YoonKook/SugaKook - Nem (7)

Yoongi szemszögéből írtam. :D 

Hűűű, ezt nehezebben "szültem" meg. Igazából, az volt a gond, hogy totálisan tudtam, mi legyen a vége és az eleje. A köztük lévő űrt kellett kitölteni, valami értelmessel. 

Hát, nem mondom, hogy a legjobb, amit valaha írtam, de nem tudok rajta többet formálni, gondolkodni főleg nem, mert ís felül múltam önmagam. :D Nem szoktam agyalni írás közben, de ez megdolgozott most.

Az eleje és a vége közti történésekért bocsánatot kérek.~ xD Nemtudtammitírjak. :c Komolyan, már fájt tőle a fejem. TT És sajnos túl hosszú sem lett.

De remélem tetszeni fog nektek ez a rész is! ^^ 

(Ha hibát találtok, szóóóóljatok~ ha nagyon szerettek, megmondhatjátok, merre találom a hibát <3 merténvakvagyok :33) 

Jó olvasást! ^^

Oh, igen! Miközben írtam, non-stop ezt hallgattam: 

https://www.youtube.com/watch?v=Q7-DmJlQBBo - szerintem érdemes olvasás közben is hallgatni ezt a felvételt. :3 

~Nana~

Sokkolva és döbbenten álltam a pultnál, vörös színben pompázó arccal. Nem tudtam, hogy most a szégyentől, a sértettségtől vagy a dühtől éreztem forrónak magam, de lehet, hogy az összes együtt közrejátszott az érzésben. Tudom, tudom, hogy Jungkooknak igaza volt, teljes mértékben tisztában voltam vele. Tudom, hogy jogosan fakadt ki és ha lehet, még rosszabbul éreztem magam a bőrömben. Nem voltam jogos. Őszintének kellett volna lennem, elmondanom neki az igazat, bármit is reagál majd rá. Nem, nem most kellett volna, hanem már tegnap. Mikor mondta, hogy mondjam el, azt kellett volna mondanom, hogy szeretem. Felvállalva magamat és az érzéseimet. De nem, én nem így tettem, mert minden hülyeségen járt az eszem. Ami igazából nem hülyeség, ha újra belegondolok, de el lehetett volna intézni ezt az egészet más úton. Könnyebb úton.

Felsóhajtottam és a homlokomat kezdtem el masszírozni az ujjaimmal. Éreztem magamon Jin szúrós-egyben kíváncsi tekintetét. Nem is kellett Taehyungra ránéznem, tudtam, hogy ő ijedten és döbbenten néz engem, hol a konyha ajtaját, ahol a maknae nem rég angolosan távozott, miután kellően felkorbácsolta a kedélyeket.

A francba már!

- Min Yoongi. Szerintem magyarázattal tartozol – hallottam Jin hangját, mire mély sóhajt vettem és frusztráltan, idegesen szuszogtam magam elé.

- Mit szeretnél? Mit mondjak? Hm? Összebalhéztunk tegnap, ennyi az egész! - sziszegtem, a halántékomat masszírozva, remegő ujjakkal. Tényleg ideges voltam, nem is akármennyire. Megbántva éreztem magam, pedig… A francba, pedig tudom, hogy jogos volt az egész! Azt hiszem, a helyében én is így reagáltam volna, de attól még az önérzetem tombolt bennem. Nem hagyhattam, hogy így beszéljen velem. Igen, túl nagy az önérzetem, nem tudok vele mit kezdeni!

Túl ideges vagyok ahhoz, hogy normálisan, ésszerűen tudjak gondolkodni. Zavarosak és kesze-kuszák a fejemben a dolgok. Mintha egy hatalmas teremben össze-vissza cikáznának a madzagszálak és nem lehetne tőlük mozdulni. Igen, valahogy így tudtam volna szemléltetni a fejemben lévő gondolatok sokaságát.

