YoonKook/SugaKook - Miért? (1)

BTS-t hoztam, mert a fiúk nem hagynak nyugodni - Egyszerűen oda vagyok Yoongi és Jungkook párosért. Annyira piszkálták a fantáziám, hogy nem bírtam ki, muszáj volt írnom velük. :D

Yaoi témájú, lesz benne +18 is - reményeim szerint. 

Nem tudom még, hány részből fog állni; több, vagy csak pár, majd szerintem ahogy adja az ihlet. De szeretném sok-sok fejezetesre csinálni. :3 

Nagyjából a leírás: Adott egy kis maknae - Jungkook -, akit rettenetesen bosszantja a tény, hogy Yoongi nem törődik vele, szinte levegőnek nézi azon kívül, hogy néha-néha szúrósan rápillant. És persze, ezt a maknae nem tudja lenyelni, de nem is olyan bátor ahhoz, hogy tegyen ellene, mint ahogyan azt elképzelte. 

Oh, ja igen, Nana vagyok, ezt a ficit én írom. :3 Remélem élvezhető lesz. ^^ 

(Ha hibát találtok benne, nézzétek el nekem, régen sokat írtam, de mára már nagyooon kijöttem a gyakorlatból.)

Na, szóáradat elég, itt lenne a történet:

Fáradt voltam. Persze, rajtam kívül mindenki az volt. Ma több, mint hat órán át próbálnunk kellett, mert elvileg be kellene húznunk. Senkinek nem tetszett, de ez van. Nem lehet ellene mit tenni. Már hónapok óta nagy a hajtás és egyikünknek sem volt ideje a saját szórakozására. De tudtuk, hogy ez egy ilyen pálya, mindenki büszkén viselte, mert szerettük ezt csinálni, én főleg. Csak néha hiányzott a régi életem. A barátaim, a szüleim. Sajnáltam, hogy nem tudtam velük annyi időt tölteni. Sűrűn volt honvágyam, összeszorult olyankor a torkom, a szívem hevesebben vert és általában csak bambultam magam elé, még akkor is, ha éppen vett a kamera, pedig tudtam, hogy a mosoly és a jókedv fontos, de nem mindig jött össze. Ráadásul ahogy haladt az idő és magával ragadva citált engem tovább, egyre nehezebb és nehezebb lett.
Jól kijöttem a többiekkel és rengeteget foglalkoznak velem. Nagyon sokat piszkálnak, de nem bántóan, hanem szeretetteljesen. Éreztetik, hogy itt vagyok, főleg, mikor elbambulok és elszomorodok. Akkor vagy Jiminnie hyung, vagy Taehyung hyung megjelenik és a nyakamon lógnak. De általában ketten. Meg hát, én vagyok a legfiatalabb ugye, csak engem tudnak úgy csesztetni, hogy nincs következménye. De élveztem. Olyankor minden szomorúságot elfelejtettem, ami összeszorította a mellkasomat és akarva-akaratlanul is nevetésbe kezdtem és persze, hevesen ellenkeztem és ellenálltam, hogy engem ugyan hagyjanak, mert nem vagyok rájuk kíváncsi. Ők sem vették komolyan, én is csak azért csináltam, mert így viccesebb volt és mindig folytatták. Szerettem, mikor piszkáltak. Akkor éreztem a legjobban, hogy törődnek velem.
Persze, nem csak ők. Mindenki máshogy okoz nekem örömet. Hoseok hyung már csak azzal is jókedvre derít, ha bohóckodik és táncol. Nagyon vicces tud lenni, imádom nézni, főleg, mikor a lány bandák táncait utánozza. Egyszerűen elképesztő, hogyan csinálja! Főleg, mikor a csípőjét és a fenekét tekergeti. Lassacskán már jobb, mint a lányok. Mikor megkérem, hogy tanítson meg engem is és belekezdünk, akkor esetek többségében ügyetlenkedek vagy túl gyors vagyok és kinevet, vagy kifiguráz. De azt sem veszem a szívemre, mert tudom, hogy nem gonoszkodik.
