NamJin - Kim Namjoon, az idill romboló

Cím: Kim Namjoon, az idill romboló
Alkotó: Nana  

Hossz: ?

Besorolás: +12 

Műfaj: Romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd, bromance

Összefoglalás: 

Hozzáfűzés: (Régi fici, nagyon régi.)

Fáradtan dőltem neki az egyik oszlopnak, megropogtatva a vállamat, mélyen felsóhajtva. Nagyon, de nagyon fáradt voltam. Komolyan, azt hittem, megszakadok. Elmegy ez a meló, nem arról van szó, mert végül is, jobb is, mint a semmi, de nagyon fárasztó. Főleg, ha minden második ember kéri, hogy mossuk le az autót vagy fényesítsük kicsit, tankoljuk is meg ennyiért és akkor még ezt-azt is tegyük meg, mert ez a dolgunk.

Apró sóhajt eresztettem meg, majd lassan felnéztem az égre és széles mosoly húzódott az ajkaimra. Imádtam a csillagokat nézni. Volt, hogy a nagyobbakat még el is neveztem. Mindenféle bugyuta nevet kitaláltam nekik. Hobbi talán. De persze, másnap már nem tudom, melyiknek milyen a nevet adtam és megjegyezni sem tudtam őket. De ha unatkoztam vagy fáradt voltam, jó volt ezzel szórakozni. Nevet adni egy-egy csillagnak és teljesen elmerülni bennük.

- Na, mit bámészkodsz? - Halk kacagás, majd hirtelen egy koszos, benzines rongy landolt rajtam. Elmosolyodtam, majd lassan leguggolva, a rongyért nyúltam és felvettem.

- Most komolyan hozzám dobtad? Egész nap vigyáztam erre a dzsekire! Drága volt ám ahhoz képest, amennyit keresek – mondtam, nyüszítve, kétségbeesetten nézve Namjoonra.

- Kell neked drága cuccokra költened – vigyorgott, miközben felém lépett. Nem volt annyira drága, de a fizumhoz képest az volt. A rongyot hihetetlen gyorsasággal, azonnal visszadobtam felé, de mint mindig, elhajolt előle újra. Fújtatva néztem rá, de a mosoly azért ott volt a szám sarkában. - Béna! - nevetgélt, miközben a rongyért hajolt. Kihasználva az alkalmat, rögtön odasiettem hozzá és azzal a lendülettel, ahogy odamentem, a fenekébe rúgtam. Gyengéden, nem akartam azért mély és komoly sérüléseket okozni neki, de vicces volt, mikor előre bukott és épp időben sikerült megtámasztania magát, a földre tenyerelve, mielőtt eltaknyolt volna. - Te kis mocsok! - nevetett, kiegyenesedve. Időm sem volt lelépni, rögtön elkapta a vállamat, majd magához húzva, a nyakamnál fogva ölelt magához és a fejem búbjához nyomva az öklét, megdörzsölte a fejbőrömet.

- Ne! Ne kócolj! - nyüszítettem, hangosan nevetve, próbálva tőle elhúzódni. - Hé! - nevettem, de természetesen, nem hatotta meg, tovább szórakozott velem. A fejdörzsölgetés után a csikizés jött, majd mint minden este, a kergetőzés és a játék. Dobáltuk egymást a koszos rongyokkal, lehetőleg az olyanokkal, amik fogtak is, hogy este sikálhassuk, mert hát nincs elég gondunk ugye.

A játék végén mind a ketten a benzinkút szélén feküdtünk, halkan lihegve, sóhajtozva, még mosolyogva a játéktól feldobva. Namjoon felsóhajtott, majd felém nézett, széles ajak görbülettel, csillogó szemekkel.

- Holnap bejössz fél ötre? - kérdezte, mire felé fordítottam a fejemet és viszonoztam a mosolyát, szinte rögtön.

- Persze – kacsintottam, majd visszanéztem az égre, mély sóhajt kieresztve az ajkaim közül, a hasamon pihentetve az ujjaimat, összefonva.

- Kár, hogy azért, mert későn megyünk és korábban jövünk, nem kapunk plusz fizut – nyögte, mire elnevettem magam.

- Hát, játékért nem osztogatnak csak úgy pénzt – csóváltam meg a fejemet, ásítva egy picit. - Már mennünk kellene. Még a végén azt hiszik, lopni akarunk – mondtam halkan, elgondolkodva.

- Rólam még elhinnék, de rólad... – nevetgélt, széles vigyorral.

