YoonKook/SugaKook - Csipp-csepp (3)

Nya, meghoztam a folytatást! :3 Hehe, most nem mondok mológot. :c Túl fáradt vagyok, a munka kiszívja a vérem, most már ágyra vágyom, de előtte ezt mindenképp fel akartam tenni, mert tegnap is elmaradt. Ami végül is, nem baj, mert volt időm javítgatásra, miegyébre ^^"

(Ha találtok benne valami hibát, jelezzétek és megpróbálom kijavítani, de elég nehezek a napjaim, nézzétek el nekem *nyüszít*)

Oh, a gif. Nem Suga szemszögéből van, de úgy éreztem, ez ide illik. :3

Eh, ennyit arról, hogy nincs monológ. :D

Jó olvasást! :3 

~Nana~

Valahonnan a távolból, mintha szólongattak volna. Mintha… mintha nagyon-nagyon messziről valaki a nevemet suttogta volna a fülembe, finoman rázogatva. Nem is, inkább víz alattinak tűnt az egész. Nem emlékszem, hogy úszni indultam… várjunk csak. Milyen nap is van? Mit is… mit is csináltam utoljára?

Lassan felnyitottam a szemeimet és akkor láttam, még kótyagosan, ködös, fátyolos szemekkel, hogy Yoongi hyung van felettem. Mintha ijedt lenne. Miért ilyen az arca?

Felsóhajtottam és visszahunytam a szemeimet, fáradtan és álmosan és a mellkasához döntöttem a fejemet. Miért is vagyok az ölében? Nem érdekes. Kényelmes.

- Jungkook! Figyelsz rám?! Láttam, hogy magadhoz tértél! Hallod?! - Kicsit megrázott, mire kelletlenül felciccegtem, majd elhúzódtam tőle és kissé sértetten néztem a szemeibe, bágyadtan biggyesztve lefelé az ajkaimat. - Hallod? Egyáltalán magadnál vagy? - Mintha zavartságot tükröztek volna az édeskés szemei. Csak felsóhajtottam és visszahajtottam a fejemet a mellkasára. - Használhatatlan vagy – szuszogott, majd lassan a hónom alá nyúlt és felállt, tartva engem egy picit. Meg tudtam magam tartani, de elég instabil voltam. Ha esetleg elengedne, akkor biztos, hogy úgy borulnék fel, mint egy zsák krumpli.

Átkarolta a derekamat, majd késztetett, hogy átkaroljam a tarkóját és a vállait. Így tettem, természetesen. Miért érzem magam ennyire furcsán? Tényleg, mintha víz alatti világban lettem volna. Szinte láttam is magam előtt a kis sellőlányokat és sellőfiúkat, ahogy kergetőznek a pici halakkal. Totálisan elvesztettem a tudatomat, de azt hiszem, a józan eszem is elment vele együtt.

A következő kép, amire feleszméltem, hogy a próbateremben ücsörögtem és Jin hyung állt előttem, nagy szemekkel kémelve engem. A homlokomra tette a kezét, sóhajtozott, figyelte a nagy, karikás szemeimet és a valószínűleg sápadt arcomat. Aztán rá pár pillanatra már mindenki itt volt és folyamatosan engem néztek.

Ne már, ne nézzenek!

Szinte rögtön oldalra pillantottam, zavartan, mire Jin hyung felsóhajtott és kicsit tanácstalanul nézett Yoongira.

- Biztos csak ennyi? Csak úgy elájult? - kérdezte, felvont szemöldökkel figyelve azt az egyént, akinek valamilyen csoda folytán sikerült feltakarítania a padlóról.

- Igen! Kávét akart inni, de kivettem a kezéből, kidobtam a kukába. Mondom oké, akkor csinálok neked egy forrócsokit, mert… - Jimin mérgesen közbe szólt.

- Yoongi hyung! A lényeget most! - mondta, kicsit idegesen, mire a szőke fürtökkel megáldott hyungunk szemei apró köröket írtak le, ahogy forgatta őket.

- Jó! Beszéltem és egyszer csak puff, csattant a földön – mondta, felsóhajtva, lenézve rám. - Mikor megkérdeztem, hogy figyel-e rám, akkor még reagált. És mikor oda akartam fordulni felé a forrócsokival, akkor puffant egy hatalmasat – mondta, miközben végig engem figyelt a tekintetével. Ne nézz így…

- Rángatózás? - Namjoonra pislogtam. Hogy mi?