Jin hyung mindig anyáskodik. Ő a másik anyukám. Mindig foglalkozik velem, törődik velem. Kamerák előtt nem olyan gyakran, mert ő Namjoon hyung társaságában érzi magát jól. Persze, hiszen Namjoon hyung a leader és Jin hyung is elég idős. Bár néha azt hiszem, hogy van köztük valami, csak erősen titkolják… biztos, hogy van valami. Szerintem Jiminnie hyung és TaeTae hyung között is, mert mindig-de mindig olyan furcsák…
Mindegy, elkanyarodtam. Szóval… mindenki törődik velem és figyelik, mikor milyen vagyok, mikor mit lehet és mit nem. Nagyon jól esik és a legjobb dolog a világon, ha ennyi ember körül vesz és mind gondoskodik rólad.
Néha viszont… nagyon ritkán, de idegesítő és fárasztó. Az anyáskodás, a törődés, a gondoskodás, mikor nyúznak és ölelgetnek, bújnak, mert édes kis maknae. Néha fárasztó és frusztráló. Ritka jelenség, persze, mert szeretek körülöttük lenni és a figyelem központjába kerülni. De abból a ritka alkalomból is előfordul ez a pillanat és mostanában egyre sűrűbben.
Emellett pedig egyre inkább rosszul esik, hogy Yoongi hyung az egyetlen, aki olyan nemtörődöm velem szemben és nem tudom, hogy miért. Kamerák előtt persze, előfordul, hogy megölel, vagy hozzám bújik szélesen mosolyogva, de általában kerüljük egymást és magam sem tudtam, hogy miért. Csak így volt mindig.
Ő mindig olyan távolságtartó és titokzatos. Mikor először megismertem, akkor is az volt a véleményem róla: Ő egy rejtély. Ez titok, amit meg kell rejteni és fel kell fedezni. Csak nem hagyta. Ha közel kerültem hozzá, szinte minden alkalommal rám nézett. Nem szólt semmit, csak nézett és az a tekintet és arckifejezés, amit akkor produkált, arra késztetett, hogy sarkon forduljak még menetelés közben és gyorsan ott hagyjam. Semmi különös nem volt abban az édeskés szemeiben, csak az üzenet: „Ha közelebb jössz, megetetlek téged a nem létező oroszlánommal” vagy „Ha közelebb jössz, megeszlek” esetleg még a „Ha nem hagysz békén és elkezdesz piszkálni, miközben az élet fontosságain meredek, kilógatlak az ablakon, hogy elgondolkozz a tetteiden”. De sokszor még sugallja azt is, hogy „Jeon Jungkook, ne gyere közelebb, vagy ha megteszed, gyorsan rendezd le, amit akarsz és hagyj a francba békén”.
Senki mással nem ilyen, csak velem. Előfordul, hogy Hoseok hyunggal is ilyen, vagy a többiekkel, de nálam a legsűrűbb. Azt hiszem, nem kedvel engem és egy ideje egyre inkább érzem magam szomorúnak, hogy ez így van. Rosszul esik és fáj. Nem az, hogy nem rajong körül. Annyira azért nem várom el, csak az fáj, hogy még csak nem is beszélget velem. Minden reggel, mikor összefutunk, köszön, elvárja, hogy tisztelettel beszéljek hozzá, aztán ennyi. Rosszul esik, mikor látom, milyen jól elhülyéskedik a többiekkel, engem pedig levegőnek néz.
Jó, nincs feltűnési viszketegségem, nem akarok mindig és mindenkinél a központban lenni, mert nem. Mostanában jól esik a magány is és az is, hogy nem az van rögtön, ha meglátnak, hogy itt a maknae, gyorsan babusgassuk agyon. Jó egyedül lenni, merengeni, gondolkodni egy ideje.
Csak bosszant, hogy Yoongi hyung levegőnek néz.
Valamit tenni fogok ellene. Már hosszú ideje így megy, tovább biztos, hogy nem fog! Engem ne nézzen levegőnek, igazán feltűnő jelenség vagyok – ha nem vagyok zavarban.