- Na, ez gonosz volt! - nyögtem, finoman vállon boxolva őt. Az arcán a szokásos vigyor ült, ahogy az szokott, aztán percekig csak feküdtünk egymás mellett és néztük a felhőtlen, csillagos eget. Ő is gondolkodott és én is, mint ilyenkor mindig. Éjfélig itt vagyunk, nézünk magunk elé, holott már rég lejárt a műszakunk, aztán alig, hogy hazaérünk, jövünk is vissza, mert jobb itt, mint otthon. Ezerszer jobb. Még, ha fárasztó és pocsék is a meló nagy része, jobb, mint otthon lenni. A magányban, a siránkozást hallgatva, a veszekedéseket, ordítást… pofon csattanást.

- Tovább kellene tanulni – súgta Namjoon, elszomorodva. Apró sóhajt eresztettem ki az ajkaim közül.

- Igen, kellene – mondtam, szomorkásan kémlelve a csillagokat.

- De kevés a pénz, a szüleimnek még kevesebb van… - sóhajtott, mire felé fordítottam az arcomat, és figyeltem, ahogy lehunyt szemekkel harapdálja a száját.

- Tudom. Nálunk is így van – mondtam halkan, finoman közelebb húzódva hozzá. - De minden megoldódik előbb-utóbb. Besegítünk nekik és jobb lesz – mosolyogtam biztatóan, bár ő ezt nem látta, mert a szemhéjai lehunyt állapotban pihentek.

- Igen. Nekik jobb, nekünk rosszabb. Besegítünk anyagilag, hogy a mi álmaink meghaljanak. Ha mondjuk apám az ivás helyett elmenne dolgozni, félre rakhatnám a pénzemet és össze gyűjthetnék annyit, hogy tovább mehessek – szuszogta, ingerülten, megránduló arcizmokkal. Lesütöttem a szemeimet és apró sóhajjal közelebb húzódtam hozzá, majd a vállára hajtottam a fejemet, újra a csillagok felé nézve. - Utálom ezt az egészet. Az életet. A melót. A fáradtságot. A veszekedést. A részeg apámat. A gyáva anyámat. A szarabbnál szarabb barátokat. Mindent. Az egészet – morgolódott, én pedig csak nyeltem egy nagyot.

- Engem is? - kérdeztem halkan, el-el szoruló torokkal.

- Hülye. Téged nem. Nem erről van szó – morgott mérgesen, elfintorodva. - Hanem a többiről! Elegem van! Én tanulni akarok, zenélni, nem egy rohadt benzin kúton dolgozni és gürcölni. Jó, máshol is gürcölnék, de unom már! Az álmaimat akarom és nem úgy, hogy a fellegekben járok! Valóságot akarok – sóhajtotta, végre felnyitva a szemeit.

- Minden kezdet nehéz, tudod. - A hangom halk volt és bizonytalan. Nem szerettem, mikor ennyire borúsnak látta a világot. Persze, az én helyzetem sem sokkal könnyebb. Valamivel egyszerűbb, mondjuk. De én is zenét akarok tanulni és főzni, főző műsor… olyan jó lenne. De semmi jóra nem vezet, ha ennyire sötétének látunk mindent és annyira nehéz rávezetni őt arra, hogy minden rossz után jó jön. Lehet, hogy holnap lesz a nagy esélye arra, hogy teljesítse az álmát. Hiába mondanám neki. Nem hinné el.

- Ennyire? - kérdezte, finoman átkarolva engem, úgy húzva magához.

- Ennyire. Az élet ilyen.

- Lehetne más is – szuszogta, bágyadt hangon, jobban szorítva a vállamat.

- Lehetne rosszabb is – szuszogtam. - Képzeld el, ha minden simán menne. Nem lenne semmi gond. Ha nem lenne problémánk, nem is ismernénk egymást. Végül is, majdhogynem ugyan abban a helyzetben gyötrődünk és ha nem veszed fel a telefont a részeg apádnak, akkor nem kérdeztem volna meg, hogy miért itatod az egereket és akkor te nem válaszoltál volna. Nem segítettem volna neked és most nem feküdnénk itt a csillagos ég alatt és nem játszanánk ennyit. Sőt, lehet, hogy minden nap otthon lennél munka után és megőrülnél, velem együtt – mondtam halkan, tovább figyelve a csillagokat az égen, amik szinte ragyogtak. - És lehet, hogy nem mentettél volna meg akkor az utcán, mert nem ismertél volna fel.

