TaeKook - Pet (1)

Hát, Nórival elkezdtünk írni egy VKookot, még egy jó ideje és úgy gondoltam, miért ne. Felteszem ide, hátha valakit érdekel. :) 
Persze, ha nem, akkor nem töltöm fel tovább, mert nem spammelem szét a blogot butaságokkal. xDD

Szóval, nem szokványos történet lenne, sőt! Lehet, hogy egészen morbid. Igen, mi szeretünk szárnyalni képzeletföldén és teljesen elrugaszkodni a valóságtól. De tényleg, teljesen. Mindenfélét kitalálni, mindenfélét írni, bármilyen helyzetben, körülményben, bármilyen jellemmel és életvitellel... 

Nem ragaszkodunk az eredeti jellemekhez!!!!!! És nem bandás történet!

A történet a következő lenne: 

Jungkook egy aránylag fiatal felnőtt férfi, aki gazdag, viszont ilyen-olyan betegsége miatt nem nagyon dolgozhat irodákban, fizikai munkát végképp nem vállalhat, csak a saját otthonában. Az apjának segít be a munkában, könyvelésekkel és papírmunkákkal. 

Taehyung pedig egy huszon éves fiatal srác, akinek a szülei meghaltak. Egyik reggel pedig egy aukción ébred, ahol őt árulják...  

Ha nagyon tartózkodtok az ilyen fanficektől, akkor ne egyetek meg minket. :c Mi tényleg csak saját szórakoztatásra írunk. Csak azért teszem fel, hátha valakit érdekel. :) 
Yaoi témájú, szóval fiú-fiú szerelem és trágár szavak vannak benne, egész sok. :)

Ha hibát találtok benne, szóljatok és javítom! Ha úgy van, segítsetek, hogy merre van a hiba, mert nem mindig veszem észre őket hatodjára sem :c


Taehyungot Nóri, Jungkookot pedig én írom :) 

~Nana~

Taehyung

- Ébresztő! Hé! Ébredj szépfiú! - hallom, ahogy egy mélyebb hang dörren a fülemnél, aztán azt érzem, ahogy megpofoz valaki. Azonnal kinyitom a szemeimet, és persze egy igazi két ajtós szekrény tárul elém. A csuklóimon bilincs díszeleg, és őszintén, gőzöm sincs, hogy mit keresek itt és arról sincs, hogy hol vagyok.

Az utolsó emlékem az, hogy egy szórakozóhelyen beszélgettem és iszogattam a barátaimmal, aztán két fazon is csatlakozott hozzánk. Persze velük is jóban lettünk, beszélgettünk, de... ahogy az egyik fazon kihozta nekünk az italokat, úgy kezd el fokozatosan kiesni minden. Vagyis... gondolom, valami drogot kaptam. De még is... miért?! Nem hiszem el, hogy komolyan ilyen helyzetbe kerültem. A barátaim vajon jól vannak? Velük mi történt?

- Végre felébredtél. Készülj, mert te jössz. Ha megmukkansz, neked annyi és ez nem üres fenyegetés! - sziszegi az izomagyú, de persze... arcom teljes ürességet tükröz, bár belül majd fel robbanok a dühtől és a félelemtől. - Gyerünk! - lök rajtam egyet, amitől majdnem előre esek. Mi van ezzel?!

- És most, egy igazi ritkaság következik! - hallatszódik a rettenetesen ismerős hang a függöny mögül. - A következő személy, koreai. De persze a japánt is beszéli, ez előny kedves japán vendégeinknek is. Van tehetsége az énekhez, zenéhez - mondja ezeket az ismerős hang. Honnan a fenéből ismer?! Bár... ha a hangjáról kéne felismernem, azt mondanám, hogy ez... - Hölgyeim és uraim! A következő aukció tárgya, Kim Taehyung, de becenevén, V! - Azzal széthúzzák a függönyt, és a szemeim elé tárulnak az emberek. Sok öltönyös faszi és elegáns nő. Az eladó pedig... GD! A legjobb haverom?! MI VAN?! Konkrétan sokkot kapok, ahogy a barátom áll a porondon, úgy beszélve rólam, mint egy bazári majomról. A teremben hallani a sutyorgást. - Nézzék meg, hölgyeim és uraim ezeket a finom vonásokat, hatalmasra nyílt szemeket, dús ajkakat. Biztos forrásból tudom, hogy egy műtéten sem esett át. Ez az áru, egy igazi ritkaság! - kuncogja, mutogatva rajtam az előnyös vonásokat.