- Nekem nagyon nem úgy tűnik, mintha csak egy szimpla balhéról lenne szó! Már tegnap is furcsálltuk a többiekkel Jungkook érdekes viselkedését, de most nem vonom kétségbe, hogy biztos hatalmas galiba történhetett, amiről Isten tudja, miért, egyikőtök sem akar beszélni! - Jin hangján éreztem, hogy kezd ideges lenni. Taehyung meg sem szólalt, pedig tudom, érzem, hogy itt van a konyhában, valamelyik bútornak lapulva. Nem szerette a balhékat. Én sem. De most ezt dobta a gép.

- Egyszerűen… - Egy pillanatra megremegtem. - Minek mondanám el?! - sziszegtem, az orrnyergemet nyomkodva, dörzsölgetve az ujjaimmal, kőr-körös mozdulatokkal, összeszorított szemekkel. - Nagy fiúnak hiszi magát, ennyi az egész! - nyögtem, megremegve.

Jin, könyörgöm, ne bosszants tovább! Tudom, hogy segíteni akarsz; kideríteni, miért viselkedik Jungkook ilyen „felháborító” módon és tudom, hogy nem azt akarod, hogy agyvérzést kapjak, de nekem át kell gondolnom mindent, mielőtt bármit is tennék! Ha most csak úgy elmondom, mi a gond, mi a probléma, hallani fogja Taehyung is, valószínűleg Jimin, mert ő is biztos a közelben lapul, csak nem jön elő. Ráadásul Namjoonról ne is beszéljünk, aki mindig megtud mindent. Logikus, hiszen ő a leader.

- Mert a barátod vagyok? Yoongi! Az Isten szerelmére, halljam már! Mi volt az, hogy utálod Jungkookot? - Bosszús hangját hallva, megcsóváltam a fejemet. Felnéztem rá, de csak az egyik szemem sarkából sandítottam felé és gyorsan vissza is hunytam a szemeimet.

Jungkook, ez egy perfekt lépés volt! Minden elismerésem. Felkeverni a szart és itt hagyni benne fetrengeni. Ennél jobb, ötletesebb és okosabb bosszút elképzelni sem tudtam volna. A felnőtté válás útjai rögösek. Nagyon rögösek, de ő jól kezdi, az biztos…

Tény, megérdemlem.

- Jin… egy kicsit… egy kicsit hallgass, jó? Csak egy picikét… rendben? - sóhajtottam. Ő is megeresztett egy sóhajt, de végül tette, amit kértem. Lehet, hogy most megbántottam azzal, hogy elhallgattattam és visszautasítottam őt, de nem tudtam mit tenni. Nekem gondolkodnom kellett. Gondolkodnom!

Nem reagált. Hallottam, hogy tesz-vesz a tűzhely körül, elindítja egy halk kattanással, majd kavargatni kezd, mélyeket lélegezve. Szinte láttam magam előtt az ingerült, feszült mozdulatait.

- Hyung… - Taehyung hangjára felfigyeltem, és automatikusan rákaptam a tekintetemet.

- Mondd – sóhajtottam, hangnememmel nem palástolva, hogy talán jobb lenne, ha hallgatna.

- Tényleg utálod Jungkookot? Mármint… semmi közöm hozzá, mert nem az én dolgom – mondta halkan és inkább nem is nézett rám, miután a szemeibe néztem –, csak… nem is tudom. Hogy lehet őt utálni? Mármint, jó, vannak dolgai, de kinek nincs? - motyogta. - Neked is vannak elviselhetetlen dolgaid. Például a közeledbe sem lehet menni, ha alszol. Vagy ha valamit csinálsz, mert ölsz a szemeiddel és… érted – köszörülte meg a torkát, lassan vissza emelve rám a tekintetét.

- Értem. De nem tudsz semmit – nyögtem, inkább már kétségbeesetten, de azért ott csengett a nyögésben a düh is. Hagyjanak már gondolkodni, könyörgöm!

- Ezért kellene elmondanod! Ne kelljen már harapó fogóval kihúzni, mi a nyomorotok! - Jin a semmiből csattant fel, olyan hirtelen, mint a hurrikán. - Azt mondod, hogy ő hisztériázik gyerekesen, te meg nem beszélsz! Itt kell szenvedni, nyavajogni és könyörögni, hogy elmondjátok végre, mi a bajotok! Miért nem lehet közölni?! Mik vagyunk? Az ellenségeid, vagy mi? Jót akarunk! Ráadásul ez a viselkedés, nem csak tőle, de tőled is, csúnyán a banda összhangjának a rovására mehet! - Igazából, normális esetben viccesnek találnám, hogy a fakanállal hadonászik, de egy pillanatra, sőt, sok pillanatra… hosszú-hosszú pillanatokra megsajnáltam Jint. Tudom, mennyire bántja, hogy nem beszélek. De mit mondjak? Mit?