- Hát, nem tudom. Lehet. - Éreztem a hangján, hogy mosolyog, de nem láttam. Csak éreztem. Ismerem már, a beszédlejtéséből tudom, mikor milyen kifejezés ül az arcán.

- Biztos. Minden rosszban van valami jó. Ha nem ismernélek, nem is élnék, kezdjük itt. És ha nem élnék, lehet, hogy te sem – vigyorogtam, finoman oldalba csípve. Halkan elkuncogta magát, próbálva odébb húzódni. Nem engedtem neki, persze. Most Namjoon vidítás van a soron. Nem vagyok a legjobb vigasztalásban, ez köztudott, de próbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy ne legyen neki ennyire rossz a kedve. Legalább akkor ne, mikor velem van és élvezhetné a jobbnál jobb pillanatokat. - Mit szólsz hozzá, ha holnapra hozok valami kaját?

- Te főzöd? - Rögtön felült, lerázva magáról. Elnevettem magam és követtem a példáját, én is felülve a földön.

- Persze – kacsintottam. Elvigyorodott, aztán elkomorodott egy pillanat alatt.

- Dehogy főzöl! Örülj neki, ha fél kettőre hazaérsz – fintorgott. - Még nekiállsz főzni? Aztán majd esel össze, meg majd kaparhatlak össze a földről. Még a végén fellocsolod magad benzinnel, aztán itt halsz meg nekem. Menj haza és aludj – morgott, finoman fejbe kólintva, de éppen, hogy hozzám ért. Elkerekedtek a szemeim és mély sóhajt vettem.

- Hidd el, túl fogom élni – vontam fel a szemöldökömet, megköszörülve a torkomat. - Nem cukorból vagyok.

- Tudom. Akkor is aludj! Karikásak a szemeid, meg minden. Fáradt vagy, meg nem tudom. Pihenj – mondta, felhúzott térdekkel, az ég felé nézve.

- Jó – vontam vállat, követve a példáját újra. Persze, fogok hozni főtt kaját. Már csak azért is és a kedvencét fogom hozni. Szeretem, mikor a főztömet eszi. A reakciói minden szenvedést megérnek, mikor ízlelgeti az általam főzött ételt. Olyan hálásan tud nézni, mikor egyszer-egyszer hozok neki valami finomat, amit én készítettem. Persze, főz az anyukája, de pénz szűkében nekik sincs annyi lehetőségük. Azért én még meg tudom venni vagy csinálni magamnak, amit akarok és szeretnék – normális kereteken belül. Csak dugdosni kell a pénzt, mert nagyon gyorsan lába kél… és ezért vagyunk nehéz helyzetben. De ha ügyesek vagyunk, akkor jó helyzetben is. Namjoonnak azért nehezebb.

- Néha szeretnék ott fent lenni az égen. Ragyogni, nézni az embereket… hogy miken tudnak aggódni. Szeretnék ott lenni – mondta, a térdeire hajtva az állát. - Ott ücsörögni és mosolyogva figyelni mindenkit… nem törődni semmivel és senkivel…

- Magányos lennél, nem? - lesütöttem a szemeimet, kissé megbántódva. Olyan dolgokat tud mondani ilyenkor, amik tényleg bántóak. Tudom, hogy nem nekem szánja ezeket a szavakat, de… magamra veszem, mert úgy mondja. Nem tehetek róla. Automatikusan rosszul esik.

- Nem lennék az – vont vállat, közömbösen.

- Én igen – mondtam, elszomorodva, a földet fixírozva, ami most ülőalkalmatosságként üzemelt. - Én az lennék.

- Te se lennél az – mormogott és szinte láttam magam előtt, ahogy forgatta a szemeit és fintorgott a száját elhúzva.

- Merthogy? - kérdeztem, majd beharaptam az alsó ajkamat, miközben egy bottal lassú köröket rajzoltam a betonra, amik nem látszottak ugyan, de muszáj volt valamivel lekötnöm magam. Aztán azon gondolkodtam, hogyan került ide egy bot… Terelni akartam a gondolataimat és nem foglalkozni Namjoon bántó szavaival.

- Hát miért lennél az? - sóhajtott, közelebb csúszva hozzám.

- Hát… nem tudom – sóhajtottam én is, majd egy fél pillanatra lehunytam a szemeimet. Bántott. Namjoon mindig megbánt valamivel. Vagy én vagyok érzékeny, vagy ő a bunkó.

- Amúgy a nadrágod is új? - kérdezte, kíváncsian figyelve engem. Milyen random eszébe jutnak dolgok...

- Igen, miért? - kérdeztem, felvont szemöldökkel.