Jungkook

Mikor megláttam azt a fiút és alaposan végig mértem, előre sajnáltam, hogy mi lesz szegénnyel. Sok itt a kiéhezett ember, sajnos.

Megfordult a fejemben, hogy elviszem, nehogy valaki a háremébe vonja, de úgy döntöttem, hogy ellen állok a késztetésnek és inkább szemet hunyok felette, azonban eszembe jutott, hogy ha én nem, akkor elviszi más. Meg körbe nézve a teremben... hát, mindenhol idősödő férfiak sokasodtak, a csinos feleségükkel vagy szeretőjükkel, akik biztos, hogy haza vinnék ágyasuknak a srácot. Igen, igazából majdnem minden politikus, vagy nagy cég vezetőjében van valami homokos beütés és végig nézve egyiket-másikat... szájnyalás, mocorgás, végigmérés... és mielőtt egy 70 körüli pasi felemelte volna a kezét, felálltam.

El sem hiszem, hogy én most meg fogok venni egy embert. Ráadásul biztos, hogy tapló paraszt lesz, hálátlan lesz, ugyanis nem fogja megérteni, hogy nem azért veszem meg, mert nekem annyira kell... oh, holy shit. Mi van velem?

- Én jelentkeznék! - mondtam, GD-re nézve. A legnagyobb emberkereskedő itt, persze, feketén, titokban.

- Óh, mennyit kíván érte? Elég értékes darab - vigyorgott, miközben végig simított a srác arcán, aki dühösen, sértetten húzódott el. - Óh és még harcias is! - kacagott. Szuper. Akkor majd verekedhetek is. Nem, nem fogom hazavinni. Kirakom majd valahol és hazatalál. Soha nem fogok erre a napra emlékezni, eltemetem magamban. Igen.

- 100 millió won? - kérdeztem, semlegesen. GD szemei kiakadtak, megforgatta őket.

- Valaki többet? - kérdezte meglepődve, nagy szemekkel. Igen, azért mondtam ennyit, mert szent biztos, hogy ennél többet senki nem fog kívánni azért, hogy dugogasson... - Senki többet? - kérdezte, széles vigyorral. - Az öné uram! - mondta, széles vigyorral, mire felsóhajtottam, kelletlenül.

- Csodás - sóhajtottam az orrom alatt. - Félretesszük önnek - kuncogott. - A következő... - A többi is így ment el, de nem figyeltem oda. Nem fogok senkit begyűjteni, inkább takartam a szemeimet, nehogy meglássak egyetlen kétségbeesett arcot is, mert akkor szent biztos, hogy megesik rajtuk a szívem és nem akarok kész befogadó otthont csinálni a házamból.

Mikor vége volt ennek az egész baromságnak, GD oda adta nekem a "számlát", én pedig fizettem, persze, kártyával, majd a srácra néztem, aki hatalmas szemekkel mért végig. Tetőtől-talpig.

Nem szóltam semmit, csak a kezére fogtam és azonnal kivonszoltam a helységből.

Mikor kiértünk onnan, azonnal az autómhoz léptem vele és nekilöktem, nemes egyszerűséggel.

- Oké! Nekem nincs szükségem taknyosokra, sem neveletlen kölykökre, úgyhogy mehetsz, amerre látsz - mondtam, a szemeibe nézve.

- Mi? - kérdezte, nagy szemekkel.

- Megvettelek, hogy ne egy 70 vagy 60 éves papi ágyában köss ki. Hidd el, szar érzés - mosolyogtam. - Úgyhogy elviszlek egy darabig, aztán lelépsz szépen.

- Nem is kellek?! - Sértetten nézett rám.

- Nem? Nekem semmi szükségem arra, hogy... - A szavamba vágott.

- Wow, de menő autó - mondta, mire felsóhajtottam, a hajamba túrva. - Nem hívsz meg egy kávéra? - vigyorgott.

- Most adtam ki érted 100 millió wont! Még kávét is vegyek?! Tegyél le róla - sziszegtem, mikor megkerülve az autót, a volán mögé ültem.

- Köcsög - morgott, mire ránéztem az autóból. Felsóhajtott és gyorsan beült mellém az autóba. - Wow... ebben gép van - mondta, hatalmas szemekkel.

- GPS a neve - mondtam, rásandítva. Csodás, kifogtam egy sötétet... - Oké, egyezzünk meg annyiban, hogy hazaviszlek magamhoz, adok neked kávét, kapsz enni, aztán eltűnsz a közelemből, vili? - kérdeztem, mire vállat vonva bólintott. - Perfekt - sóhajtottam, mikor elindítottam a motort és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam hazafelé.

