Aludj csak, én vigyázok az álmaidra - (JiKook)

Annyira akartam írni egy rövidke JiKook félét, hogy nem bírtam ki, meg kellett csinálnom. Mondjuk, ma elég pocsék napom volt. :c De mindenképp akartam egy ilyesmit, úgyhogy megcsináltam! :D (Nem életem műve, ezt bevallom, de remélem tetszeni fog annak, aki olvassa :) )

Fiú-fiú szerelem, szóval yaoi. Vagy is, olyasmi. Igazából olyan is-is. Igen is és nem is. :3 

A fici még a réééégi időkben játszodik, ahol Jungkook még kis csöppség volt. :D

Ez a kép pedig saját alkotás. És azért rakom ki a ficihez, mert mert. Mert szeretem ezt a rajzomat (kivételesen) és illik is a történethez, kivéve a virágokat. Meg a színvilágot.

És az eredetit nem találtam, pedig már egy órája keresem (szegény MinJit bombázom is JiKookkal XD mert közben mindenféle jót látok és sorozatban linkelem neki a gifeket és képeketxDD lassan megőrül tőlem). Ha valaki elküldené esetleg, ha nagyon ráér, azt megköszönném ♥♥♥

Na, Nana offolja magát. :D

Ja nem! Mégsem! 

HIHETETLENÜL BOLDOG VAGYOK! EGYSZERŰEN ANNYIRA, HOGY LEÍRNI NEM TUDOM! Több, mint 4000 oldalmegtekintés! TT Annyira, de annyira köszönöm/köszönjük! *-* Nagyon jó érzés, hogy ennyiőtöket érdekel, amit csinálunk! TT Mikor megláttam ma, a szívemhez kaptam, mert nem akartam elhinni. TT Köszönjük! 

♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥ 

Remélem továbbra is tetszeni fog nektek ez a blog. 

♥♥♥♥♥♥

Na, offolom magam. :D Jó olvasást! ^^

~Nana~

- Utállak, érted?! Elegem van belőled! Egyszerűen, én bármikor a közeledbe akarok menni, vagy bármikor beszélgetni szeretnék veled, te csak fintorogni tudsz, semmi mást! Fintorogni, sziszegni és bunkóskodni! Tudod mit?! Elég! - Összerezzent, mikor hallotta az idősebb szavait. Nyelnie kellett egy nagyot, mert váratlanul érte. Olyan váratlanul, mint a hirtelen jövő nyári zápor és legalább olyan érzése is volt, mint amikor az elkapja. A hideg futott végig rajta és megremegtek az ajkai.

Mit kellene mondania? Mit reagáljon? Mit kellene erre válaszolnia? Nem jutott eszébe semmi. Ha így hagyja a dolgokat, ennyiben, biztos, hogy az idősebb soha többé nem fog vele szóba állni. Ő ezt nem akarta.

Ő szerette az idősebbet. Nagyon. Elmondani sem tudná, hogy mennyire. Tudja, hogy az idősebbnek erről fogalma sincs, főleg a viselkedése és a reakció után, de azok tényleg csak védekezés félék voltak. Soha nem akarta bántani.

Neki nem jutott eszébe, hogy fáj neki az, amit tesz. Soha nem gondolt még rá. Persze, aprócska jelekből néha feltűnt neki, de nem tulajdonított neki igazán figyelmet. Hiba volt, tudta ő is.

- É-én… Jimin, ez nem így van! Tényleg nem, én csak… én csak fáradt vagyok és álmos és azért vagyok ilyen, de ez nem kifejezetten feléd irányul! Hoseok hyunggal is szoktam így viselkedni, tudod. Csak túl vagyok hajszolva, azt hiszem. De… - Jimin nem hagyta, hogy a fiatalabb végig mondja, amit szeretne. Nem is érdekelték a kifogások, beleunt már. Megunta, hogy ő hajt, állandóan a kisebb fenekében van, lesi, mit szeretne, mit kíván és ha tudja, meg is teszi. Csak egy aprócska jelzés kell és ő megteszi.

Ha az lenne a vágya, hogy ajándékcsomagban hozza el neki GD-t, még azt is megtenné! Erre? Ő úgy viselkedik vele, mint egy darab ronggyal. Mint egy kivert kutyával, egy megunt játékkal. Elege volt már.