- Na! Arra gondoltam, hogy mivel még csak nyolc óra… - Csak nyolc óra?! Ugye viccelsz, hyung? - … Ezért főzhetnék valami finomat – mosolygott szélesen, miközben a konyhába robogott. Elhúztam a számat is egy kicsit és épp elsettenkedtem volna TaeTae hyunggal a konyha előtt, de persze, a hyungunk szemfüles volt. - Valakinek segítenie is kell ám! - Széles mosoly.
Ne.
- Én álmos vagyok – nyüszítettem, álmosságot szimulálva, még ásítottam is egy nagyot, TaeTae hyung pedig csak megköszörülte a torkát.
- Én… hát… nos… - Ne már! Találj ki valamit! Tae!
- Nem halsz bele, Kookie. Tae, neked úgy is gyakorolnod kellene a főzést, úgyhogy gyere csak te is – mosolygott a nálunk idősebb szélesen, mire egymásra néztünk és elszomorodva, kelletlenül léptünk be Jin hyung birodalmába, amit már egészen jól kisajátított magának. Persze, senki nem bánta, mert ő imád főzni, mi pedig enni. Akkor volt a baj egyedül, ha már fáradt volt, mert akkor segíteni is kellett főzni… és persze, ki más lenne az áldozat, mint én? Én mindig, szinte mindig itt vagyok vele. Néha Namjoon hyunggal vagy Jimin hyunggal. Yoongi hyung egyedül szokott itt lenni, de akkor sem csinál nagy főzőcskét, csak úgy elszórakozik magában.
- De belehalok – motyogtam magam elé, mire elnézően elmosolyodott.
- Szóval, akkor… - És sorolta, mit kell elővennünk. TaeTae persze, szinte semmit nem talált, csak bambán forgolódott (ő is fáradt volt már), így a legidősebb elmondta, mit hol találunk. Taehyung tudja, merre van a müzli, a tej, a vaj, nasi, ilyesmi, de a főzésbe nem igazán merült bele. Szerintem nem is fogja szeretni a főzést. De ki tudja. Ez nem az ő területe, azt hiszem. Bár, miből lesz a cserebogár…
TaeTae hyung a hagymát szeletelte, én pedig a hússal próbáltam megbirkózni, miközben Jin hyung mosogatott és takarított, hogy mindannyian kellően elférjünk a konyhában. Álmos voltam, fáradt… aludni akartam. Csak is csak aludni! A meleg takaró alá bújni, szuszogni és azon gondolkodni, mennyire imádok velük lenni. A második családom.
- Taehyung! - sziszegtem. - Ne. Lökdösd. Az. Asztalt! El fogom vágni a kezem – mormogtam, felfújt arccal.
- Na! Ne legyél tiszteletlen! - szólt közbe Jin hyung, mire elkerekedtek a szemeim.
- De lökdösi az asztalt! - mondtam, lebiggyesztett ajkakkal. - Muszáj volt rögtön rábízni a hagymavágást?! Azt sem tudja, mi az a hagyma! - mondtam szúrósan nézve Taehyung hyungra, mire az mérgesen nézett vissza rám és már csak azért is meglökte az asztalt, erősebben és direkt. Hát, balszerencsénkre, megszaladt a kéz a kezemben és ügyesen végigszántottam a késsel a tenyeremet. Rögtön, szinte azonnal fájdalmasan felszisszentem és ijedtemben eldobtam a kést a kezemből és mint akit fenéken lőttek, rohantam Jin hyunghoz, hogy csináljon valamit, vagy elvérzek.
Felsóhajtott, megcsóválva a fejét, majd rögtön megnyitotta a csapot és alá nyomta. Felnyöszörögtem az érzésre, ahogy a hideg víz a frissen vágott sebemre csapódott. Lágyan megremegtem és a testemmel együtt remegtek meg az ajkaim is.
- Na, mi történt? - Yoongi hyung lépett be a konyha ajtón és érdeklődve figyelte TaeTae hyung sápadt arcát és minket a csapnál.
