YoonKook/SugaKook - Francba (5)

Nana, mint egy írógép! Háhá! 

Yoongi szemszögéből íródik ez a fejezet, így talán a kérdésekre is válasz lesz és remélem majd sikerül megérteni őt. :3
Próbáltam érthetően leírni, hogy nem rossz, nem gonosz ő, csak hát na. Megpróbáltam normálisan "elmondani", mi játszódik le benne. Nem tudom, mennyire sikerült.

(Remélem nem rontottam rajta és remélem Yoongi nem tűnik bugyutának. ><)

Bízom benne, hogy nem lett ez a fejezet szétszórt, összecsapott, túlgondolt vagy esetleg szájabrágós. Ha esetleg elfogadhatatlan lenne (bármilyen szempontból), nyugodtan szóljatok. Vagy átírom, vagy kezdek vele valamit, csak úgy éreztem, hogy ezt muszáj most már leírni, hogy ne legyen Yoongi szívtelennek vagy rossznak tűnő. :3 
Ha ez nem jön át, nyugodtan szóljatok, tényleg! Akkor is, ha van benne hiba! :)

Óh, trágár szavak vannak benne, határozottan! 

Jó olvasást! ^^ 
(remélem most nem okozok sírást xDD)

~Nana~

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, mély sóhajt vettem. Leültem a gépek elé, majd az asztal üres helyére könyökölve, a hajamba túrtam, lehajtott fejjel. Azt hiszem, azt a tekintetet, azt az arckifejezést, amit akkor láttam rajta, soha nem fogom tudni elfelejteni. Azt hiszem, örökre az elmémbe véste magát. Az az elveszett, kétségbeesett tekintet, a remegő ajkak. Annyira lesújtva állt ott.

Felnyögtem és a hajamba markoltam, miközben néztem az előttem lévő szöveget, majd feljebb pislantva láttam a monitort is, ahol a zenét kevertem.

- A kurva életbe – sóhajtottam és egy egyszerű mozdulattal hátradőltem, nekidöntve a hátamat a szék támlájának. A fejemet azzal egy időben hajtottam hátra, a plafont nézve, üres, semmit mondó szemekkel.

Lelkiismeret-furdalásom volt. Nem is akármennyire. Valamiért úgy érzem, hogy most összetörtem az ártatlan, tiszta szívét. Pedig pont azt akartam megvédeni. Én komolyan csak azt akartam. Magamtól távol tartani, hogy mindig olyan legyen, amilyen volt és amilyen most is. Hogy mindig gyerekesen, könnyedén mosolyogjon, nevessen, vagy épp félrehúzódjon, hogy a telefonját nyomkodja vagy gondolkodjon az élet nagy dolgain.

Én… ha én befurakodnék az életébe, nem lenne olyan, mint volt. Nem vagyok én annyira rossz, sem borzalmas személyiségű ember, de hozzá képes piszkos fantáziám van. Ő annyira ártatlan és tiszta. Nem akarom bemocskolni. Nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha azért, mert én nem tudom magam visszafogni, a szöges ellentétévé válna. Jungkook így jó, ahogy van. Nem akarom befolyásolni, sem megváltoztatni. Ha beszélgetnék vele, ha közelebb kerülnék hozzá, ha tudná, mit és hogyan érzek, minden más lenne. Én szeretem őt a távolból, messziről csodálni.

Szeretem a plátói dolgokat.

Mély sóhajt szívtam be az ajkaim között, majd amint leért a tüdőmbe, ki is fújtam a megfáradt levegőt, és előre dőlve, vissza a monitorhoz, megcsóváltam a fejem. Ebből ma már nem lesz semmi.

Újat sóhajtva elmentettem az eddigi munkámat, majd összepakoltam a szétszórt papírjaimat egy dossziéba és a táskámba csúsztattam őket. Lassan az órára néztem és megcsóváltam a fejem. Már borzasztóan késő volt, úgyhogy próbáltam sietni, ha már ma nem fogok csinálni semmi értelmeset a nap többi részében. Már, amennyi maradt.