- Egészen jól áll a sötétebb, szaggatott farmer. - Láttam, mennyire erősen gondolkodott el. - Kár, hogy te ehhez túl Princess vagy – vigyorgott szélesen, mire élesen néztem rá. Pedig már épp kezdtem volna örülni, hátha leszokik róla, ha kicsit fiúsabban öltözök.

- Ne udvarolj szerintem senkinek, vagy ne dicsérj senkit, mert nagyon rosszul megy. A befejezés valahogy katasztrofális – fintorogtam. Annyira el tud rontani mindent a buta megjegyzéseivel. Egyszer össze cipzárazom a száját, hogy a kellemes pillanatok tényleg azok maradjanak. Kim Namjoon, az idill romboló. Így fogom hívni.

Kim Namjoon, az idill romboló.

Tökéletes név, azt hiszem.

- Ejj, pedig lehetne rosszabb is. De tudod, minden rosszban van valami jó – vigyorgott rám, eszelősen.

- Hé! Ezt én mondtam nemrég! - felháborodottságot színleltem, megbökve az oldalát a kezemben lévő bottal. Kérdőn nézett a botra, majd rám. Értve a célzást, zavartan megvontam a vállam, jelezve, hogy fogalmam sincs, ez hogyan került ide. Hirtelen felakadtak a szemei, majd megcsóválta a fejét. Most biztos azt hiszi, hogy magammal hoztam otthonról, hogy tudjak valamivel szórakozni.

- Minden, amit mondasz, felhasználható ellened! - Közömbös volt a hangja. Tudom, hogy most csak bosszantani próbál. Pedig rosszul teszi, mert bot van nálam és nem félek használni. Felnyomom az orrába.

- Na! - nyögtem, újra megbökve a bottal. - Nem kell lenyúlni a szövegemet ám!

- Nem lenyúlom, alkalmazom a bölcsességeket, amiket mondasz. Nem ugyan az! - Az a vigyor egyszerűen levakarhatatlan volt a huncut arcáról. Olyan érdekes személyiség ő. Az egyik pillanatban szomorkodik, bánkódik az élet gondjain, nehézségein és egy kis idő után már vidáman trécsel vagy ölelget, bújik, esetleg szórakozik. Vagy éppen bosszant… mindenféle butasággal. Ő Namjoon. Nem olyan egysíkú, mint én. Én mindig próbálok vidám és mosolygós lenni, nem beletemetkezni semmibe.

Lehet, hogy ő csinálja jól, amúgy.

- Nem alkalmazod! Ha úgy lenne, nem lenne esetek többségében szar kedved – dünnyögtem, megböködve az oldalát újra a frissen szerzett botommal.

- Ha már kimondom, végül is, használom valamire – szemtelenkedett tovább, mire elkerekedett, megforgatott szemekkel néztem rá, mintha a világ fájdalma lenne rajtam. Ez most komoly?

- Nem azért árasztalak el a mérhetetlen nagy bölcsességemmel, Namjoon, hogy pimaszkodj velem – nyögtem fáradtan, megbökve az oldalát újra.

- Mérhetetlen nagy bölcsesség? Nem túlzol, Princess? - kuncogott.

- Ne hívj így – morogtam, újra megböködve. Új szórakozásra találtam: böködni Namjoont egészen addig, míg ideggörcsöt nem kap. Bár, idősebb vagyok nála, nem is egy-két évvel, még is nekem vannak ilyen gyerekes dolgaim és nem neki. Böködés, piszkálás, random nevetések. Például, ha úgy néz rám, amit nem lehet leírni és amit ő sem ért, akkor elkezdek hangosan, szinte fulladásig nevetni. Soha nem tudom megmutatni neki, melyik az az arckifejezés, amivel a sírba tesz.

- Akkor ne bökdöss azzal a szarral – mondta már kicsit feszülten, mikor újra megböktem a bottal.

- Mert? - kérdeztem, felvont szemöldökkel, kíváncsian, érdeklődve várva a válaszát, mintha nem tudnám, mennyire idegesítő, mikor valaki random, a saját szórakoztatására elkezd piszkálni.

- Mert örökké így foglak hívni! Nyilvánosan is, a boltban! Majd elvisítom magam! Princess Jin! Most a hercegnőset kéred? Igen? Ariel vagy esetleg Hampipőke? Óóóó! Csipkerózsika? Megbeszéltük! - Iszonyatosan magas hangon adta ezt elő. A tarkómra csúsztattam az ujjaimat. Annyira görény, hogy már fáj.