- Jungkookie megvágta a kezét – sóhajtotta a legidősebb, elnéző mosollyal. Nem akartam beköpni Taehyungot, hogy miatta. Elég ijedt volt, nem akartam, hogy még bántsák is mellette. - Hoznál nekem ragtapaszt, kérlek? - nézett Yoongi hyungra, mire haloványan elkerekedtek a fiú szemei és elindult ki a konyhából. Lesütöttem a szemeimet, mikor Jin hyung kihúzta a kezemet a csap alól, majd letépve pár darab papírtörlőt, a tenyerembe nyomta, hogy ne vérezzen és csöpögjön a padlóra. - Ejnye. Miért nem figyelsz jobban? - Korholt lágyan.
- Miattam volt. Meglöktem az asztalt – motyogta TaeTae. Az idősebb szemei elkerekedtek és kicsit idegesen felszusszantott.
- Mint a rossz gyerekek… szörnyű – sóhajtotta kelletlenül. Hát… Taehyunggal olyanok vagyunk, mint a testvérek, azt hiszem. Sokat marakodunk. Bár, Jiminnel sűrűbben marakodok. Vele vagyok talán a legtiszteletlenebb.
Mikor Yoongi hyung visszajött, kezében a ragtapasszal és a sebfertőtlenítő spray-el, felszusszantva mért végig. Lesütöttem a szemeimet és nyeltem egy nagyot. Ennyit a nem régi elhatározásomról, hogy valamit teszek annak érdekében, hogy ne nézzen levegőnek. Meg sem mertem szólalni, mikor rám nézett.
Ráadásul úgy nézett… olyan… olyan... Yoongisan.
- Gyere – mondta, a fejét csóválva, majd lassan megfogta a szabad kezemet és elkezdett kihúzni a konyha négy fala közül. Gondolom azért, hogy Jin hyung és TaeTae folytathassa a munkát zavartalanul.
Lassan leültetett a kanapéra, majd mellém ült és törökülésben fordulva felém, rám nézett, majd elkapva rólam a tekintetét, letette maga mellé a sprayt és a ragtapaszt. Elvette a papírtörlőt a tenyeremből és elkezdte nézegetni a frissen szerzett harci sebemet. Félmosollyal nézte, a fejét csóválva újra, majd a sprayt a kezébe véve, majd a tetejét lenyomva, fújt rá a tenyeremre. Rögtön megremegtem. Persze, hiszen csípett.
- Hogy lehetsz ennyire ügyetlen – mondta, kifejezéstelen hangon, mire felsóhajtottam és összepréseltem az ajkaimat, a padlót fixírozva magam előtt. Lassan éreztem, hogy finoman, az ujjbegyeivel megsimítja az ép bőrfelületet a tenyeremen, mire nyeltem egy nagyot. Ilyen gyengéden még soha nem ért hozzám. Olyan melegség járta át a mellkasomat és a gyomrom is bukfencezett egyet, de nem rossz értelemben. Furcsa volt. - Na, kész is! - mondta, mikor rányomta a tenyeremre a ragtapaszt.
- Köszönöm! - Mint akit zaklattak, vagy bántottak, úgy pattantam fel a helyemről, hogy eltűnhessek a közeléből. Szinte láttam magam előtt a tekintetet, azt a tipikus Yoongi tekintetet. Engem azok a szemek üldöznek és nem tudom, hogy jó vagy rossz értelembe, de üldöznek és nem hagynak békén.
Miért vagyok ennyire gyáva? Pedig olyan határozottan és erősen mondogattam magamban, hogy véget vetek ennek az egész helyzetnek. Erre? Itt lett volna az alkalom, hogy beszéljek vele, mert gyengéd is volt, kedves is és… nesze nekem. Megint meghátráltam.
Miután sikeresen lezuhanyoztam és rendbe szedtem magam úgy, hogy nem használtam a „sérült kezemet”, a nappaliban ülve nyomkodtam a telefonomat, a játékomat farmolva. Igazából, annyiból örültem ennek a kis balesetnek, hogy nem kellett a konyhában maradnom. Helyettem pedig Jin hyung befogta a leaderünket főzni, úgyhogy most egyedül voltam. Hoseok és Jimin hyung a szobájukban szórakoztak, kacarásztak, Yoongi hyung pedig… hát, őt nem tudtam, mit csinál. Biztos… alszik már.