Most is, csak át akarta ölelni Jungkookot. Nem akart ő semmi rosszat! Csak megölelni, a nyakába hajtani a fejét, hogy érezze a fiatalabb édeskés, finom illatát, amit a pacsulik mindig elrontottak. De fürdés után nem volt parfüm illata. Akkor csak a bőrének a finom, érzéki aromáját érezte, amit állandóan tudott volna ízlelgetni. Olyan volt, mint egy drog. Függő volt. Gondolt már rá, hogy valahogy megszerzi az illatát és a párnáját bevonja vele, amennyire tudja és azt fogja ölelgetni minden éjszaka, arra fog aludni és akkor szép, békés álmai lesznek, amit majd az az esszencia fog őrizni.

De sajnos, azt az illatot ellopni nem lehetett.

- Nem érdekelnek a kifogásaid! Elegem van, érted?! Nem érdekel! - Az idősebb szemei már könnyesedtek. Tényleg megbántotta most Jungkook. Ő csak átölelte hátulról, szelíd, édes mosollyal, közben pedig figyelte, ahogy a fiatalabb társa nyomkodja a telefont, kidugott nyelvvel, beleélve magát a játékba.

Persze, ő tudta, hogy nem érdemes megzavarni őt játék közben, de csak neki. Ha más zavarja meg, Jungkook még mosolyog is. De ha ő? Abból tragédia történik. Fájt neki. Elege volt. Unta a viselkedését. A bunkó, érzéketlen és morgós megjegyzésein kívül nem is tud felé mást produkálni. Maximum egy-két mosolyt a kamerák előtt, esetleg egy elfojtott kacagást, de ennyi.

Őt mindig ellöki. Figyelmen kívül hagyja. Na, jó. Figyelmen kívül nem hagyja, de akkor is rosszul érintette a viselkedése.

Igen, tény, sokat szórakozik a társával, de azért, mert fontos neki. Ő nem azért piszkálódik, mert heppje. Hanem, mert a világon ő a legfontosabb számára. Egy értékes kincs, amit védeni akar, őrizni, ameddig csak tudja. Őrizni az ártatlanságát, a mosolyát, az édeskés, gyermekies nevetését, azt a mosolyt, amit ha meglát rajta, elolvadni készül.

- Jimin! Jimin! - Az idősebb után szaladt, mikor az fogta magát és dühös, csalódott léptekkel a Hoseokkal lévő közös szobájukba indult. - Jimin! - Az ajtó az orra előtt csapódott.

Jungkook ajkai megremegtek és lesütötte a szemeit. Könnyesek voltak és elveszettek. Ő tényleg nem akarta ezt. Nem akart így viselkedni, nem akarta, hogy az idősebb így érezzen, ő csak védekezett. Az érzései ellen. Ő csak meg akarta védeni magát ellene is. Nem akarta, hogy fájdalom marja szét belülről. Nem akarta, hogy szétfeszítse a vágyakozás iránta.

- Jimin… - nyögte maga elé, homlokát a falapnak nyomva, aprókat szipogva. - Jimin… - szipogott, elveszetten. - Jiminnie… - Az idősebb nem nyitotta ki neki az ajtót. Jungkook ajkai újra és újra megremegtek, kifejezéstelenül bámulva maga elé. - Nyisd ki, kérlek. Beszéljük meg… kérlek! - Kérlelése süket fülekre talált, ugyanis továbbra sem hallotta, hogy Jimin mocorogna. Azt sem, hogy kinyitotta volna az ajtót.

Összepréselte az ajkait, majd nyelt egy nagyot. Tényleg sajnálta. Nem akart így viselkedni. Nem akarta ezt tenni. Mikor Jimin átölelte hátulról, bukfencezni kezdett a gyomra. Megremegett és leblokkolt pár pillanatra. Főleg, mikor a parfümjét érezte. Azt az illatot… az a bódító, édeskés illatot. Megijedt. Attól tartott, hogy beleolvad az erős, védelmet nyújtó karokba. Rettegett, hogy megfordul és átkarolva az idősebb nyakát, hozzábújik, mélyen beszippantva az illatát. Tartott tőle, hogy akkor valami visszafordíthatatlanná vált volna. Félt. Rettegett, így… csak ijedten, vörös arccal ráordított a barátjára, hogy mit képzel és takarodjon el a közeléből.

Nem kellett volna ezt tennie. De ha Jimin tudná, ha tudná… akkor biztosan megértené.

- Jiminnieeee… - Hangja elkeseredett volt és sírós. Az ajtó viszont továbbra sem nyílt ki. - Ne haragudj rám… hyung! – motyogta, hozzápréselődve a falaphoz. Továbbra sem érkezett reakció, így lassan felemelte a fejét, mély sóhajt véve ajkai közé, majd beharapva az alsó ajkát, lesütött szemekkel, szomorkással, megbánással elrugaszkodott az ajtótól.