- Amúgy itt mindenki ilyen kinyalt? - kérdezte, az autóm belsejét kémlelve.

- Kinyalt? - sóhajtottam. Jaj, Istenem... minek hoztam el onnan?

- Gazdag - forgatta meg a szemeit.

- Igen. Itt mindenki - szuszogtam. - És hallgass! Nem vagyok beszélgetős kedvemben - mormogtam, mire vállat vont és elhallgatott, jobban megnézve az autómat.

Szerencsére tényleg csendben volt egész úton, úgyhogy volt időm higgadtan átgondolni az egészet. Embert vettem! Egy bizonyára neveletlen, etikátlan, tudatlan és műveletlen gyereket! Hihetetlen, komolyan. Mi a franc járt a fejemben, mikor... ja igen. Az, hogy ágyas lesz belőle.

- Pattanj - sóhajtottam, kiszállva az autóból, mire ő is így tett. Mikor meglátta a nagy, kertes házamat, kikerekedtek a szemei.

- Az igen... - súgta, mire felsóhajtottam.

- Ne bámészkodj - morogtam, a kezére fogva, majd bementem a lakásba és amint beértünk, levettem magamról a cipőmet, majd a zakómat, aztán besétálva a konyhába, tettem fel neki főni egy kávét. Bár, én nem ihatok, de ha a szüleim eljönnek, vagy a barátaim, akkor igen, kell főznöm.

- Azt a kurva... ez durva - súgta, hatalmas szemekkel nézve körül. - Maradhatok éjszakára? - vigyorgott.

- Te, épp egy emberkereskedő adott el téged... én megvettelek, fosnod kellene, hogy itt ragadsz egy bunkó, tapló, gazdag nyomorék mellett, aki kefélni fog vagy épp kihasználni, dolgoztatni és te még maradni akarsz? - sóhajtottam, felvont szemöldökkel nézve rá. - Nem akarsz hazamenni esetleg? - kérdeztem, megforgatott szemekkel.

- Hát igazából a szüleim meghaltak. Egyedül élek - vont vállat.

- Remek... nem szállásollak ám el. Menj csak haza. Nesze, a kávéd - sóhajtottam, majd mikor oda adtam neki, a tarkómat kezdtem el simiígatni.

- Ha megvettél, viseld is a gondomat! - mondta, felhúzott orral.

Na, ne. Ez most komoly?

Taehyung

- Nem vagy egy kicsit pofátlan?! - kérdezi picit megemelve a hangját.

Ezt most komolyan kérdezi?

- Ugyan miért? 100 millió wont költöttél rám, megvettél, mint egy kutyát, szóval... mint mondtam, viseld gondomat. - vigyorodok el, ahogy helyet foglalok a konyhában lévő drága széken és a hófehér asztalra leteszem a bögrémet, amibe belekortyoltam. Finom volt a kávé.

- És mint én is mondtam, azért vettelek meg, hogy kimentselek onnan! Nem értelek... örülnöd kéne, aztán rohannod, amerre látsz. Épp a legnagyobb emberkereskedő karmai közül szedtelek ki! Lehetnél hálásabb is! - oktat ki, amire elkomorodik az arcom.

Na igen... GD... 2 éve ismertem meg... olyan jó barátok lettünk, erre meg... képes volt, eladni... még is... még is ki ő? Kit ismertem meg?

- Hálás vagyok... - mondom, aztán a kávémba iszok, végig őt figyelve.

- Akkor? - kérdezi, mikor leül velem szemben.

- Nem bízom a magadfajtákban - válaszolom egyszerűen, ismét letéve a bögrét.

Felvonja egyik szemöldökét, aztán felsóhajt a halántékát masszírozva.

- És ennek mi köze ahhoz, hogy itt akarsz éjszakázni? És ahhoz, hogy viseljem a gondodat? Elég hülyén jön ez ki, nem gondolod? - érdeklődik.

- Nem... mert, ha maradok, nem tudod a pénzt behajtani rajtam, sem a megmaradt családtagjaimon. Maradok, míg ez a 100 milliós tartozás le nem megy a vállaimról. És igazad van... veled jobban jártam, mint egy 70-60 éves vén fószerral. Ha már valaki meg akar baszni, legyen ízléses, nem igaz? - nézek a szemeibe, majd kacsintok egyet.

Hirtelen olyan megdöbbent arccal néz rám, hogy majdnem kiröhögöm, sőt még el is pirul.

Na igen... nem vagyok homokos, sem biszex. De, ha már megvettek, nem engedem, hogy tartozzak.