- Nem láttam ilyesmit. Csak simán elájult. Nem rángatózott, nem remegett, nem üvöltött, nem kiabált, nem tátogott, nem pisilt be… - Az kellett volna még! Szóval elájultam. Ah, álmos vagyok.

- Jó. Akkor most szerintem hagyjuk pihenni – mondta halkan Jin hyung, leguggolva hozzánk. - Itt is vagy velünk, vagy csak figyelsz? - mosolygott, mire rápislogtam, kicsit ködös szemekkel, álmoskásan. - Hm? - Nem reagáltam, csak néztem rá, boci szemekkel. - Oké… - mosolygott kissé zavartan, majd felszusszantott és felállt, a többiek felé fordulva. - Szólok a menedzsernek, hogy... - Namjoon közbe szólt.

- Majd én szólok neki, hogy ma pár órát pihen. Majd holnap bepótolja – sóhajtotta Namjoon hyung, a tarkóját vakargatva.

- Ha nem lesz akkor is olyan, mint egy fogyatékos – mondta halkan Taehyung, mire láttam, hogy Yoongi hyung tarkón csapta.

- Vigyázz a szádra! Kimerült csak, nem fogyatékos! Még egyszer ilyet hallok, megbánod! – morgott, de akkor megint kezdett előttem vibrálni a kép. Megnyúltak előttem a formák és mintha lelassult volna minden. Minden olyan volt, mint egy lassított felvétel…

És újra képszakadás, sötétség és a távolból, víz alól szóló hangok.

*

Hirtelen pattantak fel a szemeim és mikor felültem, körbe néztem rögtön, ijedten, rémülten. Valami borzalmas rémálmom volt. Kétszer is elájultam és… és az utolsó után teljes sötétség volt a fejemben. Kirázott a hideg rögtön, már csak a gondolatra is.
A hajamba túrtam, mély sóhajjal és akkor realizáltam, hogy az ágyamban vagyok. Az új ágyamban, Yoongi hyunggal közös szobánkban és pizsama van rajtam. Nem rémlik, hogy… vagy még reggel van és az egész egy álom volt? Álmodtam?

Összezavartan néztem magam elé, majd hosszú elmélkedések után felálltam és elindultam ki a konyhába. Fáradt voltam és olyan… furcsán éreztem magam. Mintha egész nap rohangáltam volna. Érdekes volt.

A konyha ajtóban állva láttam, hogy Jin hyung főz, Namjoon pedig ott sürgölődik körülötte, Taehyunggal együtt, akit próbálnak elzavarni, mert csak rendetlenséget csinált.

- Tae! Menj már! Kupit csinálsz! Ezt a tányért az előbb mostam el! - Namjoon hyung hangja dühösnek tűnt.

- De éhes voltam – nyüszögött TaeTae, miközben a mosogatóhoz állt. - De jó, akkor elmosom! - pufogott Taehyung, a mosogatóhoz lépve, mintha épp kivégzésre menne. Elmosolyodtam rögtön. Olyan viccesen tud szenvedni…

- Köszönöm – sziszegett Namjoon ironikusan.

Mielőtt kész csatatérré változott volna a konyha, lassan kiléptem az ajtóból, majd a nappali felé vettem az irányt, és leülve a kanapéra, megdörzsöltem a szemeimet, mélyeket szuszogva. Úgy éreztem magam, mint akin vagy tízszer átment az úthenger, aztán a kamion és még egy hókotró is, hogy az érzés azért meglegyen. Ramatyul voltam. Ráadásul a gyomrom is korgott, de ha most birtokba veszem a konyhát, biztos, hogy Namjoon vagy Jin hyung kitessékel onnan. Inkább megvárom, míg végeznek. Addig már csak kibírom, nem?

Hű… lehet, hogy mégsem.

- Na, Csipkerózsika, látom, felébredtél. Jobban vagy? - kérdezte Yoongi hyung, miközben a haját törölgette a törölközővel.

- Mi? - kérdeztem, nagy szemekkel nézve rá.