„Ah, az történt, hogy belezúgtam a maknaéba. Egyszerűen halálosan szerelmes vagyok, de hát, ugye, ezt én nem mondhatom el, mert még soha nem volt senkivel, ráadásul nem egy pasival kellene kezdenie, aki ráadásul még a munkatársa is! Nem elég, hogy pasi, munkatárs is. A többi indokról, okról nem is beszélve, amit most nem részleteznék, ha lehet. Szóval, ezért kitaláltam, hogy utálom, hátha távol marad tőlem! Ő erre hatalmas kiskutyus szemeket meresztve rám, remegő ajkakkal megbántódott, és kialakult ez a helyzet! Voálá!” - Nem. Biztos nem. Ha egyedül lennénk Jinnel, lehet, hogy rávetemednék a dologra és elmondanám, de nem fogom Taehyungot elzavarni.

- Mi a fene? - Namjoon kócosan, álmosan oldalgott ki a szobájából. - Jin te kiabáltál? Mi van itt? - morgott, mire Taehyung meghúzva magát, lesütötte a szemeit, és még hátrább lépett, hátha egybe tud olvadni a bútorlapokkal, eltűnve a szemeink elől. Sajnos, nem sikerült neki. - Probléma forrása? - kérdezte, felvont szemöldökkel, a hajába túrva.

Jin felsóhajtott, nem mondott semmit. Elfordult a tűzhelyhez, hogy folytassa a főzést. Taehyung épp egy szekrénynek „udvarolt”, próbálva minket figyelmen kívül hagyni, hogy még véletlenül se kelljen neki választ adnia. Végül Namjoon tekintete rám vetődött.

- Szóval? - Leült az asztalhoz, mire felnyöszörögtem. Ez most komoly? Tényleg? Miért engem faggat mindenki? Ez a karma, komolyan. Ezt kapom azért, amiért megbántottam Jungkookot és amiért nem mondtam igazat. Talán hinnem kellene a karmában, mert most vissza adta nekem, elég keményen.

Én nem tudok erről beszélni! Főleg nem úgy, hogy lassan mindenki hallaná.

- Összebalhéztunk Jungkookkal. Tegnap és ma is – mondtam, tömören, hátha ennyivel beéri. Természetesen, nem így történt. Milyen leader lenne ő, ha annyiban hagyná?

- Igen? Min? Tegnap nem azt mondtad, hogy nem is találkoztál vele? - Szúrós szemeivel rögtön bombázni kezdett. Éreztem, hogy a bombácskák a fejemet érik, amiktől égni kezdett.

- Azt mondtam, nem tudom, mi baja. Nem azt, hogy nem találkoztam vele – mondtam, csavargatva a dolgokat. Idegesen felszusszantott, a fejét vakargatva.

- Na, jó. Oké. Rendben… Jungkook kifordult magából. Te kifordultál magadból, de azt hiszem, te csinálod a legdurvábban, te fejlődsz visszafelé – nézett rám, a lehető legszúrósabb tekintetével. Megforgattam a szemeimet, miközben kényelmetlenül helyezkedtem a pult előtt. Kényelmetlen volt már állni, de eszem ágában sem volt leülni, mert akkor soha nem szabadulnék el az asztaltól. - Elmondod végre, mi történt? Ne kérjem még egyszer! - A hangja kemény volt és erős, szinte levágta a fejemet a nyakamról.

- Igen! Magyarázattal tartozol! - Jin hangjára rögtön felfigyeltem. Lágy volt a hangja és segítőkész, de… mikor ránéztem, eszembe jutott Jungkook, magam sem tudom, miért.

A hanglejtése, a viselkedése, a stílusa, ahogy beszélt hozzám, ahogy artikulált. Azok a kemény, rideg szavak, amik a méregtől karcossá is váltak.