- E'mmost komoly? - nyögtem, szenvedve. Elröhögte magát, hangosan, jó ízűen. Persze, nem hagytam a dolgot ennyiben, mélyen szusszantva megböktem az oldalát, valamivel erősebben, mint az előbb. Amint megböktem, követte a másik bökés is, majd a következő. Könnyesre nevette magát, miközben próbált elhúzódni a támadásom elől. - Min röhögsz?! - fintorogtam, tovább böködve, mint egy idegbeteg, még a számat is összepréseltem.

- Elképzeltem az emberek fejét, ahogy rád néznek, miután ezt elvisítottam! - Szinte kiáltva hahotázott.

- A jó Isten! - szitkozódtam. Felálltam és a hasát kezdtem el böködni, kihasználva az alkalmat, hogy hanyatt dobta magát. - A saját poénjain csak az röhög, aki teljesen idióta – húztam fel az orromat, összeszűkített szemekkel figyelve őt.

- Vállalom! Akkor is jó! - nevetett, gurgulázva, mire felsóhajtottam, fel-fel akadó szemekkel. - Vajon szőke herceget is vársz, Princess? - kérdezte, szemérmetlen hangnemben.

- Várom baszdki! - mondtam, feladva a küzdelmet, a combjaimhoz csapja a tenyereimet. - Meddig szórakozol még ezen? - szuszogtam, kelletlenül szemlélve, ahogy hanyatt fekve szórakoztatta magát a saját hülye poénjával. Hihetetlen tud lenni…

- És milyennek képzeled el a szőke herceged? - vigyorgott, mintha nem is hallotta volna, amit kérdeztem. Tipikus.

- Hát, mindegy, ne legyen akkora tahó és szemtelen, pofátlan dög, mint te – mondtam, sértett hangon, a botomat ráfogva. - Még egy szó és ezzel a bottal foglak megverni – néztem a szemeibe komolyan.

- Jaj már! Ne legyél ennyire anyuka! Engem feleslegesen nevelnél, eomma – vigyorgott, de olyan pofátlanul, hogy azt hittem, tényleg megütöm.

- Na, jó! Mindennek van egy határa, én ehhez már ultrán fáradt vagyok! Valahogy az elmélkedős, depis Namjoont lehet kezelni! - Tanácstalanul emeltem meg a kezeimet, hadonászva a bottal. Természetesen, ezen is eszméletlenül jól szórakozott, amit irigyeltem is.

Miután kinevette magát és letörölgette a könnyeit a pirosló arcáról, kifújva, kilihegve magát szusszantott egy nagyot, majd felnézett rám. Épp kérdezni akartam, hogy lehiggadt-e végre, mert ha nem, komolyan itt hagyom. Szeretek vele játszani, meg szórakozni, de nem szerettem, mikor ezzel szívta a vérem. Mondjuk, van, mikor jókat nevetek rajta én is, de most nem voltam abban a hangulatban, amikor mindenen jót tudok nevetni.

Bár, legalább jobb kedve lett. Ha erre gondoltam, hogy ettől és a mérges reakciómtól valamennyire feldobódott, akkor nem bántam annyira, ha rajtam mulatozott. Végül is, nem tragédia és már igazán megedződtem, már jó fél éve ismerem – csak néha türelmetlen vagyok. Volt időm ahhoz, hogy megszokjam a hóbortjait és a furcsa dolgait. Nem is tudnék nélkülük meglenni. Ha egy nap nem kapnám meg azt a minimum másfél órás Namjoon adagomat, biztos, hogy magamba roskadnék és már is nem állnék annyira pozitívan a körülöttem forgó világ előtt, mint ahogyan szoktam. Valószínűleg nélküle rosszabb lennék, mint ő.

Hiszen, ő volt az, aki megmentett és elhúzott a kamion elől, mikor ki akartam elé lépni. Azt a napot soha nem fogom elfelejteni.

Ő volt az első és az egyetlen, akinek akkor kisírtam magam, úgy igazán. Ahogy a karjaiban félig ültem-félig feküdtem, ő ölelt, ijedten, én pedig… zokogtam az ingébe, markolva a textil anyagot, görcsösen, már liluló ujjakkal. Legalább annyira volt elegem akkor mindenből, mint most neki. De megpróbálok segíteni rajta, hogy véletlenül se jusson olyan dolog az eszébe, mint akkor nekem.

Azért is, mert én már nem tudnék nélküle élni. Belehalnék, ha ő elmenne. Muszáj benne tartanom a lelket és ha attól jobb neki, hogy velem szívózik, hát tegye.