- Elájultál. Nem rémlik? - kérdezte, mire megcsóváltam a fejemet, jelezve, hogy… de. Basszus! De! Akkor az nem álom volt? Basszus… akkor TaeTae valójában fogyatékosozott le?! Ezt… ezt… a szemét… olyan állapotban voltam, ő meg… - Kiadták nekem házi feladatnak, hogy maximum tíz órakor le kell feküdnöd. Azaz, most van… - Az órára nézett, majd szélesen elmosolyodva nézett vissza rám, mire felvontam a szemöldökömet, érdeklődő szemekkel figyelve őt. - Most van kilenc óra. Egy órád van hátra. Mehetsz fürdeni, aztán irány az ágy – mondta, miközben a haját törölgette tovább.

- De pizsiben vagyok – dünnyögtem. Elővettem a telefonomat. Igen-igen, fürödni kell, meg muszáj, meg nem tudom, de annyira lustának éreztem magam. Inkább majd másnap reggel. Úgy sem fogok túl sokat enni reggelire, az időbe bőven belefér majd. Most nem mindegy, hogy akkor fürdök meg, vagy most? Mondjuk nem, mert legalább nem piszkosan fekszem az ágyba.

Hah, de nincs kedvem!

- Igen, átöltöztettelek – mondta, kikukucskálva a törölköző alól. Szinte azonnal megdermedtem, hatalmas szemekkel figyelve magam elé.

- Át… átöltöztettél? - kérdeztem, el-el szoruló torokkal.

- Igen, mert? Neked is ugyan az van, mint nekem. Ebben semmi nagy dolog vagy meglepő nincs. Láttam már péniszt a sajátomén kívül is – mosolygott. Elfehéredtem, aztán újra elvörösödtem.

- Te az alsómat is…?! - Felháborodottan kezdtem el, de a végét nem tudtam befejezni. Annyira zavarban éreztem magam, hogy nem ment. Tényleg nem. Nem tudtam befejezni. Most ha komolyan levette az alsómat és feladott rám egy másikat, én… én… lehet, hogy akkor én újra elájulok.

- Dehogy – nevetett fel hangosan, jó ízűen. - Ne félj, álmodban nem foglak terrorizálni – mosolygott, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam, félig lehunyt szemekkel. Hát még jó! Ne terrorizáljon engem álmomban senki. Meg amúgy se terrorizáljon senki, mert még soha nem is terrorizált senki.

Várjunk…

- Mi az, hogy álmomban nem terrorizálsz? Amúgy igen? - kérdeztem, de mire felnéztem rá, már a hűlt helyét láttam. Nyelnem kellett egy nagyot. Mikor feltettem ezt a kérdést, akkor realizálódott bennem igazán, hogy Yoongi mit is mondott. Ha csak álmomban nem fog terrorizálni, akkor mikor nappal van vagy éppen nem alszom, akkor fog?

De ne terrorizáljon. Eddig, eddig, eddig azt sem tudta szinte, hogy létezek! Mi most hirtelen ez a nagy változás? Mármint, segített a próbaterembe bemenni, meg aggódik, meg nem tudom. Zavart voltam.

Lehet, hogy csak én gondolom túl az egészet és semmi olyat nem akart ezzel üzenni felém, csak én vagyok megint túl gyerekes, hogy minden mögött látok valamit, ami mögött túl nagy értelem, vagy rejtett fogalom nincs is.

Megcsóváltam a fejem, majd finoman a hajamba túrtam az ujjaimmal, félig lehunyt szemekkel. Talán még sem ártana egy zuhany. Lehet, hogy azért vagyok ilyen furcsa és szedetlen, mert ma elájultam és amúgy is nagyon fáradt voltam egész délelőtt. Igen. Ez az oka, úgyhogy most elmegyek, lezuhanyzok, visszahuppanok az ágyba és hatalmasat fogok aludni.

Ma kialszom magam. Úgy rendesen. Úgy igazán.

A zuhanyzás végeztével a szobámba sétáltam, félszegen figyelve Yoongit, aki épp dúdolt valamit és az ölében egy mappa figyelt, a toll vége a szájában volt, amit fogott is közben és finoman döntötte jobbra-balra a fejét. Szöveget írt.

- Mit írsz? - kérdeztem, miközben lassan, kissé óvatosan odasétáltam hozzá, majd egy kicsit félve ugyan, de leültem mellé. Persze, azért tartottam a távolságot, mert nem akartam beférkőzni az aurájába annyira, de jól esett mellette lenni. A mai napot azt kizárom a fejemből. Azaz, csak az előző beszélgetést. Nem megtörténtté nyilvánítom és azt mondogatom magamban, hogy csak én gondolom túl, így majd minden megy tovább, ahogy amúgy is menne, ha nem kombinálnék éjjel-nappal.