Nem akartam busszal menni, azt sem, hogy hazavigyenek, úgyhogy sapka a fejemre, napszemüveg, nehogy felismerjenek. Próbáltam magam takargatni. Persze, éjszaka, ilyen későn már nem sokan járnak az utcákon, de jobb félni, mint megijedni. A másik szerencse, hogy hétköznap van és a rajongóink nagy többsége iskolába jár, vagy éppen dolgozni és ilyenkor azért nem sokan buliznak, úgyhogy aránylag zavartalanul tudok sétálni anélkül, hogy bárki zaklatna. Jól is esett, mert legalább volt időm kitisztítani a fejemet. Cikáztak a gondolataim, össze-vissza. Annyira biztos voltam a dolgomban. Ha oda kerül a sor, majd ezt fogom mondani és minden gond meg van oldva. Nem kell tartanom majd attól, hogy ő meg lesz rontva és attól sem, hogy én is úgy fogok viselkedni, mint egy tizenéves gyerek.

Tudom, ez úgy hangzik, mintha önző lennék. Talán az is vagyok, de attól is félek, hogy esetleg nem leszek az a kemény, erős jellemű Yoongi, mert mindenkinek van gyengéd oldala és gyengéd pillanatai. Az más, hogy én ezt mesterien palástolom, főleg előtte, de ha beszélgetnénk, ha úgy lennénk, azonnal átlátna rajtam. Nem akarom ezt. Nem akarom, hogy sebezhetőnek tűnjek.

Nem akarom, hogy ő sebesüljön. Persze, most megtörtént. Tudom, hogy fáj neki és rosszul esett neki az, amit mondtam. Láttam rajta és nagyon bánt a lelkiismeret is, de túl fogja élni. Túl fogja tenni magát rajta, nem lesz vele gond. Egy, vagy két hét és majd megint felhőtlenül fog beszélgetni másokkal, vagy már hamarabb. Mármint, ezzel próbáltam nyugtatni magam. Ezzel próbáltam elhitetni magammal, hogy nem döntöttem olyan rosszul. A lelkem mélyén viszont tudtam, hogy de. Rossz döntés volt.

Viszont nekem nehezebb lesz túltennem magam dolgokon. Ő csak annyit lát, annyit tud, hogy nem beszélek vele, kerülöm. Pedig, ha tehetném, minden adandó alkalommal vele lennék. De félek. Félek attól, hogy változni fog, attól is, hogy én változni fogok. Félek, hogy esetleg megrontanám. Ha kívánunk valakit, nem tudjuk visszafogni magunkat, csak ideig-óráig. Viszont úgy, hogy tartjuk egymástól a távolságot, kizárt, hogy bármi ilyen előforduljon.

Ha beszélgetnénk, látom magam előtt a forgatókönyvet. Ha úgy bújna hozzám, mint Taehyunghoz, vagy Jinhez, esetleg Jiminhez, én nem tudnám magam visszafogni. Megölelném, agyon puszilgatnám, agyon csókolgatnám és ő még annyira fiatal. Nem akarom összezavarni. Tudom, hogy még soha, senki nem ért hozzá. Ha megtenném és hajtaná a kíváncsiság, nem állnék meg. Ki tudja, mennyire érdeklik az ilyen dolgok?

Ah, miért gondolkodok ilyesmiken? Attól, hogy én kívánom és remegek érte, ő nem biztos, hogy értem igen.

Igen, itt a másik gond is. Magamat is kímélni akarom a csalódástól. Nem akarok összetörni, nem akarok szenvedni attól, hogy biztosan tudom, nem szeret.

Jó, ez elég szemétség. Mert most én törtem meg benne valamit. Hibát hibára halmozok és még őt nézem gyereknek.

Teljesen össze voltam zavarodva. Azt hittem, ha ezt teszem, minden egyszerű lesz. Amikor elképzeltem magamban, mi fog történni, ha megkérdezi, mi bajom vele és ezt adom elő, nem így tűntek a következmények. Nem láttam magam előtt a kétségbeesett arcát, azt a tekintetet, azt a fájdalmat. Nem akartam neki fájdalmat okozni.

