YoonKook/SugaKook - Hűvös, mint a téli szellő (4)

Hjaj, ezt is megszültem. :D Hát, most túl nagy monológ nincs, nem mondok semmi nagyszabásút, mert bármit mondanék, lelőném, mi történik itten most (bár, hatalmas cselekmény nincs benne azért). 

A címért bocsánatot kérek, nem tudtam mit kitalálni. Mindenféle cím adásban borzasztó vagyok, azért nincs a történetnek sem címe xD szívem szerint a fejezeknek is 1... 2... 3... lenne a címük, de hátazna.

Ha hibát találtok, jelezzétek és próbálom javítani. :3 És néhány furcsaságot nézzetek el nekem, nehezek a napjaim jaj, mindig csak a kifogáááás

Jó olvasást! ^^

~Nana~

Apró sóhajjal figyeltem magam a tükörben. Egyedül voltam már egy ideje a teremben. Persze, simán leléphetnék, de igazából én járok rosszul, mert a gyakorlás az mindig kell és nem akarom én sem, hogy esetleg egy élő fellépésen látszódjon, hogy kihagytam egy fél napot körül-belül. Meg aztán, bármikor bejöhet valaki csak úgy. Természetesen, nem csak úgy, hanem ellenőrizni, vajon itt vagyok-e. De nem bántam, hogy most egyedül vagyok. A lépéseket már tudom, csak gyakorolni kell, úgyhogy túl nehéz helyzetben nem vagyok. Legalább tudok gondolkodni is a történteken.

Rohadtul bántott, hogy Yoongi annyira elutasító volt, de mellette sajnáltam is, mert sírt az este. Persze, nem zokogás és keserves sírás volt az, csak pár gyémántcsillogású csepp szökött ki a szempillái alól, de azok fájdalmasabbnak tűntek, mint egy keserves zokogás. Főleg az arckifejezése mellé. Fájt neki valami, ez biztos. Szerettem volna tudni, hogy mi, de ha rákérdeznék, hogy miért sírt, vagy letagadná, hogy rosszul láttam, csak felszusszantana, elég idegesen, aztán ott hagyna, hogy hagyjam őt a butaságaimmal békén.

Felsóhajtottam, majd lassan megálltam és végignéztem magamon a tükörben. Miért is érdekel Yoongi ennyire? Persze, kedvelem és szeretem, hiszen a csapattársam és mellette idegel, hogy nem vesz rólam tudomást, de… nem tudom, miért érdekel ennyire. Elképzeltem, mit tennék, ha esetleg Hoseok sírna. Odamennék, megkérdezném, mi a baja, elmondaná és igazából le is rendezném magamban a dolgot. Szeretem őt is, nem kérdés. Mindenkit szeretek a csapaton belül, még Jimint is. Csak sokszor úgy érzem, hogy Yoongi felé erősebbek az érzéseim. Őt máshogy szeretem. Más az egész. Mikor ránézek, nem az jut eszembe, mint a többieknél. Nem a szórakozás, vagy a játék, esetleg a bohóckodás, vagy egymás idegtépése. Egyszerűen csak… ha nézem, akkor meghittség leng körül, az a megtestesült nyugalom és béke. Még ha nem is kedvel és távolságot tart tőlem, ha mellettem ül, tudom, hogy biztonságban vagyok. Ritka érzés az, hogy valaki mellett teljes biztonságot érez az ember. Mellette úgy érzem, senki nem bánthat. Nem tudom, miért érzem így, mikor soha nem voltam olyan helyzetben, ahol meg kellett volna védenie bármelyiküknek is engem, de akkor is ez jár át, ha vele vagyok.