- Na és persze... kétlem, hogy azért vettél volna meg, hogy elengedj. Nem igaz? Mert... ennyi erővel, ahogy el vagy eresztve, a többi embert is megvehetted volna, akik az én sorsommal osztoztak. Tagadni sem tudod, hogy igen is, kellek neked, csak próbálod jónak beállítani magad. De, ha már itt vagyok... és drága áru voltam, ne hagyd elúszni a pénzed, különben az nagy pazarlás lenne, nem igaz? - kérdezem, kényelmesen hátra dőlve a székben, kifejezéstelen arccal figyelve őt. Lehet, hogy fiatal vagyok, de nem hülye. - Egy ilyen csini fiú, nem is értem, hogy került egy ilyen aukcióra. Bár... biztos meg volt az okod - mosolyodom el, azzal ismét a kávémba iszok.

Jungkook

Megrökönyödve álltam a pultnál és mélyen felsóhajtottam. Nem tudom elhinni. Egy kölyök állít a falhoz. Ez komolyan kezd kétségbeejtő lenni.

- Mit gondolsz, mennyi pénzem lehet? Nem 100 millió won van még a bankban. Pont leszarom, visszaadod-e vagy sem, mert nem érdekel. Nem is kell. Nem azért vettelek meg, mondom még egyszer! - sóhajtottam, a hajamba túrva. - Egyszerűen csak láttam a kiéhezett 60-70 éves papikat, ahogy a szájukat nyalják. És azért kerültem abba az aukcióba, mert... fogalmam sincs, miért mentem el, de hidd el, már ezerszer megbántam! - sóhajtottam, ránézve.

- Miért kellene elhinnem? Aztán lehet, hogy megkeresel és behajtod rajtam a pénzt, mikor meg vagy szűkülve - morgott, rám nézve.

- Oh, holy shit. Figyelj, nekem nem kell sem szex szolgáltatás, ugyanis akkor hozok fel akárkit, amikor akarok! Nekem nem kell takarítani, mert van bejárónőm, aki három naponta jön. Főzni sem kell, mert azt meg tudok és szeretek is - morogtam. - Társaságra végképp nem vágyom, mert... - És itt megszólalt a csengő. Felsóhajtottam. - Mert itt mindig van valaki – morogtam. Kelletlenüól, szenvedve indultam az ajtóhoz és mikor kinyitottam, persze, hogy Hoseok állt előtte.

- Helloka! - vinnyogott, beengedve magát. - Na, helyzhet? Apád mondta, hogy végre sikerült meggyőznie, hogy elmenj egy aukcióra, csak nevetett, mikor mesélte, hogy csórim, ember vásárra mentél! Ez is csak te lehetsz! - röhögött és mikor a konyhába ment és meglátta a kölyköt, felvonta a szemöldökét. - Te ezt vetted? - pislogott.

- Nem ez. Ő. Egy gyerek, akit árultak. Megvettem, hogy ne dugják szét egy háremben és maradni akar... - sóhajtottam, a kávéfőzőhöz lépve. - Szokásos?

- Az - nevetett Hoseok, vidáman. - Hé, kölyök, fingod sincs, mire vállalkozol. Ezt az embert elviselni 0-24ben nem lehet - kuncogott, mire fáradtan felsóhajtottam.

- Mert? - pislogott a srác kíváncsian. Ez az, Hoseok, hajrá.

- Makacs, mint egy öszvér, morgós! Még SOHA nem láttam mosolyogni! Soha! De komolyan. Nem mosolyog, nem nevet, mindig csak néz, és grimaszol, de ő nem mosolyog. Szerintem, ha elengedett, pucolj - kuncogott.

- Te meg kussolj! Nesze - adtam oda neki a kávét. - Mit szeretnél? - sóhajtva néztem rá.

- Apád üzeni, hogy siess a papírokkal, mert egy pár kellene neki holnapra. Szóval igyekezz. Ja és anyukád üzeni, hogy a gyógyszereket szedd rendesen, mert nem akar kórházba menni. Elutazik egy hétre és nem tud visszajönni, ha esetleg baj lenne, úgyhogy figyelj magadra. De én majd átjövök sűrűn hozzád, mikor időm engedi - mondta, a kávéba kortyolva.

- Gyógyszerek? - kérdezte Taehyung. Hoseoknak felcsillantak a szemei.