Meg aztán, ha esetleg viszonozná, amit érzek, mi lenne? Ő még tapasztalatlan, lehet, hogy nem is tudná, mi mivel jár. Ha megtanítom neki, vagy megtanulja magától, lehet, hogy rájön majd, hogy ez mind nincs a helyén. Neki egy szép lány kell majd, egy aranyos, kedves lány, akivel majd felfedezi az élet dolgait. Persze, tudom, hogy ezt nehéz kivitelezni, ugyanis a randizás és a lányokkal való trécselés az nem túl megengedett dolog. Titokban mindent lehet – azt hiszem. De biztos, hogy nem én vagyok az a személy, akivel felfedezheti saját magát.

Újabb sóhajt eresztettem ki az ajkaim közül, majd megcsóváltam a fejemet. Zavaros ez az egész. A saját gondolataimat sem értem. Picsába. Minden olyan egyszerűnek tűnt a fejemben, de komolyan.

Jóvá akarom ezt tenni. De mit mondhatnék neki? Jungkook, ne haragudj, hogy ilyeneket mondtam, nem akartam amúgy. Csak azért tettem, hogy megóvjalak magamtól és hogy magamat is megóvjam tőled. Meg mindenki mást is. Hogy ne legyen az életünk még ennél is sokkal nehezebb. De miért gondolok egyből arra, hogy lenne köztünk valami? Na igen. Ha nem lenne, akkor én lennék rosszul. Azért, más a dolog. Mert lehet, hogy szarul van, de ő nem szerelmes. Én nem akarok sérülni, főleg nem ekkorát. Persze, hogy sérült most ő is, de más, ha egy „barát” mondja azt, hogy hagyjál, mint az, hogy a szerelmed ábrándít ki, hogy amúgy tökre bírlak és imádlak, de semmi nem lehet köztünk.

Oké, ennyi erővel én is túltenném majd magam a csalódáson.

Szar ez az egész, ahogy van. Vagy csak én bonyolítom túl, nem tudom. Az is lehet, hogy ez az egész teljesen egyszerűen megoldható lenne, csak én félek. Attól, hogy mi lenne ha… és attól, hogy mi lenne, ha nem. Gyáva vagyok őszintén beszélni vele. Gyáva vagyok ahhoz, hogy kiöntsem neki a lelkem és elmondjam, mi az igazság. Gyáva vagyok ahhoz, hogy lássam utána azt a sajnálkozó tekintetét, hogy ő nem érez így.

Lehet, hogy akkor ő mondaná azt, hogy hagyjuk egymást. Ezt is el akarom kerülni. Viszont így meg megint borzalmas az egész, mert pont azt bántom, akit egyáltalán nem akarok. Önzőség és gyávaság miatt.

Igen, nem véletlenül furdal a lelkiismeret annyira, hogy majd beleőrülök. Szemét vagyok. Mocsok. Szívtelen…

Felsóhajtva csuktam be a dorm ajtaját, majd levéve a cipőmet és a kabátomat, lassú léptekkel haladtam a konyhába. A táskámat már a konyha ajtóban ledobtam, hogy visszafelé majd felveszem. A hűtőhöz tipegve kivettem az ásványvizet, kerestem magamnak egy poharat, hogy abba öntsek a vízből. Mikor sikerült, azonnal meghúztam a a teli piharat és mély sóhajjal bambultam magam elé.

- Jó sokáig elvoltál. - Namjoon mosolyogva jött ki, kicsit kócosan, álmos szemekkel.

- Ja – zártam volna le a témát ennyivel, miközben a hűtőhöz sétáltam, hogy visszategyem az ásványvizet.

- Jungkooknak nem tudod mi baja volt? Mikor hazajött, nem is köszönt, csak a szobátokba ment, bebaszta az ajtót és azóta nem láttam – mondta, sejtelmesen nézve rám.

- Miért kellene tudnom, mi baja van? - sóhajtottam frusztráltan.