Olyankor azt hiszem, az apokalipszis is eljöhetne, még akkor is azt hinném, hogy ő majd attól is meg fog óvni. Ami érdekes, mert nem mutat felém semmi szeretet-és kedvelés félét. Nem úgy viszonyul hozzám, mint akit érdekelné, hogy mi forog le bennem. Ha oda mennék hozzá, hogy baj van, segítsen, nem tudnom, mit reagálna. Tényleg nem. Az eddig történtek alapján kioktatna, hogy nőjek fel, vagy oldjam meg a gondjaimat. De én remélem, hogy nem ezt tenné. Yoongi hyung annyira erősnek tűnik, rettenthetetlennek, olyannak, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a szerettei körülményei a legjobbak legyenek. Legalábbis, a többiek felé ezt mutatja. Sokszor látom, hogy ha Taehyung vagy Jimin elesnek, vagy valami történik velük, ő rögtön ott van. Mondjuk, mikor elájultam, segített. De az más, akkor alapjáraton ott volt velem. Még egy jó pár hónapja, mikor lebetegedtem, rám sem nézett. Egyszer hozott nekem teát, mert Jin hyung megkérte rá.

Apró sóhajt eresztettem ki az ajkaim közül, majd lassan a könyökömre fogtam a bal kezemmel és úgy néztem magam a tükörben.

Mondjuk, mit várok. Én vagyok a legfiatalabb. Valószínűleg, nem találja meg velem a közös hangot sem. Idegesítőnek, gyereknek hisz. Olyannak, aki bosszantja és hátráltatja. Lefoglalja, és felesleges rá pazarolni az energiáját, amiből amúgy sincs rengeteg. A többiek idősebbek, biztos azért törődik velük jobban. Velük megtalálja azt a témát, azt a hangot, amit meg kell találnia. Jobban belegondolva, miről is beszélgethetnénk?

Lesütött szemekkel néztem magam elé, a tükörből bámulva a lábaimat. Talán az időjárásról? Esetleg nyafognék neki, hogy engedjen a stúdióba, mikor megy? Ha beszélgetnénk, csak úgy, ahogy a többiekkel, miről lenne szó? Nincs olyan sok korkülönbség köztünk, végül is, de talán ilyenkor látszana.

Én gyerek vagyok ahhoz, hogy vele beszélgessek. De Jinnel sokat beszélek. Mondjuk, Jin nem olyan, mint Yoongi. Jin mindenkivel tud beszélgetni és ő amúgy is olyan, aki árasztja magából a szeretetet.

Újabb sóhajt eresztettem meg. Talán hagynom kellene a dolgot. Nem nyafogni Yoonginak a stúdió miatt, elkerülni, ahogy ő kerül engem. Ami nem megy, azt minek erőltetni? Felesleges lenne.

Haza akarok menni.

Hirtelen megráztam a fejemet és mély sóhajt vettem, majd újra táncolni kezdtem. Nem szabad letörnöm amiatt, hogy hat emberből egy nincs oda értem. Hát ez van, sokan utálnak még rajta kívül, úgyhogy nem szabadna mély nyomot hagynia bennem a dolog. Nem szeretheti mindenki a Golden Maknaet, végül is.

A sors iróniája, hogy most egy szobán is kell osztoznunk. Bár, az igazat megvallva, szinte aludni járunk oda, főleg mostanában, a nagy hajtás miatt.

A próba végeztével – ami hosszabbra nyúlt, mint kellett volna – lezuhanyoztam, majd összekapva a cuccaimat, a hátamra vettem a táskámat és lassan kisétáltam az ajtón, még vizes hajjal, amit út közben törölgettem. Nem akartam megszárítani. Már így is fél tíz volt és még haza kell érnem, még akkor ott is megágyazok, még eszek, elintézem a dolgaim és örülök, ha éjfélre ágyban leszek. Aztán holnap megint korán kelek. Úgyhogy nem volt időm most arra, hogy hajat szárítsak. Elég hideg van kint, de majd maximum a törölközőt a fejemre csavarom.

Mikor elsétáltam a stúdió ajtaja előtt, lassan megálltam, majd visszanéztem az ajtóra. Halk motoszkálásokat hallottam bentről. Felsóhajtva visszatolattam az ajtóhoz és hozzátapadva hallgatóztam. Yoongi haját hallottam, ahogy rappelt. Elmosolyodva hallgattam, mellé a dalt, amit gondolom, most kevert. Sajnos alig hallottam belőle valamit. Csak pár dallamot, és a rappelésből sem tudtam túl sokat kivenni. Sőt, szinte semmit. Jól van hangszigetelve ez a terem, az biztos.