- TE FOGSZ RÁ FIGYELNI, HA NEM VAGYOK ITT! Egy zseni vagyok! - Azonnal a kölyök előtt termett, aki megszeppenten pislogott rá. - Na, szal, én Jungkook testvére vagyok, Hoseok, de hívhatsz Hobinak, vagy Jhopenak, ami tetszik - vigyorgott. - Szóval, Jungkooknak nagyon súlyos szívbetegsége van. Nem ihat kávét, sem alkoholt, nem cigizhet, semmi ilyesmi, de persze, mert ő menő, titokban mindet csinálja…

- Hallgass már - sziszegtem.

- Szóval csak figyelni kellene rá, meg vigyázni, mert amúgy okos és intelligens, de iszonyúan felelőtlen, ha saját magáról van szó. Ja és mellette asztmás is. És szerintem mély depresszióban is szenved - vigyorgott. A fejemet fogtam, felnyöszörögve.

- Szerinted egy alig 20 éves kölyök tud rám vigyázni? Nem kell rám vigyázni! 26 éves leszek, cseszd meg! Tudok én magamra figyelni - morogtam.

- Ja, múlt héten is megittad azt a rohadt kávét, aztán pislogtál, mikor a kórházban ébredtél - förmedt rám Hoseok, majd visszafordult a kölyökhöz. - Szóval? Tudnál rá vigyázni? Én is jövök néha majd, de én dolgozom, ő kint nem dolgozhat, kerülnie kell a stresszt, a veszekedéseket, a hajtást, úgyhogy ő itt van bent. Itt dolgozik. Na? Segítesz? - kérdezte, csillogó szemekkel.

- Fejezd már be, könyörgöm! Épp könyörgök neki, hogy lépjen le, te meg marasztalod?! - sziszegtem.

- Nem árt neked sem egy társaság. Egy fiatal gyerek pont jól jöhet, lehet, hogy visz beléd valami életfélét - morgott.

- Még Jimin se tudott, hagyj már engem békén - sziszegtem.

- Jimin más. Szóval? Mi is a neved...?

- Taehyung - pislogott a kölyök.

- TaeTae! Cuki! - vigyorgott. - Akkor? Vigyázol erre a morgógépre? - vigyorgott.

Édes Istenem, segíts meg, könyörgöm…

Taehyung

Nagyokat pislogok, ahogy ez a Hoseok így nekem esik és megkér, hogy én vigyázzak a "gazdámra".

Ránézek a fejét fogó idősebbre.

- Ugye, számíthatok rád, TaeTae? - kérdezi az új becenevemen.

- Nos... mivel megvett és a tulajdona vagyok, muszáj, nem igaz? - kérdezem.

- Nem! Nem muszáj és nem vagy a tulajdonom! - morogja az említett, ekkor úgy hátba vereget J-Hope, hogy azt hiszem, hogy kiköpöm a tüdőmet.

- Ez a beszéd! - kuncogja. - Nos, akkor számítok rád. Kookie, ki ne merd dobni a kölyköt. Hiszen... tényleg megvetted. Tudod, ez olyan, mintha egy kisállat kereskedésbe mentél volna be. És bizony, pont, hogy őt választottad, biztos meg van az oka - kacsint rá, Kookie - ahogy hívták az előbb - pedig szúrósan néz a tesójára.

- Annyi oka volt, hogy megsajnáltam...- sziszegi.

- Mint egy kiskutyát - kuncogja, ekkor ismét megveregeti a hátamat. - Majd mondd meg, hogy merre laktál eddig, elhozom a cuccaidat - kacsint rám.

Elmosolyodom és bólintok.

Elég szeleburdi, de jó fej ez a srác.

- Istenem, Hoseok... kibírhatatlan vagy! - dörren rá a másik.

- Az ám! De inkább aggódó - mosolyogja, ekkor a telefonjáért nyúl és arrébb megy. - Halló! Igen, én... - Azzal el is tűnik a konyhából.

Ahogy az idősebbre nézek, látom, hogy majd fel robban.

Hatalmas vigyor terül el az arcomon.

- Vau-vau... - ugatok neki, mint egy kiskutya, már csak azért is húzva az agyát, ő ekkor komolyan fejbe csap.

- Elég legyen, Taehyung! Nem vagy a kutyám! - sziszegi, aztán feláll az asztaltól. - De, ha már itt maradsz kedves Hoseok jóvoltából, megmutatom a szobádat...- mormogja, aztán én is gyorsan megiszom a kávét és követem.

- Tessék. Ez a szoba tökéletesen megfelel neked - mondja, ahogy kinyitja az ajtót. Hát valami gyönyörű ez a szoba. Nem adtak le belőle, az biztos.

- Inkább veled aludnék - nézek a másikra, teljesen komolyan.