- Nem tudom, gondoltam, összefutottatok bent – vont vállat, majd a kávéfőzőhöz lépett és kiöntött magának egy keveset. Miért kávézik ilyenkor? Elkerekedtek a szemeim és épp indultam volna a szobánkba, mikor megállított. - Beszélhetnénk?

- Akkor gyorsan, mert mennék aludni – néztem fel az órára, ami az ajtó felett foglalt szerepet. Nem voltam álmos, de nem akartam vele beszélgetni. Menekülni akartam.

Namjoon bólintott egyet, majd mély sóhajt vett, mikor a tejet a kávéjába öntötte és beletette a cukrot. Kavargatni kezdte, majd közben felnézett rám.

- Biztos vagyok benne, hogy valami történt, mert a megszokottnál is morgósabb vagy.

- Állíts már be morgógépnek, kérlek! – nyüszítettem. - Fáradt vagyok, ez minden. Éjfél van, ember, mennék aludni – sóhajtottam, a tarkómra simítva. Mély sóhajt vett.

- A lényegre térek. Nem vagyok hülye, ezt bátran kijelenthetem. Nem foglak bántani sem téged, sem Jungkookot. De ha nem kezdtek valamit, most már oda fogok lépni. Az, hogy a „kölyök” így viselkedik, szemet szúró, nem is akármennyire és nem rég óta vagytok egy szobában, de azóta konkrétan Taehyung és Jimin felé sem nézett, sőt, más felé sem néz. Vagy gondolkodik állandóan valamin, vagy a száját rágcsálja, vagy csak mered maga elé, mint akit kivégzésre visznek. Én nem tudom, hogy ti mit csináltok vagy mit nem csináltok, nem vagyok gondolatolvasó, nem is szeretnék az lenni. De azért vagyok a leader, hogy megoldjam a gondokat, a ti problémátokat is. Ha nem jó a szobabeosztás, ölitek egymást, vagy utáljátok egymást, szóljatok és azonnal megbeszélem a menedzserrel, hogy új rend legyen. Csak szóljatok! - mondta, határozottan, mire beharaptam az alsó ajkamat és leültem a konyha asztalhoz.

- Dobsz egy kávét? - kérdeztem, a hajamba túrva.

- Dobok – mondta, mikor letette a saját bögréjét és lassan öntött nekem egy másik csészébe, beízesítve, ahogy szeretem. Mikor végzett, letette elém és leült velem szemben a székre, az asztalhoz és úgy nézett rám, figyelve, ahogy kavargattam a kávémat. Nekem sincs sok eszem. Ilyenkor kávézni... - Szóval, ha gondotok van egymással, vagy akármi van, mondjátok! Nem csak téged, őt is elkapom majd. Ez a banda teljesítményére is mehet, számolva azzal, hogy Jungkook elájult és ma pótolta be. És ma is fáradt lesz, mert nem tudja majd magát kialudni – mondta, mire mélyen felsóhajtottam.

- Az az én bűnöm, hogy akkor elájult. A telefonomat kerestem éjszaka.

- Gratulálok – szuszogott, a hajába túrva. - Szóval? Nem akarsz mesélni, miért jött úgy haza, mint akit megöltek hatszor? Vagy hogy te miért jöttél be úgy az ajtón, mint akinek a világfájdalma nyomja a vállát? - kérdezte. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy most elmondok mindent és tanácsot kérek tőle. Tudom, hogy segítene. De azt is tudom, hogy ha neki elmondanám, azzal gondokat csinálnék.

Vázoljuk fel az eshetőségeket. Egy: Elmondom Namjoonnak, hogy bele vagyok zúgva a maknaéba. Kiakad, kifakad, hogy erről senki nem tudhat és új szobaosztás és micsoda perverz dög vagyok.

Vagy a másik lehetőség ebben: Elmondja, hogy mondjam el Jungkooknak, hátha viszonozza és legyünk boldogok. (Ez elég irreális, nem tündérmesében vagyunk.) Oké, a második lehetőségben talán megteszem.