Várt még egy kicsit, hátha kinyílik valami csoda folytán, de nem nyílt ki. Nem volt semmi válasz. Pedig tudta, hogy hallotta. Biztos volt benne, hogy hallotta, amit mondott. Teljesen biztos volt abban, hogy az idősebb nem hagyta figyelmen kívül a szavait és a hangját.

Vagy talán még is?

Megsemmisülve, szomorkásan a szobájába ment, majd felvéve az egyik párnáját, magához ölelte, szorosan, mély sóhajjal, és lassú mozdulatokkal, hangtalan léptekkel elindult ki a teraszra. Bár, Namjoon mondta, hogy azért túl sűrűn ne legyen senki a teraszon a fotósok vagy a zaklatók miatt – bár, nem nagyon fordultak elő, békén hagyták őket, mert még újak voltak –, ő nem foglalkozott vele. Friss levegőre volt szűksége és arra, hogy egyedül lehessen.

Hol is vannak a többiek?

A gondolatot elhessegette, mert nem foglalkoztatta annyira. Biztos valahol szórakoznak, vagy elvannak magukban, vagy mindenki a saját szobájában kuksol, zenét hallgatva és fel sem tűnt nekik, hogy mi történt a nappaliban, a kanapé környékén.

Mikor kinyitotta a terasz ajtaját, felsóhajtva leült a kőre, az egyik sarokba húzódva, majd magához ölelte a párnát, olyan szorosan, amennyire az ereje engedte. Lesütötte a szemeit és a párnájába hajtotta a fejét, szomorkásan és csalódottan. Nagyon bánta, ami történt. De nem tudta, melyik lett volna a jobb. Ha elszalad vele a ló és átöleli Jimint, hozzábújva, szorosan, vagy… a kiakadás. Az ordítás és a düh szimulálása, ami nem is volt annyira szimulálás, csak védekezés.

Nyelt egy nagyot és beharapta az alsó ajkát.

Hosszú-hosszú percekig ült egyedül a teraszon, a hideg kövön, úgy ölelve a párnáját, mint még előtte soha semmit. Haragudott magára. Ha tehetné, legszívesebben arcon csapná magát, dühösen és fájdalmasan, mert képes volt megint butaságot csinálni. Képes volt megint megbántani Jimint. Azt az embert, akit igazából rettenetesen szeretett.

Szipogva bújt a párnájába jobban, megcsóválva a fejét, nyögve egy aprót. Elege volt magából, az érzéseiből, abból, hogy nem tudott mást tenni a szemétkedésen kívül. Nem vitte rá a lélek és bátorsága sem volt hozzá. Hogyan is lehetne? Alig 16 éves, Jimin idősebb is nála és érettebb is és… ő biztos nem úgy van a dolgokkal, mint ő. Jimin csak szereti őt piszkálni, mert ő a legfiatalabb. Őt bosszanthatja úgy, hogy igazából következményei nincsenek.

- Ne haragudj… - motyogta maga elé, szorosabban ölelve a párnát. Már szinte lilás árnyalatot vettek fel az ujjai az erőteljes szorítástól. Attól félt pár pillanatra, hogy szegény párna már nem fogja bírni a szorongatást és vagy elszakad, vagy megadva magát, „szétpukkan”. Persze, tudta, hogy nem pukkanhat szét, hiszen szivacsos, de olyan érzése volt.

Megremegtek az ajkai, mikor visszagondolt az idősebb dühös, csalódott szavaira és hangjára. Soha nem fogja tudni elfelejteni azt a tekintetet, azt a pillantást, amivel akkor őt illette. Az a fájdalmas, elkeseredett arc…

Folyamatosan remegett a szája és már a vállai is rázkódtak.

Visszafordíthatatlanul, halkan kezdett el zokogni. Az aprócska, csillogó gyémánt cseppek a párnájára hullottak, eggyé olvadva a textil anyaggal, ami magába szívta őket, aprócska, kör alakú foltokat hagyva magán. Nem akart sírni. Nem akart gyenge lenni vagy elengedni magát. De nem bírta elfojtani.

Tényleg nem akart így viselkedni. Nem akart ilyet mondani Jiminnek, főleg nem ilyen hangnemben.

A párnába akarta hajtani a fejét újra, de hirtelen ölelő karokat érzett a vállain, majd érezte azt is, hogy valaki leül mellé, magához húzva. A mély sóhaj hallatán azonnal tudta, ki az. Az illatból főleg. Fel sem kellett néznie, hogy tudja, ki ölelte át.