- Dalszöveget – mondta, mire aprócskát bólintottam.

- Stúdióba is mész majd? - kérdeztem, óvatosan nézve fel rá.

- Szerintem holnap bent maradok majd – mondta, nyújtózva egyet. - Van ehhez a szöveghez egy nagyon jó ötletem – mondta, apró mosollyal. Olyan kedvesen mosolyog most. Mi lőtte?

- És… mehetek veled? - kérdeztem halkan, kicsit visszakozva, mire felsóhajtott, kelletlenül. - Ha nem, akkor nem baj, csak kérdeztem – vontam vállat, mintha nem érdekelne a dolog, pedig érdekelt. Szerettem volna én is bemenni, zenékkel babrálni… csak egyedül nem jó. Mármint, sokkal jobb, ha Namjoon hyung vagy Yoongi hyung ott van velem. Vagy bárki más, persze. De ők jártasabbak a dologban, tudok tőlük segítséget kérni vagy tanácsot, mi jó, mi nem. Jó, mástól is, de velük szeretem, na. Bár, Yoongival még egyedül nem voltam. Hogy lettem volna…? Csak úgy voltam vele együtt, mikor Namjoon hyung is mellettünk volt.

- Nem az, jöhetnél, de… - A szavába vágtam.

- Láb alatt lennék – mondtam halkan, mire felsóhajtott. Nem válaszolt, csak a hajába túrt.

- Ah! Holnap úgy is be kellene pótolnom a mai napot, amúgy sem lenne jó – mosolyogtam rá, miközben felálltam. - Egész sokáig ki lehettem ütve, úgyhogy biztos le kell dolgoznom majd. Vagy gyorsabbnak kell lennem, nem tudom. Lehet egyszerre végzünk – mondtam, elindulva az ágyam felé. - Úgyhogy nem is tudnék menni, nem is baj – mosolyogtam, a telefonomat véve a kezembe. Persze, hazudtam. Nem akartam mosolyogni. Elszomorodtam és rosszul esett, hogy láb alatt lennék neki. Ugyanis nem válaszolt, úgyhogy sajnos, így van. Ő dolgozni akar, nem velem szórakozni. Félig-meddig megértem én ezt, csak néha idegesítő, hogy én mindig láb alatt vagyok, én mindig kölyök vagyok, vagy egyszerűen levegőnek néz, vagy észre sem vesz. Yoongi mindig máshogy viselkedik velem és kezd egyre rosszabb lenni.

Igazából, inkább nézne levegőnek, de ne utasítson el, mikor nagy nehezen, így is félve kérdezem meg tőle, hogy nem-e mehetnék vele.

- Tudod mit? - Reménykedve néztem fel rá, hátha azt mondja, hogy menjek vele. - Legközelebb majd elviszlek – mosolygott kicsit kelletlenül, mire lesütöttem a szemeimet, egy apró sóhaj kíséretében. Most még rosszabb volt, mint előtte. Ha ennyire nem akarja, legközelebb se vigyen. Ennél nagyobb szenvedést nem is tudott volna az arcára varázsolni.

- Rendben, megbeszéltük – néztem fel rá, próbálva szélesen és aranyosan mosolyogni. Nem tudom, sikerült-e, mert nem nagyon mutatott semmilyen mimikát, a semlegességen kívül. Nem akarok legközelebb vele menni. Inkább akkor ne, ha ekkora gondot jelentek. Pedig esküszöm, csendben lennék. Addig játszanék a telefonomon, ha zavarja, hogy hallom a zenét közben, hallgatnék fülhallgatón mást, vagy addig kimennék a stúdióból, de én tényleg szerettem volna vele menni.

- Na, akkor, ha megbeszéltük, ideje lenne aludnod – mondta, miközben visszahajolt a papírja felé.

- Igen… ideje lenne – motyogtam, eldőlve az ágyban. Mély sóhajt vettem, felnézve a plafonra, kicsit könnyes szemekkel. Tényleg nagyon rosszul esett, hogy ennyire le akar rázni magáról. Azt hittem, igent fog mondani. Egész kedves volt velem ma. Segített és aggódott is értem, ráadásul a nappaliban sem volt az a tipikus „semleges vagyok” „leszarom” Yoongi, hanem… az a Yoongi, aki a többiekkel szórakozik.