Hirtelen úgy el pirul, mint a rák.

- Tessék?!

- Jaja... Veled aludnék! A kis gazdimmal! - vigyorgom és a szemöldököm is meg vonogatom hozzá. - Utasítottak, hogy vigyázzak rád. Hát, megteszem.

Jungkook

- Csodás - sóhajtottam, majd lassan a hajamba túrtam és a tarkómat kezdtem el vakargatni. - Nos, egy kiskutya ne aludjon a gazdája ágyában, mert nem egészséges. Ez a szobád - mondtam határozottan, majd elindultam ki a konyhába.

- A szőnyegre fogok pisilni! - röhögött hangosan. Megcsóváltam a fejemet és a konyhába lépve, azonnal elővettem a hűtőből az ásványvizet, majd meghúztam és kicsit lazítottam a nyakkendőmön, mert már a frusztráltságtól szorított ilyen mértékben. Nem hiszem el, hogy ez komolyan velem történik. Mi a francnak kellett megsajnálnom? És még Hoseok is... ez hihetetlen, komolyan...

- Na, vedd be a gyógyszereid, nekem mennem kell - mosolygott Hoseok, majd elvette az ásványvizes üveget és ő is meghúzta.

- Ezt most muszáj volt? Nekem tényleg kerülnöm kell a stressz helyzeteket és kétlem, hogy ez a kölyök elősegítene abban, hogy minden jól menjen! Gyerek! Azt hiszi, hogy ez az egész szórakozás. Velem akart aludni! Hoseok, mi a francért... - A szavamba vágott, kedvesen mosolyogva.

- Nem árt neked, hidd el. Ez csak egy gyerek...

- Tudom! Egy gyerek, aki majd idegesíteni fog a végtelenségig!

- Ne legyél ennyire borúlátó. Jót tesz majd neked, hidd el nekem - mosolygott kedvesen.

- Gondolom - sóhajtottam, a homlokomat masszírozva.

- Fogalmam sincs, hová lettél jó tíz éve - mondta halkan, rám pislogva, szomorkásan. - Az a srác eszembe juttat téged - mosolygott, mire felsóhajtottam, a pultnak dőlve. - Ilyen voltál te is.

- Neked nem dolgod volt? - morogtam.

- De - mosolygott, elnézően. - Na, pá! Te meg figyelj mufurc uraságra! - kiáltott Hoseok Taehyungnak, miközben az ajtóhoz sétált.

Össze vagyok zárva egy hiperaktív gyerekkel. Remek…

Taehyung

- Úgy lesz! - kiáltok le, aztán leszaladok a lépcsőn, azzal megállok a másik előtt. Hallottam ám, hogy mondta neki az előbb Hobi, hogy vegye be a gyógyszereit. - A gyógyszerek! Tessék bevenni! - mondom mosolyogva, ő pedig megforgatja a szemeit.

- Már bevettem - hazudja, mire felülök a konyhapultra, teljesen komolyan nézve rá.

- Hát persze. Szerinted majd elhiszem? Hallottam ám Hoseok-hyungot! - mosolygok rá.

- Hyung? Vele miért vagy ilyen tisztelettudó? - morogja, terelve a témát.

- Vedd be a gyógyszert! - térek vissza az előzőhöz, nem engedve a szigorúságomból.

- Hihetetlen vagy, ugye tudod?! - dünnyögi.

- Tudom. De vedd be. Ha kell, addig ugatok itt neked, míg be nem veszed - emelem picit magasabbra a fejem, egy önelégült vigyorral nézve le rá.

Fújtat egyet, aztán a fiókhoz lépve, kiveszi a gyógyszereket, aztán beveszi őket egyenként.

- Jó. Ügyes - vigyorgom, ahogy figyelem őt.

- Boldog vagy? - mormogja, ekkor visszateszi az ásványvizet és elindul a nappaliba, mire leszállok a pultról és követem őt.

- Még szép. Legalább hallgatsz rám, ezt megtudtam - kacsintok rá, ő pedig leül a kanapéra, és én is így teszek.

- Ah... most a nyakamon leszel, mindig? - érdeklődik.

- Yup. Viseld gondomat. Amúgy meg... lehet enni valamit? Kezdek éhes lenni - motyogom, ahogy hirtelen elfekszem és fejem az ölébe hajtom, így nézve fel rá. - Vauuu, éhen halok! - mosolygok fel rá.

Nagyon szép arca van. Érdekes egy pasas. De továbbra sem bízok benne... nem tudok. Ezek után, hogy elraboltak és eladtak, ugyan hogyan is bízhatnék bárkiben is?