- Jó, na. Ne sírj – mondta halkan, simogatva a fiatalabb vállait, de az csak bújt hozzá, szorosan, mintha az élete múlna rajta, kapaszkodott az idősebb pólójába. A párnát félredobta és helyette Jimint szorongatta úgy, olyan intenzitással és erővel, mint előtte a szerencsétlen szivacsot. - Miért mondasz ilyeneket, vagy miért viselkedsz így velem, ha utána mindig te sírsz? - kérdezte halkan, finoman a fiatalabb hajába túrva. Ő viszont nem válaszolt, csak bújt Jimin mellkasába, pityeregve, ölelve őt.

- Nem tudom. De nem akarok így viselkedni – pityeregett szüntelenül, finoman megcsóválva a fejét. Már, amennyire tudta, mert teljesen Jimin testéhez préselődött.

Tudta ő a viselkedésének az okát. Csak beszélni nem mert róla. Talán még Jimin is sejtette. Talán.

Az idősebb mélyen felsóhajtott, megcsóválva a fejét. Lassan a Holdra emelte a tekintetét, ami rájuk vetítette gyönyörű, fehéres fényét.

Egy idő után lelkiismeret-furdalása volt, amiért nem nyitotta ki Jungkooknak az ajtót, így elindult, kinyitotta az ajtót, de akkor már persze, a kisebb nem volt ott. Sőt, a közelben sem volt. A fürdőben, a konyhában és a nappaliban sem, pedig azokba a helyiségekbe is benézett, hátha… de nem találta egyikben sem.

Aztán a nappaliban körbe nézve kiszúrta, hogy az erkélyen ücsörög, rövid ujjúban és rövidnadrágban, szorongatva a párnáját. Nem tudta, miért vonult ennyire félre. Eltalálni sem tudta akkor még, hogy miért a teraszon üldögélt, egymagában. Viszont, amikor elhúzta az ajtót és meglátta a Holdfényes éjszakában a könnyes, hatalmas szemeket, a könnyáztatta, pirosas arcát, a remegő ajkait, amik folytonosan lefelé görbültek, a csapzott haját; szinte a szívébe mart a lelkiismeret. Utálta így látni.

Legalább annyival megkegyelmezhetett volna neki az élet, hogy nem az arcára világít a Hold. Még a könnyei csillogását is látta, azokat a krokodil nagyságú gyémánt cseppeket, amik magányosan, fájdalmasan hullottak le a párnájára, amit szorosan körbefont a vékonykás karjaival.

Akkor, abban a pillanatban nem bírta tovább. Nem tudta nézni. Hiába haragudott rá, hiába volt dühös, hiába érezte úgy, hogy soha többé nem fog a kisebbhez közeledni… akkor megtört benne valami. Megint. Mint mindig, amikor sírni látja.

Megrökönyödve, mély szusszantással a fiatalabbhoz sétált és magához ölelte. Nem bírta tovább nézni. Az a pár pillanat is elég volt, még sok is. Ritkán látta ennyire elveszettnek és kétségbeesettnek.

De miért viselkedik így vele, mikor minden egyes veszekedés következtében úgy sírt, mintha a világ legfájdalmasabb és legfeszítőbb dolga történt volna? Nem értette. Nem tudta hová tenni a dolgot.

Hosszas elmélkedése után megeresztett egy apró szusszantást és szorosabban ölelte át Jungkookot, a Holdra emelve a tekintetét, ami tökéletesen csak rájuk vetette fényét.

Nem tudta, mit mondjon. Úgy érezte, hogy most nem is szükségesek a szavak. Azzal talán csak elrontana mindent. Hiába pityergett még a barátja – habár, már koránt sem annyira erőteljesen, mint előtte –, olyan értékes pillanatnak tűnt ez. Olyannak, amit nem érdemes tönkretenni a szavakkal. Egymást ölelve, egymáshoz bújva, simulva nézte a Holdat, Jungkook pedig bújt hozzá, mint egy kisgyerek. Édes pillanatnak gondolta, akkor főleg, mikor a barátja abba is hagyta a pityergést.

- Jungkook… - Elakadt a szava, elharapta a nyelvét, mikor látta, hogy a fiatalabb egyenletesen szuszogott, lehunyt szemekkel. Apró mosoly játszott az ajkain, majd finoman, a szabad kezével végig simított az arcán, és eltűrte a szemébe hulló, rakoncátlan tincseit. Édes volt.

Ahogy elnyílt, piroslóan csillogó ajkakkal szuszogott, egyenletesen véve a levegőt, közben ugyan úgy ölelte, mint éber állapotában. Hosszú szempillái néha-néha megremegtek, megrebbentek, jelezve, hogy álmodik.