Akkor, a másik eshetőség: Elmondom Jungkooknak, mit érzek, annak ellenére, amiket magamban levezettem – amik talán nem is nyomós indokok, hogy ilyen hülyén viselkedjek. Szivárványos boldogsággal, könnyes szemekkel, brazil szappanoperába illő vidámsággal a nyakamba ugrik, hogy szeret és happy minden.

És a sötétebb verzió: Azt mondja, hogy ő nem szeret viszont, hetero és amúgy is, ez most mi a tök azok után, ahogy azt mondtam, utálom? Plusz: Miért mondanám ezt, ha nemrég mondtam, hogy nem bírom?

Az a gond, hogy fogalmam sincs, melyik történne. De talán attól féltem a leginkább, hogy Namjoon kibukik, hogy már-már így is romboló hatással vagyunk a csapatra, hát még ha ilyen kavarodás lenne.

Mindez mellé még ugye azok, amiket nemrég felvettem magamban. Azok a kis-nagy indokok, amik talán nem is azok, csak kifogások a gyávaságomra. Jobb menekülni, mint tenni valamit.

De én tényleg nem akarom bemocskolni és összezavarni. Mi van, ha bevallom, mit érzek, ő pedig összezavarodik, összekeveri a barátságot, a ragaszkodást a szerelemmel és minden egy hatalmas tragédia lesz? Nem, nem nézem én hülyének, Isten ments! Talán értelmesebb és okosabb, mint én. Én csak… nem is tudom.

Túl sokat gondolkodok. Vicces, hogy nemrég mondtam Jungkooknak, hogy ne gondolkodjon felesleges dolgokról. Nekem sem kellene, csak tennem, amit tennék.

Ó, Jézus faszom, lehet, hogy valami gondolat lekötő gyógyszert kellene szednem. Vagy egyáltalán olyan?

- Fogalmam sincs, ő miért úgy jött haza – mondtam, a szemeibe nézve. - Azt tudom, hogy én miért. Mert fáradt vagyok, zenét írtam, ez minden – vontam vállat, a kávémba kortyolva. Felsóhajtott és bólintott egyet.

- Rendben. Tegyük fel, hogy hiszek neked. De ha hazudtál, nagyon fogok rád haragudni, azt tudod, igaz? Barátok vagyunk, bármit, ismétlem! Bármit elmondhatsz nekem, ahogy a többiek is – mondta, mire bólintottam.

- Ja, tudom – mondtam, felnézve rá. Elmosolyodott rögtön.

- Rendben, akkor most, hogy ezt megbeszéltük, megyek, visszafekszem aludni. Ha külön akartok költözködni, akkor pedig szóljatok. - Nyújtózkodott egyet, majd felásított.

- Kávé után alszol? Perverz vagy – mosolyogtam magam elé, a kávémba kortyolva.

- Simán. Na, jó éjt! - mondta halkan, majd hallottam a lépteit, hogy elindul a szobájába.

Felnyögtem és a fejem szabályosan landolt az asztallapon, majd mélyen felsóhajtottam, nézve magam előtt a fa anyagot.

A rohadt életbe. Ha kiderül minden, még Namjoon is fog rám haragudni. Komolyan, mióta egy szobában vagyunk Jungkookkal, azóta hibát hibára halmozok. Döntésképtelen vagyok és ha döntök is, csak rosszul tudom azt tenni. Utólag pedig jön a felismerés, hogy basszus, megint a rossz oldalhoz álltam.

De ha most Namjoon után mennék, úgy sem tudnék mit mondani neki. Valamit sürgősen ki kell találnom, hogy helyrehozzam ezt az egész elcseszett helyzetet. Vagy hagyok mindent úgy, ahogy eddig, Jungkook maradjon a tudatban, hogy nem vagyok oda érte. Vagy pedig bocsánatot kérek tőle és elkezdek vele törődni, valami hülye kifogást találva, miért mondtam, amit. Úgy, hogy ne legyek átlátszó.