Ám... ha már itt vagyok, legalább élhetek a luxus nyújtotta élvezetekkel és nem is egy vén fasszal vagyok így összezárva. Ha buzulnom kell, legalább egy fiatalabb sráccal tehetem meg. Ajjaj... lehet, még is van bennem némi hajlam... vagy csak inkább az van a képben, hogy jobb ez, mintha egy arab fószer vett volna meg, vagy ki tudja? Lehet másnál már a szerveimet vennék ki, hogy eladják. Vagy kurva lennék valahol... esetleg szexrabszolga, vagy ki tudja? Eléggé ijesztő volt ez az egész.

- Sosem szabadulok meg tőled? - sziszegi, ahogy lenéz rám.

- Hűséges vagyok, szóval nem - nevetem el magam, ahogy jobban elhelyezkedem az ölében.

Jungkook

- Hurrá - sóhajtottam, majd lenéztem, és figyeltem, ahogy az ölembe hajtotta a fejét. A fejét? lassan már tényleg az ölemben fekszik. Elkerekedtek a szemeim és egy egyszerű, határozott mozdulattal lerúgtam magamról, mire nyikkanva elterült a földön, nyüszítve. - Ezt érdemlik a rossz kutyák - morogtam, majd felálltam. - Na, gyere, kapsz valamit enni. Kutyatáp? - kérdeztem, a konyhába sétálva.

- Miért, van? - Lépkedett utánam, fájlalva a fenekét.

- Nincs. Szeretnél? - néztem rá komolyan, miközben elővettem a hűtőből, amit tegnap főztem nagy unalmamban.

- Kihagyom, köszi - mosolygott zavartan, majd egy tányért elővéve a szekrényből, szedtem neki bőven a kajából, aztán mielőtt a mikróba tettem volna, levettem magamról a nyakkendőt, majd letettem az egyik szék háttámlájára, aztán a mellkasomig kigomboltam az ingemet. Majd ha végeztem, átöltöztök, de jelenleg kölyök pesztráló vagyok.

- Na, figyu. Mivel szívbeteg vagyok, olyan ételeket eszem, amíg nem zsírosak vagy egészségtelenek. Saláta, csirkemell, ilyesmik. Hamburger kilőve. Azaz szabad, csak nem úgy, ahogy nektek. Diétáznom kell, szigorúan, ha nem akarok 40 évesen meghalni. Ha szeretnél valami ilyesmi kaját, akkor szólsz. Ha nem szólsz, azt eszed, amit én, vili?

- Teljesen! Az mi? - pislogott, mikor a mikróba tettem a kaját.

- Tejfölös csirkemell - mondtam halkan. - Meg rizs van hozzá - mondtam, apró sóhajjal.

- Te főzted? - kérdezte, a széken ülve.

- Igen, én. De ha beteg vagyok, Jin főz.

- Sűrűn vagy beteg? - kérdezte, érdeklődve.

- Igen. Gyenge az immunrendszerem a szívem miatt, szóval igen.

- De szar neked - pislogott. - A szüleid?

- Tessék, egyél! - Tettem le elé az ételt, majd az evőeszközöket is mellé tettem, és elindultam vissza a nappaliba. - Aztán, ha lehet, ne zargass, köszi! - kiabáltam, majd leülve a nappali asztalhoz, előhalásztam a papírokat, hogy nekikezdjek a munkának.

Taehyung

Csendben nézek utána, hiszen megint kikerülte a választ. Tényleg eléggé komoly és mogorva. De ahhoz képest eddig rendes... megetet, ha úgy mondom, főz nekem kávét és tényleg elszállásol. Pedig, ha ki akarna dobni, megtehetné, hiszen Hoseok ezért nem vonhatná felelősségre. De... nem bízom benne továbbra sem.

Ahogy belekóstolok az ételbe, egy pillanatra megállok, hiszen, ez nagyon finom. De tényleg... nagyon jól főz.

A nappali irányába nézek. Azt hittem, hogy szimpla kaja, hogy nem lesz olyan nagyon különleges íze, de nem... olyan... finom. Ki sem néztem belőle ezt.

Lassan megeszem az ételt, amit elém rakott, aztán elmosom a tányért és bemegyek hozzá.

Látom, ahogy a papírokon ügyködik, eléggé gondterhelt az arca.

- Mit csinálsz? - kérdezem, leülve mellé, figyelve a mozdulatait.

- Könyveléseket intézek és papírokat nézek át - válaszolja, mire bólintok egyet.