- Új szobaosztás van – mosolygott Namjoon hyung, előttem állva. Lassan lepillanatoztam a játékot és felvont szemöldökkel néztem rá. - Jimin és Hoseok egy szobában lesznek Taehyunggal, én Jinnel és te… - Ne. Könyörgöm, ne… - ...Yoongival. - Ledermedtem, elsápadtam. A fejem zakatolni kezdett, a szívem szint úgy, megremegett a kezem és… azt hiszem, rosszul vagy. - Na, mi bajod? - kérdezte leaderünk, kicsit aggódva.
- Se-semmi… - Vettem egy nagy levegőt és visszapislogtam a telefonomra. Vele leszek egy szobában? De miért? Ez… ez… basszus. Olyan hevesen vert a szívem, hogy azt hittem, menten kiszakad a helyéből. Már éreztem, hogy ki is fog ugrani. - Neki mondtad? - kérdeztem, nyelve egyet.
- Persze, már mindenkinek mondtam – mosolygott, elnézően.
- Nem volt… dühös? - kérdeztem, hatalmasat nyelve. Összevonta a szemöldökét.
- Miért lett volna az? - kérdezte, kíváncsian, tányér alakúra nőtt szemekkel. Zavartan néztem el róla, kerülve kíváncsi tekintetét, miközben nyeltem egy nagyot, megnyalva a kiszáradt ajkaimat. Zavarban voltam. Nagyon… mellette pedig éreztem, ahogy az a gombóc a torkomban egyre feljebb és feljebb kúszik.
- Nem tudom. Csak kérdeztem, semmi olyasmi nincs mögötte – motyogtam, lesütött szemekkel. Aprót sóhajtott, a tarkóját vakargatva. Mondott még valamit, aztán visszaindult a konyhába.
Mély sóhajt vettem, majd lassan kifújtam a levegőt az ajkaim közül és magam elé bambultam, összepréselt ajkakkal.
Velem az élet biztos, hogy szórakozik és még élvezi is. Biztos vagyok benne. Miért vele kell egy szobában lennem? Levegőnek néz, azt sem tudja, hogy milyen vagyok vagy bármi más. És… és mindig ÚGY néz rám. Mint aki képes lenne megölelni, vagy megenni vacsorára. Persze, az élénk fantáziám miatt, rögtön elképzeltem, hogy egy hatalmas Yoongi áll előttem és egy határozott mozdulattal kinyitotta a száját, majd elnyelte a fejemet és bekapott, mint Piroskát a Farkas.
Nyeltem egy hatalmasat.
- Nem jössz aludni? - Az ismerős hangra felemeltem a fejemet. Az idősebb az ajtóban állt, csak a fejét dugta be rajta. - Álmos vagyok és a motoszkálásra fel fogok kelni, aminek nem örülnék – mondta, elhúzott szájjal.
- D-de… megyek már – súgtam. Nem is tudom, miért suttogtam.
- Tessék?
- Megyek! - mondtam már valamivel határozottabban, és azzal a lendülettel felkeltem a kanapéról, a kezemben szorongatva a telefonomat. Elkerekedtek a szemei, és előttem sétált a szobája felé, én pedig… lesütött szemekkel néztem a padlót magam előtt, ahogyan haladtam mögötte. Miért csak velem ilyen? Mindenkivel olyan édes. Igen, talán ez a megfelelő szó… és mindenkivel olyan sokat hülyéskedik, egyedül… egyedül csak velem nem. Ez nem igazság.
A szobájába lépve, nyújtózott egy nagyot, majd levette a pólóját és az ágyra dobta, azt pedig követte a tréning nadrágja is. Fogalmam sincs, hogy miért, de kiszáradtak az ajkaim és elfelejtettem levegőt is venni… főleg, mikor ágyazott magának és láttam, ahogy az izmai megfeszülnek. Nem volt annyira izmos, mint Jimin hyung, persze, de… azok a kisebb izmok is annyira kirajzolódtak a karjain és a combjain, hogy hatalmasat kellett nyelnem. Még csak azt sem tudtam, miért váltja ki belőlem ezt a furcsa érzést.