Hirtelen minden leállt.

Felvontam a szemöldökömet és a törölközőt a vállamra dobva, kócos, vizes hajjal lapultam a bal oldalammal az ajtónak, hogy hallgatózzak. Miért van ekkora csend ide bent? Mit csinál?

Épp mélyebben elmerültem volna a gondolataimban, találgatva, mit csinálhat ő oda bent, mikor elkezdett mozogni az ajtó. Egy mini szívroham következében elvesztettem az egyensúlyomat, amit eddig a falapnak szenteltem.

Egy hirtelen zuhanás, majd a puffanás és egy halk morgás.

- A jó Isten rakna már téged keresztbe, de azt is, amelyik a világra… - Elharapta a szót Yoongi és idegesen felszusszantott. Rögtön felpattantam róla és ijedten néztem rá. - Bocs, nem akartam így megnyilvánulni – mondta, mikor realizálta, mit mondott. Lesütöttem a szemeimet. Nem tudtam mit mondani. - Mit csinálsz itt? - szuszogta, mikor nagy nehezen összeszedte magát a padlóról. - Miért hallgatóztál? - Idegesnek tűnt.

- Én nem hallgatóztam! Csak mikor elmentem az ajtó előtt, motoszkálást hallottam és hát… kíváncsi voltam, nem tudtam, hogy te vagy bent – mondtam halkan, lesütött szemekkel. Mélyen felsóhajtott.

- Szóval hallgatóztál. Hülyének nézel? - sziszegett. Azonnal a fejemet ráztam. - Tudtad, hogy ma a stúdióban vagyok próba után. - A hangja közömbös volt és tipikusan olyan, ahogy velem szokott beszélni esetek többségében.

- Csak érdekelt, mit csinálsz – mondtam halkan, felnézve rá.

- De ne érdekeljen és főleg ne így! Miért nehéz kopogni? - kérdezte, a hajába túrva. - Tudod milyen szemtelen dolog hallgatózni? Ráadásul meg is ijesztettél, mikor kinyitottam az ajtót és rám zuhantál – mormogott.

- Ne haragudj – sóhajtottam, továbbra sem nézve rá.

- Legközelebb ne csinálj ilyen dolgokat! Nem szép dolog kihallgatni azt, aki csendes magányában dolgozik! Én sem mentem oda a próbaterembe, hogy basztassalak – morgott, kelletlenül. Felsóhajtottam és mérgesen felnéztem rá.

- Bocsánat! Sajnálom, hogy érdekel, mi van veled! Komolyan! Iszonyatos módon sajnálom és kurvára bánom, hogy érdekelsz! Tudod, miért?! Mert egy tapló paraszt vagy és semmi máshoz nem értesz, csak ahhoz, hogyan bántsd meg azt, aki érdeklődik felőled! - Kész. Végem volt. Kifakadtam. Elhiszem, hogy dühíti a dolog, de ennyire nem kellene lehordania. Nem pornó nézés vagy szex közben kaptam rajta! Csak egy zenét csinált! Miért ilyen titkos?! Miért titkol előlem mindent?! Miért?!

Basszus. Hogy beszéltem én vele?

- Hé! Vegyél vissza a szádból! - mondta dühösen, mutogatva felém.