Nekem abból a Yoongiból nem jár semmi, azt hiszem. Talán az lenne a legegyenesebb, ha megkérdezném, miért utál, de attól féltem a legjobban, hogy őszinte választ kapok. Tartottam tőle, hogy az a válasz elbizonytalanít majd és az ilyen apró közeledési szándékaimat is kiöli majd belőlem.

- Mit is írsz? A dalszövegen kívül? - kérdeztem, felé fordítva az arcomat.

- Hm? - Rám nézett, egy röpke pillanatra, majd el is pillantott rólam. - Nem kötöm az orrodra.

- Úgy is fogom hallani – mondtam, felsóhajtva, kicsit idegesen. Most komolyan, nem mondhatja el? Szigorúan titkos? Valami trió rapper dolog? De azt nem tartják titokban. Néha az az érzésem, hogy Yoongi hyung egy buta, naiv kölyöknek néz. Néha? Szinte mindig ez az érzésem van és kezd egyre terhesebb és bántóbb lenni. Pláne úgy, hogy ma egészen kedves és aranyos volt velem. Egyszerre érzem magam megbántva és egyszerre érezem azt is, hogy majd felrobbanok a méregtől, pedig az nálam egész ritka. Nem szoktam dühös lenni. Egykönnyen nem leszek dühös.

- Biztos vagy benne? Nem tervezem albumra vagy singlere rakni – mondta, felsóhajtva.

- Akkor miért csinálod meg? - pislogtam, érdeklődve figyelve. Mintha dühösen nézett volna vissza rám. Rögtön elharaptam a nyelvemet és kissé hátrébb is húzódtam az ágyban.

- Mert! Jó éjszakát, Jungkook – sziszegte felém.

- De…

- Mondom, Jó éjt! - Határozott és rideg volt a hangja. Nyeltem egy nagyot, majd elfordulva tőle, nyakig betakaróztam és sértetten, dühösen néztem magam elé. Nem elég, hogy nem mehetek vele a stúdióba, nem elég a viselkedése, még azt sem tudhatom meg, miről ír dalszöveget!

Holnap nem fogok hozzászólni. Komolyan nem.

Meg akartam fordulni, hogy most aztán megmondom neki, hogy ha ennyire gyűlöl vagy utál, akkor igazán mondja meg és ne viselkedjen velem kényszerből úgy, ahogy! Velem ugyan ne legyen kedves, ne segítsen nekem és ne kérdezgessen! Akkor hagyjon ott legközelebb, de ne legyen ilyen, mert… mert fáj. Meg akartam neki mondani, hogy ez az egész borzalmas és ha továbbra is így megy, akkor biztos, hogy utálni fogom, pedig kedvelem.

Mikor elhatároztam magamban, mit is fogok mondani, hangtalanul próbáltam megfordulni, hogy hirtelen érje majd a támadásom, de mikor megláttam a kislámpa félhomályában, ahogy lehunyt szemekkel, kissé szomorkás, lefelé ívelő ajak görbülettel tátogja a dalszöveget, amit írt, néha-néha megfeszülő izommal és meg-meg rebbenő szempillákkal, azonnal bennem rekedt a szó. Olyan volt, mintha fájdalmat érzett volna. Mintha valami mardosná belül. Ökölbe szorult a keze, tátogott, egyre nagyobb beleéléssel. Szinte tudtam, hogy a fejében a dallam szól közben. Szerettem volna hallani és érteni, mit tátog…

Épp szóra nyitottam a számat. Magam sem tudom, mit akartam mondani. Biztos valami őrületesen nagy butaságot, mint ilyenkor általában, de mikor megláttam, hogy egy kósza könnycsepp csillan meg a szempillái alatt, ami utat törve magának, lassan lefelé csúszott az arcán… bennem rekedt a szó véglegesen. Ő pedig tovább csóválta a fejét lágyan, tátogva a szöveget, ökölbe szoruló kézzel, szomorú arckifejezéssel.

Nyeltem egy nagyot és… oda akartam menni megölelni, megkérdezni tőle, mi a baja, miért szökött ki a szeméből az a picike csepp? Miért ilyen az arca? Miért nem mondja el?

De végül nem tettem.

Csak el-el szoruló torokkal megfordultam az ágyban, hogy véletlenül se vegyen észre, majd magamra húztam a takarót és… úgy bámultam magam elé, szomorkásan.

Miért eredt el az az egy cseppecske? Miért volt ilyen fájdalmas az arca?