A gyomrom bukfencelt egy nagyot, mikor rám nézett, olyan mindent tudóan. Felvonta a szemöldökét és értetlenül nézett rám.
- Miért bámulsz? - kérdezte, mire elkaptam róla a tekintetem. - Szeretnél valamit? - kérdezte, mire visszanéztem rá. Sejtelmes mosoly kúszott az ajkaira, amik piroslóan huncutak voltak. Huncutak? Mi?
- N-nem, csak…
- Csak? - kérdezte érdeklődve, mire nyelnem kellett egy hatalmasat és éreztem, hogy szabályosan megremegnek a lábaim. Miért érzem azt, hogy fantasztikusan szórakozik a reakciómon? Egyáltalán, miért reagálok így? Mi ez a reakció nálam? Mi ez a furcsa, kellemetlen érzés? Miért érzem így?
Kétségbe estem.
- Semmi – zártam le a témát a lehető leggyorsabban, majd mint a villámcsapás, olyan gyorsasággal vetődtem be a most már saját ágyamba, nyakig magamra húzva a takarómat. Éreztem magamon Yoongi hyung kíváncsi pillantását. A szívem a torkomban vert, egyre hevesebben és hevesebben, a szemeim pedig tányérméretűre nőttek, úgy néztem magam előtt a hófehér falat. Ráadásul, ha nem lenne elég, hogy érzem, hogy néz, még láttam is, hogy velem szembe fordult, ugyanis az árnyéka, ahogy megvilágította őt a lámpa, az én falamra vetült.
- Te ruhában alszol? - Hallottam a kérdést a hátam mögül. Automatikusan elvörösödött az arcom. Az egyetlen szerencsém, hogy ő nem látta.
- Nem szoktam pucérkodni! - Határozottan kezdtem, de a végére a hangom inkább egércincogásra hasonlított. Miért? Miért?! MIÉRT?!
- Jó, csak kérdeztem. Jó éjt! - A nemtörődöm hangjára megremegtem, aztán hirtelen a lámpa fénye kialudt, ahogy lekapcsolta azt. Hallottam, hogy az ágyba fekszik és hallottam, hogy susog a takarója. Megeresztettem egy reszketeg sóhajt, majd megfordultam az ágyban, így ráláttam. Lassacskán hozzászokott a szemem a sötétséghez, így már nem csak a körvonalait láttam, hanem az arcát is, ahogy lehunyt szemekkel próbál aludni. Miért érzem magam ennyire különösen a közelében? Lehet, hogy furcsán érint. Ma többet beszélt hozzám, mint pár hónap alatt összesen. Biztos, hogy csak furcsa számomra, hogy beszélt hozzám. Vagy velem. Nem tudom, minek nevezzem. - Meddig akarsz még bámulni? Így nem tudok aludni! - A hangjára megremegtem és gyorsan hanyatt feküdtem, hogy a plafont kezdjem el bambulni. - Aludj te is, reggel korán kelünk! - szuszogott, idegesen, de nem reagáltam, csak nyeltem egyet.
Azt hiszem… nehéz napjaim lesznek. Nagyon nehéz napjaim. Éjszakánként össze leszek zárva Yoongi hyunggal. Ráadásul, ha ez önmagában nem lenne elég, még amellett olyan hülyén viselkedek előtte, ahogy még soha. Nem is viselkedtem még így egyszer sem. Egészen határozott, kíváncsi, jó kedélyű és mosolygós vagyok. Azt hiszem. Igazából, lényegtelen, milyen is vagyok. A lényeg, hogy biztos, hogy nem olyan, amilyen akkor vagyok, mikor a közelemben van. Bosszantó, hogy egyedül az ő közelében viselkedek így. Mint egy kislány.
A gondolatra elfintorodtam és visszafordulva felé, magamhoz öleltem egy párnát és próbáltam álomba szenderülni.De most én éreztem úgy, mintha folyamatosan engem nézne.