- Nem! Nem veszek vissza! Te vegyél vissza a viselkedésedből! Semmi olyat nem tettem, amiért ezt megérdemelném! Soha, de soha egy szóval sem bántottalak, semmi rosszat nem mondtam rád, egy alkalommal sem! Mindig tisztelettel fordultam feléd, mert tudom, hogy elvárod! Maximum a reggeli keléseknél vannak gondok. De mindig mindent betartok és próbálok melletted úgy viselkedni, ahogyan azt te elvárod! Én tudom, hogy terhes vagyok neked és idegesítelek, mert még gyerek vagyok, de engem érdekelsz! - mondtam, tanácstalanul nézve rá. Frusztráltan a hajába túrt. - Amúgy meg, ha örökké egy pisis kölyöknek kezeltek, te is és mindenki más is, mit vártok tőlem?! Mit?! Milyen legyek?! - Már majdnem kiabáltam. - Miért nehéz beszélgetned velem?! Néha odajönnöd hozzám?! Miért megerőltető a stúdióba hozni?! Megértem, hogy mikor 15 körül voltam, akkor bosszantott, mert visszagondolva, milyen voltam, igen, én is így lettem volna! De már nem az a 15 éves gyerek vagyok, aki elvárja, hogy reggeli mellé kakaó is legyen! Már megiszom a kávét is! Nem gyűjtök plüss állatokat, nem lázadok, nem ellenkezek minden alkalommal! Nem várom már el, hogy mindannyian körbe ugráljatok! De ha így viselkedsz velem, akkor… - A szavamba vágott.

- Te miről beszélsz most? - kérdezte, hatalmas szemekkel nézve rám. - Jungkook, neked mi a franc bajod van? Ki kezel gyereknek? Meg mit vársz? 18 éves vagy… 18 évesen akárhogyan nézem, az ember még gyerek. Tinédzser, gyerek, egyre megy – mondta, tanácstalanul nézve rám. - Meg ez most honnan jött neked? Abból jött, hogy nem engedtem, hogy a stúdióba gyere velem? Nem, nem engedtem, mert egyedül akartam lenni. Szerinted Namjoon és Hoseok miért nincsenek itt? - kérdezte, mély sóhajjal. Hirtelen ért a döbbenet. - Te flúgos vagy, komolyan – szuszogta. Lesütöttem a szemeimet és megköszörültem a torkomat. - Amúgy meg, annyit beszélgetek veled, amennyit te velem – vont vállat semlegesen. - Épp az imént mondtad, hogy nem várod el, hogy körbe ugráljanak. Tőlem elvárod? - kérdezte, felvont szemöldökkel.

Kész, le voltam lőve. Nem így akartam előadni. Egyáltalán nem így. Csak simán meg akartam kérdezni, miért olyan velem, amilyen, erre mindent, de minden baromságot mondtam, csak azt nem, amit kellett volna. Nagyon hülyén jött ki az egész és őszintén? Ha tehetném, elsüllyednék, itt helyben.

- É-én… haza megyek – sóhajtottam, lesütött szemekkel.

- Egy tanácsot adok neked, aztán mehetsz – mondta, mire felnéztem rá, kétségbeesetten. - Ne gondolkodj ennyit. Vagy ha valaki telebeszéli a fejedet a hülyeségekkel, ne foglalkozz vele. Ha saját magadat tömöd ezekkel a maszlagokkal, akkor fejezd be. Ne stresszeld magad felesleges dolgokon.

- De ez nem felesleges, én csak azt szeretném, ha… - A szavamba vágott.

- Felesleges, hidd el nekem.

- Azt szeretném, ha velem is annyit beszélgetnél, mint a többiekkel – mondtam halkan, kicsit felsóhajtva, oldalra nézve. - Engem mindig elkerülsz és… olyan rideg vagy. Velem ritkán nevetgélsz vagy bohóckodsz. Mellettem merev vagy és… hideg – mondtam, egy pillanatra felnézve rá.

- És szerinted ennek mi az oka?

- Szóval nem tagadod? - kérdeztem, a szemeibe nézve.

- Mi az oka szerinted? - sóhajtott, már idegesen dobbantgatva a lábával.

- Nem tudom – adtam meg magam hamar, a karomat simogatva a másik kezemmel, beharapdálva az alsó ajkamat.

- Elmondanám, de nem olyan egyszerű.

- Nem baj! Mondd el! - követeltem tőle a választ, közelebb lépve hozzá. Felsóhajtott és oldalra nézve, kelletlenül zsebre rakta a kezeit. Mintha a megfelelő szavakat keresné. Féltem, hogy most nagyon durvát fog mondani. Féltem, hogy most belém fog taposni és tudom, hogy nem akar. Látszik rajta, az az arckifejezés, ami tegnap is ott ült rajta.