Aztán bevillant, hogy én csináltam pár percre abból a kedves, édes, mosolygó maknaéból egy pillanat alatt idegbeteg állatot. Persze, ő is szokott ideges lenni, egész sűrűn, főleg, ha nem megy neki valami, de ilyen még soha nem fordult elő.

Haragudtam rá és magamra is. Rá azért, mert… mert nem tudom! Miért annyira ellenállhatatlan? Miért annyira édes, kedves a mosolya? Miért csillognak a szemei, mikor valamiről vagy valakiről van szó, amit/akit szeret? Miért csilingel a nevetése a fejemben, mintha a legkedvesebb dallam szólalna meg? Miért gondolkodom azon, hogy róla akarok zenét írni? Vajon dalba lehetne foglalni a nevetésének édesen csengő hangját…? A picsába!

Miért köti le minden gondolatomat?! Elegem van! Elegem van belőle és magamból is!

- Nem tartozom én semmivel! - Elindultam a Jungkookkal lévő közös szobánk felé. Nem, nem mondanám, hogy dühös voltam. Talán csak egy kicsit. Éreztem, egy induri-pindurit, hogy felrobbanok, de fogalmam sem volt arról, hogy azért, mert ő így viselkedett velem – hozzáteszem, jogosan – vagy esetleg azért, mert utáltam, hogy szerelmes vagyok vagy! Esetleg azért, mert én megint hülye voltam. Tény, hogy durva volt tőle, hogy nem fog hyungnak hívni, sem tisztelni, de nem is kellett volna mást várnom. Végül is, én voltam az, aki a lelkébe mart.

Ahogy felvillant előttem az arca, ahogy tegnap rám nézett. Mikor megremegtek az ajkai és tanácstalanul, leforrázva, elveszve állt előttem. Mintha reményt láttam volna a szemeiben, hogy visszavonjam. Mintha láttam volna azt az aprócska reményfoszlányt. Mintha sugallta volna felém, hogy ne tegyem ezt, ne csináljam ezt vele, ő ezt nem érdemli tőlem.

Tényleg nem érdemelte.

Azt hiszem, hogy azért éreztem mérhetetlenül nagy haragot, mert szeretem és mikor felbukkant előttem a semmiből a tegnap történtek végeredménye, csak rosszabb lett. Nem akartam szerelmes lenni. A régi életemet akartam, nélküle! És persze, a mai csak hab volt a tortán, főleg a számonkérés – ami megint csak jogos volt, de ilyenkor senki nem gondolkodik. Kikapcsolt az agyam, teljesen. Olyan volt ez, mint az utolsó csepp a pohárban. Egy apróság és túlcsordul, visszavonhatatlanul.

- Ne merd bántani! Yoongi! - Jin hangjára sem figyeltem, határozottan haladtam a szobánk felé. Nem járt a fejemben semmi. Kivételesen nem gondolkodtam azon, mi lesz, ha megteszem „ezt” vagy „azt”. Mi fog történni, ha nem úgy viselkedek, ahogy megszokták. Nem agyaltam azon, hogy mit szól Jungkook, ha betörök hozzá, mint egy őrült. Nem gondolkodtam. Kihagyott az agyam és nem tudtam, hogy ez most átok-e vagy áldás. Cselekedtem. Csak dühös voltam, rá is, mert beleszerettem és magamra is, mert idióta voltam és kigeneráltam, kierőszakoltam akaratlanul is azt, amit mindenképp el kellett volna kerülnöm.

A közös szobánk elé érve nem haboztam, rögtön, szinte villámgyors mozdulatokkal feltéptem az ajtót és beléptem rajta. Jungkook a telefonját nyomkodta, gondolom animét nézett, mert az egyik fülében ott figyelt a fülhallgatója. Pár perc után realizálta, hogy egy személlyel több lett a szobában tartózkodók létszáma, és mikor felnézett rám, nagy szemekkel pislogott. Felemelve a kezét, felszusszantott, majd a füleséhez nyúlva, kihúzta a füléből a kis dugót és felnézett rám.

