnak esett, és csordultak ki a könnyei, miközben védekezőn húzta fel magához karjait, hátha a legközelebbi ütések sorozata nem a fejét, arcát fogja érni.

Taehyung nyelt egy nagyot és határozottan, gondolkodás nélkül fogta meg a mellette lévő kis asztalról az alkoholos üveget.

Kihagyott az agya. Teljesen. Csak meg akarta őt védeni. Ő nem akart rosszat. Ő csak meg akarta védeni…

Ő nem akarta megölni, mégis megtette. Többször is hasba szúrta az üveggel. Annyiszor, amennyiszer csak az ereje bírta.

Pedig nem akarta…

...

Lassan a kormányra döntötte a homlokát, miközben a kezében tartva nézett egy fotót, amin csak ő volt… a többin nem szerepeltek, ő még is látta. Mindannyiukat. Ő látta. Tudta, hogy vele vannak. Mikor fáj a szíve, mikor epekedik utánuk, ők megjelennek, mosolyogva és vidáman, és azt mondják, hogy neki élnie kell. Ő ne kövessen el hibákat.

…

Remegő ajkakkal ült az elhagyatott épület egyik falának támasztva a hátát. Próbálta magáról lemosni a vért, zaklatottan, hevesen dobogó szívvel, el-el szoruló torokkal, de nem tudta… nem tudta magáról lemosni a vért. A vért, ami nemrég egy dobogó szívben száguldott.

Mikor felhagyott annak próbálkozásával, hogy lemossa a bőrére tapadt vörös nedűt, zaklatottan, sírós hangon elővette a telefonját, vadul remegve, kétségbeesetten.

Jint hívta, de nem vette fel… nem reagált a hívására.

- Hyung… vedd fel, kérlek… Hyung… - A hangja elcsuklott, szinte alig hallható volt, de Jin nem válaszolt, nem vette fel a telefont neki.

…

Jin kiszállt az autóból, és visszafogott léptekkel járta körbe azt az erdős részt, ahol összegyűltek néha napján. Sok közös helyük volt, köztük ez az erdő volt az egyik legemlékezetesebb, de persze, volt mellette sok más is: az elhagyatott raktárépület, ahol éjszakáztak, és fogócskáztak, s még külön kanapékat, fotelokat is sikerült beszerezniük, hogy ott tudjanak aludni, ha esetleg nem akart egyikük sem hazamenni. Otthonosan berendezték azt a hűvös, elhagyatott helyet. Mellette ott volt az a kis büfé, ahol étkezni, szórakozni jártak. Mennyi szép emlék származott onnan is…

A kikötőből főleg! A kikötő… az volt a legszebb helyük. Az a kikötő alkonyatkor és pirkadatkor volt a legszebb. Szinte látja maga előtt azt a rengeteg játékot, és kacagást, amit akkor ejtettek meg.

- Hé-hé-hé! Vigyázz a szádra, te szemét! - nevetett Namjoon, miközben Yoongit lökdöste. Vidáman, csilingelő nevetés visszhangzott, folyamatosan.

- Taehyung! - Jungkook mosolyogva integetett a fiúnak, aki a földön feküdt. Taehyung felsóhajtott és lassan felült, majd mikor meglátta a többieket, elmosolyodott. - Látsz minket, igaz? - kérdezte a fiatalabb, mikor odaért hozzá.

Taehyung szomorkásan bólintott egyet. Tudta, miért látja őket.

- Ne aggódj. Vigyázunk majd rád. Nem olyan rossz így sem – mosolygott Hoseok, kicsit bágyadtan.

- Igen. Lehetne rosszabb is! - Jimin összehúzta magán a pulóverét. - Inkább fussunk egy kicsit. Annyira fázom – mondta, szelíden mosolyogva. Taehyung aprócskát bólintott, és bárgyú, mégis, szeretetteljes mosollyal felkelt a betonlapról, hogy játszhassanak.

Mert a játék mindent elfeledtetett velük. A firkák a falon, a rohangálás, egymás kergetése…

Jin elmosolyodott a dombtetőn és folyamatosan, mintha muszáj lenne neki, fotókat készített és kamerázott. Csak remélni merte, hogy fel tudja őket venni. Utoljára… megőrizni az emlékeket.

- Te nem jössz? - Namjoon intett a kezével, hogy menjen már. Jin csak egy felfelé ívelő ajakgörbületre húzta a száját, és egy aprót biccentett, a nyakába akasztva a fényképezőgépét, és lerohant a dombtetőn.

Ő akkor még nem tudta, hogy Taehyung meghalt. Csak sejtette, valahol a szíve mélyén.

…

Felsóhajtva, aprókat nyöszörögve ült az autóban. Mellette feküdt Namjoon, hátul pedig a többiek. Azaz… a hátsóülésről hiányzott Jungkook, és Yoongi.

Felszusszantva, lassan megdörzsölte a szemeit, majd kinyitotta az autó ajtaját. Rengeteget barangoltak előző este, teljesen kifáradt, de ahogy elnézte, nem csak ő, mindenki más is.

Kinyitva az ajtót, finoman kiszállt az autóból, nehogy felkeltse a többieket, és ásítva egy hatalmasat, körbe nézett.

- Gyere már! - Jungkook nevető hangjára lett figyelmes, és mikor a hang irányába nézett, látta, hogy a fiatalabb megfogta Yoongi csuklóját. - Olyan szép a kilátás – mosolygott, majd szerte szét nézett, mély levegőt véve, élvezve a friss levegő illatát, ami megnyugtatta.