- Én – hirtelen nézett rám, hirtelen kezdett bele, de aztán, mikor a szemeimbe nézett, elakadt a mondandójában és apró sóhajjal folytatta: - Én nem kedvellek. Aranyos vagy, kedves és elég szeleburdi is, ha rád jön az öt perc, de nem vagyok oda érted. Nem tehetek róla. Van benned valami, ami taszít – mondta halkan, elkapva rólam a tekintetét. - Segítek, ha olyan van, mert muszáj, ugyanis munkatársak vagyunk. De csak azok. - Mintha leforráztak volna. Éreztem, hogy zúgni kezd a fejem és a szívem őrült tempóban hevert. Utoljára akkor éreztem ekkora fájdalmat és feszülést a mellkasomban, mikor ott kellett hagynom a szüleimet és anya sírva ölelgetett engem, hogy mennyire büszke rám. De ez… ez sokkal rosszabb érzés volt. Akkor költözött valami jó is belém, de most… most feszített, szúrt, égetett, mintha meg akarna valami fojtani.

Egész nap azon járt a fejem, hogy ugyan, mi van, ha utál, ez van, van ilyen. Nem szerethet mindenki. A próbateremben végig félvállról vettem az egészet. De az akkor csak spekuláció volt, egészen eddig. Azt hittem, nem fájna ennyire, ha kimondaná, ha az ő szájából hallanám. Azt hittem, felkészültem rá. De nem. Nem. Ilyesmire nem lehet felkészülni. Csak szembesülni lehet a ténnyel, amit eddig sejtett az ember.

- Tudtam, hogy megbántódsz – sóhajtott, lehunyt szemekkel, álköhögést produkálva.

Mintha sokkot kaptam volna. Ennél rosszabb érzésben még soha, de soha nem volt részem. Nem is tudom, miért érintett ez ennyire érzékenyen. Végül is, mindig is tudtam, hogy nincs oda értem. Vagy is, sejtettem, hogy ilyesmi állhat a háttérben. Igazán nem lenne okom arra, hogy ennyire ledöbbenjek és ennyire megbántódjak. Várható volt, a viselkedéséből adódóan.

Annyira éreztem, hogy utál. Annyira, de annyira éreztem...

- Ez most komoly? - kérdeztem, elesetten nézve fel rá.

- Úgy nézek ki, mintha hazudnék? - kérdezte, de nem nézett a szemembe. Én viszont kutattam a tekintete után, hátha még is rám néz, de nem. Nem nézett rám. Nem tudtam, miért, de őszintén? Ilyen állapotban nem is érdekel. Csak látni akartam, mit tükröz a tekintete, ahogy a szemembe mondja.

- Nem – mondtam halkan, mély sóhajjal. - Szóval nem bírsz – sóhajtottam, szomorkás hangon. Nem válaszolt, csak mélyen felsóhajtott, frusztráltan és kelletlenül, mintha kínzó vallatáson lenne. Hát, megszabadítom a szenvedéseitől.

- Sajnálom. Túl éled. Ott van neked Taehyung, Jimin, meg a többiek – mondta, visszavetve magára a közömbös figurát, miközben felnézett rám. Mintha összeszedte volna magát ahhoz, hogy még inkább a lelkembe tiporjon.

- Igen. Túl élem – mondtam, mély sóhajjal. - Akkor ne is zargassalak, igaz?

- Megkérnélek rá – szuszogott, miközben idegesen topogott a lábával. - Későre jár – mondta határozott hangnemben, mire bólintottam.