Nem mondott semmit, csak nézett, azokkal a gyönyörű, hatalmas, kerek szemeivel, mint egy elveszett kisgyerek. Mintha attól félne, hogy bántani fogom.

Igazából, nem tudom, mit akartam.

Egy idő után lehunytam a szemeimet, s mikor hallottam Namjoon hangját, hogy azonnal menjek vissza és hagyjam békén a maknaét, felsóhajtottam és elfordítottam a zárat az ajtóban. Nem fog érdekelni semmi. Unom. Leszarom! Magasról!

A zár kattanásának hangjára Jungkook egy pillanatra megdermedt és felvont szemöldökkel nézett fel rám.

- Most megversz? - kérdezte halkan, mintha egy kicsit ijedt lett volna a hangja, de hallottam a csengésén, hogy próbálja fenn tartani a határozottságot. - Ha most azért fogsz bántani, mert jogosan kifakadtam, az életben egyszer, akkor végleg levontam rólad a… - Nem engedtem, hogy befejezze.

Elengedtem a kulcsot és benne hagyva a zárban – fogalmam sincs, miért nem akartam, hogy bárki bejusson -, elindultam felé. Határozott, gyors mozdulattal trappoltam oda hozzá, úgy, mintha egy ragadozó épp becserkészni próbálná áldozatát. Riadtan nézett rám, aprót remegve, mint egy őzgida, akit éppen felfalni készül egy oroszlán. Igen. Olyan, mint egy őzike. Hatalmas szemekkel, amik csillognak, mint az égen ragyogó csillagok.

A francba veled, Jeon Jungkook!

Oda érve hozzá, a vállára martam az ujjaimmal. Kifejezéstelen arccal néztem rá és gyorsan, mielőtt bármit is mondhatott volna, vagy ellenkezni lett volna ideje, eldöntöttem az ágyon, és biztos mozdulatokkal felé másztam. A telefont véletlenül kivertem a kezéből a könyökömmel, ami hangos puffanással ért földet. Ijedten nézett utána, de csak erősebben fogtam a vállait, mire rémültem felnézett rám és mikor találkozott a tekintete az enyémmel, hatalmasat nyelve nézett a szemeimbe.

A vállairól lassan lecsúsztattam az ujjaimat a csuklói felé, majd erősen megmarkolva őket, a feje mellé szegeztem mindkettőt és…

Innen nem tudtam, mit tegyek. Csak néztem a hatalmas, rémült, ijedt szemeibe, amik mintha fátyolosodtak volna. Tényleg azt hiszi, hogy képes lennék bántani? Soha nem emelnék rá kezet. Nem tudnám megütni. Azt hiszem, előbb törném le a karom, minthogy rá kezet emeljek. Jó, ez elég nyálasan hangzik, de tényleg így éreztem. Nem tudnám bántani.

Rendben, most egészen durva voltam vele, de nem jutott eszembe az, hogy sérüléseket okozzak rajta. Többet nem akartam. Fizikait főleg nem. Megőrülnék, ha az én kezem által lenne vörös vagy sebes az arca, vagy esetleg azok a szép, vöröslően dús ajkai.

Szerintem jobban fájna nekem, ha megtenném, mint neki.

- M-m-mit csinálsz? - kérdezte halkan, de nem reagáltam, csak hosszú-hosszú másodpercekig a szemeibe néztem, mélyen, keresve, kutakodva. Nem tudtam, mit keresek bennük ilyen bőszen, de valamit akartam találni. A szeretetnek egy aprócska szikráját talán. - Yoongi… h-hyung… - Nem úgy volt, hogy többé nem hívsz hyungnak? A gondolatra elmosolyodtam. - Kezdek félni – súgta, oldalra pislogva. - Ha meg akarsz ütni, akkor tedd meg, ne húzd az időt, jó? Én nem szeretem, ha húzzák az agyam! Inkább… essünk túl rajta, csak ne hagyj nyomot, mert ha a sminkes nem tudja elrejteni, baj lesz! Aztán... lépjünk tovább. Elkerüllek, te is engem és boldogok leszünk! Majd… majd megbeszélem Namjoon hyunggal, hogy legyen más a szoba beosztás és… - A szavába vágtam.

- Nem.