Csak jó legyen neki. Csak, mint minden embernek, néha nekem is lehet sok, ugye.

- Na, most tényleg. Milyen a szőke herceged? - kérdezte, kifújva magát. Ránéztem, kérdőn és zavartan.

- Hercegem?

- Igen – kuncogott. - Szőke herceg, tudod. Milyen? Benzinkutas? - kérdezte, mire elgondolkodtam, zavart arccal nézve rá, tanácstalanul pislogva.

- Mi?

- A szőke herceged. Benzinkúton dolgozik? - kérdezte, lágy hangon, azzal az édes mosolyával, amit ha az ember meglát, azonnal el tudna olvadni. - Ne nézz így rám! Csak kíváncsi vagyok. Van szerelmed? Kérdem akkor így. Valahogy szerelemről még soha nem beszélgettünk – mondta, nyújtózva egy nagyot.

- Nincs szerelmem – mondtam, megköszörülve a torkomat, kerülve a pillantását, nehogy feltűnjön neki, hogy füllentek. Honnan jött ez most neki? Hercegem? Jó, persze, az előző témához fűződve jutott eszébe a szerelem biztosan, a hercegen keresztül, viszont… - Nem tudom, feltűnt-e, de fiú létemre érdekes lenne, ha hercegem lenne – mondtam, megköszörülve a torkomat, félve pillantva el róla.

- Igaz. - Semleges volt a hangja. A hangulatingadozásai egyszerűen csodálatra méltóak, mondtam már?

- Miért, neked van szerelmed? - kérdeztem halkan, mire elmosolyodott és megnyalta az ajkait, kicsit izgatottan. - Hm?

- Van bizony – kuncogott, felnézve a csillagokra. Elmosolyodtam, kedvesen. Ha szerelmes… akkor az egy jel arra, hogy nem fog velem törődni. Lassan majd elkezd randizni, a kiszemeltjével törődik majd, ő lesz a lelki támasza, ő lesz az, aki felvidítja helyettem… ő lesz az, akivel majd szórakozik, nem pedig én. Viszont, örülnöm kellene neki. Talán jobban javítaná a kedélyállapotát, mint a velem lévő barátsága.

- Mesélsz róla? - Leültem mellé, majd lassan elfeküdtem mellette, úgy nézve fel a csillagokra.

- Mit szeretnél róla tudni? - kérdezte, de nem nézett rám, csak figyelte a csillagokat.

- Mindent – mosolyogtam magam elé, bágyadtan.

- Mit is mondhatnék – kezdett bele halkan, kicsit hezitálva.

- Mindent! - Ismételtem el magam jó kedélyt szimulálva. Olyan furcsa érzés volt ez. Annyira csalódottnak és bánatosnak éreztem magam, mint még soha. Mindenki szerelmes, vagy előbb-utóbb szerelmes lesz. Ez nem meglepő. Meg ha majd a kiszemeltjével kezd el foglalkozni, az nekem miért fáj? A barátság nem abból áll, hogy éjjel-nappal a másik nyakán lógunk. Függök tőle?

- Rendben. Szóval… - Felsóhajtott, és apró mosoly húzódott az ajkaira. - Imád főzni.

- Egy jó pont neki – kuncogtam, fürkészve a felettem lévő, ragyogó csillagokat. Akkor biztos ő fog majd főzni neki. Lehet, hogy ezért mondta, hogy ne főzzek neki. A hirtelen felismerés villámcsapás szerűen ért, szinte a mellkasomba mart. Még az ajkaim is megremegtek.

- Igen, gondoltam, hogy ezt mondod – nevetgélt. - Hát, mit mondjak… egészen magas. Szép magas. Formásak a lábai. Imádom a lábait! Nem gebe, izmosak! - Áradozott, én pedig mosolyogva figyeltem tovább az égen ragyogó aprócska csodákat, el sem véve róluk a tekintetemet. Nem akartam teljesen figyelni rá. Mondja el, én addig másra figyelek, mert baromira rosszul esik. - Szépen énekel. Szeretem, mikor csak úgy dúdolászik magában. Olyankor, mintha az egész világ megváltozna. Nem olyan fekete és sötét körülöttem az égbolt. Ha elkezd énekelni, vagy dúdolni valami bugyuta gyerekdalt, akkor kivirul minden. Jó, nyálasan hangzik, de tényleg így van – mondta, szinte csöpögve.

- Azért ne olvadj el – motyogtam, valami vigyor képződményt színlelve.