- Amúgy... ha sok pénzetek van... és szívbeteg vagy. Miért nem vállalsz el, egy szívműtétet? - kérdezem, figyelve az arcát.

Na igen... ez egy érdekes dolog. Sok a pénzük, simán kicsengethetnék... aztán, sokkal jobb élete lenne, minthogy így, sínylődik.

- Te bevállalnád, ha a helyemben lennél? - kérdezi morgósan, fel sem nézve a papírból.

- Lehet. Ha élni szeretnék, biztos, hogy bevállalnám – válaszolom.

- Jó neked.

- Miért? Te talán félsz? - érdeklődök.

- És, ha igen? Tudod... egy műtét nem kis dolog. Simán az asztalon maradhatok, végleg - pillant rám.

- De, legalább megpróbáltad, ha sikerül, ha nem.

- Inkább hallgass! Dolgoznom kell és nem hülyeségekről tárgyalnom veled - vesz el egy másik papírt, aztán a laptopjába rögzíti az adatokat.

- Ez nem hülyeség. Hanem, fontos dolog. Vagy... talán direkt csinálod? Nem akarsz élni? - kérdezem, és magam is meglepődök, ahogy levonom ezt a következtetést, hiszen... ha nem akarja bevenni a gyógyszereit és olyan dolgokat csinál, mint a kávé ivás, dohányzás, igazán erre tudok csak gondolni. És rossz belegondolni, hogy már, most fel akarja adni, pedig... nem öreg, nem idős... fiatal még ahhoz, hogy meghaljon. De erre láthatóan, nem reagál semmit. - Komolyan? - kérdezem, nagy szemekkel.

- Milyen volt a kaja? - kérdezi, terelve a témát. Felsóhajtok.

- Finom volt. Nagyon is - vallom be, őszintén, aztán egy kis helyet csinálva magamnak, ismét az ölébe hajtom a fejem.

- Istenem! Most komolyan, megint?! - néz le rám, dühösen.

- Most miért? Jól esik - mondom, aztán látom, ahogy az inge a mellkasáig ki van gombolva.

Olyan selymesnek tűnik a bőre. Fehér és szép.

De nem... mikre figyelek oda? Biztos, hogy nem érintem meg, inkább... nem is nézek oda.

Megfordulok, így oldalasan fekszem, fejem is így pihen az ölében, majd csendben figyelek, hogy miket csinál.

Hol a papírt nézi a sorsába beletörődve, hogy itt vagyok, hol pedig a gépén pötyög valamit. Én pedig... kiütöm magam, jól elaludva az ölében.

Nagyon fáradt voltam már... ez a nap hosszú volt számomra.

Jungkook

Felsóhajtottam, mikor láttam, hogy elaludt. Remek. Nem elég, hogy a nyakamon maradt egy gyerek, még ráadásul ragaszkodik hozzám. Én komolyan, de komolyan nem tudom, mit tehetnék. Törődjek bele? Mondjam azt, hogy jaj, nem rossz ez...? De! Rossz! Nekem nem kell társaság, én szeretek egyedül lenni. Nekem bőven elég az is, ha Hoseok, Jimin, Namjoon és Yoongi betolakodnak ide. Ha egyszerre, az még jobb.

Nem, nem utálom őket. Szeretem őket, csak... nem tudom. Szeretek egyedül lenni és kész.

Felsóhajtottam, ő pedig hirtelen megfordult, majd a hasamhoz nyomta a homlokát, halk szusszantással ölelve át és bújva hozzám. A kezeimet felemelve, megdermedtem. Nem tudtam, mit kellene tennem. Most megmozduljak, vagy ne? Felvigyem a szobájába, vagy ne? Mi az Istent kellene csinálnom?

Ha felkeltem, valószínűleg megint a nyakamon marad. Óh, Édes Istenem... miért kellett elhoznom? Nem tartozom én érte felelősséggel... semmivel. Miért nem rúgom ki? Egyszerű lenne. Megfogom, kidobom a házból, vagy felültetem az első vonatra és menjen, amerre lát.

Megcsóváltam a fejemet és a hajamba túrva, újra megeresztettem egy sóhajt.

- Na, gyere - morogtam, majd nagy nehezen kimásztam alóla, de szerencsére nem aludt el. Mivel túl macerás lett volna felvinnem a szobájába, ezért elhelyeztem a kanapén úgy, hogy kényelmes legyen neki. Párna a feje alá, rá egy pokróc, aztán aludjon.

Én leültem a földre, hogy ott dolgozzak tovább, unalmasan... mint mindig. Közben pedig reménykedtem, hogy az újdonsült "barátom" fel ne ébredjen.