- De ne rángass, megyek én magamtól is! - mormogott az idősebb, Jin pedig elmosolyodva figyelte őket törökülésben, élvezve a jól szórakozó kis párost.

- Jó-jó, de olyan lassú vagy, mintha nem is élnél – sóhajtotta a fiatalabb, kiállva a kikötő széléhez, a napfelkeltét figyelgetve. Apró mozdulatokkal leült a szilárd talajra, a lábát lóbálva a falapokon ülve. Yoongi nagy nehezen odaért hozzá, majd mikor észrevette, mennyire bágyadt a pár perce még vidám barátja, leült mellé, és átkarolta a vállát.

- Mi a baj? - kérdezte, halkan, alig hallható hangon.

- Semmi, csak elgondolkodtam. Mindenen – mondta halkan, a felkelő napra vetve a tekintetét. - Mintha lassan minden véget érne. Mintha lassan végleg eltűnnénk… - A hangja halk volt, szinte alig hallható.

- Ne beszélj butaságokat, jó? - Yoongi a hajába túrt és megborzolta a fiatalabb lágy tincseit. - Jin vigyáz ránk, és magára is. Tudod te is. Amíg ő van, addig minden rendben, igaz? - mosolygott, mire Jungkook felsóhajtva bólintott egyet. - Amíg ő él, és élünk az emlékeiben, addig segítünk neki túlélni. Amíg nem akar tőlünk megszabadulni, semmi sem fog véget érni. Ne szomorkodj – mondta, megsimogatva a fiú vállait.

- És ha…

- Nincs ha! Gyere inkább, zargassuk a többieket! - mosolygott Yoongi lágyan, a fiú karját megfogva, óvatosan felhúzva a földről, aki vidám mosollyal bólintott, hogy helyesli az elképzelést.

Jin pedig figyelte őket, az autó ajtajának támaszkodva.

Elfogta egy érzés. A nosztalgia, és a deja-vu, de olyan erős volt, hogy aggasztotta is őt. Ilyen erős deja-vu érzés még nem kerítette a hatalmába, főleg nem olyan, ami ennyire elszorította a szívét, s keserű fájdalmat is hagyott maga után. Sírni akart, de mikor észrevette, hogy már mindenki ébren van, eltemette magában az érzést, elfojtotta, mintha nem is lett volna ott.

Már mindenki játszott, így ő sem akart kimaradni. Folyamatosan fotókat készített, videókat, de hiánya nyomatta ki a képeket, mindegyiken ő volt egyedül, vagy üres volt némelyik.

Pedig annyira remélte, hogy megörökítheti ezeket az emlékeket, hogy ne kelljen mindig a régiekből táplálkoznia, hogy ne csak a rég múlt történtek tartsák őt életben…

A kikötő falapjának szélén ültek mindannyian, és nézték a tengert, miután már teljesen elfáradtak, s nem maradt erejük tovább rohangálni, mozgolódni. Mindenki csendben volt, csak Jimin, és Jungkook civódása zavarta meg az idilli pillanatot, ami már senkinek nem volt szokatlan, ennyi együtt töltött év után.

Taehyung megeresztett ajkain egy sóhajt, majd Jinre nézett, s feltette magában a kérdést, vajon Jin tudja-e, hogy már ő sem él? Vajon tudja-e, hogy már ő is a többiek része? Ennek a fájdalmas körnek az egyik része.

Taehyung lesütötte a szemeit, s hirtelen elhatározás után felkelt a falapokról, és vontatott léptekkel elindult a hatalmas vasállványhoz, ami még a kikötőhöz tartozott.

Odaérve, szinte rögtön, gondolkodás nélkül kezdett el felmászni a vaslapokon lépkedve, amik összetartották az állványt.

Jin hiányolta barátja társaságát, így tekintetével keresni kezdte, és mikor a sokasodó fémvázon találta, majd annak a tetején, elszomorodva felé fordította a kamerát.

- Hé! Taehyung, gyere le onnan! - Yoongi intett a kezével.

- Taehyung! Ne szórakozz már! Gyere le! - Jimin is követte barátja mozdulatait, majd a többiek is, kivéve Jint. Jin csak nézte a fiút, kamerázott, elszomorodott tekintettel, és remegő ajkakkal, ahogy figyelte a mozdulatait.

- Taehyung, ne ugorj! - Jungkook hangjára Taehyung felsóhajtott, majd apró mosolyt vett az ajkaira, de hát ő csak azért ugrik, hogy Jin biztos legyen abban, hogy nem él. Nem akarja, hogy egy, vagy két napot eltöltsön hazugságban.

- Inkább gyertek, és repüljetek velem! - nevetett Taehyung, lenézve a többiekre, majd mikor elkapta róluk a tekintetét, megeresztett egy lágy sóhajt, s lassan megtörölgette az orrát, és elindult.

Végig rohant az állványok tetején, és a végéhez érve elrugaszkodott, a levegőbe repülve.

Egy pillanatra tényleg úgy érezte, mintha pillangó lett volna.

…

- Ne haragudjatok rám… én megpróbáltam – súgta Jin el-el szoruló torokkal, miközben a fényképet tartotta ujjai között görcsösen, majd az előtte lévő kormánynak döntötte a homlokát és remélte, hogy mihamarabb elnyeli őt, és az autót is a tenger mélysége.

Hogy mihamarabb a többiekkel lehessen, ténylegesen...