Jimin vele akart álmodni. Nem tudta, miért ötlött fejébe a gondolat, hogy a barátjával együtt álmodna, kettejükről, de mikor beférkőzött a tudatába, mindennél jobban szerette volna, hogy ez megtörténjen. Együtt álmodni.

Milyen lehet az?

Apró sóhajt eresztett meg, majd lágyan simogatva karjával Jungkook vállát, felnézett a Holdra, hátát neki döntve a falnak. Lassan lehunyta a szemeit és élvezte a csendet, a fiatalabb édes, mély szuszogását. Ennél idillibb és szebb pillanatot soha nem tudott volna elképzelni. A Hold fényben ülve, ölelkezve a szerelmével… jobb volt, mint bármi más, amit el tudott volna képzelni.

Viszont tudta, hogy ennek a kedves, szép pillanatnak véget kell, hogy vessen. Nem akarta, hogy a barátja felfázzon, vagy megfázzon a hűvös kövön. Ráadásul elég alul öltözött volt és félt, hogy megdolgozza az immunrendszerét. Még annyira fiatal, olyan kis gyengécske.

Persze, ő sem volt sokkal idősebb, de az a pár év is rengeteget számít. Őt már nehezebben találják meg a nyavalyák. Ha vizes hajjal kisétál az utcára, nem biztos, hogy lebetegszik. De ha Jungkook menne ki a hűvös levegőre vizes hajjal, valószínűleg pár nappal később már lázasan pihengetne egy ágyban, megfázással küszködve.

Mélyen felsóhajtott és lassan, vigyázva a kisebbre, nehogy felébredjen, felkelt vele együtt, a felhúzott térdei alá nyúlva, a karjaiba véve őt. Jungkook nyögött egyet álmában, jobban nyomva Jimin mellkasához a homlokát, reflexszerűen. Jimin egy pillanatra megállt, megijedt, hogy felkeltette őt. Épp, hogy megnyugodott, nem akarta felzargatni. De mikor konstatálta, hogy ugyan úgy alszik, mint eddig, megkönnyebbülten elmosolyodott és a teraszajtaja felé fordulva, nagy nehezen a lábával kinyitotta azt.

Besétálva rajta, rögtön a fiatalabb szobája felé vette az irányt. A párnájáért majd visszamegy, utána viszi.

Amint a szobába ért, lassan, vigyázva Jungkookra, a puha ágyba tette és a lehető leggyorsabban kisietett a párnáért, amit ott hagyott.

Visszaigyekezve a szobába, halkan elkuncogta magát, mikor látta, hogy Jungkook ugyan abban a helyzetben fekszik, mint amikor ott hagyta. Kedves pillantásokkal figyelte az arcá, miközben a párnáját a helyére tette, majd úgy forgatta Jungkookot, a lehető legfinomabban, hogy kényelmesen a párnán legyen a feje.

Elnyújtott mozdulatokkal betakargatta a takarójával, gondosan és figyelmesen, majd megsimogatta a fiú vállait a paplanon keresztül.

Édesen aludt, mint egy kisgyerek. A kézfeje a feje mellett pihent, miután mocorogva kényelembe helyezte magát. Jobban a takaró alá bújt, utána pedig egyenletesen szuszogott újra, mint előtte.

Jimin lágy mosollyal az ajkain az ágy elé ült, próbálva úgy elhelyezkedni a földön, hogy ne legyen az kényelmetlen, ugyanis nem tervezte, hogy gyorsan elmegy.

Egy kis idő után ágyhoz hajolt, majd a kezét megemelve, gyengéden Jungkook kezéhez nyúlt. A fiatalabb hideg ujjai közé tette a sajátjait, összekulcsolva őket.

Hosszú-hosszú percekig nézte barátja békésen alvó arcát. Szépnek gondolta. Szépnek? Gyönyörűnek. Olyan volt, mint egy angyal. Egy fekete hajú, édes angyal. A fehér párna és paplan között… teljesen biztos volt benne, hogy egy angyal.

Nappal egy gonosz kisördög, éjszaka pedig a legtündéribb teremtmény, amit valaha látott.

- Ha bántasz is, folyamatosan, minden nap… ha bántalak is, folyamatosan, minden nap… ne feledd, hogy mindig itt leszek neked. Vigyázok rád és melletted leszek – mondta halkan, másik kezével kisimítva a fiatalabb arcából a csapzott tincseket. Újra elmosolyodott, szeretetteljesen nézve rá. - Aludj csak, én vigyázok az álmaidra – súgta, alig hallható hangon, majd előre hajolva, lassan a fiatalabb homlokára adott egy csókot, lehunyt szemekkel.