Egyik ötlet sem rossz, ha belegondolok. Csak az elsőben az a ciki, hogy ki tudja, Jungkook mennyi ideig lesz maga alatt, mennyi ideig fogja lesújtani az, amit mondtam és tettem vele. A másodikban viszont én fogok szenvedni, úgy, ahogy még soha. Az ő rossz kedve is és az enyém is problémát jelenthet.

Bár, én már így is rosszul érzem magam. Végül is, olyan mindegy, hogy miért, nem?

De megint más, miért van pocsék kedvem. Más, ha nincs a közelemben az, akit szeretek és epekedek utána és más úgy, ha állandóan velem van, törődünk egymással, még is elérhetetlen. Meg aztán más, ha a lelkiismeret miatt bajlódok. Meg aztán, ha esetleg, valami véletlen folytán alakul valami, na akkor mi lesz?

Totális összeomlás. Nem tudom, én mennyire tudnám titkolni, hogy mi együtt vagyunk és nem tudom, ő mennyire tudná palástolni. Bár, kicsi az esélye, hogy ez megtörténjen, de én Yoongi vagyok, én mindig mindenre gondolok.

Azt emberek azt hiszik, hogy olyan könnyű eldönteni mindent és megtenni a lépéseket a boldogság felé. De ez nem így van. Hírességek vagyunk, olyan emberek, akiket több tízezren néznek, olvasnak és hallgatnak. Nem tehetünk azt, nem tehetjük azt, amit akarunk.

Mindenképp rosszul jönnék vagy jönnénk ki a helyzetből. Ebből jó nem sülhet ki semmi jó.

Komolyan mondom, hogy bőgni fogok. Esküszöm, mint egy csecsemő, én érzem, úgy fogok bömbölni. A saját gondolataim ölnek ki idegileg.

Lehúztam a kávémat, majd összeszedve magam, lekapcsoltam a lámpát és halk sóhajjal, lassú léptekkel sétáltam a szobába, majd a telefonommal világítva találtam el az ágyig. Nem akartam a maknaét felkelteni. Nem tudnék a szemeibe nézni. Nem akarom látni.

Felsóhajtva szedtem le magamról a zoknit, majd a nadrágomat is, azt követően pedig a pólómat, hogy felvegyek egy másikat magamra. Ma már késő van a fürdéshez és senkit nem akarok felkelteni a zajongással, úgyhogy majd reggel elintézem magam.

Halk szusszantással odaléptem Jungkookhoz, majd leguggoltam mellé és figyeltem az arcát, ahogy szuszog, békésen, lehunyt pillákkal.

Elmosolyodtam és előtte ülve figyeltem. Aranyos volt. A keze az arca mellett pihent, a kézfejére fordítva. A paplan nyakig rá volt húzva, takarva az arcából egy kis részt. A haja kócosan hullott a szemébe, az ajkai pedig kicsit cserepesek voltak a szájon lévő lélegzésétől, de ugyan olyan piroslóak, mint mindig.

Annyira szép. Komolyan. Mint egy porcelán baba. Olyan szép a bőre és azok az ajkak…

Felsóhajtottam, majd óvatosan odahajolva hozzá, finoman megcsókoltam a homlokát, majd kisimítottam a szeméből a tincseket, apró mosollyal.

- Ígérem, hogy jóvá teszem az egészet. Csak adj egy kis időt, hogy mindent átgondoljak és azután jóvá teszek mindent. Nem tudom még, hogyan, azt sem tudom, mikor rendezek le magamban minden kételyt, mikor küzdöm le a gyávaságot, de ha megtörténik… akkor jóvá teszem. Akár veled együtt, akár egyedül, de jóvá teszem. - Eltűrtem a füle mögé a haját. Nyöszörgött álmában és mocorgott is egy kicsit, de ugyan abban a helyzetben volt, mint előtte.

Elmosolyodtam és továbbra is ott ültem előtte, felhúzott térdekkel, amiket könnyedén öleltem át, és figyeltem a békés arcát, ahogy mélyen aludt. Szinte egész éjszaka benne gyönyörködtem és gondolkodtam, mit kellene tennem.