- Igen. Szia. - Nagyot kellett nyelnem a köszönés után, mert a torkomban lévő gombóc hatalmasra nőtt. A gyomrom háborgott, hányingerem volt és alig volt energiám leküzdenem a már-már előtörni akaró sírásomat. De nem, nem fogok sírni. Miért is tenném? Nem fogok én ebbe belehalni. Nem kedvel, hát nem kedvel. Ez van, el kell fogadni, ezt kell szeretni. Egyáltalán, nem is értem, miért érint ennyire mélyen, hogy nem kedvel. Nem akarok állandóan mással példálózni, mert mindenkit szeretek, de ha esetleg Taehyung mondaná ezt, még aránylag elviselném, mert nem vagyok az az értetlen típus. Tőle is mélyen érintene, persze, de Yoongi… Yoongi mindenben más.

- Szia. - Rideg volt a hangja, hűvös, mint a téli szellő. Ránéztem, hátha esetleg majd azt mondja, hogy vicc volt az egész, ne legyek hülye, bevettem, megint hülyített valaki, mekkora bénaság vagyok. De hiába vártam, nem mondott semmit. Össze voltam zavarodva, és fájt. Nagyon, de nagyon fájt. Feszített.

Rám sem nézett, mikor hátat fordított. Még annyira sem fordult felém, hogy becsukja előttem az ajtót. Csak meglendítette a lábát, berúgva a falapot, én pedig… leforrázva álltam ott, még hosszú-hosszú percekig, nézve magam előtt az ajtót, ami nem rég csapódott be az orrom előtt.

Próbáltam magam igazán erősnek mutatni, mintha nem hatna meg, de nem tudom, mennyire sikerült palástolni az érzéseimet. Nem akartam átlátszó lenni, de félek, hogy az voltam.

Miért fáj ennyire? Miért ennyire nehéz? Miért feszít a mellkasom? Miért háborog a gyomrom? Miért érzem úgy, mintha a szívemet törte volna össze? Még barátok sem igazán voltunk. Még is, annyira, de annyira rossz.

Apró sóhajjal az ajkaimon, lassan az ajtónak döntöttem a homlokomat, remegő ajkakkal.

- Ez most komoly? - suttogtam magam elé, meg-meg remegő lábakkal, harapva az alsó ajkamat, nehogy sírni kezdjek.

És én még aggódtam, miért sírt. Annyira naiv vagyok. Ezek után nem is érdekel...

Hosszú perces álldogálás után elszakadtam az ajtótól, mély sóhajt vettem, majd lassan kullogva indultam tovább a folyosón, hogy hazafelé vegyem az irányt, vissza a dormba. Ahol majd mosolyognom kell, mert ezt nem lenne jó ötlet elmesélni Namjoonnak vagy Jinnek. Biztos, hogy azt mondanák, más oka van, hogy Yoongi ilyen. Vagy lezárnák a témát annyival, hogy biztos nem így van az egész és félreértettem Yoongi szavait.

Rosszul voltam. Nagyon rosszul. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban eltörhet bennem valami. Fájt és bosszantott is. Az bosszantott a leginkább, hogy soha nem történt köztünk mélyebb kontaktus, soha nem beszélgettünk igazán, soha nem foglalkoztunk egymással, még is úgy érzem, mintha az életem értelme lenne oda. Mindig, mindig éreztem, fel voltam készülve rá, hogy nem kedvel. Mindig bennem volt és éreztem, még is, hogy kiderült és elmondta, nekem, előttem állva… nem tudtam elfogadni. Ilyenre nem lehet felkészülni. És ezt még ezerszer fogom magamban ismételgetni, mert azt hittem, fel lehet. De nem…

Mintha most a szívemet törték volna millió darabra. Nem értettem. Az egészet nem. Kiabálni akartam, sírni, ordítani, minden egyes elém kerülő tárgyba belerúgni, tombolni.

De nem tettem. Elnyeltem. Mint a dolgok nagy részét. Lehunytam a szemeimet, mély sóhajt vettem, nyeltem egy hatalmasat és ezzel elzártam magamban azt, ami furdalt.

Majd lesz valahogy. Mindig volt valahogy. Nem a világvége. Nem is tudom, miért érzem én ezt annak.

Ennyit arról, hogy teszek annak érdekében, hogy figyeljen rám. Mit tehetnék ellene, ha nem bír? Semmit. Az ég világon semmit.