- Nem fogok – kacsintott, rám kacsintva. - Hmm… ő is nehéz helyzetben, van, mint én. Talán egy picit jobb a helyzete, de hasonló, mint az enyém, csak az ő apja nem alkoholista. Egész rendes a családjuk, a sok kölcsön és csúszás miatt hullik szét nekik – mondta halkan, mély sóhajt véve az ajkai között. Hamiskásan elmosolyodtam. Kifogja a szerencsétleneket, de komolyan. Legalább olyat szedne össze, akinek nincsenek nagy gondjai és tudja benne tartani a lelket, nem pedig visszarántja a mélybe. Ha észreveszem, hogy Namjoon kedély vagy lelkiállapota romlott, tuti, hogy kivégzem azt a némbert.

- Még-még – motyogtam, már lehunyt szemekkel.

- Szeret enni – kacagott halkan, visszafogottan.

- Még egy jó pont – mondtam, próbálva fenn tartani a látszólagos jókedvet magamon. Ha ilyen lassan és vontatottan számol be a többi dologról is, húzva az időt, felállok és valami ürüggyel itt hagyom. Tényleg rossz hallgatni, hogy van valaki, akiről beleéléssel beszél. Féltékeny lennék? Egy emberre, akit nem is ismerek? Viccesnek hangzik.

- Ha vele vagyok, megszűnik a világ létezni. Egyszerűen ő annyira vidám és optimista, hogy ránt magával, pedig ő sem volt mindig ilyen. Azt hiszem, tudat alatt én tettem azzá, bár, ki tudja. Elég rossz a hozzáállásom dolgokhoz, bár, néha úgy érzem… sőt! Sokkal érettebb és komolyabb tudok lenni, mint ő, csak a saját gondjaimat nehéz megoldanom. Ő segít ebben, de másokat jól vezetek, az biztos – mondta, elgondolkodva.

- Nam! A lényeget – mondtam, már egy kicsit idegesen csengő hanggal. Még, hogy rajtam kívül valaki, aki rántja magával az optimizmusba! Felháborító! Komolyan! Bukfencelt a gyomrom, szinte folyamatosan, állandóan, a torkomban pedig már egy öklömnyi nagyságú gombóc feszült, ahogy próbáltam nem felbosszantani magam és nem kimutatni azt, hogy szinte megőrülök a tudattól, hogy szó szerint le fog engem cserélni egy cafkára.

Miért beszélek így magamban?

- Jó-jó, bocsi! - A hangja lágy volt és finoman hangzott. Édes, mint a méz. Bársonyos. Furán fog hangzani, de mikor beszél, mindig úgy érzem, mintha épp egy bársony anyag simulna a bőrömhöz. Akkor főleg, mikor a fülembe suttog valamit. Ezt az érzést nem lehet elfelejteni. Most pont így beszélt. - Szóval, elég magának való. A közös barátaink persze, foglalkoznak vele, de valahogy neki én vagyok a középpontban. Anyáskodó – mosolygott, szélesen. Összevontam a szemöldökömet. - Szereti a csillagokat.

- Várj csak… - motyogtam, lassan felülve, mint aki szellemet látott, úgy néztem rá, de ő nem zavartatta magát, folytatta tovább.

- Neveket is ad neki. Elég kiábrándító ez a szokása, de hozzá lehet szokni, hogy az egyik csillagot Michaelnek hívja, a másikat pedig Hamletnek – nevetett zavartan. - Vagy épp Leonardo da Vincinek… - Az ajkai arra a tipikus, mézédes mosolyra húzódtak, az én torkomban pedig nőtt a gombóc és a gyomrom már nem liftezett, inkább olyan volt, mintha rengeteg, sok-sok pici pillangó repkedett volna, össze-vissza cikázva. Pont úgy cikáztak, mint ahogy a szívem vert. Össze-vissza… teljesen irreálisan. - Imádom vele nézni a csillagokat éjszakánként és imádom vele tölteni az időt, elmenekülni otthonról, benne találva vigaszt – mondta halkan, rám emelve a tekintetét, mélyen a szemeimbe nézve. - Szeretek vele hülyéskedni és viccelődni, főleg, mikor a szívére veszi a poénjaimat, aztán sértetten elvonul, kiengesztelést várva – vigyorgott, kedvesen nézve maga elé.

- N-nam… - Nem engedte, hogy végig mondjam. Szembe fordult velem, majd lassan terpeszbe ült, miközben közelebb húzódott hozzám, így szinte a lábai között ültem, felhúzott térdekkel, nyelve egy nagyot. Finom, kimért, kissé félénk mozdulatokkal elkapta a két kezemet, majd magához húzva őket, az övéibe temette a kézfejeimet, finoman megsimítva a jobbomat a hüvelykujjával.

- Imádom, mikor reggelente meglep valami finomsággal. Főleg, hogy látom, megint nem aludt semmit… karikásak a szemei, fáradt, majd összeesik, annyira kimerült, még is azzal törődik, hogy hozzon nekem valamit, ami jól esik. Még ha csak egy szendvicset is – mondta, lesütött szemekkel. - Szeretem, és nagyon sajnálom, hogy sűrűn nem tudom viszonozni neki azt a mérhetetlen odaadást és kedvességet, amit ő nekem ajándékoz. Sokszor úgy érzem, hogy nem is érdemlem meg tőle. Ő még is… képes 72 órán át ébren maradni, hogy reggel oda adja nekem a kis piros pöttyös szalvétába csomagolt dobozt, aminek a tetején masni van és filccel egy mosolygós arc firka – mosolygott, megcsóválva a fejét.

- Namjoon – súgtam, nyelve egy nagyot. Döbbent voltam. Teljes sokkot kaptam.

- El akarom neki mondani, hogy szeretem. El akarom neki mondani, hogy sajnálom, amiért nem vagyok olyan jó hozzá, mint ő hozzám. Bocsánatot akarok tőle kérni, hogy nem viselem a gondját úgy, ahogyan ő nekem. De mellé tudatni akarom vele, hogy ennek ellenére mindenét szeretem, úgy, ahogy van. Még a buta nevetését is… meg a gyerekes dolgait is! - kuncogott. Elmosolyodtam és lesütöttem a szemeimet, a kezére nézve, amikben az én ujjaim pihentek. - És… ha felmennék a csillagok közé, őt is vinném magammal – mondta halkan, megsimítva hüvelyk ujjával a kézfejemet, mire felnéztem rá, halványan megremegő ajkakkal. - Amúgy… - Láttam a szemeiben, hogy éppen valami fergetegesen nagy hülyeséget mondana, de mielőtt kimondta volna, hozzátapadtam, szinte rávetődtem, átölelve a nyakát, hozzábújva, szorosan.

- Az Isten rakjon meg, meg ne szólalj! Ennél szebbet soha nem mondott még senki és ennél szebb élményem sem volt még soha! El ne merd rontani, el ne merd, mert megöllek! - mondtam, hozzábújva, ölelve őt. Hallottam, hogy halkan elnevette magát, majd felsóhajtott és szorosan magához ölelt, a hajamhoz nyomva az arcát, mélyen felszusszantva.

- Azt akartam mondani csak, hogy egyszerűbb lett volna bevallanom, hogy mit érzek, de mindent megért az arcod, mikor ecsetelni kezdtem – szorosabban ölelt magához. - Legalább tudom, hogy viszont érzel! - nevetgélt.

- De utállak! Muszáj volt most ezt mondanod?! Legalább egy picit hagytad volna, hogy élvezzem a pillanatot! - morogtam, finoman elhúzódva tőle, vállon csapva. - Gonosz vagy…

- Nem mertem csak úgy mondani. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy viszont érzel – vont vállat. - És ez volt a legjobb ötlet rá – kacsintott, a hajamba simítva. - Vicces voltál – vigyorgott, huncut tekintettel. Elkerekedtek a szemeim, majd a vállába hajtottam a fejemet és mély sóhajt vettem. Hogy mindig mindent elront. Eszméletlen.

- Namjoon…

- Hm? - kérdezte, ásítva egy hatalmasat.

- Tényleg magaddal vinnél, ha felmehetnél a csillagok közé? - kérdeztem halkan, félig lehunyt szemekkel.

- Persze. Olyan vagy nekem már, mint Qasimodonak a púpja. - Teljesen komoly volt a hangja.

- Te olyan borzalmasan összerombolod az idilli pillanatokat! - Csattantam fel, elhúzódva tőle, a szemeibe nézve. - Egyszer bírnád ki, hogy… - Hirtelen felém hajolt, majd egy apró csókot nyomott a homlokomra. Elmosolyodtam, majd felnéztem rá, ő pedig elsimított egy tincset a fülem mögé.

- Szeretlek! - Lágy volt a hangja és simogató. Mint a bársony. Lehunytam a szemeimet és egy apró mosoly húzódott az ajkaimra.

- Én is szeretlek.

- Amúgy…

- Meg ne szólalj! - sziszegtem, felnézve rá, mire elnevette magát.